Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-10 / 2. szám

Vasárnap 1992. január 12. A NAP kel - Kelet-Szlovákla: 07.26, nyugszik 16.07 Kö- zép-Szlovákia: 07.33, nyugszik 16.14 Nyugat- Szlovákia: 07.39, nyugszik 16.20 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová­kia: 10.09. nyugszik -, Kö- zép-Szlovákia: 10.16, nyugszik -, Nyugat-Szlo­vákia: 10,22, nyugszik -, órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük ERNŐ - ERNEST, valamint Árkád, Árkos, Bors, Cézár nevű kedves olvasó­inkat ERNŐ - magyar nyelvújítá­si alkotás -6 kicsinyítőkép­zővel a régi Emészt utó­névből. Ez az ófelnémet Er- nust (mai német: Emst) át­vétele. Jelentése: komoly, határozott (különösen a harcban). • 1842-ben született Francois COPPÉE francia költö, ¡ró (t 1908) • 1942-ben született KENESSEI András magyar Író, újságíró. A VASÁRNAP következő számának tartalmából NEMZETÁLLAMOK ÉS KISEBBSÉGEK KELET-EURÓPÁBAN SZERVEZETI MEGÚJULÁS A MAGYAROK VILÁG­SZÖVETSÉGÉBEN CIGÁNYOK EURÓPÁBAN AZ 1992-ES RÉSZLETES KÍNAI HOROSZKÓP Folytatásokban közöljük kéthetente megjelenő 24 oldalas számainkban MINDENKIBŐL LEHET JÓS ELSZÁLLNAK AZ ÉVEK LÉGSZOMJ Szabó G. László beszélgetése Drahomíra Vihanovával HÁZI PATIKA Baráti szálak Köszönöm Lucbauer Krisztina pozsonyi ol­vasónknak, hogy reagált a Vasárnap 50. számá­ban megjelent írásomra, melynek azt a címet adtam: Nosztalgia (?). Mindig örömet szerez, ha érzem és tudatják is velem, hogy olyan témához nyúlok, mely másokat is foglalkoztat, elgondol­koztat. De még mielőtt elmélkedésem fonalát tovább húznám, közre adom Lucbauer Kriszti­na levelét: „Gyermekkoromban Kassán éltünk, szüleim ott barátságot kötöttek két hasonló korú házas­párral. Valamennyien egy munkahelyen dol­goztak, közösek voltak örömeik, problémáik. Sok szál fűzte őket egymáshoz. Rengeteg jól megtervezett, megszervezett programot ren­deztek - kirándulásokat, szabadságolásokat, sízéseket, ünnep-tartást, születés- és névnapo­kat, természetesen velünk, a három család gyer­mekeivel. Sok szép emlék fűz ehhez az időszak­hoz. Mi később elköltöztünk Pozsonyba, de a szülők közötti barátság fennmaradt, a mai napig is tart, ám mi, gyerekek, csak köszönővi­szonyban maradtunk. Annak ellenére, hogy gyermekkorunkat tulajdonképpen együtt éltük le, sőt, egy óvodába, egy iskolába jártunk. Saját tapasztalatomon igazolni tudom, hogy írása a valós életről szól: azt ecseteli, amit magam is tapasztaltam, megéltem. Elgondolkoztatott, mi­ért is alakult így a helyzet. Arra a következte­tésre jutottam, hogy szüléink önszántukból vá­lasztották meg barátaikat, viszont mi gyerekek, bekerültünk egy helyzetbe, tiszteltük és talán szerettük is egymást, de nem fűztek bennünket egymáshoz baráti szálak. Már gyermekkorunk­ban - az óvodában, az iskolában - valamennyi­en más-más barátot választottunk és együtt csak akkor játszottunk, társalogtunk, amikor szülé­ink közös programot szerveztek. Ezt ma is természetesnek tartom és mégis, valahol valami bánt. Az, hogy míg szüleim képesek voltak kialakítani baráti körüket és évtizedekig egyfor­mán táplálták a jó kapcsolatokat, így, tulajdon­képpen formálva bennünket is, gyermekeiket, én erre képtelen voltam. Mivel az én családom­nak nincs egy bensőséges baráti köre, a lányom­nak sem nyújthattam hasonló személyiséget formáló gyermekkori élményt. Én itt vagyok a gyönyörű emlékeimmel - még akkor is, ha akkori pajtásaimmal nem tartom a kapcsolatot de neki nincsenek ilyen jellegű emlékei, sem amit most, az írása elolvasása után a szemére vetek, meg a kornak tudok be, melyben éltünk. Viszont reménykedem abban, hogy mire lá­nyom felnő, családot alapít, más lesz a helyzet, mások lesznek a viszonyok.“ Gondolom, sokan éreznek ilyesmit, még ak­kor is, ha nem ragadnak tollat, hogy betűt vetve a papírra, vallomást tegyenek minderről. Piszkáljuk egymást, gyerekek! Azon morfondíroztam, hogy mi, emberek tulajdonképpen nem is szeretjük egymást. Sze- retetre vágyunk, de szeretetet alig adunk. Leg­feljebb családtagjainknak. Sajnos, azt sem min­dig. Most nem arra gondolok, hogy a háborúk­ban fegyvert fogunk egymásra, meg arra sem, hogy a nemzetek, a nemzetiségek nehezen fémek össze, hanem a nap nap után tapasztalha­tó apró-cseprő acsarkodásainkra, ellenségeske­déseinkre, azokra a kis tüskékre, melyek egy- egy ember szívébe nagyon is mélyre hatolnak. A forradalomkor, a rendszerváltáskor - mindegy, hogy nevezzük - úgy éreztem, közelebb kerültünk egymáshoz, megértőbbek, kedvesebbek, előzékenyebbek lettünk. Ma vi­szont úgy látom, hogy még a bárányok is farkasokká lettek. Vagy legalábbis olyanok va­gyunk, mint a darazsak: ott támadunk, ott csípünk, szúrunk, ahol csak lehet. A minap szomszédasszonyom panaszolta, hogy munkahelyén nagyon megromlott az em­berek közti viszony.- Hidd el, irigylem a munkanélkülieket. Leg­szívesebben már nyugdíjba mennék. Húsz éve vagyok a vállalatnál, de ennyi rosszindulattal, csipkelődéssel, fúrással, pletykával még soha­sem találkoztam. A kollégáim ott marnak egy­másba, ahol csak tudnak. Egymás szemére vetik párttagságukat, kommunista múltjukat, férjük, feleségük hovatartozását, gazdagságukat vagy szegénységüket, sőt, még egymás szüleit, gyer­mekeit is sértegetik. A főnöknek nincs tekinté­lye, az alkalmazottnak fegyelme. Valamennyi­en azt tartják, demokrácia van. És ezzel az egyetlen szóval visszaélve egymást pocskondi­ázzák - nyíltan, vagy burkoltan. Mintegy. Szó­val, lélegezni is nehéz. Szeretem a munkámat, de már nem lelem benne örömömet. Szorongás­ban telnek az ott töltött óráim, mindig azt várom, ki kire mikor mivel támad. Hát ez van... Én is úgy érzem, divattá vált az egymást piszkálás. Az ellenfél vagy megfutamodik, vagy visszavág - na és akkor mi van? Semmi. Legfel­jebb megutálják egymást, egymás ellen intriká­lunk. Levezettük a mérgünket - az évek alatti felgyülemlett szótlanságra ítéltséget, a keserű­séget, a kilátástalanságot. A munkahely légkörét szépen áttápláljuk a családba is. Aztán hirtelen csak úgy vibrál körülöttünk a légkör. Lehet, hogy egy percre megállunk és feltesszük a kérdést: mi is történt, mi is történik velünk? Álmatlanul hánykoló­dunk ágyunkon, mogorván várakozunk a busz­ra, az üzletbe lépve nem is köszönünk, sőt, már hazatérve sem. Hát, csak piszkáljuk egymást, gyerekek! Mindaddig, míg észre nem vesszük, hogy telje­sen egyedül maradtunk. Hogy már nincs kit piszkálni és hogy már bennünket sem piszkál senki. És akkor majd a Nosztalgia(?) féle írása­imnak sem lesz semmi értelme. Mert akkor már nem lesz mire emlékezni. Akkor már csak keserűséget hordozunk magunkban s ráadásul meg sem tudjuk fogalmazni, mi is az, amit érzünk. Mindenki mindenkit piszkálni fog és ennek már nem lesz semmi értelme, mert érzé­ketlenekké válunk és a piszkálódások már sen­kit sem fognak érdekelni, sőt, már nekünk sem fognak örömet szerezni. Szerintem, idejében abba kellene hagyni... Ozorai Katalin fOO*át nyugati megítélésünkről A hazai politikai és gazdasági helyzet naponta telve van feszültségekkel, bizonytalansággal. A kormányprogramok nem derűlátóak és a fél év múlva sorra kerülő választásokra a pártok sem tudnak olyan hihető ígéreteket tenni, amely a kö­zömbös embereket lelkesedéssel a szavazóumák- hoz csábítaná. A rendszerváltás két éve alatt nem­igen tűntek fel olyan politikus személyiségek, akik az egész országban gondolkodnának és a kiút felvillantásával megnyerték volna a lakosság több­ségének bizalmát. De hogyan tekint Csehszlovákiára a világ? Mi a véleménye a nálunk példaképnek tekintett Nyu­gatnak az átalakulásról, a piacgazdaság formálódá­sáról, a reformot fékező belső torzsalkodásokról? Arról, hogy mikor áll meg az infláció és mikor kezdődik a felemelkedés? Hónapok óta gyűjtöttem a nyugati lapok Közép- Kelet-Európáról szóló elemzéseit, riportjait, jövőre vonatkozó prognózisait. Az elmúlt ünnepek alatt nekiduráltam magam és végigböngésztem az angol, német, francia, amerikai kollégák írásait, neves személyiségek nyilatkozatait és ez megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a gyors gazdasá­gi felemelkedés illúziójából történt kiábrándulás súlyosan befolyásolja bizonytalanságunkat és a la­kosság annyira szükséges aktivitását. Nemcsak mi csalódtunk. ,,A nyugati látogató Európa földrajzi középpont­jában kijózanodva tapasztalja, hogy túlságosan nagyok voltak az elvárásai a végbement változá­sokról. A szabadságukat elnyerteket pedig hatal­mukba keríti az erősödő bénultság, ugyanis a nyu­gati demokrácia csodáiról nagyra srófolt elképzelé­seik egyáltalán nem teljesültek olyan hamar, aho­gyan azt megálmodták. “ „A buldogképű prágai pénzügyminiszter, Klaus pártját ritkító szigorú kúrára fogta a gazdaságot. A csehszlovák koronát kérlelhetetlenül leértékel­ték, a béreket azonban jóformán a kommunista színvonalon hagyták... A privatizáció egyelőre üzletek és műhelyek elárverezésére korlátozódik. Az állami vállalatok zömét még most is a régi gárda irányítja, mitha mi sem történt volna“ - állapítja meg a német Zeit. „A tömegeknek nincs kilátásuk arra, hogy belát­ható időn belül utolérjék egy nyugati szakmunkás jóléti szintjét“ - véli a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Az egészre aztán Jean-Paul Fitusi, a francia konjuktúra-kutató intézet igazgatója teszi fel a ko­ronát azzal a véleményével, hogy a közép-európai országokban az átmenet stabilizálásához legalább tíz évre lesz szükség és senki sem tudja megmonda­ni, hogy az milyen horderejű lesz. Ezekkel az idézetekkel nem óhajtom elkeseríte­ni a tisztelt olvasót, csupán azokat szeretném kijózanítani, akik azt hiszik, hogy a tények kimon­dása az új rendszer csepülése. Az év végén a költ­ségvetési vitában eltörölt 140 koronás jelentéktelen bérkiegészítés mindennél jobban bizonyítja, hogy a „teli pultok és üres pénztárcák“ állapota még sokáig eltart és jó lenne erre felkészülni. „Senki sem képes saját üstökénél fogva kihúzni magát a mocsárból“ - állapította mega volt lengyel miniszterelnök. E józan szavak, a nyugati értékelé­sek azonban nem jelentik azt, hogy a rendszervál­tás kilátástalan. Inkább arra figyelmeztetnek, hogy politikusaink a gazdasági átalakulásra koncentrál­janak. A több éves lemondásnak, türelemnek, ha nem keletkezik káosz, lesz gyümölcse. Geralt Hin- teregger, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságá­nak osztrák titkára a bécsi Pressében azt állította, hogy 1992 végén, vagy 1993 elején Magyarorszá­gon csekély fellendülés kezdődhet, ugyanis ez az ország érte el a legnagyobb exportsikereket a nyu­gati piacokon és élen jár a vegyes vállalatok létesí­tésében. Magyarország után pedig Csehszlovákia következhet, hiszen az infláció megfékezésében egyedül ez az ország ért el eredményeket. Azonban ő is figyelmeztet, hogy az átmenet sokkal tovább tart, mint amire számítottak. „A közvélemény ráébred egy szociális szakadék létezésére, amely mindig is megvolt, ám most ismeretlen dimenziót öltött. A kommunizmus alatt az igazságtalanság magában a rendszerben volt. A rendszer letűnt, és sok ember kénytelen megálla­pítani, hogy megmaradtak az áldozatainak. Az igazságtalanság érzése erősebb, mint valaha.“ (FÁZ) Egyszerű, hihető értékelések. Csupán arról nem beszélnek, hogy hol van egyes országok lakosságá­nak tűréshatára. Szerintem mi már nagyon köze! járunk hozzá. Szűcs Béla 2 1992.1.10. tlacárna IfDSIIf flOj Kö nözsi István felvétele Nem mindenki örül a sok hónak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom