Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-10 / 15. szám
c Isten előtt égó fáklyához fagyott pillanataimban megmártóznak a rajtam átszűrt sugarak a szó szóra váltható foszlott köpeny alatt márvány bőg kikapcsolhatatlan érintéseknek adom magam elfogadni az időt a vésőt és kalapácsot a koldust a későn kacagót ujjkeresztezódésekben megbújt repedést diónyi ólmot ólomnyi ölelést senkiért és mindenkiért ha kérdik és nem értik ha értik és nem mondanám el ha mondanám és nem jutna el hozzájuk ha eljutna és fájna fagypiros virágba vasravert madárba bújik a megbékített lázadóba halk tündén topogás csontropogás éltet a zaj zümmögő szerenádja beolajozott fákon a kitárt ablakú levelekben a gyümölcs méltóságában és elrohadásában semmit és mindent az összegyűjthetőt és összegyúrhatót lánctalpat és láncreakciót óramutatót idomítok s én szelídülök egyre ölébe az Ismeretlennek ne fájjon értem a szíve helyén a szén urán ne égjen az ujja mélyén szemében a szerelmes szeretet tizenöt percig helyettem is ígérje a szépet Végzetszimfónia Holnap még veszek egy utolsó zongoraleckét s láttamoztatom fehér csokornyakkendőmet az éppen aktuális hatalommal a kiadóktól is visszakérek minden kéziratot korommá lett tartalmukat magam elé küldöm az égbe követnek óh elegáns halál legalább az jusson az Idő minden négyzetcentiméterét a Tér mindahány percét bérbe venni hogyan is bírnám? Túl puha, pihe hó hull majd s fekete lovak vonszolnak át a lélegezhető levegőn. Illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Voltak dörrenésmentes napok is, amikor a léf vegetálva halad az életben, mint ujj a vizes ablaküvegen. A mindennapi szürkeségek, a lélekromboló vagyok és holnap is leszek unottsága, a sóskiflik és feketekávék porondján, a villamosok és betonkockák közé szorítva, ahol a tudat az észlelés semmiségére degradálódik, a test, a vágyak és ösztönök állati mivoltuktól fűtöttek. Nem más ez, mint a téli hó tavaszi sikolya, az elmúlás és újraszületés démoni kényszere, a szétfolyt gyertyacsonk, az éjszaka titokzatossága, a lidérc- fény, a tumor és agydaganat, az érzés, amit az ellőtt lábú baka érez a nem létező lábában, a rejtett sikolyok és szétfröccsenő agyvelők, a letépett körmök kilátástalan vagánya, az oswieczimi szemüveghegyek tekintete, az odaégett zsír bűze az avignoni színesbőrű gumibot-siko- lya, a boncolok pedofíliája, a barokk bútorban a fejszenyom, az olajfestményen a borotvanyom, a kitépett nyelvű szájüreg, a nem létező barátságok, a hatalmasok seggberugdosá- sa, az alakoskodók kitüntetése, a bankszámlák, a technika olajbűze - az élet. Gyertek hát, szunnyadó démonok, sátáni kacajok, gyilkos gondolatok! Mártsátok be sárba, mocsokba, hogy édes legyen a könyörület. Egyszer éreztem a végtelent. Furcsa érzés volt, leírhatatlan és elmondhatatlan, de abban a pillanatban világosan tudtam, hogy a végtelent érzem. Vagy jelenésem volt? Krisztus átsétál a szobán. Ülök, benyit (hosszú, fehér lepelben), átsétál a szobán, rám néz (nem tudom, haragosan-e?), felemeli jobb kezét, mutatóujjával megfenyeget és kiugrik a balkonon. Nem mertem utánanézni, olyan szokatlan lett volna, ha meglesem, hogyan zuhan a földre, vagy eltűnik, elrepül, orrbavág pimaszságomért, dehát ő nem verekszik?- Itt volt, itt volt! - kiabáltam, mire a konyhából kiszólt az ismerősöm: kicsoda?- Hát ő, ő volt az... nem fontos. Letagadtam, eltitkoltam, mint rabló a kincset, a gyilkos a hullát. Nem osztozom! Érzéseimet nem aprózom fel, túl kíváncsi voltam ahhoz, meg akartam figyelni magamon, mi lesz? Lesz-e valami? Persze, nem lett semmi, pedig világosan láttam lobogó leplét, világító fehérségét. Tagadjam hát meg azt, amit lehetetlen megérteni, csak az érzések pókhálójával befogni? Vannak dolgok, melyeket csak megérezhetünk. Ez a történet, amely valamikor megtörtént velem, legyen bizonyíték az életadta furcsaságokra, abszurd szituációira. Amikor a boszorkányokat odakötözték a máglyára, szabadulni kívánván tőlük, beköszöntött az ősz. Lassan odaballagtam a tornyosuló rő- zsehalomhoz. Kíváncsi voltam a minőségére. Szőlővenyige, jó, száraz, azonnal lángra fog kapni. Az összerakott rőzse között lassan araszolt egy szarvasbogár. Zsebemből előkotortam egy cigarettát, komótosan rágyújtottam, gondosan ügyelve arra, hogy ne találkozzon a tekintetem az elítéltével, amely még mindig büszke volt, dacos és félelmetes. Nem mintha féltem voltam, mégis kellemetlen volt ránéznem. A szarvasbogarat egy hosszú pálcával kihalásztam a gallyak közül. Hátha létezik reinkarnáció, és minek menjen egy új, szokatlan, másik létbe? Törődjön mindenki a saját dolgával, beletörődve mások sorsába. A beavatkozás önmagunk képzelt viselkedésmódjának, értékrendjének rákényszerítése másokra. Legyünk individualisták és függetlenek, ne higgyünk a hatalomnak és ne melegedjünk tüzénél, minél közelebb kerülünk hozzá, annál jobban éget. Legyünk világ az államban, a határtalanság érzésével a kerítések között. Ne legyünk egy heroikus program része, legyünk összetettek és érthetetlenek. Az ember egy esztelen egoista. Visszadobtam a szarvasbogarat, bukdácsolva fordult egyik gallyról a másikra. Többé nem törődtem vele, azzal sem, hogy ősz van, melankolikus és színes, bágyadt és álmos, a természetet elzsibbasztó. Lehetett volna akár tél is.- Hé - szólt rám a máglya koronája - adj egy cigit. Meglepődve kaptam fel a fejemet, a kérés kivetett gondolatmenetemből, visszarántott a valóságba, visz- szatért a kellemetlen érzésem. Önkéntelenül a zsebembe nyúltam és elökotortam a dobozt. Bakancsos lábamat a venyige közé illesztettem és másztam felfelé. Amikor felértem, feléje nyújtottam a cigarettás dobozt. Nem mertem ránézni.- Gyújtsd meg és add a számba, nem látod, hogy az oszlophoz vagyok kötözve? — szólt újra, nem parancsolom inkább gyakorlatiasan, tisztába léve a körülményekkel. Meggyújtottam, felemeltem a fejemet és találkozott a tekintetünk. Nem volt benne semmi félelmetes, különös, boszorkányos. Közönséges tekintet, akár egy virágárusé is lehetett volna. A cigarettát az ajkai közé szorította és nyugodtan eregette a füstfelhőket.- Mondd - kérdeztem -, te boszorkány vagy?- Nem, virágárus - nézett rám ugyanúgy tovább. Hajdú István- Viirágárus... ? - lepődtem meg.- Mi van, nem láttál még virágárust?- De igen, láttam, csak nem máglyán.- Akkor most láthatsz máglyán is.- Nem félsz, azt akarom mondani, hiszel a túlvilágban, vagy a boszorkányok a sátán birodalmába kerülnek?- Nincsenek boszorkányok és sátán sincs. A boszorkányokat és a sátánokat az emberek találták ki maguknak, hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket. Hogy másokat okolhassanak gyengeségükért, egyfajta alibi ez nekik. De számukra ugyanilyen alibi az Isten is, csak ő a másik oldalon áll, a jó oldalán, könyörületes és megbocsájt, feloldozást nyújt, így tovább lehet gazemberkedni, csak hinni kell létezésében.- Furcsákat mondasz virágárus létedre. Hol tanultad ezeket?- Nem tanultam, elég, ha nyitott szemmel jársz, és nem jársz-kelsz félve, hanem össze tudod rakni a dolgokat magadban. Ezért vagyok boszorkány, ezért a máglya, a tűz. Amit nem értenek, azt inkább elpusztítják. Aki nem a tömegek értékrendje szerint él, az gyanús, az ellenség, sőt erkölcstelen, szemmel tud verni.- És te tudsz?- Úgy érzed? Félsz? Nem tudtam, mit válaszoljak, a pótcselekvést választottam, újabb cigarettára gyújtottam és hallgattam.- Nem baj, ha nem tudsz mit mondani - folytatta — ez a hely nem túl alkalmas hosszabb vitákra, no meg én oda vagyok kötözve, míg te szabad vagy. Ha akarod, itt is hagyhatsz. -Tovább hallgattam, a száraz gallyak megreccsentek súlyom alatt, visszhangként verődve koponyám falához. Gondolkoztam, valami okosat akartam mondani, bebizonyítani, hogy én sem vagyok kutya, én is megértem a máglyára, eretnek vagyok, máshogy látom a képmutatós valóságot. De nemcsak tetszelegni akartam-e egy elítélt szemében, cinkosságommal vigasztalni, elkerülni a meddő kérdés-felelet fölöslegességét? Mit mondhattam volna? Adjam fel az utolsó kenetet? Nem vagyok én pap, és mint beszédjéből kivettem, megveti őket. Beszélgessünk a virágokról? Annyira nem értettem hozzájuk. Kérdezzem meg, nem vág-e a kötél, lazítsak rajta? Fél-e a haláltól? Van-e apja, anyja? Mi az utolsó kívánsága? Fölöslegesnek tűntek a kérdések, hiszen ezt kérdezték mindenkitől, bizonyára már tőle is. A kérdések és válaszok semlegesítették egymást, hisz előre el volt döntve: a kérdezett bűnös, máglyára vele. így működött a társadalom, a kérdések csak ali- hisztikus, tekervényes szóláncok voltak, az eredményen mit sem változtattak. A bíráknak mindegy volt, kit és mikor küldenek a halálba. A cél a megfélemlítés volt, a tűznya- logatta rossz példa, akinek a halálán szórakozni lehetett, nevetni és extázisbán ordítani a gyönyörtől, az áldozat jajgatása közben vérre és égett hús szagára éhesen. A helyeslések és bólintások napja jött el, iszonyú sötétséget borítva az agyakra, virágkoszorút téve a hóhérok nyakába, várva az új reménységeket a vajúdó anyáktól. Új torkok születnek, új kezek nyúlnak, új szemek néznek, új lábak taposnak. A hatalom tanított és kioktatott, engedett és tiltott, a szófogadóknak ajándékot adott: a máglyákat, melyeken az ellenszegülők füstölögtek. Hirtelen óriási lökést éreztem a gyomromban. Apró manók kezdték ütögetni a hasfalamat, gyomorszájamon és gégémen ezer és ezer apró lény akart felmászni. Vibrált és mozgott az egész belsőm, mint egy kígyóban az elnyelt egér, szemeimet láthatatlan öklök nyomták kifelé, pattanásig feszítve a vékony hártyát, mely nem akart engedni.- Mi az, hánynod kell? - kérdezte. Számat szólásra nyitottam, de egy kéz hirtelen felnyúlt a nyelőcsövemen és megmarkolta nyelvemet, húzta hátrafelé, le akarta szakítani, hogy eltűnjön vele a gyomromba, ahol az apró manók vártak rá éles fogukkal, hogy széttépjék, szabaddá téve a kivonulás útját. Osszeszorítot- tam állkapcsomat, teljes erőmből, szinte halotti görccsel, nagyot harapva a kézbe. Reccsenést és ropogást hallottam, mint a csirke porcogóját és ugyanakkor egy sikamlós kígyótest csúszott vissza a garatomon a gyomromba. Dülledt szemekkel meredtem rá, elfelejtve, hogy ő a halálraítélt és nem én, csörgött rólam a lucskos veríték, a számban két idegen tárgy volt. Eléje köptem. Megdöbbenésemre egy kis és egy nagy ujj volt az idegen tárgy, vérző húscafatokkal a végükön, fogam nyomával a liluló bőrön. Az idegek még dolgoztak, az ujjak görcsösen rángatózva meghajlottak, öklöt formálva, keresve a hiányzó kezet. így maradtak görbén, mint az embrió. Ösztönösen cigaretta után nyúltam, hátha meg tudom fojtani a „valamit“ füsttel.- Ne, ne gyújts rá - szólt rám a halálraítélt - ki kell hánynod, érted, ki kell... A mondat már nem jutott el teljes egészében a fülemig. Óriási robbanást éreztem a fejemben, utána tompa dübörgést, mintha valaki tamtamdobnak nézte volna dobhártyámat, ütemesen verni kezdte, mintha egy óriási üvegharangban lettem volna, a fejem minden ütésbe beleremegett, éreztem, hogyan válnak szét a csontok a koponyámon, az arcom vitustáncot járt, az állkapcsom csattogott, úgy szólt, mint egy kereplő. Ugyanakkor a gyomrom is felébredt, először egy jól időzített görcs összerántotta a gyomorszájamat, nem teljesen, mert valami akadályozta és óriási erővel feszítette széjjel. Szinte éreztem a tompa csikarást, ahogy viaskodnak. A gyomrom volt a gyengébb és újra éreztem, ahogyan beleimen kúszik felfelé a sikamlós kéz, szétfeszített ujjakkal, utat törve bensőmben, marcangolva, tépve beleimet. „Az ádámcsutkám“ - villant át az agyamon, de már az sem volt akadály, kiakasztotta és nekifeszítette a nyelőcsőnek. Sárgás, nyálkás, vérrel keveredett okádék folyt ki a számon, azt hittem, megfulladok, bőven jutott belőle a tüdőmbe is, „Ki kell hánynod, ki kell hánynod“ - harsogta túl egy hang a dübörgést. Meggörnyedtem fájdalmamban, a szemem homályos volt a könnyektől, csörgött az orrom. Ez némileg tompította a fájdalmat, de akkor már a kéz. .szájüregemben matatott. Tudatosítottam, hogy a nyelvemet keresi, ujjai köré akarja tekerni és kitépni. Ösztönösen kinyújtottam, védelmet keresve a szájüregen kívül, de a kéz feljebb csúszott. Beleharapni nem tudtam, mert a nyelvemet is leharaptam volna. Az orrom alatt homályosan láttam egy mutató- és gyűrűsujjat, ahogy keringnek a nyelvem körül, de az állandóan kicsúszik közülük. Az emberi agyban az a csodálatos, hogy vészhelyzetekben teljes intenzitással működik, képes az optimális megoldást kiválasztani és parancsot adni a végrehajtásra. Én is így működtem: az idegen testet minél hamarább eltávolítani belsőmből. Bal kezemmel az ujjak után nyúltam. Hihetetlen nagy erővel fonódtak egymásba, a tengerészkocsmák ujjhúzásaira emlékeztetve, csak itt az életem, vagyis a nyelvem volt a tét, hisz már rég megölhetett volna, széttépve beleimet. Húztam, rángattam magamból, latba vetve maradék erőmet, megfeledkezve a világról. Öklendeztem és hánytam, a szám majd szétrepedt, de amikor a másik kezemmel is sikerült elkapni az egyik ujjat, úgy látszott, siker koronázza erőfeszítéseimet. Először az ujjakat láttam teljes egészükben, valami pépes, véres maszlaggal lefolyva, majd a bütyköket a kézfejen, a csuklót. Húztam, téptem ki magamból a megcsonkított kezet, a remény által megsokszorozott erővel. Aztán már láttam az egész kezet is, de sajnos, itt sem ért véget a szenvedésem, a kéz folytatódott és még valahol a gyomromban volt a könyök, a kar is? Ugyanakkor éreztem, hogy a kézzel a gyomromat is húzom kifelé, mintha egymáshoz lettek volna nőve. A tehetetlenségem az őrülettel határos cselekedetre kény- szerített. Teljes erőmből rántottam egyet a kézen, és az engedett. Görcsösen szorította balomat, úgy kellett földhöz vágnom, mint egy patkányt. Fájdalmam enyhült, kitisztult a látásom, lassan visszatért a tudatom.- Sikerült! Látod, sikerült! - örvendezett a megkötözött. - Megszabadultál tőle. Nem tudtam válaszolni, a szám tele volt alvadt vérrel, húsdarabkákkal és valami keserű maszlaggal. Ettől az íztől csak hosszú köpködés után tudtam megszabadulni. Végre alaposan szemügyre vettem a kezet is. Átlagos kéz volt, szőrtelen, rózsaszín. A könyök egy ágas-bogas húsfecniben végződött, valószínűleg ezzel volt hozzánőve beleimhez. Az ujjakon kemény köröm volt, apró fehér félholdakkal. Belerúgtam. Ökölbe szorult, úgy maradt. Az átéltek túl drasztikusak voltak ahhoz, hogy logikai magyarázatot találjak rájuk. Nem voltam fáradt, sőt, nagyon is friss a történtek után. Bizonyára az idegek. Az elítéltre néztem: lehorgasztott fejjel suttogott valami. A hajától nem láttam az arcába, közelebb kellett mennem, hogy halljam. Amikor közelebb értem, megdöbbentem, mert egy elgyötört, fájdalmas arcot láttam.- Mi bajod? - kérdeztem.- Semmi, semmi, meghalok. Most már meghalhatok. Láttam rajta, hogy a végét járja. Nem tudtam megérteni a történteket, tőle vártam magyarázatot, és ő haldoklik.- Nem szabad meghalnod! Mi volt ez az egész? — kérdeztem kétségbeesve. Már nem válaszolt. Halott volt, hiába ráztam, az élettelen testet csak a cölöpök és a kötelek tartották. Düh fogott el, rettentő düh és harag, hisz itt álltam valami előtt, amit képtelen voltam ebben a pillanatban felfogni, megérteni. Pánikszerűen menekültem a térről, a városból. Amikor már jókora távolságban jártam, visszanéztem. Fekete füst szállt az ég. felé, tompa üdvrivalgást hallottam. A nép örült. Illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilll la félelem babrál a szám szélén..."
