Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-20 / 12. szám

RGY végtelennel yöztök, Hát ok, :ik erőtök, ; az átok, k bízva jelemmel, tva, embert. az égbolt, a lélek, gy: már elég volt, carének, 'akában d a szájra, n hazátlan, azára. <et, vérmes neválja, íek, mérgek, aránya, énnél, ltja, st rendel, dulója. * 'ADAR nő társkereső kezdetben ajelige ,,Martha az oka az egésznek.“ Anthony Grey is rí a van vadít aid •okban jegyek •hatók jósolom a neked agyatok li az égnek ilem n öltem iköltem rtek engem ivóm am elől ■ok a a magányt írsat keres denkit szeress n i tképed önyben ■eket e akasztom m mint egy ralattjáró temen dó im a vason vadásznak asra és hit által csodában tjaim amosó hullámhosszon iszámok és fuss ámok diák előre tségi tételt arja s vételt sz jön a tél íoha nincs is tét elebb látsz Ijonyért találsz t bukva ! az idő bán a fő .ma si nőm ;tlen en vagyok neka nagyok BALOG BEÁTA Az üveghegyen túl ... Egyszer volt, hol nem volt. Talán még az üveghegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, még azon is túl. Ott, ahol már csak az elveszett álmok és a hányingerrel kísért ébredések van­nak. Talán még azon is túl, egy kis falu buszmegállójában tépett plakát hirdeti, hogy ma este mulatság lesz. Méltányos áron, húsz koronáért szórakoztat majd mindenkit az ÉNEKES. A sárga fény megvilágítja arcát. A zöldes sugár ruháját tapogatja körül. Mint sejtelmes ujjak, szaladgálnak a testén és ő lázban ég. Pedig majdnem olyan teljesítményű égők szórják rá a fényt, mint az öltöző százas égője. Ezek az öreg lámpák pumpálták bele az életet. Nyelvecskéikkel nyakát, ar­cát és hónalját csiklandozták. Ilyenkor el tudta hinni, hogy valaki. Ebben a portól fulladozó teremben ő volt a valaki. A többiek, azok voltak a részegek, a karikás szemű rockerek, a férfit keresők, a nőt keresők, a kur­vák, a szórakozni vágyók, a nem vala­kik: a közönsége. A közönsége, aki minden további nélkül elhitte, hogy ő a valaki. Ez volt az első hányinger utáni és a következő hányinger előtti időszak. Ilyenkor még reménykedhe­tett benne, akad lány, aki talán azért mászik fel majd utána a düledező szín­padra, hogy aláírást kérjen tőle, s nem azért, hogy majd a következő szünet­ben észrevétlenül eltűnjenek az öltöző­ben. Ilyenkor még nem öklendezett a megzöldült virsliktől, a festékkel agyonöregített lányoktól. Ilyenkor még nem vizelt senki a sarokban álló erősí­tőkre. Öt évig volt bárénekes kint, valahol az Isten háta mögött, hogy megvásárolhassa a ládákat. Pajkosan rámosolyog a színpad alatt ugráló lányokra. Többnyire tizenhét és tizennyolcas fruskák voltak, akik tanu­lékonyán ellesték a tévéből, hogyan kell rajongani egy igazi énekesért, akik titokban számolták, hányszor moso­lyog rájuk az énekes. Akik hétről hétre járták a járás falvait és követték az Énekest. Azt hitték, hogy a sorsukat követik. Meglehet, hogy valóban azt követték. Talán ő sem volt más, hisz ő is a tévéből tanult. Ő volt az első bioműhold, aki a járás legeldugottabb falujába is odasugározta a nagy kon­certtermek hangulatát. Mindezt húsz koronáért. Érezte, hogy ma nincs formában. A repedt tükör sokkal élesebben mu­tatta ráncait. Pont ma kellett észreven- nie azt az átkozott ősz hajszálat ott a halántékán. Sértődötten elfordul, mintha a tükör szándékosan bántotta volna. Ki tudja, miért van az, hogy egy bizonyos idő után a legsimább tükör is belénk vájja szilánkjait? „Szóval azt mondod, harmincöt?“ - förmed rá az üveglapra. Majd megnyugtatják őt a színpadra mászó lányok naiv találga­tásaikkal : huszonöt... huszonhat... huszonhét... huszonnyolc... Harminc? „Állj, azért ne légy szemtelen“, tesz mindig pontot az effajta beszélgetések végére. Tíz éve senkinek sem mondta meg, hány éves. Ma úgy érezte, min­denki tudja, milyen öreg. Mindenki tudja, hogy ebben az átkozott életben még semmit sem tudott végigcsinálni, hogy egy bohóc... „Úristen, csak ne innák tökrészegre magukat már az első órában és tapsolnának egy kicsit“ - suttogja s derekára csatolja a szege­csekkel díszített bőrövet. A teremben semmit sem lehet látni a füsttől. Fölöslegesen igazgatta a haját a tükörben, hiába próbálgatta mosolya­it, elveszett az alkoholtól fátyolos te­kintetek között. Semmit sem ér az új fekete trikó, mert az a lány, akit kiné­zett magának már a múlt héten, egy hangoskodó srác kíséretében távozott a teremből. Semmit sem ér a tegnap betanult mozdulat, mert a többi zenész is csak össze-vissza lötyög a színpadon. Olyanok, mint az unott képű rakodó- munkások, akik a téglát egyik kupacból rakják a másikra. Énekesre akart ját­szani, ezek a marhák meg elrontották az egészet. Senki sem hajlandó játszani vele. Már az sem riasztotta meg, ami­kor valamelyik néző feldobta söröspo­harát a színpadra. Azon kezdett gon­dolkodni, hogy miért van minden falu­nak egyforma kultúrháza, minden kul- túrháznak egyformán koszos öltözője, miért van minden öltözőnek ugyano­lyan repedt tükre s miért bámul rá vissza minden tükörből ugyanolyan fá­radt arc. Hétről hétre reménykedik a változásban. A gitárosuk éppen arról kezdett be­szélni, hány lányt csalt lépre az elmúlt hónapban. A többiek röhögtek s már alig várták, hogy előadhassák a saját történetüket. Leánynevek, hajszínek, derék- és mellbőségek, szexuális telje­sítmények, testhelyzetek - szinte tele van már velük az öltöző. Nem bír lélegezni tőlük. Elvonul s leül a folyosó végébe. El akarja hitetni magával, hogy ez a na­gyok magánya. A meg nem értetteké, a fel nem fedezetteké, a nagy embere­ké, akik hatalmas erővel kezdenek bele mindenbe, s ha félbe is hagyják, ez csak azért van, mert hirtelenében úgy érzik, valami újat közben megtanultak és ezt majd fel tudják máshol is használni, egy nagyobb, egy fénylőbb lehetőség kap­csán, s így mint kivert kutyák hajszol­ják a nagy lehetőségeket, elveszítve így az egyetlen esélyt is valamit rendesen végigcsinálni. Igaz, talán valóban azt akarta hinni, hogy azért ül ebben a bü­dösben a koszos folyosón, mert ő meg­engedheti magának, hogy boldogtalan legyen. Ki tudja, mi mindent akart még elhinni. Elmélkedéséből a gondnok rázta fel. Lökött rajta egyet - „No, mozdulj öregem, zárjuk a kultúrházat, már el­ment a tisztelt vendégsereg, az a sok bitang huligán... mozdulj ha mondom, mert magának is ellátom a baját!“ Mennyi tiszteletlenség, lázadozott ben­ne az imént felfedezett nagy ember. — „No, mozdúljon már, a ménykű üs­sön belé, nem eleget cirkuszolt itt az éjszaka, a feleségem megint nem tudott aludni, pedig orvosságot is vett be, a jóisten se látott még ilyet!“ Az öreg tudja, hogy nem a nagy sztárok magá­nya bűzlik, hanem az olcsó cigaretták csikkjei. Nem a tolakodó rajongósereg miatt nem tud kijutni az öltözőből, hanem, mert bedagadt a lába a csizmá­ba. Az idegeire megy az öreg motozá­sa, aki még mindig morog, mert a sa­rokba vizelt valaki. Megpróbál moso­lyogni. Nem megy, ezért már nem fizetik. össze kell gyűjtenie az erejét a kö­vetkező előadásra, amelyet a lánya előtt fog játszani. Sokat akarnak tőle- gondolja. Hogyan legyen ilyen álla­potban felszabadult? Legfeljebb majd elmegy valamelyik haverjához aludni. A lánya egyedül van. A kajla fogasok közé rúg. Az öreg ismét kiabálni kezd. Eszter, szegény kicsi Eszter. Majd egy­két év múlva már ő is járhat mulatni — megijed saját magától. Nem, Eszter­nek nem szabad őt itt látnia. „Miért is ne, hisz nagy voltam ma is!“ Miért nem mondja egyszeriben senki? Ezt kellene most hallania. Ez a kellemetlen morgó öregember biztos nem fogja mondani. A színpad alatt ugráló lányok már elmondták. Mit értenek azok a zené­hez! Mint a részegek, mondogatja ma­gának: Most szépen felállsz és megné­zed elég sötét van-e odakinn. Ne félj, nem fogsz senkivel sem találkozni, nem kell megint mosolyognod, legalább ad­dig nem, amíg az autóhoz érsz, amíg elsurransz egypár kert alatt. Az egyetlen, aki észreveszi a falhoz simulót, az a gondnok kutyája. Fülel egy kicsit, majd lustán elvonul a bódé­jába. Úgy dönt, nem érdemes megugat­ni a lopakodót. A többiek gitárjaikat és a dobokat csomagolják. Neki nincs is nagyon mit csomagolnia. Vizes trikóját és a bőrnadrágját itt szorongatja egy nájlonzacskóban. A ragyás képű ze­nész megint eltűnt valamilyen lánnyal. Hajnalodik. Elmúlt egy éjszaka, amely egy ezrest hozott a pénztárcájá­ba. Mit még? Rosszullétet, hányingert, keserűséget és magányt, nem a nagyok magányát. Már hosszú évek óta egyfor­mák ezek a vasárnap reggelek. Megné­zi a személyazonosságiját, nem kopott- e meg benne a „művész“ beírás. Lassan megszokja a tyúkok kárálását és az éhes malacok visongását. Megszokja, hogy ilyenkor bűzlenek a trágyadom­bok, megszokja, hogy ilyenkor ébred a többi ember. Ma már azt sem hiszi el, hogy ő attól más, hogy már régen felkelt, vagy még le sem feküdt, vagy már túl régtől alszik és senki sem képes felébreszteni. Nem akad senki, aki fel­rázná? Végigslattyog a sáros úton és legug­gol az autó mellé. Egyszeriben sajnálja magát. Szeretne kibújni a bőréből, az anyjává változni, akárkivé változni és megsimogatni magát. Az ÉNEKES, az már itt van becsomagolva a nájlonzacs­kóban - büdös és izzadt. Holnap már ott fog lógni a szárítókötélen a követke­ző szombatig. Sajnos, nem ilyen egy­szerű az egész. Talán évekkel ezelőtt még levethette izzadt ruhájával az éne­kest is magáról, de ma már nem. Mint­ha csak beleragadt volna a bőrébe az a tépett nadrág, a piros zakó, a bőr­kesztyű és minden trikó, amelyben hét­ről hétre a falusi mulatságokon énekel. Most már nem csak a színpadon csinál majmot magából? Igen, ezt a szomszé­dok mondták Eszternek. Szegény kis­lány, hogy lehetnek ilyen szívtelenek az emberek - méltatlankodott akkor -, „ilyet mondani a gyermekemnek, hogy én majmot csinálok magamból...“ Ta­lán Eszter azóta egyetért velük. Pedig Eszter még gyerek s ráadásul a lánya. Ö sem fogja megsimogatni, hisz még csak azt sem tudja neki mondani, hogy- apa. Szerinte Eszter csak követelni tud és felelősségre vonni. Mintha nem is lennének más kérdései csak azok a kínzó meddigek, miértek és holok. „Hol voltál, miért mentél oda, meddig fogsz még oda járni?“ És Eszter nem elégszik meg ennyivel, többet akar tud­ni: Hol voltál az előbb? Hol voltál egy órája? Hol voltál egész éjszaka? Szinte maga előtt látja hatalmas barna szeme­it, melyek már kérdőjellé változtak Ottóban. Gyakran szeretné megsimíta­ni a fáradt gyermekarcot, de Eszter már támad a következő kérdéssel: „Hol voltál tizenhárom évig, hol a fenében mászkáltál?“ Minden mozdulatával kérdez, minden sejtje kérdést tesz fel. Ottóban már rég felmerült a gondolat, hogy minden kérdésre létezik-e válasz. Hogyan tehet fel valaki állandóan kér­déseket? Kuporog az autó mellett, fázik, de senki sem tudná rákényszeríteni, hogy ott legyen a többiekkel, amikor leszá­molják kezükbe a pénzt, össze kell szednie magát. El kell felednie mások lopott dalszövegeit, melyeknek csak minden második szavát értik. Már a harmadik cigarettát dobja az árokba. Fázik. S mikor már majdnem sikerül elhitetnie magával, hogy a lánya csak egy neveletlen fruska, hogy ő visz fényt a koszos falusi kultúrházakba, hogy Énekes, valódi énekes, minden­nel, ami vele jár, mindig ilyenkor ugat­nak a kutyák és ilyenkor visong az éhes malac is. Mindig ilyenkor jut el az orráig teste izzadságszaga, mindig ilyenkor émelyeg a gyomra, mindig ilyenkor... Haza kellene mennie. Válaszolni a lánya kérdéseire. A lánya bátrabb, mint ő, hisz ő ezeket ,a kérdéseket eddig fel sem merte tenni magának. Gyáva alak, talán párja sincs, csak az üveghegyen túl, még azon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr... Tologatja a kulcsot a zárba. Az ajtó kinyílik. Hosszú hálóingjében ott áll Eszter. Karikás szemecskéi végigmérik az apját. Mennyire hasonlít ez a két fáradt emberke. Talán csak egymás mellett tudnának megpihenni, de a sors eddig még mindig úgy hozta, hogy elkerülték egymást.- Miért nem alszol? - kérdi Ottó fáradtan.- És te miért nem alszol? - vág vissza Eszter. Ottó már túlságosan fá­radt ahhoz, hogy újra magyarázkodás­ba kezdjen.- Hol voltál? - kérdi újra Eszter, s fázósan összekuporodik. Szorítja tér- decskéit. - Hol voltál? ... „Az üveghegyen is túl, ott ahol a kurtafarkú malac túr, sőt még azon is túl“ - kezdi mesélni és meg akarja simítani Eszter fejét. Még sohasem me­sélt mesét Eszternek, csak ezt a mondó­kát mondta el mindig, ha megkérdezte, hogy hol járt. Ottónak eszébe jut, hogy hajnalban ugyanígy kuporgott abban az eldugott falucskában. Hatalmas vágy önti el, megszorítani, magához ölelni ezt a gyönyörű, szomorú gyer­meket. Nem teheti meg, mert büdös a cigarettától, az izzadságtól és a nyaka köré fonódó lányoktól, és büdös az egész falusi mulatságtól, ahol egy hú­szasért a sarokba lehet vizelni, ahol minden nő, aki elment vele az öltöző­be, egy kártyalapot tett önbizalma kár­tyaerődítményére. Csak idő kérdése volt, mikor dől teljesen össze.- Ne menj oda többet! - könyörgött Eszter.- Hova ne menjek?- Abba a faluba...- Miért pont abba a faluba ne men­jek, Eszter?- Egyik faluba se menj, ne csinálj magadból többé majmot, apu! összerezzent, talán nem értette elég jól az utolsó szót. Zsarolja őt a lánya? A rohadt életbe, miért ilyen kételkedő? miért ne szerethetné őt akkor is valaki, ha nem éppen a színpadon ugrál?- Te sem hiszel nekem, te sem hi­szed el, hogy apád valódi énekes? Va­lódi színpadon is fel fogok lépni! Átöleli a lányát. „Gyere, mondok neked egy mesét... valódi színpadon is fel fogok lépni, nem csak falusi színhá­zak kidőlt oldalán túl, még azon is túl, ott ahol a kurtafarkú malac túr, még azon is túl és talán még az üveghegyen is túl, ahol már csak az elveszett álmok vannak, ahol már csak az elrontott életeket raktározzák, ahol már talán nem érezni az izzadságszagot sem, ahol talán már nem kell hányni a tükörbe nézve, ahol én vagyok a valaki... Iste­nem, hol az a hely... talán az üveghe­gyen is túl.“ Reggel van, és ő arra gondol, hogy a koszos kultúrház közelében, a kert­végen egy malac ismét enni kér. ► * * NAGY ZOLTÁN rajzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom