Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-10 / 2. szám

KONRÁD GYÖRGY: A kényszer alól felszabadulva régi azonosságukat keresik Akár tetszik ez az állítólag elnemzetle- niedett nyugat-európaiaknak, akár nem, Kelet-Európábán ismét Itt van a nemzetál­lam kora. Ami se nem meglepő, se nem rossz dolog. Csupán egy olyan, történet­tudat nélküli társadalomra képes a megle­petés erejével hatni, amelyet társadalom- tudományi látszatproblémákkal traktáltak. Valóságos belső emberi igény, hogy azo­nosulni kívánunk valamely nemzettel. Ta- lán nincs még egy ország Németorszá­gon kívül, ahol e tényt elfedendő, annyira neurotikusán kezelnék a nemzet fogal­mát, aminek magyarázata aligha csupán a legújabbkori történelemben keresendő - máskülönben az olaszoknál Is találkoz­hatnánk ugyanezzel a jelenséggel. A nyu­gat-európai népeknél, amelyek történel­mük egy korábbi szakaszában már meg­teremtették a maguk nemzetállamát, tel­jes mértékben eleven valami a nemzetál­lami Identitás, viszont nélkülöz minden drámaiságot, mivel szervesen beilleszke­dik a családtól és a szakmai csoporttól a helyi kis településen és a régión át egészen Európáig, a nyugati kultúrkörig, sőt talán még az egyetemes emberi kö­zösségig is kiterjedő identitások évgyű­rűibe. Elkerülhetetlen-e, hogy miután a párt­ideológusok hazug szocialista-kommunis­ta mesterséges produktumával való kényszerazonosulás kísérlete megbukott, a nemzetállami identifikáció igénye a má­sik ember másságát semibe vevő, intole­ráns sovinizmusba torkolljon? Vajon ki­elégíthető ez az igény egy olyan toleráns hazafisággal, amely beilleszkedik az identitások gyűrűrendszerébe, és mozgó­sítja a politikai és gazdasági átalakítás nagy feladatának végrehajtásához szük­séges energiákat? Csak remélni lehet, hogy az utóbbi lehetőség válik valósággá. Tapasztalva az általános Nyugat-Európá- ba vágyódást és a kelet-közép-európai népeknek azt az óhaját, hogy vissza kí­vánnak térni az európai kultúrközösség- be, a magyarok, a csehek, a szlovénok és a balti népek esetében legalábbis indo­koltnak látszik ez a remény. Kétségtelen viszont, hogy az Intole­ráns, agresszív nacionalizmus jelenlétére is utalnak bizonyos jelek. A legvlsszata- szítóbb és legprimitívebb példa rá a nagyszerb nemzeti bolsevizmus, amelytől nem sokban marad el a grúz Gamszahurdia antikommunista soviniz­musa. A román, bolgár vagy szlovák na­cionalizmus kisebbségellenes vonatkozá­sai ugyancsak aggodalomra adnak okot. De függetlenül a pillanatnyi remények­től és veszélyektől, a kívánatos és egyben várható jövő Kelet-Európábán a nemzet­közi közösségekbe történt beágyazódás után már megszelídült nemzetállamé, amelyben maximálisan figyelembe fogják venni a kisebbségek jogos igényeit. A Nyugat számára ebből két következ­mény adódik, egy szimpatikus és egy kevésbé szimpatikus. Ami szimpatikus, bár időnként némiképp beárnyékolják $z ebből eredő otthoni gondok, az az erköl­csi parancsolat, hogy határozottan álljon ki a kisebbségek védelmében. Az EBEÉ- folyamat ebből a szempontból kedvező irányban halad. Ami viszont már nem ennyire szimpatikus, sőt időnként egye­nesen sokkoló hatású, az az, hogy foko­zatosan bele kell törődni a lassú és nem­zetállami határrevízió gondolatába. Iránymutatónak e téren a népek önrendel­kezési jogának kell lennie, melyet az 1919/1920-as párizsi békeszerződések meghirdettek, majd végzetes módon megsértettek. Ahhoz pedig, hogy e két következményre lélekben időben fel tud­junk készülni, nem árt, ha némi áttekintést szerzünk a tényleges viszonyokról. Régi kisebbségek A kelet-európai országokban - melyek közé egyelőre a soknemzetiségű Szovjet­uniót és Jugoszláviát is be kell számíta­nunk - számtalan nemzeti kisebbség él. Közülük hatnak a lélekszáma meghaladja az egymilliót, ezért ezek a nemzeti ki­* (A szerző közjogot és keleti jogot tanít a kölni egyetemen, ahol jelenleg a Keleti Jog Inté­zet igazgatója, korábban pedig elnöke volt annak a független tudósbizottságnak, amely 1988-ban dokumentum értékű jelentést készített a Bundestag számára a Varsói Szerződés országaiban tapasztalt ember­jogi helyzetről.) Dr. Georg Brunner sebbségek nem csupán jogi és erkölcsi, de tényleges politikai problémát is jelen­tenek. Mintegy 3,5 millió magyar él az ________ anyaországgal szomszédos or szágokban, valamikori magyar ki­rálysághoz tartozó területeken, amelyeket az első világháború után elszakítottak tőle. E magyarok lakhelye Románia (2 mil­lió, főként Erdélyben), Csehszlovákia (700 ezer, főként Dél-Szlovákiában), Ju­goszlávia (450 ezer, főként a Szerb Köz­társasághoz tartozó Vajdaságban) és a Szovjetunió (200 ezer, főként Kárpátal­ján). Mivel a magyar nemzetállam terüle­tén alig több mint tízmillió magyar él, e magyar kisebbségek az egész magyar népnek mintegy egynegyedét teszik ki. Viszonylag egybefüggő csoportokban él­nek és határozott nemzeti identitással rendelkeznek. Helyzetük jelenleg csak Kárpátalján mondható megnyugtatónak. A magyar kisebbségi területek hozzácsa­tolása az anyaországhoz településtechni­kai szempontból nézve csak részben len­ne lehetséges, az erdélyi Székelyföld esetében pedig, ahol körülbelül 800 ezer magyar él, teljességgel kizárt, mivel nem köti össze nemzeti települési híd az anyaországgal. Az 1938 novemberében és 1940 augusztusában a nemzetiszocia­lista Német Birodalom védnöksége alatt megkötött két bécsi döntés nyomán a szétvert Csehszlovákia és Románia rovására helyreállított nemzetiségi hatá­rok épp e védnökség miatt erősen diszk­reditálódtak, és ezért sem a magyar kor­mány, sem az érintett kisebbségek nem törekszenek helyreállításukra. Annál sür­getőbben vetődik fel viszont a hatékony kisebbségvédelem követelése. Hasonló nagyságrendekben mozoghatnak a német népcso­portok is, az eltérő mértékben előrehala­dott asszimiláció miatt azonban számukat aligha lehetne pontosan meghatározni. Csupán a Romániában, Erdélyben egy tömbben élő népcsoport őrizte meg egy­értelműen német azonosságtudatát, lé­lekszáma azonban az évek óta tartó és az 1989 decemberi forradalom óta tömeges exodussá fokozódó, németországi irányú kivándorlás miatt mára körülbelül hetven­ezerre zsugorodott, s így alighanem el­tűnésre van ítélve. A Szovjetunióban az 1989-es népszámlálás több mint kétmillió németet mutatott ki, ezeknek azonban csupán 48,7 százaléka tekintette a néme­tet anyanyelvének. Ottani létezésük meg­nyugtató megoldása újabban örvendetes közelségbe került. Hasonló a helyzet az eredetileg majdnem ugyanennyi lelket számláló, de még fokozottabb mértékben erőszakkal asszimilált lengyelországi né­met kisebbség esetében is. A Magyaror­szágon élő 220-230 ezer német helyzete immár huzamosabb ideje megnyugtató­nak és kielégítőnek mondható, közülük azonban csak harmincegyezren mondták magukat német anyanyelvűnek és tizenegyezren német nemzetiségűnek az 1980-as népszámlálás alkalmával. Még ennél is előrehaladottabb az asszimiláció a Csehszlovákiában maradt 150 ezer né­met esetében. A jövő a megmondhatója, hogy ami a német nemzetiségből megma­radt, az immár kedvezőbb körülmények között elegendő lesz-e a tartós fennmara­dáshoz. A Szovjetunióban körülbelül 3,5 millió román él, főként a Molda- va Köztársaság törzsét alkotó Besszará- biában (2,8 millió) és az Ukrajnához csa­tolt Észak-Bukovlnában (450 ezer). A Szovjetunió mindkét területet 1940 jú­niusában annektálta az 1939. augusztus 23-án kötött német-szovjet megnemtá­madási megállapodás titkos záradéka alapján. Bár Moszkva azóta szinte min­dent megtett annak érdekében, hogy egy külön „moldován" népet faragjon az ott élő románokból, Igyekezete nem sok eredménnyel járt. A Pax Sovietica temetői nyugalma idején, továbbá mert a bukott Ceausescu-diktatúra egyáltalán nem volt vonzó az emberek számára, a szóban forgó területek Romániához való vissza­térése hosszú ideig nem volt időszerű. A moszkvai ortodox kommunista erők bukott augusztusi puccsa után a Moldava Köztársaság 1991. augusztus 27-én ki­nyilvánította függetlenségét, amit Romá­nia azon nyomban el is Ismert. Középtá­von itt alighanem fel kell készülni a hatá­rok felülvizsgálatára vonatkozó nemzet- állami követelésekre, amelyeket sem tele­püléstechnikai érvekkel, sem az igazsá­gosságra való hivatkozással nem lehet meggyőzően visszautasítani. A kétmillió jugoszláviai albán a nagyságát tekintve negyedik legnagyobb kisebbség. Túlnyomórészt a Szerbiához tartozó Koszovóban élnek (1,5 millió), ahol a lakosság 90 százalékát alkotják, és a szerbek brutálisan elnyom­ják őket. Valamivel elviselhetőbb annak a 400 ezer albánnak a helyzete, aki a Makedón Köztársaságban él, amely 1991. szeptember 13-án kinyilvánította függetlenségét. Koszovó, amely történel­mi szemszögből nézve kétségkívül szerb területnek tekinthető, de a XVI—XVII. szá­zad óta többségében albánok lakják, az 1912/1913-as balkáni háború eredmé­nyeként került Szerbiához, amikor a nagyhatalmak meghúzták az újonnan létrejött albán nemzetállam határait. A kis­sé későn feltámadt albán nemzettudat szempontjából persze igencsak fájdal­mas, hogy e határkijelölés miatt ma az albán nép negyven százaléka az ország határain kívül él. Az 1989.évi népszámlálás hiva­_______ talos adatai szerint 1126 ezer le ngyel él a Szovjetunióban, méghozzá 418 ezren Belorussziában, 220 ezren Uk­rajnában, valamint ideértendő az a 258 ezer lengyel is, aki Litvániában él. Az első világháború végén, a lengyel nemzetál­lam létrejöttekor rendkívül nagyvonalúan kimért „lengyel keleti területek“ az 1939. augusztus 23-i és szeptember 28-I né­met-szovjet titkos záradék alapján szov­jet uralom alá kerültek. Miközben a belorussziaí és ukrajnai lengyelek erő­teljesen asszimilálódtak, a litvániai len­gyel kisebbség megőrizte identitását, sőt az utóbbi időben határozottan kifejezésre is juttatta. Még kiderítésre vár, pontosan milyen okokra vezethető vissza, hogy nemrégiben feszültségek támadtak a len­gyel kisebbség és a litvány kormány kö­zött, aminek kapcsán az egyébként tar­tózkodó magatartást tanúsítani igyekvő lengyel kormány is hallatta a szavát. Ha- tárkiigazitásra komolyan senki sem gon­dol, és indokoltnak látszik az a remény Is, hogy litván részről eleget fognak tenni a lengyel kisebbség jogos követelé­seinek. Végezetül említést kell még ten­nünk a bulgáriai törökökről, akik- nem száma egymillió körül mozog. Ha­sonlóan a mintegy kétszázezer főt szám­láló pomákokhoz (muzulmán bolgárok), ők is az Oszmán Birodalomból itt maradt múltbéli hagyaték részét képezik, s az államalkotó lakosság 11-13 százalékát alkotják. A nyelvi-nemzeti különbség mel­lé így még vallási másság is párosul. Mivel az egységesen törökök lakta terüle­tek az országban mindenütt szétszórva fordulnak elő, a Törökországhoz való csatlakozás már pusztán technikai okok­ból sem jön számításba. Annál sürgetőbb követelés viszont a megfelelő kisebbség- védelem, amit eddig megtagadtak tőlük. A kisebbségvédelem biztosítása azonban még egy felvilágosult államvezetésnek is komoly gondokat okozna, mivel a török- és Iszlámellenes érzelmek igen mélyen gyökereznek a bolgár lakosság széles rétegeiben. Mindezeken túl utalnunk kell még a 3-4 millió cigányra és a körülbelül 1,7 millió zsidóra is, akik szinte valamennyi kelet-európai országban szétszórva él­nek. Etnikai kisebbségnek minősítésük eltérő, súlyos problémákat vet fel. A cigá­nyok esetében az a nézet látszik felülke­rekedni, amely szerint a cigányság nem csupán szociális problémát jelent, de etni­kai csoportként is szóba jöhet. A zsidó identitás esetében a dolgok, ha lehet, még bonyolultabbak, de aligha járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, a legtöbb zsidó egyáltalán nem kívánja kisebbségnek tekinteni magát. (A befejező rész a következő számban) A homogén nemzetállam ideálja Szabad-e többfélének lenni? Mivelhogy Európa keleti felé­ben jóval több nemzet van, mint ahány állam, mivelhogy újabb államok sokasága keletkezhetne, ha minden nemzet államhoz jut­na történelmi államok megvaló­sulásaképpen, mivelhogy még az államok számának megsokszoro­zódása esetén sem képződnének homogén nemzetállamok, nem szólva a végeláthatatlan határ- konfliktusokról, mert még min­dig maradnának nemzeti kisebb­ségek, és minthogy a kisebbség mindig fészkclődik, a többség pedig haragszik ezért, le kell szö­gezni azt a tételt, hogy Európa keleti felében nem lesz béke, ha a nemzetállamok létrehozása lesz az uralkodó politikai doktrí­na a posztkommunista korszak­ban. A kelet-európai térségen a homogén nemzetállam ideálja, úgy látszik, fölébe kerekedett a föderáció eszméjének. Ez a si­ker új kisebbségeket kreál, és a lakosság számottevő részét hátrányos megkülönböztetések áldozatává teheti, amivel etni­kai polgárháborúkat és menekü­lésszerű, tömeges vándorlásokat okozhat. Az államok - ha akarnak is autorítáriusok lenni - kénytele­nek mind a demokráciára hivat­kozni, ezért nem tudnak totalitá­rius rendőrállamokká szigorodni, hogy az etnikai kisebbségek autonomista mozgalmait még csírájukban elfojthassák. Ezért az új kormányzatok rákénysze­rültek arra, hogy kiegyezzenek a kisebbségekkel. Csakhogy a homogén nemzetállam para­digmájában nincsen helye a kisebbségekkel megkötendő kompromisszumnak. A kiegye­zés alapja a többnemzetiségű, multikulturális nemzetállam esz­méje lehet, amely képes tisztelet­ben tartani az egyének bonyolult kötődéseit. El kell fogadni az állampolgá­rok kettős (vagy még több irá­nyú) kötődését, vagyis az etni­kai-nemzetiségi kisebbségek egyéneinek kettős állampolgár­ságát. Minden más alkotmányos megoldás hazugságot foglalna törvénybe. Logikus, hogy a ki­sebbségi helyzetű embernek, ha akaija, lehessen kettős állampol­gársága. Az egyik útlevéllel jár az em­bernek születési illetőleg lakóhe­lye, tartósan választott vagy a sorstól kapott otthona alapján. A másik azonosság az odatarto- zás egy etnikai-nyelvi-kulturális- vállási közösséghez. Kívánság esetén ehhez is állampolgári stí­lusnak és útlevélnek kell hozzá­tartoznia. Az európai demokrá­ciáknak el kell fogadniok a plurá­lis identitás, a többirányú kötő­dés valóságát, és módot kell ad­niuk arra, hogy minden lakosuk csorbítatlan méltósággal fejez­hesse ki a maga egy vagy több azonosságát. Elsődlegesen nem a magunk nemzeti mivoltában vagyunk törvényes résztulajdonosai az autoritásnak, hanem csupán »azért, mert vagyunk, mert itt vagyunk, mert itt lakunk. Lehet­séges, hogy a városok és falvak, a kisebb területi egységek önren­delkezése józanabb kompro­misszumokat eredményezne az etnikumok között, mint amilyen­re a nemzeti kormányok ké­pesek. A területi és regionális önkor­mányzat gondolatkörében lehet­séges az ésszerű párbeszéd és a viszonylagosság szelleme. Vilá­gos. hogy egy város és a vidéke hosszú időtávú valóság, aminél múlékonyabb, hogy minek tart­juk magunkat. Arra a kérdésre, hogy ki vagyok, nehezebb vála­szolni, mint arra, hogy hol va­gyok. A területi önrendelkezés nem kevésbé emberséges alapelv, mint a nemzeti önrendelkezés. A területi önrendelkezés elve összhangba hozható az egyénre alapozott alapvető emberi jogok eszméjével. Területi identitások hordozóiként éppolyan jogosan vagyunk szuverének, mint nem­zetünk lányaiként-fiaiként. El­képzelhető tehát, hogy valaki el­sősorban zágrábi és csak másod­sorban horvát vagy szerb. A fundamentalizmusok nem szeretik a tarkát, elvátják, hogy egyfélék legyünk, és ha nem ha- zudjuk magunkat annak, akkor árulónak tartanak. A valóság a plurális identitás. Mindenki többféle. Valami lényeges embe­ri valóság minden identitásból kimarad. Ahol a homogén identi­tás a divat, ott a szabadság nem divat. Ha az ember szíve gyöke­réig egyesül azzal az egy identi­tással, ha mindent alárendel ne­ki, akkor a szíve kézben van. Az arra illetékes politikusok ke­zében. Értelmiségiek a törzsi naciona­lizmus felújításával gyilkos szerszámot adtak éreden embe­rek kezébe. Elmúlóban a világ­háború veszélye, most jön a nemzeti háborúké? A nagy seregből kiválva, kis csapatok­ban csetepatézunk? Erre vár­tunk? Egy-egy testközeli gép­pisztolysorozattal odapörkölni annak a bosszantó szomszéd­nak? Oda a megszálló, ezúttal mi fogjuk megszállni önmagunkat? Az erőszak Kelet-Európábán neki-nekilendül és visszatorpan. A gyűlölködés kifakad és elfá­rad. Összeütközések itt-ott, meg­számolják a halottakat, a harci szenvedély lelankad, és a banali­tás visszanyeri az uralmát. (Részlet) A NAGYSZERB NEMZETI BOLSEVIZMUS EGYIK RIASZTÓ KÖVETKEZMÉNYE EZ A HORVÁTORSZÁGI UPIKÁBAN LEROMBOLT KÓRHÁZ IS. < r (ŐSTK-AP felvétel) 1992.1.10. B

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom