Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám
Utódaid ír aratnak is, r int nekünk, ■telni fogják etteid a jók, Iheim Leibniz óla * 1a. hogy néhány zni magával és az én kívánsá- támadt itt. Az s sokan jöttek >rrába, szájába ík, majd elfed- nindegyik, aki ;se a trónoló is, a, mit tegyen, idenkit. Meg is >an bízni, mint ■ mégis: nem logy lenne ez al jár; minden- s ellenérveket ihatni. Hacsak :sak olyan ta- aj^c a mulat- rezték; ugrán- ket, párnákat kröt tartottak, és szemetet, elölről tették; :ett taknyát is ik sehogy sem logy az ilyen amikor a rajta ülötte hűségeíogy az egyik uppant. S íme s látom, hogy í a trónra, és úl másképpen <, támasztgat- itt mindenki ért odalépek, temet, mások , aki előzőleg ront közénk, ányan bizony gamhoz térni udakolják, ki ángatni kezd, hogy semmit 'essem, ámde ■ nyakamba is njrneg, mily nradni, vagy :em el onnan, gy valaha is réssé e magas jé.“ Mindenütt rossz az igazgatás Főként azért nem, mert fölismertem ott, hogy bár ezek az uralkodók a világ kormányzóinak szerették volna neveztetni magukat, mégis mindenütt csak a rendetlenség uralkodott. Hiszen ha a trónoló akár közvetlenül, akár a csöveken át magához engedte alattvalóit, és ha akár közvetlenül, akár mások ösztönzésére hozta is ítéleteit, legalább annyi jogtiprást, láttam, mint amennyi törvényességet tapasztalhattam, legalább annyi sóhajt és nyögést hallottam, mint amennyi vigasság hangzott; így aztán világosan megértettem, hogy az igazság a jogtalansággal, a hatalom pedig az ítélkezéssel keveredik, s hogy a városházák, a törvényszékek, a hivatalok, éppúgy műhelyei az igazságtalanságnak, mint az igazságnak, s végül hogy akik magukat e világban a rend oltalmazóinak hívatják, gyakran (sőt még gyakrabban is) védelmezői a rendetlenségnek, mint a rendnek. Eltűnődtem hát, mennyi hívságot és csillogó nyomort leplez e foglalkozás, megáldottam művelőit és elmentem tőlük. Dobossy László fordítása * Négyszáz éve született a népek tanítója HOCMAN GÁBOR KÜLÖNÖS LÉNYEK Valami különös, érthetetlen lények ezek. Durván kiszakítanak bennünket az életet adó, tápláló környezetünkből, csak azért, hogy aztán lassú és fájdalmas halál legyen a sorsunk. Nem esznek meg minket. Semmiféle hasznos módon nem használják fel a testünket. Miért? Talán valamiféle különleges, számunkra ismeretlen kéjt ad ez nekik, valami perverz örömöt, kielégülést, amelyet mi nem vagyunk képesek felfogni? Vajon mi lehet az oka, hogy olyan lassan, fájdalmasan vagyunk kénytelenek meghalni, oly sokáig kell szenvednünk? Valóban, egy parányi könyörület sincs bennük irántunk. Ám halálunk előtt gyakran adnak még nekünk friss vizet, néha meg is érintenek gyengéd ujjúkkal. Nem jóakaratból teszik ám! Csupán a haláltusánkat akarják meghosszabbítani, le akarják lassítani a menthetetlen vég közeledését, még hosszabbra nyújtani az agóniánkat, miközben álmodozó tekintettel merednek ránk és szagolgatják bódító illatunkat, amelyet a halálunk közeledése megsokszoroz. Talán kevésbé volna fájdalmas a halál, ha tudnánk, hogy elkerülhetetlen végünk valamely magasabb célt szolgál, például, ha holt testünk táplálékként szolgálna nekik, vagy valamiféle hasznos berendezést vagy lakóhelyet építenének belőlünk, vagy legalább felhasználnának minket valamiféle más, de célszerű és elképzelhető módon. De nem. Ők csak figyelik, nézegetik a haldoklásunkat, a haláltusát, amely néha gyors, de a legtöbbször végtelen, fájdalmasan hosszú, s ha végül teljesen megszűntünk élni, egyszerűen eldobják a testünket. Csak a legritkább esetben tartják meg egy ideig még aszott, kiszáradt tetemünket, amelyet olykor lepréselnek, hogy csak egy száraz, kétméretűre lapított vékonyka lap marad belőlünk; máskor meg művészi kompozíciókat raknak ki belőlünk. Ám a leggyakrabban a mi holt, élettelen testünket egyszerűen csak kidobják, a többi hulladékkal együtt, a szemétbe... Halálunk előtt, persze, szinte elhalmoznak gyengéd gondoskodásukkal. Lehetővé teszik, hogy egyáltalán kikeljünk; a környezetünket számunkra értékes tápanyagokkal dúsítják, tulajdonképpen mindennel ellátnak minket, amire életünkben csak szükségünk lehetne: vizet adnak nekünk, megkapjuk az alapvető táplálékunkat is, kellemes meleggel vesznek körül minket, no meg fényt kapunk, fényt... De miért mindez? Csupán azért, hogy röpke idő múltán, életünk legszebb virágzásában megölhessenek minket és megelégedést érezhessenek lassú kínhalálunk láttán. Gyakran egész csoportokban hal- doklunk, a halálraítélt testvérek szomorú társaságában, egyikünk a másik után veszíti el az utolsó reményt, amikor az életet adó nedvünk már nem folyik ereinkben és fejeink egymás után konyulnak le, mind mélyebbre és mélyebbre, kétségbeesett igyekezettel gyűjtvén az élet cseppjeit, s akkor görcsös erőfeszítéssel feltárjuk a legféltettebb, bódító, titkos illatunk utolsó maradványait... ... amelyet ők kéjjel szagolgatnak. Illatunk egy-két beszippantása után azonban meg is elégelik, elveszítik minden érdeklődésüket irántunk. Az én sorsom is beteljesüléssel fenyeget már. Annak dacára, hogy még teljes színpompában díszelgek, virulok, már érzem, hogy fejembe mind kevesebb és kevesebb nedű jut; hogy leveleim már lassan hervadoznak, bámulnák és fonnyadnak, széleik kezdenek törékennyé válni; hogy halálom bódító illata már betölti az egész szobát, amikor egy hang száll felém.- Lucia, drágám, légy szíves, dobd már ki ezeket a virágokat a vázából! Már egész elhervadtak, hozz néhány friss szálat a kertből, jó? MILAN RÚFUS A gyerekeit Tátra-Poliankán a kis mókusok diót kérni jártak az ablakunk alá. És úgy tudták elfogadni, amit kaptak, hogy ajándékunkkal ók ajándékoztak meg minket. S nem élt vissza senki sem sérülékeny bizalmukkal, bár kitárva hagyták rőt hátsó ajtaját a futásnak. Ilyenkor mindig a gyerekekre gondoltam. S arra, hogy ezt ók is ugyanúgy teszik, de ama bizonyos hátsó ajtók nélkül, nem tudván hova szaladni, ha rosszak vagyunk. Sérülékenyebbek általunk, mint ezek ott, és mint ezek ott, bizalmasak és csodálatosak. Kulcsár Tibor fordítása GYÖRGY ELEK Egyedül Az asszony a konyhában ült. Lecsót evett. Homlokára kiült a veríték, és minden nyelés után kapkodta a levegőt. — Istenem, hú, de rendesen csíp! Lányom, te nem kóstolod meg? A tányér üres előtted! Tudom, hogy erős, mint a méreg, de azért meg lehet enni. Nocsak üljél közelebb, hiszen már olyan rég voltál nálam! Nem tudom az idejét, hiszen tudod, öreg korában felejt az ember. Te is megtudnád, ha ily ' egyedül lennél, mint a nádszál! És te, lányom nem akarod megismerni a saját anyádat? Nem látok már jól, gyere, üljél közelebb. El se hiszed, milyen rossz egyedül! Huszonnégy órát, nap mint nap! És te még lányom, azt akarod, hogy menjek öregházba?! Nem, nem megyek én! Ki tudja, adnak-e ott ilyen csípős lecsót, mint amilyet én csinálok. S ott még tíz évvel öregebbnek érezném magam, mint ami vagyok. Pedig az ismerősök azt mondják, hogy még mindig jó karban levő öregasszony vagyok. Az apád az egy nagy széltoló volt. Pedig én voltam a megtestesült jóság, minden ismerős tudja rólam bizonyítani. Egyszer mégis megcsalt, a legjobb barátnőmmel. Tudtam én, hogy minden barátnő ilyen! Nem az apádra haragszom, hanem a barátnőmre. Meg tudtam volna fojtani! így, a két kezemmel! Tényleg nem kérsz a lecsóból? Tudom, mit mondanak az orvosok. Kerüljük a csípősét, a sósat, a fűszeres ételeket. De vajon mit ér az általuk előírt diéta? Az olyan ételnek nincs íze, nem akar lemenni. Tulajdonképpen a csípős tartja bennem a lelket. Ha valamilyen étel nem csíp, meg sem eszem. Azért gyakrabban is meglátogathatnál, főleg, amikor beteg vagyok. Ugyan, gondolsz is te a megfáradt édesanyádra! Neked a jelen a fontos, és el sem hiszed, hogy egyszer te is megöregszel. Gyere, ülj ide közelebb, hogy jobban lássalak. Tudod, mi történt az egyik iskolatársammal? Hetvenegy éves volt, annyi, mint én, és özvegy, aztán harminc évvel fiatalabb özvegyasszonnyal volt viszonya. Pedig inkább hozzám jöhetett volna. Nem tudom, mit akarhat egy férfi harminc évvel fiatalabb asszonnyal. És ráadásul a szeretkezés előtt megivott még két pohár bort, ahogy az asszony mondta. Mire a mentők és az orvos megérkezett, meghalt. Szívinfarktus, vagy az Isten tudja mi történt vele. Látod, így jár az ember, ha nincs tanácsadója. Azt teszi, amit jónak lát, épp úgy, mint én. Ha valami elromlik a háztartásban, nincs kire támaszkodnom, magam csinálom meg, ahogy tudom. A múltkor is biztosítékot javítottam, és kigyulladt tőle az egész ház. De azért megcsinálok mindent, bár legtöbb bajom a kályhával van. Állandóan füstöl. Talán a széltől van, úgy gondolom, mások is azt mondják. Csak a szememmel ne lenne baj! Alig látok fél méterre, vagy talán még annyira sem. Amúgy megszoktam a magányt. Ezt neked kell a legjobban tudnod! Tudod, amikor apád más nőt talált, még a szomszédasszonyok biztattak, fogjak magamnak egy másik férfit. De én más férfival nem tudtam kikezdeni, így egyedül maradtam. Csak a haláltól félek. Ők ezt csak a fiatalok előtt nem akarják mondani, nehogy elrémítsék őket. Mi az, már megint elmentél?! Egy szó, egy csók nélkül? Ó, Istenem! Az öregasszony nagy nehezen feltápászkodott, odabotorkált az ablakhoz, hogy meglássa a lányát, akit sohasem szült meg, hiszen még nem is volt férfival. PILINSZKY JÁNOS Cím erem A kegyelem és öröm együtt ért azzal, amit nyomorúságnak neveznek általában. Szög és olaj lehetne címerem, mit írhatnék azonban szövegéül? Talán azt, hogy mindent megértek, felhők futását és disznók fejét rálapulva a préskemény palánkra. De ez is mit jelent? Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot. Most is, és mindörökké ugyanazt kell tennünk: egyetlen mondatban, mi több, egyetlen szóban kimondanunk az életet. Ami a költő, a keresztény költő, Pilinszky János esetében nem egyéb, mint együtt szenvedni Istennel; megszenvedni a Megváltó szenvedéseit, meghalni vele a kereszten, hogy méltók lehessünk az életre, a költő esetében- a versre. Mi a vers? Az, amiről szó van: az élet. A rettegett és édes kérdés ez: mi az élet? Pontosabban: a szenvedések után mit jelent feltámadni? Mit kell tennie annak, aki feltámadt, és él, és költő? Hogyan mondja ki a költő versben a hihetetlen emberi tényt - a feltámadás isteni valóságát? Azt az elképzelhetetlen kegyelmet, hogy a tömeggyilkos ember visszanyerheti a gyermek ártatlanságát, és — mondjuk- verset írhat. De hogyan és milyen verset? Mi az a pont a világban, amely világosságot áraszt a világra, s a költő tudatán át a versben, a nyelvben totálisan koncentrálódik: visszavetílve a világra ezt a világosságot. Pilinszky János szerint a költő meztelen és irgalmas. És felebarát. Olyan virrasztó, aki egy életen át bűnhődik, s verseiben a világra egy titkolt, de jelenlévő nemmel mond igent. Vajon miért? Egyrészt, mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni, másrészt, mert a hit világosságát a világra vetülő árnyék, a bűn öncélúsága és kiúttalansága folyton elfüggönyözi, vagyis a megváltást csak egy isteni világ, a Törvény maradéktalan betöltése teheti véglegessé. A vers Isten mosolyának a visszfénye, mégis, e fényt folyton megtöri az anyag, a mélybe, a gonoszba, a szerencsétlenségbe, a kapzsiságba taszító mo- solytalanság. Ezért van, hogy ékesszólásunk dadogás, s boldogságtól tágra nyílt és zokogástól lezárult szemmel kell élnünk, s ha költők vagyunk, írnunk: egyetemes kísérletet tennünk a tragikusan boldog egyetlen mondat kimondására. A világ valódi mondatai amilyen ritkák, éppoly hervadhatatlanok - mondja Pilinszky János. A fa lombzúgása, a patak csobogása, Jézus beszédei, az avar zörre- nése, az ég dörgése, a tenger morajlása, mind-mind hervadhatatlan mondat; a költő a verseiben próbálja kimondani, megfejteni, s végül befejezni a maga mondatát: a présben, a kimondhatatlan drámájának vigaszt is rejtegető présében. A megfeszített Isten tartózkodóan kitáruló ölelésének présében. G. Nagy László rajza
