Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám
4 Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget magának. Az, aki, annyi, ameny- nyi, semmivel sem fontosabb és semmivel sem több. Higgadt hangon, száraz tárgyilagossággal közli: belőle a doboz csinált léggömböt, amely bármelyik pillanatban elpukkadhat, s akkor kész, vége, egyetlen perc alatt minden kicsúszhat az ember alól, bármennyire törekszik és végzi is a dolgát. „A technikát kell csodálni, az a nagy, nem én... én ugyanaz a taxis, sőt, ugyanaz az utcagyerek vagyok, aki voltam, csak most alámondok, közvetítek, irányítok.“ Palik László. Derű, jó kedély, fel- szabadultság hangban, arcban, gesztusokban. Ahhoz persze, hogy kitűnjék valaki, más is kell. Például jól begyakorolt meghajlás a műsor végén, esetleg egy behízelgő „kezicsókolom“ a legelején, vagy közbe-köz- be, finoman beszúrva amolyan szemlesütős bölcselkedés. Palik semmi ilyet nem hozott, és nem is akar mindenáron okosnak, szellemesnek, közvetlennek látszani. Azzal nyert, hogy nem „találta ki“ magát. Hogy megmaradt annak, aki. Megnyerő modorú, fickós humorú, kellemes egyéniségnek, akit nemcsak nézni, hallgatni is jó.- Eljut a fülébe az is, hogy vannak, akik nem szeretik?- Persze, hogy eljut. Én azt hiszem, ez az ideális állapot, hogy van, aki szeret, van, aki nem. Az lenne a baj, ha azt mondanák rám, hogy „olyan semmilyen“. Vagy hogy: Palik, Palik, ki a nyavalya az a Palik? Ha ilyet hallanék, azon már el kellene gondolkodnom. Egyébként a televízió pontosan olyan, mint a röntgenkép. Megmutatja, milyen, aki odaáll a kamera elé. És hát ez nagyon szubjektív műfaj. Ennek a szakmának megvannak a pontjai, amelyeket ugyanúgy meg lehet tanulni, mint az esztergálást, de az egyéniség adott. Azon nem lehet változtatni. Ha mégis megtenném, a néző azonnal észrevenné. Na most, ha én máshol dolgoznék, nem a televízióban, az emberek véleménye, valószínű, akkor is megoszlana rólam, egyeseknek rokonszenves lennék, másoknak nem. Ezzel én nem is foglalkozom.- Inkább tanul?-Inkább tanulok. Pedig ez olyan szakma, amelyre nyugodtan azt mondhatja bárki: ezt én is meg tudnám csinálni. És ez így igaz. Ehhez, az én véleményem szerint, különösebb tehetség vagy képesség nem kell.- Csak oda kell ülni és...- Nana! Tehetség, képesség nem kell hozzá, csak éppen eszköz, nagyon sok eszköz. Először is meg kell tanulni odaülni, aztán tudni kell, hogy mit és hogyan mondjunk, milyen helyzetben mit csináljunk. Én azt hiszem, a Magyar Televízióban egyetlen ember van, aki ennek iskolát teremtett, és az Vitray Tamás, aki engem idestova tíz éve rugdos már és próbálja belém sulykolni ennek a szakmának az alfáját, bétáját és ómegáját.- Maradjunk akkor az alfánál. Hogyan kell odaülni? Mert én, a néző, már csak azt látom, hogy ott ül.- Én a hogyan kell odaülnit erőteljesen aposztrofáltam, de megmondom, hogy kell. Azzal az alaphabitussal, amely szintén megtanulható, illetve meg kell tanulni, különben nem működik a dolog. Nekem egyetlen célom van, ha a kamera előtt „Jó ütemben haladok“ (Oláh Csaba felvétele) EGY ARC A KÉPERNYŐRŐL: PALIK LÁSZLÓ QI TT A Q VJ j[ Vy l\^ w 1JI1.U beszélgetek valakivel. Az, hogy megmutassam azt az embert. Én a kérdezés műfaját nem ismerem, kérdezni nem tudok, csak beszélgetni. Nekem nem az a feladatom, hogy véleményt mondjak az illetőről, vagy hogy keresztre feszítsem, jobb esetben az egekig dicsérjem őt; nekem az a dolgom, hogy a néző belülről is lássa az illetőt. Én eszköz vagyok tulajdonképpen, a megmutatás eszköze. A szakma alapszabálya pedig az, hogy aki felülkerekedik, az alulmarad. A televíziós műfaj nem arról szól, hogy nekem győznöm kell, s az embert, aki ott ül velem szemben, mindenképpen le kell küzdenem. Nem, ez amúgy sem lenne fair tőlem. Engem ugyanis nem zavarnak a tízezer wattos lámpák, a kamerák, de aki odaül velem, az izgul, annak izzad a tenyere, s nem tud olyan intenzív agymunkát kifejteni, mint amilyet én, aki már megszoktam ezt a környezetet. S ami még ennél is fontosabb: a képernyő fegyver, a mikrofon puska. Ha lehetetlenné teszek egy embert a beszélgetés során, lehet, hogy én azt másnap már el is felejtem, de neki, a saját kis világában megpecsételtem az életét. Tehát veszélyes játékszer a tévé, amellyel nagyon-nagyon csínján kell bánni.- Ezt is Vitraytól tanulta?- Igen. Ez nem az én kútfőmből ered, én nem vagyok ennyire okos.- Akkor meg kell hogy kérdezzem: hol lenne ma, ha nincs Vitray?- Azt nem tudom, hogy hol, de a tévében vélhetően sehol. Alapvetően meghatározó volt és még ma is az az életemben Vitray Tamás. Erről csak ennyit tudok mondani, mást nem. Ha ő nincs, ha ő nem tanítgat, nem segít, ha ő nem fog vissza... .. akkor „elszabadul“?- El bizony! A Palik, kérem szépen, nagyon elszabadulós, hú, ő nagyon akar, mindent és azonnal, és ehhez kell egy érett ember, a Vitray, aki veszi a fáradságot és korlátokat szab neki. Jó ideig nem is engedett képernyőre, csak „adagolva“.- Ami, gondolom, rettenetesen zavarta.-Hogy a fenébe ne! Majd meg- döglöttem. Engem tart vissza? Hát én már sokkal jobb vagyok bárkinél! De ő megvárta, míg megérek. És jól tette. De még így is, amikor igazán képernyőre kerültem, unikum voltam a korommal. Manapság ez már nem így van. Mostanában hipp-hopp tűnnek fel fiatalabb-idősebb kollégák, akik a nézők szeme láttára tanulják a szakmát, és ez nem biztos, hogy egészséges ötlet. Ezzel egy életre tönkretehetik őket, már mondom is, hogyan. A képernyő: métely. Borzalmas métely. Ha egyszer elhitetik valakivel, hogy oda kell ülnie a kamera elé, odaül, megismerik, majd váratlanul jön valaki és azt mondja neki: Te erre nem vagy alkalmas, Papa! - ez kész tragédia. Ezzel egy embert meg lehet ölni. Ugyanis aki egyszer lekerül a képernyőről, az már nem tudja hírül adni mindenkinek, hogy igazságtalanság történt. Az bukott ember, és nincs magyarázat.- Térjünk még vissza a szakma bétájára és ómegájára. Mit kell tennie, hogy képernyőn maradhasson?- Tanulni, megtanulni ezer apró dolgot.- Figyeli, hogy éppen hol tart?-Nehéz kérdés. Sem álszerény, sem túlontúl nagyképű nem akarok lenni, ezért azt mondom: koromhoz képest elég sok mindent megtanultam már, és jó ütemben haladok, azt hiszem.- Ez a tenyérnyi iroda, ahol most ülünk... —... az én külön kis kuckóm. A sportosztály megbízott osztályvezetőjének szobája.- Itt választanak vagy kineveznek?-Természetesen emögött is Vitray Tamás áll. Ez egy folyamat. Én a dokumentum- és drámaosztályon dolgoztam 1986 októberétől 1989 januárjáig. Ez Vitray osztálya volt, ahol szerkesztői státusban különböző műsorokat csináltam. Őt aztán kinevezték a sportosztály vezetőjévé és hozott magával, bár nekem soha az életben eszembe sem jutott hogy én sportriporter leszek. Nem értettem a sporthoz, ez az igazság. A labdajátékokat például messziről kerülöm. A futballnak még a közelébe se akarok jutni.-Focizott ön egyáltalán gyerekkorában?- Fociztam, de hogy finoman fogalmazzak: retek ügyetlen voltam.- Pályán kívül is?- Ott nem. Lent, az utcán ugyanolyan gazfickó voltam, mint a többi kölyök. Engem hárman neveltek az életben: az édesanyám, az utca és Vitray Tamás. Igen, az utca is... ott sok olyat tanulhat az ember, amit felnőtt korában hasznosítani tud. Az adott szó többet érhet néha, mint hat darab aláírt szerződés. Az édesapámat azért hagytam ki, mert elvált szülők gyereke vagyok, bizonyos szempontból elkényeztetett, más szempontból pedig nagyon is életrevaló. Ha ledobnak a hatodikról, én akkor is talpra esek.-Elkalandoztunk... ott tartottunk, hogy sportriporter lett.- Igen, és meg kellett tanulnom néhány sportág nyelvezetét, mert ha közvetíteni akar valamit az ember, akkor annak nemcsak a ritmusát, a nyelvezetét is ismerni kell. Ha én autóversenyt közvetítek, ott mindent érzek. Érzem, hogy vált sebességet, hol kapcsol vissza, hol pörög ki... én nagyon sokat vezettem autót, öt évig taxis voltam, ha beültetnek egy versenyautóba, pontosan tudom, hogy lehet meghalni vele. Erről én két órán át megállás nélkül tudok beszélni. És akkor beindult a napi Telesport, amivel össze is nőttem, aztán már nagyon sokat szerepeltem a képernyőn, azt hiszem, elég komoly rutinra tettem szert. Tavaly márciusban aztán, amikor Vitrayt kinevezték a kettes csatorna intendánsává, Gyulai István lett a sportosztály vezetője, én pedig a helyettese. Most mondhatnám azt, hogy ez azért történt így, mert fergeteges tehetség vagyok szervezésben és a képernyőn is. Alapvetően nem ez döntött. Két idősebb kollégám azt mondta: adunk egy labdát ennek a fiatalembernek, nézzük meg, mit kezd vele. S akkor én nagyon intenzíven elkezdtem a sportosztály működésével is foglalkozni. Vitray segítségével kimehettem egy egyhónapos tömegkommunikációs tréningre az Egyesült Államokba, ahol nagyon sokat tanultam, és azután történt megint egy váltás. Gyulai Istvánt megbízták a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkári teendőinek ellátásával, s mivel elég sokat tartózkodik külföldön, én lettem az osztály megbízott vezetője. Harmincéves fejjel negyven ember főnöke.- Jó ez így, ezt akarta?- Ez két kérdés. Az elsőre az a válaszom: hogy a fenébe ne lenne jó?! Még akkor is, ha határokat kell szabnom magamnak, nehogy véletlenül az a vád érjen: amióta főnök, többet van képernyőn. A cél persze nem az volt, hogy osztályvezető legyek, hanem az, hogy azon a részlegen, ahol dolgozom, eredményeket éljek el. Hogy azok aztán így álltak össze és ezt hozták, ez már visszajelzés is, hogy működött, működik a dolog.- Azt a sikert, hogy a Magyar Nők Lapja olvasói szerint a tavalyi év legszebb tévés férfija lett, hogy könyvelte el?- Nekem a nagyon nagy eredmény nem ez, hanem az, hogy ha kitűzök valamit, azt meg is valósítom. De ember legyen a talpán, aki ezt figyelmen kívül hagyja... igen, most szó nélkül, szerényen magam elé nézhetnék, mert férfiember lehet, hogy ilyet nem mond, én mégsem fogok elpirulni: jó érzés, hogy rám szavaztak, nagyon kellemes érzés.- Az a könnyű kis aranylánc a csuklóján...- Születésnapi ajándék a feleségemtől.- Tíz év múlva, mit gondol, minek örül majd a legjobban?- Nekem nincsenek tárgyiasult vágyaim. Én nem akarok villát, nyugati kocsit, medencét, nekem elég egy ágy, és jól érzem magam. Én vagyok a családban az egyetlen férfi, nekem az a legnagyobb öröm, ha az anyám, az anyósom, a feleségem és a kislányom is rendben vannak. Félek a bajtól, mert rengeteg energiát vesz el tőlem, nekem pedig dolgoznom kell. Sokat és jól. Szabó G. László SZTÁRHÍREK Ben Kingsley, a muzsika megszállottja Egyszer, amikor Ben Kingsley egészen kisfiú volt, az egyik műkedvelő együttes vezetője azzal rohanta le: azonnal jelentkezzen azon a meghallgatáson, amelyet a helyi iskolában tartanak. A stratfordi patikus fia szót fogadott, s mire felocsúdott, máris a hivatásos színészekből álló csoport tagja lett, akikkel előbb Manchesterbe, majd Londonba szerződött. Főiskolát nem végzett, de kétségtelenül a legtöbbet tanult színészek egyike. Othello-alakítását egyenesen a nagy és halhatatlan Olivieré mellé sorolták. Ben Kingsley mórja azért kapott hízelgő kritikát, mert új titkot árult el Shakespeare hőséről. A színész egyszerűen azzal magyarázott mindent, hogy éppen a Hárem című filmjét forgatta, és úgy gondolta, minek a sok komplikáció, legyen ez az Othello is arab. Ilyen véletlenek szép száminál akadtak a pályáján. Felesége, Alison Sutcliffe, aki rendezéssel is foglalkozik, figyelmébe ajánlotta azt a Gandhi-kötetet, amire a városi könyvtárban bukkant. Nem telt bele sok idő, és megérkezett Richard Attenborough szerződése, amelyben felkínálta filmjének címszerepét. A Gandhi nemcsak Oscar-díjjal ajándékozta meg, hanem világhírrel is. Ben Kingsley egyetlen perc alatt sztár lett. Egyik kedvenc feladata az a tévéfilm volt, amit Budapesten forgatott Simon Wiesen- thal életéről, és az az olasz filmsorozat, amelyben Lenint kellett megformálnia. Kingsley egyébként a muzsika megszállottja, maga írt kísérőzenét Shekespeare Viharához is. Nem született cowboynak Patrick Swayze, a Ghost és a Dirty Dan- cing férfi főszereplője, az Országúti diszkó sztárja nem éppen vadnyugati postakocsis. Majdnem nyakát törte, amikor úgynevezett westemszekeret hajtott szélsebesen kaliforniai birtokán. A kocsit üldözőbe vette egy csapat kutya; éktelen ugatásuktól a lovak megvadultak és iszonyú vágtába kezdtek. Patrick nem volt ura a helyzetnek. Ezt súlyosbította az a körülmény, hogy a szekér első kereke kátyúba került és eltört. Patrick nagyot repült a levegőben és bizonytalanul bukfencezve ért földet, szerencsére nem tört el semmije. „Hát igen! Ezt John Wayne jobban csinálta volna" - ismerte el aggódó feleségének. Greta Garbo utóda - Madonna Nem a filmvásznon, és nem is az érzelmes, bús történetek kedvelőinek szívében. A Hollywood Hillsen lett az utóda Madonna a harmincas évek bálványának, ugyanis abba a kastélyba költözött, amelyet Garbo számára építettek, francia stílusban. A kastélyban huszonegy szoba van, óriási park közepén áll, a hozzá tartozó úszómedence tizennyolc méteres. Madonna nyolcmillió dollárt fizetett érte, ami nem is túl sok, a helyi árakhoz képest. Első dolga az volt, hogy a belső teret saját ízlése szerint átalakíttatta. * * 12 1992. III. 27. ti
