Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-08 / 19. szám

' Vasárnap 3 másszor A nton András lemondatásá- nak követelésével. Amikor erről az SZNT elnökeként hallani sem akar­tam, ő azzal fenyegetődzött, hogy hárommillió embert mozgósít, egész Szlovákia talpon, az utcákon lesz. Több tárgyalás után visszautasítot­tuk ezeket az ultimátumokat. Vladi­mír Meciar válasza erre az volt, hogy ő nyújtotta be a lemondását, és két napra úgy eltűnt, mint a kámfor.- Úgy tudni, ön hajlamos volt ar­ra, hogy elfogadja a kormányfő le­mondását. ..- Igen, én valóban ezen a nézeten voltam. Akkor Havel elnök éppen Dél-Szlovákiában járt. Őt kísértük, amikor üzenetet kaptunk a történ­tekről. Fedor Gállal és Peter Zajaccal azonnal visszatértünk Pozsonyba, s egyenesen a kormányhivatalba mentünk. Meciarnak itt valóban csu­pán a hűlt helyét találtuk; és még a titkárnője: Nagy óvá asszony sem volt hajlandó tárgyalni velünk. Ek­kor javasoltam én azt, hogy fogadjuk el a kormányfő lemondását. Érde­gött Jozef Márkust; Vladimír Meciar két órácskával korábban viszont nem volt hajlandó lecsitftani a po­zsonyi parlamentet ostromló, felhec­ceit tömeget... És talán az sem vélet­len, hogy a Demokratikus Szlová­kiáért Mozgalom élén állva sem ha­tárolta el magát sohasem a nemzeti húrokat pengető pártok és politiku­sok megnyilvánujásaitól! — Ezt ő nem is fogja megtenni soha. Elvégre, aki pusztán a populiz- musra épít, annak minden helyzet­ben úgy kell megszólalnia, nehogy kifütyüljék. Ez a meciari filozófia alapja.- Elnök úr, nyilatkozatainak egyi­kében arra utalt, hogy a nemzeti elvek melldöngetős szószólói mögött gyakorta törvényszegő bújtogatók állnak...-Nézze, vagyok én annyira tős­gyökeres szlovák, hogy őszintén be­szélhessek erről. Például a szlovák­ságnak azokról a gondjairól, amelye­ket a környező országok nemzetei nem ismernek. Arról, hogy Közép­ben, és sohasem tekinti azt a nemze- tieskedő polgárpukkasztás cirkuszi porondjának. Az európaiság egyik mércéje, hogy ki miként tiszteli a ha­lottad.-Miklosko úr! Bármennyire egyetértek a szavaival, mégiscsak kikívánkozik belőlem a megjegyzés: ön is ott volt a nem éppen demokrá­cia- és kisebbségpárti Gustáv Husák temetésén...- Azért van ebben különbség! Én saját indítékaim tudatában lelkifur­dalás nélkül, csöndben, a halott irán­ti tisztelettel voltam ott a pozsonyi krematóriumban. Minden egyéb mar gyarázkodás nem más a szándékos csúsztatásnál.- Ha már a keményebb kérdések­nél tartunk, szeretném megtudni: Meciart és párthű minisztertársait pótlandó, 1991 áprilisában nem kí­nálták fel a kormányba való belépés lehetőségét a koalíciót őrangyalként segítő magyar mozgalmaknak?- Nem. Részint azért, mert úgy véltük, hogy a miniszterelnök-he­Interjú Frantisek Mikloskóval, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökével- Miklosko úr, ön nemcsak isten­félő ember, hanem gyakorló hívő is. 1988 márciusában egyik fő szerve­zője volt az emlékezetes pozsonyi gyertyás tüntetésnek, amely ellen a karhatalom gumibotokkal és tűzol­tófecskendőkkel lépett fel; 1991-ben pedig közel háromszáz oldalas könyve jelent meg a szlovákiai kato­likus egyház 1943 és 1989 közötti viszontagságairól. Ön tavaly egy éve már a Szlovák Nemzeti Tanács elnö­ke volt. Joggal kíváncsiskodhat hát a riporter, hogy tengernyi teendője közepette vajon ma is jut-e még ideje templomba járni?- Tény, hogy valaha gyakrabban jutottam el a templomba. Mostaná­ban inkább csak vasárnaponként já­rok, a legszívesebben a jezsuitákhoz.- Hajdanán talán ministrált is?- Igen. Egy fiú számára ez óriási élményt jelent.- Elnök úr, azért faggatom mind­erről, mert a pozsonyi parlamentben a leghevesebb szócsatákat is már- már mennyei türelemmel, eseten­ként angyali humorral elegy iróniá­val szokta feloldani. Gondolom, tő­lem sem veszi hát zokon, ha azt mondom: a mai Polgári Demokrata Unió elődjeként ismeyt Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomban ön tűnt a legmegbízhatóbb „kádéhás- nak“, a Kereszténydemokrata Moz­galomban viszont a legmegbízha­tóbb „vépéenesnek“... Élcelődése­met igazolandó, időközben valóban átnyergelt a KDM-be! Rögvest a té­nyéknél maradva érdekelne: mit tart elnöki megbízatása legnehezebb próbatételének?- A pozsonyi parlamentben ren­geteg bonyolult helyzet adódott 1990 nyara óta. Számomra a legne­hezebbek talán mégis azok a percek voltak, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács 1991 áprilisában fölmentette kormányfői tisztségéből Vladimír Meciart. A parlament előtt aznap is egy felhergelődött tömeg verődött össze, akik közül a legharciasabbak bezúzták az épület főbejáratát. Hi­vatalomból eredően egyike voltam azoknak, akiknek dönteniük kellett: beavatkozzon-e a rendőrség, és ha igen, akkor milyen eszközökkel. Őrülök, hogy abban az összetett szi­tuációban sikerült valami elfogadha­tó kiutat találnunk, bár a döntés meghozatala előtt óriási felelősség nehezedett rám. Őszintén szólva, hasonló dilemma előtt álltam, ami­kor felmerült bennem a Keresz­ténydemokrata Mozgalomba való átlépés gondolata. Egyrészt nemigen kedvelem az efféle „mezcserét“, másrészt pedig a PDU szénája sem áll mostanában valami fényesen. Ilyenkor kétszeresen nehéz elpártol­ni olyasvalamitől, amihez nagyon szoros szálak fűzik az embert... Az érem másik oldalát tekintve viszont tudatosítanom kellett, hogy vége a rendszerváltást követő romanticiz- musnak; hogy elérkezett a politikai pártok pluralizmusára épülő parla­menti demokrácia hétköznapjainak időszaka. Ilyen megítélésből a KDM áll legközelebb az egyéni meggyőző­désemhez.- Tény és való, hiszen a vak is látja, hogy a ’89-es forradalmat kö­vető szabad választások győztes mozgalmának népszerűsége jófor­mán a nullpontra zuhant. Az akkori VPN, azaz a Polgári Demokrata Unió talán eleve tudatában volt an­nak, hogy az emberek kiábrándul­hatnak belőle?- Nézze, én még ellenzéki gya­nánt megtanultam, hogy az ember­nek nemegyszer kockáztatnia kell. Ez történt a VPN-nel is. Ez a moz­galom szembeszegült a kizárólagos­ságon alapuló nyelvtörvénnyel, a Szlovákia szuverenitását és az önálló szlovák államot szorgalma­zókkal, ujjat húzott Meciarral, vál­lalta a közös' állam megőrzésének gondolatát. Törekvéseiben csupán a szlovákiai magyar mozgalmak, il­letve az akkoriban még egységes Kereszténydemokrata Mozgalom tá­mogatták. Az ilyen kiállásnak pedig szükségszerűen ára van ott, ahol a nemzeti erők a kommunisták utód­pártjával szövetkeznek, s ahol évti­zedeken át beszélni is alig szabadott a parlamentáris demokrácia európai hagyományairól. Nem mellékes az sem, hogy a forradalmat követő, szabadon választott parlament összetétele is olyan volt, amilyen. Mindezt így kell tényként tudomásul venni.- Házelnökként - mind a keresz­tényi jóindulatot, mind a feszültség­oldó élcelődést mellőzendő — nem kellett volna olykor erélyesebbnek lennie?- Talán igen, bár ez nehezen lett volna összhangba hozható azzal a szándékommal, hogy én nem a pártok fölött, hanem velük együtt akartam politizálni. Ennek ellenére vannak dolgok, amelyek mindmáig szinte megmagyarázhatatlanok szá­momra. Például az, hogy miként lett Vladimír Meciarból belügyminiszter. Számomra ez egyszerűen rejtély, pe­dig a legelső naptól ott voltam a for­radalmi események központjában. Utólag valahogy senki sem akarja bevallani, hogy 1989 decemberében ki javasolta őt erre a posztra?! Őszintén szólva, hetekig jómagam sem figyeltem föl rá. Egészen addig, amíg a pozsonyi tömeggyűlések egyikén Meciar ki nem jelentette, hogy az üres börtöncellák bármikor megtölthetők. A fenyegetődzés hal­latán én akkor otthagytam a szóban forgó tömeggyűlést. Másodszor ak­kor figyeltem föl Meciarra, amikor szemrebbenés nélkül azzal ámított néhány kíváncsi újságírót, hogy in­formációkat szolgáltathat arról, mi­ként fogják lecsukni a bukott rend­szer prominens képviselőit. A vá­lasztások után, 1990 júniusában, négy jelölt volt a szlovák kormányfő posztjára: Kosta, Kusy, Meciar és Stracár. Végül Vladimír Meciar lett a miniszterelnök, és alig pár héttel később kezdődtek a huzavonák: egyszer a titkosszolgálati adatlapok­kal, másszor Ján Camogursky, még kés, a miniszterek még bíztak benne, mert szinte kivétel nélkül kiálltak mellette. Kivéve András belügymi­nisztert, aki lemondott. Vladimír Meciar erre újra felbukkant és visz- szatért a hivatalába. Ez az örökös vitatkozgatás, a húzd meg, ereszd meg állapot 1991 márciusáig tartott, amikorra végleg megbénult a szlo­vák kormány munkája; a következő hónapban pedig felmentettük őt a tisztségéből, hiszen miféle demok­rácia az, amely egyetlen ember aka­ratára épül.-Azóta egy kerek esztendő telt el, bőven elegendő idő a higgadt latolgatáshoz. Elnök úr, vajon mi­ként jellemezné ma Vladimír Meciar személyét?- Ezt már sokan és sokféleképpen megtették előttem. Szerintem első­sorban hatalomra, már-már korlát­lan uralomra vágyik; másodsorban pedig valóban egy szuggesztív egyé­niség. Annak ellenére képes befolyá­sa alá vonni az embereket, hogy gyakorta teljesen ellentmondó kije­lentései vannak. Érdekes, hogy szin­te mindenkivel konfliktusba sodró­dik, aki hosszabb-rövidebb ideig a környezetéhez tartozik.- Hány névvel zsonglőrködhet a hajdani titkosrendőrség, az StB ügynöklistáiról?- Isten tudja, nincsenek pontos adataim. Tény viszont, hogy nekem annak idején megmutatott két lajst­romot. Az egyik a kultúra, a másik az egyház általa ügynöknek mondott embereire vonatkozott. Sok még ekörül a tisztázatlan kérdés; bár leg­alább ennyire igaz az is, hogy ezek­hez a lajstromokhoz csakis a titkos- rendőrség eredeti iratkötegeiből jut­hatott hozzá. Mint ahogy az is igaz, hogy a Borodovcák, Svéchota vagy Stem urak személyében a szlovák belügyminisztérium kulcsfontosságú állásaiba az ügynöklistákon szereplő embereket ültette.- Meciar úr az ominózus nyelvtör­vény elfogadásának idején is megle­hetősen kétarcú magatartást tanúsí­tott. A kormánykoalíció törvényja­vaslatának megszavazása után, a te­levízióban szinte nevetség tárgyává tette az érveivel szánalmasan lebő­Európa szívében él egy ötmilliós nemzet, amelynek eleddig nem ada­tott meg, hogy becsületes körülmé­nyek között megélje a saját államát, a saját államiságát. Az ilyesmi joggal okozhat keserűséget a huszadik szá­zad végén. Elvégre az Isten áldd meg hallatán a magyar ember is elérzéke- nyül, s ezen nem ütközik meg senki. Ha viszont a szlovák államiság kér­dését hozza szóba valaki, akkor ezt a gondolatot gyakran eleve a fasiz­mussal párosítják! Erről pedig szó sincs; ez óriási tévedés. Ami 1990 tavasza óta nálunk lejátszódik, az nem egyéb, mint a szlovákság egyenjogúsításának természetes fo­lyamata. Badarság megütközni ezen. A lényeges az, hogy ez a folyamat alkotmányos, demokratikus legyen; hogy ne akadjon ebben az országban olyan állampolgár, aki ezáltal veszé­lyeztetve érzi magát. Ijdert aligha igazolható, hogy például Fedor Gál hónapok óta nem mehet végig gya­logszerrel Pozsony utcáin; hogy az ő édesanyja - egy nyolcvanéves zsi­dóasszony - örökös molesztálások- nak van kitéve. Ha ilyesmi előfor­dulhat Szlovákiában, akkor én nem hallgathatok, hiszen ennek semmi köze a demokráciához. Mint ahogy az sem működőképes demokrácia, ha az ország bármely nemzeti ki­sebbsége veszélyeztetve, a jogaiban sértve érzi magát. De látni kell azt is, hogy a szlovákság méltán szeretne az európai nemzetek sorába tartoz­ni. Az vesse rám az első követ, aki ebben kivetnivalót talál. Legföljebb abban akadhat némi bökkenő, hogy e folyamat „meggyorsítását“ a haj­dani kommunisták és a karrieristák sajátították ki maguknak. Az euró­paiság térhódítása helyett, sajnos, így jut nálunk szóhoz a nacionaliz­mus, esetleg a szeparatizmus. Hiába vagyok szívvel-lélekkel szlovák, jó­magam nem tudok például belenyu­godni abba, hogy Stanislav Pánis hangos tömeggyűlést szervez Tiso pozsonyi sírjánál; vagy abba, hogy olyan papot szerződtet oda, akit már több tíz éve az egyház is eltiltott a lelkipásztori szolgálattól... A szlo­vák ember ugyanis ősidők óta csönd­ben, kegyelettel viselkedik a temető­lyettesi, az SZNT-alelnöki, illetve több miniszterhelyettesi poszt kellő nívón fejezi ki a szlovákiai magyar­ság magas szintű megbecsülését; ré­szint pedig azért, mert a hazai ma­gyar mozgalmaknak egymás között is sűrűn vannak vitáik, és ez aligha lenne jó hatással a kormányzati munkára. Ráadásul a Magyar Ke­reszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés - konstruktív ellenzék­ként - talán a legstabilabb erő a po­zsonyi parlamentben. Ez nem bók, ez tény. Különben sem kellene hő­kölnöm, mert a nyelvtörvény körüli huzavona óta a kevésbé toleráns szlovákok egy része amúgyis elfaj­zott árulónak néz, akinek egyetlen gondja, hogy a Nyitra környéki anyókáknak ne kelljen szlovákul be­szélniük.-Elnök úr, kérem, ne vegye zo­kon, de önről azért egyebet is halla­ni. Például azt, hogy Dagmar Bure- sová megnyerő külseje, vagy Jan Kalvoda hajthatatlansága láttán egyszerűen becsebeit...- Igen, szoktak rólam ilyesmiket mondani. Én erre azt szoktam vála­szolni: Európa az integráció útján halad; az ellenségkép és a barátság­talan gesztusok helyett az egyenran­gú felebarátot kell keresni. Ennek ellenére nem titok, hogy például a magyar—szlovák, vagy a szlovák -cseh viszony mostanában nem va­lami szívélyes. Ha ezt alaposabban tudatosítom, akkor még egy-egy fo­hász is kicsúszik a számon.-És a eredmény?- Egyelőre felemás. A múltkor például belecsöppentem egy társa­ságba, ahol nagyban ment a politizá­lás. Én megjegyeztem: sok helyzet­ben a magyar képviselők szava dön­tött a parlamentben. Ám ha ők egyszer elpártolnak tőlünk, vagy megorrolnak valamiért, akkor őhe- lyettük legföljebb már csak a sasvári Szűz Mária segítheti ki a csávából a Szlovák Nemzeti Tanácsot. Sze­rencsére, erre a csodára még nem volt szükség... Sietek hozzáfűzni: eddig még nem!- Miklosko úr, köszönöm az in­terjút. „ Miklósi Peter 1992. V. 8. Prikler László felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom