Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-10 / 15. szám
- Oscar Wilde azt mondja: „Kétféle tragédia van az életben: az első, ha nem érjük el, amit kívánunk, a másik, ha elérjük. “ ön szerint melyik a nyugtalanítóbb?- Frappáns és szellemes Wilde megállapítása, de hogy mi zavarja jobban az embert, azt ebben a pillanatban aligha tudnám megmondani. Én tizennégy éves korom óta arra vágytam, hogy forgató- könyveket írhassak, ez sikerült is, tehát elértem, amit akartam, de most vége, harminc év után elbocsátottak a Barran- dovról. Számomra, látja, ez a tragédia.-Mivel bocsátották el? Megindokolták egyáltalán?- Létszámleépítés. Vagyis felesleges lettem. Egyik óráról a másikra teljesen felesleges. Behívtak, kezembe nyomtak egy papírt és kész. De ne gondolja ám, hogy az új igazgató tehet minderről... nem! Szerintem ő feladatul kapta, hogy elküldjön egy csomó embert, s hogy megfeleljen, söpör is rendesen. Hollywoodban is először a forgatókönyvírókat küldték el annak idején, aztán Elia Kazánt, Chaplint és a többieket. Hova vezetett mindez? Az aranykorszak végéhez.- Nyolcvankilenc őszén, gondolom, eszébe sem jutott, hogy épp ott válik majd feleslegessé, ahol ifjú korától fogva megszállottként dolgozott.- Persze, hogy nem ezt vártam. Azt hittem, írhatok még eleget, erre sehol semmi, egyszer csak kirúgják alólam a széket. Adnak egy papírt és tessék, filmről én már csak múlt időben beszélhetek.-Menjünk akkor vissza 1967-be. Frantisek Vlácil A méhek völgyét forgatja, azt a művet, amely ugyan nem tartozik a hatvanas évek új hullámának alkotásai közé, mondanivalóját, s művészi színvonalát tekintve mégis a legértékesebb cseh filmek egyike. Először ugye, a forgatókönyvet írta meg, s csak utána a film regényváltozatát.- Igen, a filmsiker késztetett arra, hogy megírjam a regényt, Frantisek Vlácil ugyanis valódi mesterművet készített. Ez volt az első közös munkánk, amelyet még jó néhány követett, de beszélhetnék most azokról a terveinkről is, amelyek meghiúsultak. Mi ketten, Vlácil és én ugyanis szálka voltunk a Husák-rendszer szemében, az olyan fogalmak alatt, mint esztétika és etika, mi nem azt értettük, amit fent írtak elő. Az Adelheid miatt is gondjaink voltak, mert a németek kitelepítéséről szóltunk benne, hatvannyolcban pedig, amikor egy évszázadokkal ezelőtt élt zsidó orvos történetét akartuk filmre vinni, ugyancsak megkaptuk a magunkét. Vlácil kétszer is az öngyilkosság határán állt, én erősebb voltam. A hetvenes években aztán mindkettőnket félreállítottak, hét évig kellett várnunk, hogy „bocsánatot nyerjünk“.-A hatvanas évek új hullámát szánt- szándékkal kerülte el vagy egyszerűen csak a véletlen hozta, hogy Formán, Vladimír Körner jobb évekre vár Virulhatott bármilyen rendszer az országban, Vladimír Kömer egyetlenegynek sem volt dédelgetett írója soha. A hetvenes évek elején félre is állították, vakvágányon várta, hogy könyvei újra megjelenhessenek, írásai alapján újabb filmek születhessenek. Ma, ötvenhárom évesen, a kora miatt került légüres térbe. „Régi struktúra“ - a láthatatlan kéz könyvkiadók tervein húzza át a nevét, a Barrandov igazgatója rezdületlen arccal, „érdemei elismerésével“ szünteti meg filmgyári munkaviszonyát. A cseh írótársadalom egyik legérdekesebb és legeredetibb egyénisége, a cseh irodalom élő klasszikusa, kinek alkotásai a legsötétebb időkben is erős, tiszta fénnyel világítottak, minderre fanyarul, lakonikusan annyit mond csupán: „Én most akkorát estem, hogy nagyobbat már nem eshetek hátralevő éveimben. “ Vladimír Kömer Morvaországban született, s ott is élt tizennégy éves koráig. A cimelicei filmipari szakközépiskola elvégzése után, ahol az ötvenes évek „kegyvesztettjei“, a hangosfilm első neves hazai mesterei tanították, a prágai filmművészeti főiskola növendéke, majd a barrandovi filmgyár dramaturgja lett. Első forgatókönyvét 1962-ben írta Csendes téli hegyek címmel, de még el sem készült a film, már be is tiltották. Következő munkájára, a Korlátokra ugyanez a sors várt. Holtág című regényének kiadását Milán Kundera szorgalmazta annak idején, ám témája miatt - a nyugati ellenállás a második világháború idején - csak évekkel később, 1965-ben jelenhetett meg. Kömer egyébként sohasem írt úgynevezett mai témájú regényeket. Erkölcsi értékrendjét általában 14-15. századi vagy éppen második világháborús történetekben mutatja meg, de bármelyik művét (A méhek völgye, Adelheid, Kutyabőr, A Berhof-tanya pusztulása, Kakukk a sötét erdőben) olvassuk is: a maradéktalan korhúség mellett mindegyiket időtlenné teszi és általános érvényűvé emeli. Légkör- és feszültségteremtő erejével, pontos lélekábrázolásával nem egy hazai s külföldi rendezőre volt nagy hatással, forgatókönyvei alapján értékes tévé- és mozifilmek (A haldokló idő orvosa, Kései eső, Káin jegyében, A páfrány árnyéka, Át a Dunán) születtek. „NEM ÉRZEM FONTOSNAK, HOGY DOLGOZZAK" (Méry Gábor felvétele) Menzel, Schorm, Némec és a többiek helyett Vlácillal kezdett el dolgozni?- Én soha, semmilyen falkának nem voltam a tagja, én magányos farkasként vadásztam mindig. Formanékat a kisember sorsa foglalkoztatta, Vlácilt pedig a történelem, és ez hozott össze bennünket. A cseh-német kapcsolatok fiatal korom óta érdekeltek; apám, bár német vezetéknevet örökölt az őseitől, ízig- vérig cseh katonatiszt volt. Egy észak- morvaországi faluban éltünk 1938-ig, onnan menekült a családunk a németek elől. Anyám kórházi nővér volt a háború alatt, apám a londoni ellenállás tagja, és összekötőként vesztette életét. No, de ne erről beszéljek! Igen, Vlácil meg én a hatvanas években kettős nyomást éreztünk magunkon. Föntről a bólogató- jánosokból álló, hibátlanul működő osztályapparátus nyomását, oldalról pedig az új hullámosokét, akik azt vetették a szemünkre, hogy messze járunk az itteni valóságtól és olyan témákat választunk, amelyek időfelettiek. Csakhogy amíg ők szociológiai szempontból nézték a valóságot és horizontálisan vizsgálták a társadalmat, addig mi vertikális vágással próbáltuk feltárni nemzeti magatartásunkat. Az új hullámosoknak nem is volt sok bajuk hatvannyolcig, nekünk viszont annál több.- Formán itthon forgatott filmjeiről egyébként hogy vélekedik?- A Tűz van, babám!-at szeretem, de a Fekete Pétert nem. Azt csak akkor tudom elfogadni, ha stílusnak számít a dilettantizmus.- Menzellel sem próbált meg együtt dolgozni soha?- Én soha senkinek nem ajánlkoztam, ha tetszett valakinek, amit írtam, akkor jött és szólt, hogy várja a forgatókönyvet. Menzel a Post héliumot akarta filmre vinni, aztán meggondolta magát, mert túlságosan lehangolónak találta.- Schorm és Némec egyszer sem jelentkeztek?- Nem, de tudom, miért nem. Lélekben én sokkal idősebb vagyok, mint korban, nekik én mindig koravén voltam. Hozzám Vlácil állt a legközelebb, a tévéfilmrendezők közül pedig Miloslav Lutherrel tudok igazán szót érteni. Legutóbbi közös munkánk, az Át a Dunán Monté Carlóban nyert különdíjat.- Nemrég megjelent regényéből, a keresztes hadjáratok idején játszódó Homokkaszából nem készül filmet forgatni valaki?- Hol van ma pénz kosztümös filmekre? A televízió stúdiói konganak az ürességtől, a Barrandovon külföldi forgató- csoportok dolgoznak, a cseh filmgyártásnak, úgy tűnik, jó időre befellegzett. Itt az anyagi támogatás már egyáltalán nem segít, a hagyományt ölték meg. Arra kellett volna jobban odafigyelnünk. Hasonló a helyzet a lengyeleknél és Magyarországon is, tudom. Torpedótalálat érte az egész keleti tábort, nemcsak a múltunk közös, a jövőképünk is megegyezik. Nem lesz sajátosan cseh, eredeti magyar vagy nemzeti jellegű lengyel filmművészet, ha így folytatódik, Amerika be fog kebelezni bennünket. Folklórcsoport leszünk a térképen, én legalábbis úgy érzem.- Akkor is ilyen sötét színekben látná a cseh film jövőjét, ha a Barrandov dramaturgja maradhatott volna?- Akkor is. Komoly okom van a szomorúságra. Itt most sokan azzal áltatják magukat, hogy a koprodukciók majd kihúznak bennünket a csávából. Nem húznak ki! Pár évvel ezelőtt még olcsó munkaerővel szolgáltunk a külföldi forgatócsoportoknak, és a helyszínekért is alacsony összegeket kértünk, mára viszont változott a helyzet. Az a pénz, amelyet mostanában kapunk egy-egy francia, angol vagy német stábtól, nem sokat enyhít a panaszainkon.- ír egyáltalán, ha ennyire elkedvetlenedett?- A németeknek írtam legutóbb Keplerről, de az sem tegnap volt.- Én most nem forgatókönyvre gondoltam. Regényre.- A Kutyabőrt fogják most kiadni száz oldalon.- Forgatókönyvből kisregény?- Ballada. Ennyire futotta, többre nincs erőm. Pedig ott van a fiókomban egy befejezésre váró munka Szent Adalbert püspök haláláról, aki I. István magyar királyt keresztelte... egyszerűen nem érzem fontosnak, hogy dolgozzak. De átmegy majd rajtam ez az állapot is. Én a depressziót írás közben szoktam kiűzni magamból, ahhoz viszont, hogy tollat ragadjak, erőre lenne szükségem. Igen, megtörtek a körülöttem zajló dolgok. Apámnak átlőtték a tüdejét a háborúban, abba halt bele, engem most golyó nélkül akarnak tönkretenni. Eddig csak az irodalomban éreztem kívülállónak magam, most az éltet is kívülállóként nézem. Mintha nem is lennék a történések részese. De hát ne most beszéljünk a betegekről, amikor kigyulladt a kórház! Várjunk, hátha eloltják a tüzet.- S akkor felépül, új erőre kap?- Bízom benne, reménykedem. Tudja, írni az életről és élni az életet, az nagy különbség. Nekem most élnem kell és az a nehezebb. Szabó G. László ■■■■■ 1992. IV. 10.
