Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
k királya lindult statiszti- ;ezni, mert meg drff róla, hogy i vadon királya. megváltoztak, keztében átala- [ pszichológiája v rang tisztelete :gi, tanácsosnak y kicsit körül- tia az Oroszlán- ;k volna királyi itban. De a bi- ó törekvés az és tágabb érte- szellem egyik 5je. Mások szálát nagyságunk ;gtudni a már : nézve oly hí- t megillető gyö- ;tán, amikor az zott a Majom- e: „Hé, te Ma- atok királya?“ mült a számon- félelmében na- sak akkor vála- ■ a legmagasabb igán ült: „Vilá- oszlán, világos, i elégedetten erdőben, aztán apagájt: „Riká- izerinted is az erdő királya, ir pedig a papa- atott meg a rög- , hanem csak az apagáj szépen Rikácsoló... Az Az Oroszlán, ...az Oroszlán, inmagától eltel- hogy személyé- ;tére leljen. Ta- lyal, és megkér- jly, hát nem én eghatalmasabb- te vagy“ felelte lem meggyőző- hanem azért, . Az Oroszlán t tovább, még léptekkel, még lt fővel. Össze- ;rissel. „Tigris“, i hangon, „én királya. Igaz?“ A Tigris felmordult, próbált kitérni a válasz elől, de mivel magán érezte az Oroszlán kihívó tekintetét, kényszeredett morgással így szólt: „Igaz.“ És amikor az Oroszlán eltávozott, még dühösebb mordulással bánta válaszát. Három kilométerrel odább egy nagy tisztáson az Elefánttal találkozott az Oroszlán. Meg is kérdezte: „Elefánt, ki parancsol az erdőben, ki a király, a császár, a köztársasági elnök, ura és parancsolója az erdő minden fájának és teremtményének?“ Az Elefánt ormányával megragadta az Oroszlánt, háromszor megforgatta a levegőben, odavágta egy fa törzséhez, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Az Oroszlán a földre zuhant, s miután kábán és véresen föltápászkodott, egyik mancsát nyalogatva így dörmögött magában: „Az' ördögbe is, attól, hogy nem tudta a választ, még nem kellett volna ennyire dühbe gurulnia.“ TANULSÁG: MINDENKI SAJÁT SZÁJA ÍZÉNEK MEGFELELŐ KÖVETKEZTETÉST VON LE A TÖRTÉNTEKBŐL. A király és a rabszolga Dührohamában a Király mindennap megverte a Rabszolgát. Verte reggel, verte délután, verte este. Míg egy napon a Rabszolga nem tűrte tovább a fájdalmat és megaláztatást, fogott egy kést, és hasbaszúrta a Királyt. TANULSÁG: NEM ÉRDEMES, MERT MINDIG JÖHET EGY ROSSZABB KIRÁLY. Erdei igazság Unalmát elűzendő az egyik vadász így szólt: „Fogadsz velem, hogy megyek, és tíz percen belül egy elejtett tigrissel térek vissza?“ A másik vadász blazír- tan válaszolt: „Szamárság: Brazíliában nincs tigris.“ „Ezt olvastad a könyvekben“, mondta az első. „És erről győződtem meg a gyakorlatban“, vágott vissza a másik. „Márpedig én megyek, hozok egy tigrist és romba döntöm az elméletedet és a gyakorlatodat“, mondta az első vadász. „Megér neked ötszáz ezüstöt?“ A másik vadász azt felelte, meg, az első pedig puskát ragadott és elindult. A másik maradt, pipáz- gatqtt. Tíz perc múlva a sátor ajtaján egy hatalmas tigris dugta be a fejét, és szörnyűséges hangon elbődült: „Hé, öregem, ötszáz ezüsttel tartozol a társad özvegyének.“ TANULSÁG: BIZONYOS FOGADÁSOKAT NEM ÉRDEMES MEGNYERNI. Kaland Parco de Alcántarának sosem volt szerelmi kalandja. Ami természetes. Alacsonynak és csúnyának született. Alacsony és csúnya emberként nőtt föl. Az évek múlásával arányosan alacsonyabb és csúnyább lett. Gátlásai uralkodtak rajta, hangja cserben hagyta. Akadt néhány futó kalandja, amelyhez természetesen mindig ugyancsak alacsony és csúnya nőket választott, de sosem járt sikerrel. Túlságosan alacsony és túlságosan csúnya volt. Idővel, amellett, hogy rútabb lett, meg is kopaszodott. Nemcsak kopasz lett, hanem rövidlátó is, így vastag, visszataszító szemüveget kellett hordania. Később már vérszegénység is gyötörte, amitől megsárgult a bőre, és így, ha egyáltalán lehetséges, még jobban meg- csúnyult. Lám mégis, egy éjjel, midőn már későre járt s ő lassan bandukolt a város egyik előkelő negyedében, egy második emeleti ablakból valaki szólította: Parco úgy látta, egy szép és fiatal nő. Kétkedett, hátha nem is neki szól. Hátrafordult, nem jön-e mögötte az utcán valaki, bár előre tudta, hogy nem, mert komplexusa akkor már egészen elhatalmasodott rajta, és ezért csak akkor merészkedett ki, amikor az utca már teljesen nép- telen volt. Tekintetét az ablakra szögezte, és kérdő mozdulatot tett: „ÉN?“ Az átlátszó bébidoll- ban libegő nő suttogva válaszolt az ablakból: „Ó, uram, igen! Jöjjön fel, kérem.“ Parco arcába forrón felszökött a vér, testén remegés futott végig, de nem habozott. A lépcsőn ment fel, liftre nem várt. Fejében újsághírek kavarogtak, amelyek furcsa esetekről számoltak be, előkelő lányokról, akik... gazdag asszonyokról, akik... ezek a gazdagok olyan furcsák... úgy beleuntak mindenbe, hogy... amikor fölért a második emeletre, már alig élt. A felindulás és a lépcsőmászás miatt. A nő, aki már várta az ajtóban, valóban szép volt. Nem lehetett több huszonkét évesnél. Jelezte, hogy csendben kell maradnia, és halkan így szólt: „Ön angyal.“ Kézen fogta Parcót, és a legfinomabb ízléssel berendezett helyiségeken át egyenest a hálószobába vezette. Az ágyban egy vörösre sírt szemű, két-három éves kislány feküdt. Amikor meglátta Parco de Alcántarát, rémülten összegömbölyödött, és még kisebbre próbált összehúzódzkodni, mire a szép nő így szólt hozzá: „Látod? Hát nem megmondta a mama? Ha nem hagyod abba a sírást, azonnal megesz a mumus.“ TANULSÁG: AKI A CSÚNYÁT SZERETI, AKAR VALAMIT. A segítség Csak ásott, ásott, ásott egyre, mivel foglalkozása — sírásó — az volt, hogy ásson. Ám úgy elmerült szeretett hivatása gyakorlásában, hogy egyszerre csak azon kapta magát, túl mélyre ásott. Megpróbált kimászni a sírgödörből, de nem ment. Föltekintett és látta, egyedül nem sikerül kimásznia. Kiáltott. Senki sem felelt. Hangosabban kiáltott. Nem jött senki. Annyit kiáltozott, hogy berekedt, annyit ordított, hogy belefáradt, sötétedéskor pedig abba is hagyta. KétségbeeMILLOR FERNANDES TANMESÉK KONCSOL LÁSZLÓ JVT ¿í r c i u s Sirály sikong halkan a hamvas fény alatt, sirály sikong. Már március bontja a bomlott ágakat, már március. A vízre huh a síró, boldog hósirály, a vízre hull. Avart sodor a sárga, sáros hóvíz-ár, avart sodor. A gólyahír aranyt a gyönge gyöpbe fűz, a gólyahír. A vízbe rogy a barna-barkás parti fűz, a vízbe rogy. Füst és korom mocskolja ezt a mord tavaszt, füst és korom. Én Istenem, a zöldbe zölded most fakaszd! Jaj, Istenem! AFORIZMÁK Akit minden kellemetlenség elkerül, azt a legnagyobb boldogság is elkerüli. A fénynek nincs szüksége árnyékra. Kon rád Lorenz Az egyetlen dolog, amely valóban tisztít: az idő. Sámuel Butler Nem csak az erények, a hibák is kötelezőek. Maria Dabrowska setten leült a sírgödör fenekén. Leszállt az éjszaka és vele együtt a késői órák mindent betöltő csendje. Már a pirkadat hidegét is érezni lehetett, a sötét éjben azonban egyetlen emberi hang sem hallatszott, csak a madarak csicsergése és a békák brekegése verte fel a temetőt. Hajnaltájt azután lépések közeledtek. A gödör mélyén kuporgó sírásó felkiáltott. A lépések egyenest feléje tartottak. Egy részeg feje jelent meg odafönt, és a részeg megkérdezte: „Mi van?“ Erre a sírásó kétségbeesetten így kiáltott: „Húzzon ki innen, kérem. Borzalmasan fázom!“ „Hát persze, maga szerencsétlen!“, fejezte ki együttérzését az ittas ember. „Hogyne fázna, minden oka megvan rá. Valaki leszedte magáról a földet, szegény megboldogult!“ Azzal fölkapott egy lapátot, megpúpozta földdel, és nekilátott, hogy gondosan betemesse a sírásót. TANULSÁG: A NEHÉZ PILLANATOKBAN IGEN FONTOS MEGGYŐZŐDNÜNK ARRÓL, KIHEZ IS FOLYAMODUNK SEGÍTSÉGÉRT. (Boglár Lajos és Lukács Laura fordításai) hivatalnok urak engerparton élik maga nyomora, nd^finké - mond- egyik ügyintéző s. Maga is többre t ilyen modorral nire elhallgatott, ’en bámult ki az ikkal viaskodva ískával a kezem- ■kintgetve. s nagy tányérsapkás, fe- forgalomirányító rendőröket, akik eltek a vezetők és mozdulatát, nem égő csikket vagy \ gyalogosoknak mentem, le-lepil- incs-e a közelben :sónak, amely ki- idefönt el nem ihol a híd közepe hogy tiszta a le- búcsúlevelet és em a táskámra, rt már ott volt cozó többi doku- iposakat sandítot- is, nem látnak-e k - tapasztalt vén élt, s mintha csak 'árt volna. Ledob- llel és a verssel és í. Még csak a híd- í> pastag vízveze- valahogy túljut- leütődjem ugrás tkadjak rajta a ruhámnál fogva. Túl feltűnő jelenség voltam azonban ahhoz, hogy szemet ne szúrjak a rendőrnek, villámgyorsan ott termett és megragadott a vál- lamná! fogva. Nem először volt dolga öngyilkosjelölttel, volt hozzá szeme, hogy a sorsdöntő pillanatok szórakozott mozdulataiból felismerje a szándékom. Szinte emberfeletti erővel ragadott meg és a vízvezeték- csövön meg a korláton át visszaci- bált a hídra. Fogta a táskát a levéllel és bekísért az őrházba. Erősen lihegett és izzadt a futástól és az emeléstől, jóformán szóhoz sem jutott. A forgalom közben leállt, de egy intésére ismét megindult. Nagyot húzott a vizesüvegből.- Na, te aztán igencsak megunhattad az életed - mondta fürkésző tekintettel vizsgálva. - Halljam, mi vitt rá erre a lépésre! Nincs időm elolvasni a paksamétát, mert látom, vers is van közte, az meg nekem magas, jobb, ha elmondod a saját szavaiddal. Kisvártatva előállt egy rádió- antennás, modern meseautó, aztán újabb kihallgatás következett, újabb irodák, belügyi osztály, rendőrfőnökök, titkárnők, dolgozószobák, párnázott ajtók, hatalmas, vastag szőnyegek, faggatás, magyarázkodás, okoskodás, panasz, kérelem. A végén ott voltunk, ahol a mádi zsidó!- Megértjük, hogy valóban súlyos helyzetben van, és okkal határozta el magát végzetes tettére — mondta együttérzőn az egyik nyomozó, maga sem tudván, mit szóljon kiúttalan helyzetemhez -, de nem tudunk magán segíteni. Elolvastuk a levelét meg az írásait és az a véleményünk, hogy maga ritka intelligens ember, s amellett a poémájából ítélve, kitűnő költő is, és igazán sajnálnánk, ha ilyen tragikusan végezné. Próbálja meg valahogy feltalálni magát. Pár órával később kint ültem a parkban gondolataimba merülve. Odajön egy ismeretlen rendőr. Eredetileg egy heves „közelharcot“ vívó szerelmespár felé indult, de meggondolta magát.- Mit keres ilyen későn a parkban? - kérdezte.- Sétálok, gondolataimba merülve - válaszoltam.- Hol lakik? - hangzott az újabb kérdés.- Sehol.- És miből él?- Azt én is szeretném tudni - feleltem.- Tartózkodási helye? - kérdezte most már élesebb hangon.- Pillanatnyilag, mint látja, ez a park.- Ne szórakozzon! Komolyan kérdezem. Ha nem tudná, hivatalos közeggel van dolga - mondta most már valóban hivatalosan.- Én is komolyan válaszoltam.- Állandó tartózkodási helye?- Hol itt, hol ott. Ez idő szerint a halál torkában.- Foglalkozása?- Hivatalosan semmi, privátim minden - feleltem, mint már annyiszor, amikor ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kellett válaszolnom.- Hogyhogy? - kérdezte. - Ezt nem értem.- Nem csodálom. Én is nehezen.- Személyije van?- Ha csupán ebből akarja megállapítani, valóban én vagyok-e én, nem sok jóval biztatom - mondtam és odanyújtottam neki a személyim.- Nem mondanám éppen, hogy ez itt maga volna - mondta, miután alaposan szemügyre vette a fényképet és engem is végigmért.- Persze hogy nem én vagyok, hisz ez a fénykép két évvel ezelőtt készült - válaszoltam.- De hát egyáltalán nem hasonlít magára. Most egészen másmilyen.- Persze hogy másmilyen vagyok. Megváltoztam. Minden nap változom, mint a hold.- De ekkora változás! Az nem lehet - mondta bizonytalanul.- Miért ne lehetne? Ahány nap, annyi árnyalatnyi változás. Adja csak össze őket, mindjárt megérti.- Hallja, maga gyanús nekem. Nem közönséges csavargó, azt látom, mégis kénytelen leszek magát bekísérni.- Közönséges nem .vagyok, az biztos, mégis, kinek néz? - kérdeztem.- Szökött fegyencnek, kémnek, ilyesminek - mondta.- Minek alapján?- A külsejéről, meg mindenről. Főképp a ruhájáról. A fegyencek viselnek ilyet.- A ruhám olyan, amilyen a társadalmi megbecsülésem - mondtam.- Ahhoz én nem értek, de azt tudom, hogy manapság már mindenki vehet magának különbet...- Mondja maga, akit ingyen ruház az állam.- Tudtam, hogy ellenséges elem - szögezte le keményen és be akart kísérni.- Hagyjon engem, jóember, békén! Megjártam én már minden bűnüldöző instanciát, a legmagasabbakat is, mégis itt vagyok. Majd pont maga...- A törvény nevében, szolgálati kötelességből - harsogta és a gumibotjáért nyúlt.- Mi jogon zaklat itt engem? Mi jogon korlátoz szabad mozgásomban? - kérdeztem.- Mert gyanúsnak találom.- Miért? Loptam, raboltam, államellenes tüntetést szerveztem, erőszakoskodtam? Tettem bármi törvénytelent? Sokáig hallgatott, nem tudott mit mondani.- Se munkája, se lakhelye - préselte ki végül magából.- Elszomorító, hogy még a saját szolgálati kötelességeivel sincs tisztában, csak sétál le-fel az utcán, mint valami robot, vagy sakkfigura. Igazán megtanulhatott volna már az emberekkel bánni, tudhatná, hogy önkényeskedéssel semmire sem megy. Sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy igazán az legyen, ami. Pont engem szúr ki, a leglojálisabb állampolgárt, engem tart gyanúsnak, aki viszont tényleg az, meg sem meri szólítani, mert ma úgy öltözik, mint a legelőkelőbb úriember, holnap meg mint a koldus - ha jótét lélek, még vet is neki némi alamizsnát az igazi koldust bezáratná, a kémet meg futni hagyja!- És ezt maga honnan tudja, ha nem kém? - kérdezte.- Mert sokat tanulmányoztam az életet. Maga eldiskurálna itt velem hajnalig, belefér a szolgálati idejébe és személyes érdeke is fűződik hozzá, én azonban kénytelen leszek elbúcsúzni magától, mert olyan horderejű dolgon kell elgondolkoznom, amilyennel csak egyszer kerül szembe az ember életében - mondtam és faképnél hagytam, ő meg csak bámult utánam sokáig, hogy micsoda alakkal hozta össze a sors. Céltalanul róttam az utcákat, aztán megint leültem egy másik parkban, közben egyre azon járt az eszem, hogyan öljem meg magam. Úgy döntöttem, elmegyek egy patikus ismerősömhöz és kikérem a véleményét, hogy milyen mérget ajánlana és mekkora adagot tart elegendőnek egy ekkora emberhegy elpusztítására, amilyen vagyok. Még a risani kórházban, ahol csigolyaficam miatt feküdtem, ismertem egy embert, aki valami családi megrázkódtatás után bevett vagy negyven tabletta luminált, mégsem halt bele, pedig testileg is, lelkileg is sokkal nyeszlettebb fickó volt, mint én. Meg láttam egy lányt is, aki zsírszódát ivott, aztán habzó szájjal és félá- jultan nyelegette napokig a gumicsövet az orvosi rendelőben. Legyek csirkefogó, koldus, hazátlan világcsavargó, útonálló, bűnöző, vagy öljem meg magam? Szörnyű kétségek közt őrlődve értem el a patikáig. Zárva volt. Nem, nem, számomra nincs más megoldás, mint a méltóságteljes halál! Az elhatározás immár végleges, csak még a mód, az eszköz kérdéses. Vízbe veszni nem hagynak, szárazon ugyanaz a helyzet. Mit tegyek? Szilágyi Károly fordítása
