Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-08 / 19. szám
N épregébe, legendába illő történet. Még a tizenhatodik században Nagyszombatban élt egy tőzsér, Thököly Sebestyén volt a neve. A gyorsan gazdagodó marhakereskedő nemességet szerzett, s a főnemesek sorába emelkedve megvásárolta a késmárki uradalmat. 1583- ban be is költözött az ódon várba, s fiával, I. Istvánnal, fényűző várkastéllyá alakította át. Unokája, II. Thököly István Thurzó Katalint vette el feleségül. A vár főbejáratának kaputornyán elhelyezték címereiket. A márványtáblára vésett egyik felirat ezt hirdeti: Turris fortissima Nőmén Domini 1628. (A legerősebb bástya az Úr neve 1628.) A vár ura részt vett a császárellenes összeesküvésben, s a császár egész vagyonát elkobozta. Gyermekük, Imre gróf — a család utolsó tagja - a magyar nemesség császárellenes felkelésének vezére lett... A késmárki várban száz év alatt a Thököly család négy generációja váltotta egymást... térnek be a piros téglaburkolatú evangélikus templomba, hogy megtekinthessék a protestáns fejedelem mauzóleumát. A mauzóleum falában helyezték el a Nikodémiából idehozott eredeti sírkövet is. A bujdosásra kényszerült Thököly Imre hamvai Törökországból 1906-ban jutottak vissza Késmárkra... Még azt is elmondom a turistáknak, hogy itt mindenki három nyelven beszélt. Az itt élőkben három kultúra élt, s él bennünk is, akik még ismerjük a régi korszakot. S amit ezután mond Janovsky Andrej, az már az életével függ össze. A „szepességi“ Bandi 1938- ban született. S mint gyerek, mit látott, mit tapasztalt? Még jóval a front közeledte előtt a náci kormány figyelmeztetésére, a várható következményekkel számolva, elég sok német eladta ingatlanait, s értékeikkel jól megpakolva Németországba költözött. 1944-ben az itt maradók egy része elmenekült Beszélgetés a Thököly-vár árnyékában Ez él az ősrégi szepességi városba zarándokló, a történelmet jól ismerő magyarok szívében. Csak nézhetik, csodálhatják a panelházakkal körülvett, műemléknek nyilvánított városközpont múltidéző épületeit, de az utcákon már magyar szót nem hallanak, még németet sem, pedig nem is olyan rég a város lakóinak többségét németek alkották, a XII. század közepén idetelepült szászok utódai. Az itt élő nemzetiségek számát tekintve az első helyen a németek voltak, a másodikon a magyarok, s csak azután következtek az őslakosoknak számító szlovákok. Napjainkban már mások az arányok. A valamivel több mint húszezres városban 19 126 szlovák él, s csak egy maréknyi magyar és német. Még cseheket, morvákat, lengyeleket, ruszinokat, ukránokat és sok romát találhatunk itt. Mindenki szlovákul beszél, sokan tájszólásban. Számukra Késmárk szlovák város. Ennek tudatában érdekelt, hogy mit is mondhat a múltra kíváncsi magyar vendégeknek az idegenvezető? Hogy mutatja be a Rákócziakat is hűségesen pártfogoló várost, amely egészen más volt azelőtt, mint amilyen ma. A múltból csak a megmaradt és kicsinosított épületek „élnek“... Megkapom a címet: a magyar turistákat rendszerint Andrej Janovsky kalauzolja. A név után ítélve csak szlovák lehet. A vár mögött épült új alapiskolában tanít. Zene szakos pedagógus, az elmúlt években az orosz nyelvet is oktatta. Derék, erős férfi, az ötvennegyedik évét tapossa, de sokkal fiatalabbnak tűnik. Amikor tudomására hozom, hogy mi járatban vagyok, azonnal magyarra fordítja a szót, s elmosolyodva mondja:- Szólítson csak Bandinak! - s újra kezet fogunk, hogy megpecsételjük ismeretségünket.- Aki ilyen szépen beszél magyarul... - kezdem mondani, hogy tisztázhassam a nemzetiségét, de a vendéglátóm félbeszakít.- Előbb tudtam magyarul íni és olvasni, mint szlovákul. Bennem négyféle vér kering: magyar, német, szlovák, lengyel. Egyik nagyanyám magyar volt, a másik német. Anyai nagyapám lengyel, de nagy magyarként ismerték. Anyámmal csak magyarul beszélgetünk. Az apám szlovák. Mint szlovák félig magyarnak érzem magam. A magyarságot belőlem nem lehet kitépni. Szepességiek vagyunk! Ámen... Megrögzött szokásom, hogy naponta legalább egyszer meghallgatom a Kossuth-rádió híreit, s magyar újságokat is olvasok. Nagy magyar könyvtáram van, s örökölni is fogok egyet. Édesanyám a ma Késmárkhoz tartozó, A vár bejárata fölött II. Thököly István és Thurzó Katalin címere, a márványtábla egyik felirata ezt hirdeti latinul: A legerősebb bástya az Úr neve 1628 Veronika Lachová fotói a középkorban gazdag városkában, Lubicában, magyarul Leibicen él, az Új Szó állandó olvasója. Leibic még ősibb település, mint Késmárk... Későn nősültem, a gyermekeim igen fiatalok, ebbe az iskolába járnak, ahol tanítok. A fiam elsős, a lányom kilencéves. Most kezdem őket magyarra tanítani.- A magyar turistákat én kalauzolom. Minden magyar, aki idejön, úgy látogat a városunkba, mint a magyarok szent városába, főleg Thököly Imre fejedelem miatt. Megilletődve a front, az oroszok elől, a többieket a háború után kitelepítették...- S mi történt a magyarokkal?- Csehszlovákia megalakulása után megcsappant a számuk, sok magyar elköltözött — válaszolja Bandi. - A Szlovák Állam esztendeiben sem volt itt magyarellenes gyűlölködés. Az csak 1945 után lobbant fel, amikor elkezdődött a magyarok üldözése, jobban mondva, vagyonuk elkobzása. A háború után is sok magyar átköltözött Magyarországra, csak azok maradtak, akik nagyon kötődtek vagy nem voltak képesek elmenni. Kegyetlen évek voltak ezek, még a legközelebbi rokon sem jöhetett ide temetésre. A front után bennünket, hét-nyolc éves voltam akkor, a pajtások, akikkel együtt játszottunk, kövekkel dobáltak meg, mert magyarul szólaltunk meg. Ilyen körülmények között cseperedtem fel. Apám járásbíró volt, nagyapám, Prokopovics Béla, híres ügyvéd. Lengyel származása ellenére, már magatartása miatt is, nagy magyarnak nyilvánították, s 1945-ben elkobozták a vagyonát. Amikor meghalt apám, a magyar nagyanyámhoz Kisszebenbe, Sabinovba költöztünk. Ekkor tanultam meg igazán jól magyarul, pedig ott nem volt magyar iskola. Á „B“-törvény alapján kilakoltattak bennünket a saját házunkból, s egy faluban voltunk kénytelenek élni. A kisszebeni nagyapám a jogtalanság évei után csak 1949- ben kapta vissza az állampolgárságát. Hosszú évek után kerültünk vissza Késmárkra. Anyám ötvenkilencben Leibicen bérelt lakást, én csak hatvanban, a katonaság után lettem újra késmárki. Csak harmincéves koromban utazhattam először Magyarországra. Miskolcon és Egerben jártam, s már az első percekben otthon éreztem magam, a magyarok között nagyon jólesett, hogy magyarul beszélhettem. S az elkövetkező években újabb „pofont“ kaptam. Még nyolcvankettóben is utolért a „régi bún“. Kineveztek a szepes- bélai iskola igazgatójává, de azonnal el is távolítottak, amikor az iskolai hatóságnak megküldték a „kádervéleményt“, amelyben az állt, hogy nagyapám nagy magyarként a nép ellensége volt. Vissza kell szereznem Prokopovics Béla nevének becsületét. Most lenne jó, ha egy jogász lenne a családban. Engem nem engedtek jogot tanulni, nem folytathattam a családi hagyományt. És most, pedagógus létemre, kénytelen vagyok a törvényeket böngészni. Hála a magyar parlamenti képviselőknek és a csehek megértésének, rendezhetjük a tulajdonjogot, hogy hosszú évtizedek után a visszaszorított magyarság, így a családunk is, visszakaphassa azt, amit elvettek, elloptak tőlünk... S Janovsky Andrej, a sok viszontagságot átélt „szepességi“ Bandi, e szavakkal tesz pontot beszélgetésünk végére: — Nemcsak szlovák vagyok. Az egyik nagyanyám magyar volt, anyám magyar, nagyon közel áll hozzám a magyar kultúra. Nem adhatom fel azt a magyarságot, amely bennem van. De ezt nem lehet mindig demonstrálni, mert ha ugrálni kezdenék, a fejemre ütnének... Petrőci Bálint Alig másfél hónapja írtunk a rimaszombati kórház és rendelőintézet áldatlan helyzetéről. Leírtuk, hogy sem modernizálásra, sem a régi elavult épületek karbantartására nem futja az előirányzott összegből. Megemlítettük, hogy a kórház igazgatótanácsa és főorvosai február 25-én tiltakozó levelet küldtek az egészségügyi minisztériumba. A kórház igazgatója egy külön levelet írt Alojz Rakús miniszternek, amelyben kérte a helyzet felülvizsgálását. A témához azért térünk vissza, mert időközben történik egy s más, ami a jövő szempontjából is meghatározó lehet. JÖTTEK, LÁTTÁK ES ÍGÉRTÉK Az ígéret szép szó.. Megoldódnak a rimaszombati kórház gondjai? Bár már előzetesen is járt itt egy szakembercsoport, a levél hatására a tárca vezetője is hamarosan ellátogatott a Rima partjára. Dr. Evzen Bevilaqua az intézet igazgatója igyekezett mindent megmutatni, minden sebet felfedni a miniszter előtt: nemcsak a beázó, nyirkos, nedves falakat a belgyógyászati részlegen, a szennyvízelvezetés és vízvezeték lehetetlen állapotát a pszichiátriai és ideggyógyászati részlegen, hanem a rövid idő alatt átalakított pártházat is és az épülőben lévő rendelőintézetet, a befejezés előtt álló konyha és kazánház épületeit és egyebeket. Az egyes osztályokon pedig jobb híján az elavult, már-már használhatatlan műszerparkot. A miniszter elismerte, sürgős és hathatós segítségre van szükség. Ezt kilátásba is helyezte. - A választ két héten belül megkapják — mondta búcsúzóul. A válasz ugyan nem érkezett meg, de újabb illusztris vendég látogatott a Rimaparti városba, mégpedig Pavol Hoffman, a szövetségi kormány alelnöke. Ő is megnézte a kórház részlegeit, majd röviden ennyit mondott: — Nehéz helyzetben vannak, nem irigylem önöket. - Azzal az ígérettel búcsúzott, hogy megpróbál valamilyen külföldi alapítvány által segítséget szerezni. VALAMIKOR MÁR CSURRAXT-CSEPPENT Bár nem Hoffman úrnak köszönhetően, de március második hetében a németországi heidenheimi kórház öt művesekészletet juttatott Rimaszombatba. Ezeket azokban a helyiségekben fogják felszerelni, ahol jelenleg még a magyar alapiskola diákjai koptatják a padokat. A múveseállomás létesítéséhez egy másik segítség is érkezett - egész pontosan 200 ezer korona a Kovo szakszervezet azon keretéből, melyet az egészség- ügyi tárcának utalt át. Aztán akadt egy külföldre szakadt volt rimaszombati hölgy, Luba Liptáková, aki 15 éve él Belgiumban. Már személyesen is járt a járásban,és nem jött üres kézzel: apró segédeszközöket és gyógyszert is hozott magával. Ennél is kecsegtetőbb volt ajánlata a belgiumi Brugge-i és a rimaszombati kórház kapcsolatfelvételére, amiben ő aktív szerepet kíván vállalni. Rimaszombatból ez ügyben már elküldték a hivatalos levelet, Liptáková pedig kilátásba helyezte, hogy hamarosan egyszerű műszerekkel, berendezésekkel is meglepik őket. A Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség Campana Aurea alapítványa is segítő kezet nyújtott a kórháznak. Április második hetében egy pályázati felhívás eredményeképpen légtisztító berendezést adományozott a gyermekgyógyászati osztálynak. ORVOSNAK MARAD, IGAZGATÓNAK NEM Közben a kórházban is történt egy váratlan, találgatásokra okot adó fejlemény. Az igazgató, aki minden követ megmozgatott, minden lehetőséget megragadott az intézet felemelkedése ügyében, március utolsó napján a minisztériumban járt. Személyesen adta át a felmentési kérvényét, s egyben az igazgatói funkció betöltésére kiírandó pályázati felhívást is. így vallott arról, hogy tulajdonképpen mi motiválta elhatározását: - Másfél éve vagyok igazgató, és nem kívánom ezt a tisztséget továbbra is betölteni. Mindenekelőtt orvosnak tartom magam és e mellett a funkció mellett a szakmámat nem gyakorolhatom. Jelenleg csak hetente egy napot szentelhetek a sebészetnek, és ez kevés. Az igazgatói állás - különösen ilyen helyen - egész embert kíván. A jövőmet tehát a szakmának, ezen belül is a sebészetnek szeretném szentelni. Látom, a szakmai munkát és a hivatali teendőket nem lehet összeegyeztetni. A bejelentés a főorvosok tanácskozásán is elhangzott, akik egy kicsit meglepődtek, de azért tudomásul vették a dolgot. Az igazgató természetesen mindaddig a hivatalában marad, míg utódját ki nem nevezik. MÁR A MILLIÓIDAT IS MEGÍGÉRTÉK Április 21-éig nem kaptak semmilyen értesítést a minisztériumból. Amikor a helybéliek kitárcsázták a minisztérium számát, Peter Krnác, a pénzügyi osztály igazgatója gyorsan elmagyarázta: az ügy intéződik, 10 millióra számíthatnak az egészségügyi minisztérium tartalékalapjából. Ez célirányos dotáció, melyet javításokra, karbantartásra és részleges átépítések finanszírozására szánnak. Az üzenetet Ján Novotny igazgatóhelyettes vette át, s alig volt ideje megemészteni az örömteli hírt, amikor másnap a miniszter- helyettes, Martin Demes négymilliót helyezett kilátásba, kizárólag a kazánház és az energokanális befejezésére. Mindezen túl egy további négymilliós csomagról is beszélt, melyet a befejezés előtt álló kórházi konyha felszerelésére és üzembe helyezésére használhatnának fel. Ez április nyolcadikén történt. Az igazgatóhelyettes bizonyos kétségekkel, kommentálta a híreket: — ígéretekből eddig sem volt hiány, úgyhogy várjuk ki a végét. Mi türelmesek vagyunk. Reméljük, komoly ígéretek ezek, s nem csak választási fogások. Polgári László %1992. V. 8. Az egykori Thököly-vár főbejárata
