Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-06 / 10. szám
zöld. Ha nem zöld, i. Ha piros, akkor inffi angyalfű. Itt az 4eg kellene kérdezőért piros az angyalom ide, attól félek, osszék, amiben ülni 1 az árokban. Vagy ínak a göröngyökön ideig, amit elképzel- sak azért, mert az : nehezen mond le ről, de pulóvert köt- tudna ebben a helytár megvan - szólt dúltam megkeresni mika jól halad a kö- em volt időm ezzel itosabbnak éreztem őre figyelmeztetett: nsokára lejönnek az em szabad félni tö- I feküdni, s mozdu- ivábbrepülnek. tsak - mondta apa. a a füledre szorítod felejtsd el kinyitni at, de már nem volt tani a tenyeremet, irkeztek az angya- nas zenebona kísérten, alig tudtam összedőlt ház udvaron, anya is örülöttük angyalfú- 5, és nem mozdult izdult senki, az an- :ben, de biztosan tkinek sem szabad hogy nekem is ott n, egy ideig anya és tz angyalfűben, de káig mozdulatlanul sem mertem, aztán naradt, sehogy sem 5 olyan csend volt, , mintha az angya- )lna a zajokat. Ak- n, amikor lezuhant láztetőről, és zajta- ilt az udvaron. Anna, megállj, olyat al... Sajnos, nem szólt, az sem szólt, füttyenteni akartam, de hát a szám...- Mámika! Szóltam volna, csakhogy nem lehetett, a hangok, a zajok elhagytak engem, de Mámika a gondolatra is megjelent, ott ült kicsinyke karosszékében, és kötögette a pulóveremet.- Menj - mondta. - Menj, kisfiam, keresd meg az angyalt. Átmentem a szomszédba, az angyalfüvet rögtön észrevettem, de olyan különös formában terült el az udvar közepén, SIGMOND ISTVÁN mintha az angyalok játékos kedvükben szétpeckeltek volna egy-egy gyűszűnyi angyalfüvet a zöld pázsiton. Aztán megláttam az embert. Mozdulatlanul feküdt a hátán, vagy kéttenyérnyi angyalfű közvetlen közelében. Mámikától tudom, hogy az embereket csak az arcukról lehet felismerni. Csakhogy ennek az embernek nem volt arca.- Akkor te vagy az angyal? - kérdeztem. - Apa és anya nem mer megmozdulni, gyere vissza, szólj nekik, kérlek. Erősen füleltem, hogy meghalljam az angyal válaszát, csak később jöttem rá, hogy nem is hallhatta kérdésemet, mert nem volt füle. Azaz volt, de nem ott tartotta, ahol lennie kellett volna, jó másfél méterrel arrébb hevert az angyalfűben, kagylójával lefele fordulva, mintha a föld titkait akarta volna kifülelni. De azért tovább kérleltem, újra meg újra, ám az angyal konokul hallgatott. Felnyúltam a fejemhez, hogy megnézzem, megvan-e még a fülem, hát ott volt, csak hallani nem hallottam semmit. Leültem az angyal lábához, a kapuval szemközt, s felnéztem az égre. Nem volt ott semmi látnivaló, mégis sokáig néztem felfelé. Arra vártam, hogy történjék valami, süssön ki a nap, vagy eredjen el az eső, dideregjek a hidegtől, vagy borzolja össze a hajamat a szél, vagy legyeh akármi. De nem történt semmi. Mintha nem lett volna idő. Valahogy nem volt sem jó idő, sem rossz idő, semmi egyéb nem volt, csak a mérhetetlen csend. Az angyal mezítláb volt, megszámoltam az ujjait, öt ujj volt mindkét lábán, éppen mint nekem. Gondoltam, idehivom Mámi- kát, hogy megkérdezzem: vajon én is angyal lettem? De erre most nem kerülhetett sor, kinyílt a kapu, és megjelentek valami emberek. Volt köztük magas is, alacsony is, lehettek vagy tízen, azt hiszem. Bejöttek az udvarba, és megálltak félkör alakzatban a kapu előtt. Egy ideig csak a fejüket forgatták jobbra meg balra, aztán tekintetük egyazon ponton állapodott meg, és ez a pont én voltam. Elszántságot láttam az arcukon, ez megijesztett egy kicsit, jobbnak láttam sürgősen előhívni Mámikát.- Már a másik ujját kötöm - mondta Mámika. - Egy sima, egy nádli. Tetszik neked ez a minta, kisfiam? Annyi mindent akartam kérdezni hirtelen, nem tudtam, mit csináljak az angyallal, önmagámmal, a mindjobban közeledő elszánt arcú emberekkel, a csendemmel, hangtalan számmal, de nem volt időm kérdezni semmit. Először az arc nélküli angyalt vitték el, aztán engem vettek körül. Egyikük átölelt, olyan óvatosan, ahogy, gondolom, egy angyalt ölelne magához az ember, egy fehér köpenyes egészen közel hajolt az arcomhoz, felemelte a kezét, és kiegyenesített mutatóujját többször elvitte a szemem előtt, először jobbról balra, aztán balról jobbra, de én csak előrenéztem, a száját figyeltem, próbáltam megfejteni a szavakat, de sehogy sem sikerült kitalálnom, hogy tulajdonképpen mit akarnak tőlem. Az az ember még egy kicsit játszani akart velem biztosan, már olyan gyorsan ingatta szemem előtt a mutatóujját, hogy alig tudtam előrenézni, aztán megunhatták a játékot, megfogtak kétfelől, felemeltek a levegőbe, s megindultak velem a kijárat felé. A teherkocsi mellett lábra állítottak, s azt hiszem, egy ideig azon tanakodtak, hogy mit csináljanak velem. A sofőrülés mellett ketten is szorongtak, oda akartak ültetni engem is, de hogy nem volt hely, hátravittek a raktérbe. Leültettek egy padra, elég kényelmesen elhelyezkedtem rajta, mellettem is ült még valaki, de a többiek, lehettek vagy nyolc-tízen, a padlón feküdtek mozdulatlanul. Nem szerettem nézni őket, mert egymáson hevertek, s ahogy a teherkocsi elindult, a felül levők egyike- másika ingatni kezdte a lábát, összevissza, ritmustalanul. Eszembe jutott a falióránk mánusa, amelyik az idő múlását jelezte, de most nem éreztem az időt, mintha semmi sem lett volna valóságos, csak a mellettem megmozduló ember a tapadón. Lehet, hogy ó is ilyesmire gondolt, mert egyszerre fordultunk szembe egymással. Valamilyen csoda folytán a mellettem ülő embernek az arcára költöztem, száját szélesre tárta, nem tudta összecsukni, azt hiszem, s olyan meredten nézett reám, mintha ó is önmagát látta volna viszont az én arcomon. Nyitott szájából hosszan lecsüngött a nyál, s csak nézett, nézett merően, hogy egyszer csak az arcomra mutasson, s noha semmit sem hallottam, láttam rajta, hogy szórakoztatja valami, bizonyára kacagásra ingerelte a látvány, ám mozdulataiból Ítélve tulajdonképpen röhögött, hol a térdét csapkodta, hol a feje fölött hadonászott. Nem tudtam megállni, nekem is vele kellett tartanom, néztük egymás nyitott száját, meredt szemét, s már egymás térdét csapkodtuk az eszeveszett röhögésben, amikor a teherkocsi nagyot zöttyenve megállt. A mozdulatlanul fekvők egyike, aki legfelül helyezkedett el, lecsúszott a helyéről, s végighevert az ölünkben. Az arc nélküli angyal volt. Nem tudtam, miért ijedtem meg, de valami félelem költözött a telkembe. Azt hiszem, a mellettem ülő ember ijesztő vigyorgásától fogott el a reszkedés. Abban a pillanatban Mámi- kára sem gondoltam, mégis megjelent.- Most ugorjál le, kisfiam! - mondta, s magasra emelte a kötőtűkön fityegő anyagot.- Ne búsulj, időben elkészülök vele. Felugrottam, s gyorsan lemásztam az útkereszteződésnél álldogáló teherkocsiról, s hogy senki se vegyen észre, leereszkedtem az útszéli árokba. A teherkocsi nélkülem zötyögött tovább. Szabad voltam. Talán elnyomott az álom, vagy csak behunytam a szemem, nem tudom, de amikor újra körülnéztem, egy szoknyás lány állt az árok szélén, egy ideig nézett, aztán lenyújtotta felém a kezét. tájt még semmit lei mesetárából elő. Szunnyadt mlékezet vetett tett tudni, feléb- tövében kuksolt a valóság kései töltötték ki: >rú, amely a mátkában egészen nutatta magát, an csak a rusz- c -a. ö rátáikat lkak, az ő harcvégtelen orosz uszka foglyokat z, hogy a postás zott gyászjelenben valaki a fa- t halt a hazáért, közölt fotókat, in lévő háborúnk a győztesek; sszavertünk és észében diadal- ük felett. Ez vi- De a gyerekész :etes. Andris ott hitte, hogy mi :llé oda támasz- t is: hogyan és , olvasni, ha az Itöztek. S a né- ihogy a háború >y Köves nagy- meg magának ben. Mert ennél isabb magyará 10I katona van fa a katona az >r az iskolában é helyett a gép- :sné kinézett az azt az újságot már csak nézee^sebéből egy ett elő. mondta a gye- 'as, menj Gutt- ;yél rajta pity- Mindért?- Mindért... Andris bevitte a Futárt, letette a konyhaasztalra, s már rohant is a Bíró-közön a Kisutca irányába, ahol a Szabóék kovácsműhelyével szemben állt Guttmann úr boltja. Olyan bolt volt az, amelyben árultak faszeget és gumicukrot, fűszert és patkóvasat, gyufát és petróleumot, de ha kellett, volt légyfogó és egérfogó is. Hátul pedig ruhanemű, szövet, meg újabban műrostos anyagok, amelyeket a háborús világ hozott. Guttmann úr feleségével és két lányával látta el az üzletet, de leginkább ő maga állt a pult mögött. Guttmann úrnak volt földbirtoka is, de a földjeit bérbe adta. Nagyorrú, hajlott hátú, csupaszképű zsidó volt Guttmann úr, fején csésze alakú sap- kácskát hordott, s mindig takarított az üzletében. Tisztogatta a polcokat, a pultot, a fiókokat, s mégis a vásárlónak az volt a benyomása, amikor belépett az üzletbe, hogy ott soha nem takarítanak, hogy ebben az üzletben maga az atyaisten se igazodik el, olyan méretű a rendetlenség. Guttmann úr azonban az atyaúristennél is több volt, mert ebben a maga alkotta rettenetes összevisszaságban egy pillanat alatt megtalálta a vevő által keresett árut. A faszeget, a cipőkrémet, a marmeládét és a szelepgumit is. Ha volt. Ha meg nem volt, hát széttárta vékonycson- tú karját, mondván, hogy amiből nem adott ennek a világnak eleget a mindenható, abból ő sem adhat. Guttmann úr boltjának történelmében a legnagyobb esemény a cipőkrémhez fűződött. A faluban a huszas évek végén a fiatalok futballcsapatot szerettek volna alakítani. Jó szándék és pálya a birkalegelőn volt is, csupán a bőrlabda hiányzott. Guttmann úr ekkor az újságban felfedezett egy reklámot, amely szerint annak, aki beküld a vállalat címére kétszáz Schmoll-paszta cipőkrémcímkét, az egy igazi bőrlabdát nyer. Guttmann úr egy pillanatig sem habozott. Megrendelt kettőszáztíz darab Schmoll-paszta cipőkrémet- biztos, ami biztos! - a pléhdoboz- kák fedeléről leáztatta a címkéket, s miután megszáradtak, postára adta. így történt, hogy nem egészen két hét leforgása alatt megtarthatták a birkalegelőn az első igazi labdarúgó-találkozót a szomszéd falu csapata ellen. Guttmann úrnak örökös elkötelezettje lett a falu apraja-nagy- ja. S a címke nélküli Schmoll-paszta az utolsó dobozig elfogyott. Sok minden hiányzott abban a háborús időben a boltból, de pityköve még volt bőven Guttmann úrnak. Zacskónként húsz színes golyócska, s egy zacskó ára pontosan húsz fillérbe szabatott meg. Golyónként egy fillér- a zacskót akár ráadásnak is lehetett számítani. András mindezt tudta, mielőtt benyitott volna Guttman úr boltjába. Ajtónyitását az ajtó fölé erősített sárga rézcsengő jelezte: csing-csingi- ling... A csengetés nyomán András is beóvatoskodott a bolt ajtaján, s a félhomályban tekintetével Guttmann urat kereste. Hangosan köszönt. Guttmann úr a gyerekhangra előcsoszogott a bolt mélyéről, megállt a zöldre festett pultnál, s megnézte magának a pöttöm vásárlót.- Hát te kié vagy? - kérdezte a gyerektől. András nem tudta, mit kell felelni Guttmann úr kérdésére.- Na - segített a boltos -, hogy hívnak, mi a neved? Ez már érthető és világos kérdés volt. András nem is késett a válaszszák- Csillag András...-Nocsak, nocsak... Te a Csillag Feri fia volnál?!... De megnőttél... Igazi nagylegénynek látszol. Iskolába jársz-e?- Csak jártam - mondta Andris.- Ma voltunk utoljára.- Aztán miért?- A rektor úr haza küldött, mert mától kezdve katonák laknak az iskolában. Németek - tette hozzá a gyerek.- Ez igaz?- Való igaz.- Ha katonák, hát katonák... - dünnyögte a zsidó boltos. - Mit lehet tenni? Háború van. Háború...- Guttman úr...- Nos?- Kérek egy zacskó pitykövet.- Pitykövet?- Igen, pitykövet.- És van-e egy húszasod? Andris válasz helyett letette Guttmann úr elé a pultra a lyukas húszfillérest.- Akkor hát pitykövet... - Guttmann úr szavai olyanok voltak, mint az üzlet homálya. Mintha nem azt gondolta volna, amit mondott; úgy tűnt Andrisnak, hogy ott van a pult mögött és mégsincs egészen ott. Végül valahonnan a fekete mélységből előhalászott egy zöld zacskót, amelyben húsz színes golyócska szunnyadt, s oda tette Andris elé a pult szélére. A gyerek megmarkolta a zacskót, megrázta, s már indult is kifelé. Az ajtó előtt azonban Guttmann úr seszínű hangja megállította.- Gyere csak vissza, Csillag András. A gyerek megfordult és engedelmeskedett a felszólításnak.- Olcsóbb lett a pítykő - mondta a gyereknek, s oda tett eléje még egy zacskót. - Mától fogva egy zacskó ára tíz fillér. Andris szeme felragyogott az örömtől: két zacskó pitykő; kereken negyven golyócska! Hogy ezzel mennyit lehet nyerni! Az eszébe sem jutott, hogy ugyanúgy el is veszítheti valahányat. Ebben a pillanatban Andris szemében Guttmann úr volt a legaranyosabb ember a földkerekségen, s mintha a bolt homályában valami felragyogott volna. Guttmann úr pedig, mint a felnőtt vevőket, Andrist is az ajtóig kísérte.- Isten áldja meg - köszönt Andris.- Isten áldjon - bólintott rá a boltos, és magában azt gondolta: áldjon meg bennünket, ha tud. Áldjon, ha lehet. — BETTES ISTVÁN Vet Érán beköszöntője az újdonsült kertlakókhoz veteményes kertem frissen süldögélő halai vadai és madarai madarak! íme a szerszámtartó bódé deszkaromjai nagy gond van most a szanálással állva ülnétek ülve állnátok úsznátok a levegőégben több napfényt képzeltek az éjben mélyvizekben repülnétek tovább semmi sem lehetetlen közöttünk továbbra is a hovatovább a mindenek netovábbja s a tétova sehova bár bedobták a csalit: most már mindenhova (idestova három éve hosszába és székébe) szabad vizeken vitorlázhatna a széltépett bárka — bárha sokszor csalatkozik is... hiányos mindig a csatlakozás a vérképet sem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni az átültetett szív olykor az előző gazdi agytekervényeinek fantomsugallatára dobban : nem tudja a jobb kamra mit pumpál a bal riadtan úszkál sok halacska a madárlátta salátáskertben a szarvassá változott hiúz sem tudja hogy fiú-e vagy lány és hogy végleg megmarad-e vegetáriánusnak? MIRCEA DINESCU A mű leleplezése Sokáig azt hittem hogy a költészet ott alszik a gólyaszárny alatt vagy hogy az erdőkben kell kaparnom utána de mint a szondák bugyogásától a pusztából kiűzött próféta most kész vagyok szerződést kötni a valósággal s beismerni tévedésemet: egy csákánnyal áttöröm a falat s hagyom hogy nézzetek ry Csótó László: Gyümölcstolvajok (lino)
