Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-20 / 12. szám
RGY végtelennel yöztök, Hát ok, :ik erőtök, ; az átok, k bízva jelemmel, tva, embert. az égbolt, a lélek, gy: már elég volt, carének, 'akában d a szájra, n hazátlan, azára. <et, vérmes neválja, íek, mérgek, aránya, énnél, ltja, st rendel, dulója. * 'ADAR nő társkereső kezdetben ajelige ,,Martha az oka az egésznek.“ Anthony Grey is rí a van vadít aid •okban jegyek •hatók jósolom a neked agyatok li az égnek ilem n öltem iköltem rtek engem ivóm am elől ■ok a a magányt írsat keres denkit szeress n i tképed önyben ■eket e akasztom m mint egy ralattjáró temen dó im a vason vadásznak asra és hit által csodában tjaim amosó hullámhosszon iszámok és fuss ámok diák előre tségi tételt arja s vételt sz jön a tél íoha nincs is tét elebb látsz Ijonyért találsz t bukva ! az idő bán a fő .ma si nőm ;tlen en vagyok neka nagyok BALOG BEÁTA Az üveghegyen túl ... Egyszer volt, hol nem volt. Talán még az üveghegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, még azon is túl. Ott, ahol már csak az elveszett álmok és a hányingerrel kísért ébredések vannak. Talán még azon is túl, egy kis falu buszmegállójában tépett plakát hirdeti, hogy ma este mulatság lesz. Méltányos áron, húsz koronáért szórakoztat majd mindenkit az ÉNEKES. A sárga fény megvilágítja arcát. A zöldes sugár ruháját tapogatja körül. Mint sejtelmes ujjak, szaladgálnak a testén és ő lázban ég. Pedig majdnem olyan teljesítményű égők szórják rá a fényt, mint az öltöző százas égője. Ezek az öreg lámpák pumpálták bele az életet. Nyelvecskéikkel nyakát, arcát és hónalját csiklandozták. Ilyenkor el tudta hinni, hogy valaki. Ebben a portól fulladozó teremben ő volt a valaki. A többiek, azok voltak a részegek, a karikás szemű rockerek, a férfit keresők, a nőt keresők, a kurvák, a szórakozni vágyók, a nem valakik: a közönsége. A közönsége, aki minden további nélkül elhitte, hogy ő a valaki. Ez volt az első hányinger utáni és a következő hányinger előtti időszak. Ilyenkor még reménykedhetett benne, akad lány, aki talán azért mászik fel majd utána a düledező színpadra, hogy aláírást kérjen tőle, s nem azért, hogy majd a következő szünetben észrevétlenül eltűnjenek az öltözőben. Ilyenkor még nem öklendezett a megzöldült virsliktől, a festékkel agyonöregített lányoktól. Ilyenkor még nem vizelt senki a sarokban álló erősítőkre. Öt évig volt bárénekes kint, valahol az Isten háta mögött, hogy megvásárolhassa a ládákat. Pajkosan rámosolyog a színpad alatt ugráló lányokra. Többnyire tizenhét és tizennyolcas fruskák voltak, akik tanulékonyán ellesték a tévéből, hogyan kell rajongani egy igazi énekesért, akik titokban számolták, hányszor mosolyog rájuk az énekes. Akik hétről hétre járták a járás falvait és követték az Énekest. Azt hitték, hogy a sorsukat követik. Meglehet, hogy valóban azt követték. Talán ő sem volt más, hisz ő is a tévéből tanult. Ő volt az első bioműhold, aki a járás legeldugottabb falujába is odasugározta a nagy koncerttermek hangulatát. Mindezt húsz koronáért. Érezte, hogy ma nincs formában. A repedt tükör sokkal élesebben mutatta ráncait. Pont ma kellett észreven- nie azt az átkozott ősz hajszálat ott a halántékán. Sértődötten elfordul, mintha a tükör szándékosan bántotta volna. Ki tudja, miért van az, hogy egy bizonyos idő után a legsimább tükör is belénk vájja szilánkjait? „Szóval azt mondod, harmincöt?“ - förmed rá az üveglapra. Majd megnyugtatják őt a színpadra mászó lányok naiv találgatásaikkal : huszonöt... huszonhat... huszonhét... huszonnyolc... Harminc? „Állj, azért ne légy szemtelen“, tesz mindig pontot az effajta beszélgetések végére. Tíz éve senkinek sem mondta meg, hány éves. Ma úgy érezte, mindenki tudja, milyen öreg. Mindenki tudja, hogy ebben az átkozott életben még semmit sem tudott végigcsinálni, hogy egy bohóc... „Úristen, csak ne innák tökrészegre magukat már az első órában és tapsolnának egy kicsit“ - suttogja s derekára csatolja a szegecsekkel díszített bőrövet. A teremben semmit sem lehet látni a füsttől. Fölöslegesen igazgatta a haját a tükörben, hiába próbálgatta mosolyait, elveszett az alkoholtól fátyolos tekintetek között. Semmit sem ér az új fekete trikó, mert az a lány, akit kinézett magának már a múlt héten, egy hangoskodó srác kíséretében távozott a teremből. Semmit sem ér a tegnap betanult mozdulat, mert a többi zenész is csak össze-vissza lötyög a színpadon. Olyanok, mint az unott képű rakodó- munkások, akik a téglát egyik kupacból rakják a másikra. Énekesre akart játszani, ezek a marhák meg elrontották az egészet. Senki sem hajlandó játszani vele. Már az sem riasztotta meg, amikor valamelyik néző feldobta söröspoharát a színpadra. Azon kezdett gondolkodni, hogy miért van minden falunak egyforma kultúrháza, minden kul- túrháznak egyformán koszos öltözője, miért van minden öltözőnek ugyanolyan repedt tükre s miért bámul rá vissza minden tükörből ugyanolyan fáradt arc. Hétről hétre reménykedik a változásban. A gitárosuk éppen arról kezdett beszélni, hány lányt csalt lépre az elmúlt hónapban. A többiek röhögtek s már alig várták, hogy előadhassák a saját történetüket. Leánynevek, hajszínek, derék- és mellbőségek, szexuális teljesítmények, testhelyzetek - szinte tele van már velük az öltöző. Nem bír lélegezni tőlük. Elvonul s leül a folyosó végébe. El akarja hitetni magával, hogy ez a nagyok magánya. A meg nem értetteké, a fel nem fedezetteké, a nagy embereké, akik hatalmas erővel kezdenek bele mindenbe, s ha félbe is hagyják, ez csak azért van, mert hirtelenében úgy érzik, valami újat közben megtanultak és ezt majd fel tudják máshol is használni, egy nagyobb, egy fénylőbb lehetőség kapcsán, s így mint kivert kutyák hajszolják a nagy lehetőségeket, elveszítve így az egyetlen esélyt is valamit rendesen végigcsinálni. Igaz, talán valóban azt akarta hinni, hogy azért ül ebben a büdösben a koszos folyosón, mert ő megengedheti magának, hogy boldogtalan legyen. Ki tudja, mi mindent akart még elhinni. Elmélkedéséből a gondnok rázta fel. Lökött rajta egyet - „No, mozdulj öregem, zárjuk a kultúrházat, már elment a tisztelt vendégsereg, az a sok bitang huligán... mozdulj ha mondom, mert magának is ellátom a baját!“ Mennyi tiszteletlenség, lázadozott benne az imént felfedezett nagy ember. — „No, mozdúljon már, a ménykű üssön belé, nem eleget cirkuszolt itt az éjszaka, a feleségem megint nem tudott aludni, pedig orvosságot is vett be, a jóisten se látott még ilyet!“ Az öreg tudja, hogy nem a nagy sztárok magánya bűzlik, hanem az olcsó cigaretták csikkjei. Nem a tolakodó rajongósereg miatt nem tud kijutni az öltözőből, hanem, mert bedagadt a lába a csizmába. Az idegeire megy az öreg motozása, aki még mindig morog, mert a sarokba vizelt valaki. Megpróbál mosolyogni. Nem megy, ezért már nem fizetik. össze kell gyűjtenie az erejét a következő előadásra, amelyet a lánya előtt fog játszani. Sokat akarnak tőle- gondolja. Hogyan legyen ilyen állapotban felszabadult? Legfeljebb majd elmegy valamelyik haverjához aludni. A lánya egyedül van. A kajla fogasok közé rúg. Az öreg ismét kiabálni kezd. Eszter, szegény kicsi Eszter. Majd egykét év múlva már ő is járhat mulatni — megijed saját magától. Nem, Eszternek nem szabad őt itt látnia. „Miért is ne, hisz nagy voltam ma is!“ Miért nem mondja egyszeriben senki? Ezt kellene most hallania. Ez a kellemetlen morgó öregember biztos nem fogja mondani. A színpad alatt ugráló lányok már elmondták. Mit értenek azok a zenéhez! Mint a részegek, mondogatja magának: Most szépen felállsz és megnézed elég sötét van-e odakinn. Ne félj, nem fogsz senkivel sem találkozni, nem kell megint mosolyognod, legalább addig nem, amíg az autóhoz érsz, amíg elsurransz egypár kert alatt. Az egyetlen, aki észreveszi a falhoz simulót, az a gondnok kutyája. Fülel egy kicsit, majd lustán elvonul a bódéjába. Úgy dönt, nem érdemes megugatni a lopakodót. A többiek gitárjaikat és a dobokat csomagolják. Neki nincs is nagyon mit csomagolnia. Vizes trikóját és a bőrnadrágját itt szorongatja egy nájlonzacskóban. A ragyás képű zenész megint eltűnt valamilyen lánnyal. Hajnalodik. Elmúlt egy éjszaka, amely egy ezrest hozott a pénztárcájába. Mit még? Rosszullétet, hányingert, keserűséget és magányt, nem a nagyok magányát. Már hosszú évek óta egyformák ezek a vasárnap reggelek. Megnézi a személyazonosságiját, nem kopott- e meg benne a „művész“ beírás. Lassan megszokja a tyúkok kárálását és az éhes malacok visongását. Megszokja, hogy ilyenkor bűzlenek a trágyadombok, megszokja, hogy ilyenkor ébred a többi ember. Ma már azt sem hiszi el, hogy ő attól más, hogy már régen felkelt, vagy még le sem feküdt, vagy már túl régtől alszik és senki sem képes felébreszteni. Nem akad senki, aki felrázná? Végigslattyog a sáros úton és leguggol az autó mellé. Egyszeriben sajnálja magát. Szeretne kibújni a bőréből, az anyjává változni, akárkivé változni és megsimogatni magát. Az ÉNEKES, az már itt van becsomagolva a nájlonzacskóban - büdös és izzadt. Holnap már ott fog lógni a szárítókötélen a következő szombatig. Sajnos, nem ilyen egyszerű az egész. Talán évekkel ezelőtt még levethette izzadt ruhájával az énekest is magáról, de ma már nem. Mintha csak beleragadt volna a bőrébe az a tépett nadrág, a piros zakó, a bőrkesztyű és minden trikó, amelyben hétről hétre a falusi mulatságokon énekel. Most már nem csak a színpadon csinál majmot magából? Igen, ezt a szomszédok mondták Eszternek. Szegény kislány, hogy lehetnek ilyen szívtelenek az emberek - méltatlankodott akkor -, „ilyet mondani a gyermekemnek, hogy én majmot csinálok magamból...“ Talán Eszter azóta egyetért velük. Pedig Eszter még gyerek s ráadásul a lánya. Ö sem fogja megsimogatni, hisz még csak azt sem tudja neki mondani, hogy- apa. Szerinte Eszter csak követelni tud és felelősségre vonni. Mintha nem is lennének más kérdései csak azok a kínzó meddigek, miértek és holok. „Hol voltál, miért mentél oda, meddig fogsz még oda járni?“ És Eszter nem elégszik meg ennyivel, többet akar tudni: Hol voltál az előbb? Hol voltál egy órája? Hol voltál egész éjszaka? Szinte maga előtt látja hatalmas barna szemeit, melyek már kérdőjellé változtak Ottóban. Gyakran szeretné megsimítani a fáradt gyermekarcot, de Eszter már támad a következő kérdéssel: „Hol voltál tizenhárom évig, hol a fenében mászkáltál?“ Minden mozdulatával kérdez, minden sejtje kérdést tesz fel. Ottóban már rég felmerült a gondolat, hogy minden kérdésre létezik-e válasz. Hogyan tehet fel valaki állandóan kérdéseket? Kuporog az autó mellett, fázik, de senki sem tudná rákényszeríteni, hogy ott legyen a többiekkel, amikor leszámolják kezükbe a pénzt, össze kell szednie magát. El kell felednie mások lopott dalszövegeit, melyeknek csak minden második szavát értik. Már a harmadik cigarettát dobja az árokba. Fázik. S mikor már majdnem sikerül elhitetnie magával, hogy a lánya csak egy neveletlen fruska, hogy ő visz fényt a koszos falusi kultúrházakba, hogy Énekes, valódi énekes, mindennel, ami vele jár, mindig ilyenkor ugatnak a kutyák és ilyenkor visong az éhes malac is. Mindig ilyenkor jut el az orráig teste izzadságszaga, mindig ilyenkor émelyeg a gyomra, mindig ilyenkor... Haza kellene mennie. Válaszolni a lánya kérdéseire. A lánya bátrabb, mint ő, hisz ő ezeket ,a kérdéseket eddig fel sem merte tenni magának. Gyáva alak, talán párja sincs, csak az üveghegyen túl, még azon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr... Tologatja a kulcsot a zárba. Az ajtó kinyílik. Hosszú hálóingjében ott áll Eszter. Karikás szemecskéi végigmérik az apját. Mennyire hasonlít ez a két fáradt emberke. Talán csak egymás mellett tudnának megpihenni, de a sors eddig még mindig úgy hozta, hogy elkerülték egymást.- Miért nem alszol? - kérdi Ottó fáradtan.- És te miért nem alszol? - vág vissza Eszter. Ottó már túlságosan fáradt ahhoz, hogy újra magyarázkodásba kezdjen.- Hol voltál? - kérdi újra Eszter, s fázósan összekuporodik. Szorítja tér- decskéit. - Hol voltál? ... „Az üveghegyen is túl, ott ahol a kurtafarkú malac túr, sőt még azon is túl“ - kezdi mesélni és meg akarja simítani Eszter fejét. Még sohasem mesélt mesét Eszternek, csak ezt a mondókát mondta el mindig, ha megkérdezte, hogy hol járt. Ottónak eszébe jut, hogy hajnalban ugyanígy kuporgott abban az eldugott falucskában. Hatalmas vágy önti el, megszorítani, magához ölelni ezt a gyönyörű, szomorú gyermeket. Nem teheti meg, mert büdös a cigarettától, az izzadságtól és a nyaka köré fonódó lányoktól, és büdös az egész falusi mulatságtól, ahol egy húszasért a sarokba lehet vizelni, ahol minden nő, aki elment vele az öltözőbe, egy kártyalapot tett önbizalma kártyaerődítményére. Csak idő kérdése volt, mikor dől teljesen össze.- Ne menj oda többet! - könyörgött Eszter.- Hova ne menjek?- Abba a faluba...- Miért pont abba a faluba ne menjek, Eszter?- Egyik faluba se menj, ne csinálj magadból többé majmot, apu! összerezzent, talán nem értette elég jól az utolsó szót. Zsarolja őt a lánya? A rohadt életbe, miért ilyen kételkedő? miért ne szerethetné őt akkor is valaki, ha nem éppen a színpadon ugrál?- Te sem hiszel nekem, te sem hiszed el, hogy apád valódi énekes? Valódi színpadon is fel fogok lépni! Átöleli a lányát. „Gyere, mondok neked egy mesét... valódi színpadon is fel fogok lépni, nem csak falusi színházak kidőlt oldalán túl, még azon is túl, ott ahol a kurtafarkú malac túr, még azon is túl és talán még az üveghegyen is túl, ahol már csak az elveszett álmok vannak, ahol már csak az elrontott életeket raktározzák, ahol már talán nem érezni az izzadságszagot sem, ahol talán már nem kell hányni a tükörbe nézve, ahol én vagyok a valaki... Istenem, hol az a hely... talán az üveghegyen is túl.“ Reggel van, és ő arra gondol, hogy a koszos kultúrház közelében, a kertvégen egy malac ismét enni kér. ► * * NAGY ZOLTÁN rajzai
