Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
JS • Legyen inkább egészséges és gazdag az ember; mini beteg és szegény. Juraj Jakubisko adta ezt a címet legújabb filmjének, amelyben ön játssza a férfi főszerepet. Meg kell hát kérdeznem: gazdag és egészséges, Kukura úr? — Ó, igen, vigyázok magamra. Nem iszom, nem dohányzom, a kábítószert még csak ki sem próbáltam ... hát persze, hogy szeretnék sokáig élni. Gazdagnak sajnos nem mondhatom magam. Bérelek egy lakást Hamburgban, ott lakunk hárman: a feleségem, a tizenkét éves fiam és én. Szűkölködésról szó sincs, hiszen jól keresek, de a bankszámlámon most éppen egyetlen márka sincs. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert az utóbbi időben egyre több levelet kapok itthonról... segítséget, anyagi támogatást várnak tólem. Ha dúskálnék a pénzben, küldenék is egy-két embernek. Az idősebbeknek, a magukra maradiaknak, azoknak, akiket satuba szorít az új rendszer. Csakhogy nem ók írnak, hanem azok, akik fönt rekedtek meg. Példát mondjak? Egy kelet-szlovákiai család keresett meg levélben; házat építenek, szép, hatalmas házat, olyat, hogy azt mindenki meg fogja csodálni. írják, de most le kellett állniuk, mert kiürült a kassza. Nekem van biztos pénzem elég, gondolják, igazán kölcsönözhetnék nekik. Hogy mennyit, azt teljesen rám bízzák, de legyen az összeg 20 és 50 ezer márka között, erre azért megkértek. Nekem se villám, se nyaralóm nem volt, amíg itthon éltem, és építkezni sem építkeztem, mert mindig csak addig nyújtóztam, ameddig a takaróm ért. Lakásom az volt, igen, de az is csak addig, míg ki nem mentem Münchenbe. Aztán elkobozták, megfosztott tőle az állam. Úgy kezeltek, mint egy disszi- denst, ha elment, hát vegyünk el tőle mindent. Most, hogy itthon dolgoztam, ugyanott laktam, ahol diákéveimben, szüleim házában, az én egykori gyerekszobámban. Nem mondom, jó érzés volt, legalább belelapozhattam régen vett könyveimbe, húsz év után ismét Heming- wayt olvashattam. De örülnék annak is, ha visszaadnák, amit jogtalanul elvettek tólem. Megérkezem Ceylonból, ötven fok különbség az időjárásban, fáradt vagyok, teljesen elcsigázott, másnap dolgozom, és abban a városban, ahol érdemes művész lettem, az apám mellett találok csak nyugalomra. • ígéretet sem kapott önálló lakásra? — De kaptam. Ki tudja, mi lesz belőle. Ha nem is ugyanabban a házban, de ugyanabban a negyedben szeretnék lakni, mint hét és fél évvel ezelőtt. Olyan nagy kérés ez? Szerintem nem. Boris Becker a szomszédom Hamburgban; ha én ezt kimondom, mindenki rögtön azt kérdezi tólem, milyen viszonyban vagyunk, hogy viselkedik, mint magánember? És én nem tudom, hogy viselkedik, mert szinte nem is találkozunk. Monté Carlóban van a másik lakása, és ott bizonyára gyakrabban mutatkozik. Ezt szeretném most elérni én is, hogy legyen egy lakásom Pozsonyban is. Hogy nyugodt körülmények közt lakhassak, ha itthon dolgozom. Mert jönni fogok, most már nem állhatják utamat és ha kedvemre való szerepet kapok, mindent megteszek, hogy elvállalhassam. • A Jakubisko-film főszerepét tavaly őszszel kapásból visszautasította. Miért? — Nem tetszett a forgatókönyv. Róbert, a történet központi figurája Amerikában élő szlovák. Én, aki nyolcadik éve élek Németországban, máshogy látom az emigránsok helyzetét, mint egy olyan valaki, aki itthon, ilyen-olyan hírek alapján alakít ki képet róluk. JURAJ KUKURA ISMÉT ITTHON Úgy ment el, hogy két hét múlva hazajön. Nyár volt, 1984 nyara. Pár trikó, két-három ing, egy elegáns nadrág a bőröndben - ez volt minden, amit magával vitt. Münchenbe utazott Peter Zadekhez, a német színpad fenegyerekéhez, aki remek színházi szereppel, a Yerma Jüanjával várta. A szerződést annak rendje és módja szerint meg is kötötték, de még mielőtt elindult volna vissza, Pozsonyba, utolérte ót egy háromrészes tévéfilm főszerepe is. John Knittel Via Mala című regényének érzelmi csapdába esett fiatal bárója: Andreas von Richenau. Juraj Kukurának nem sok ideje volt a gondolkodásra. Szinte percek alatt döntenie kellett, s ó úgy érezte: egy ekkora lehetőséget kár lenne veszni hagyni. Kinntartózkodási engedélyét a prágai Filmexportnak kellett újra és újra meghosszabbítania, de nem sokkal azután, hogy újabb szerepet vállalt, szigorú, bürokratikus, hazaparancsoló választ kapott itthonról. Ha visszajön, aligha engedik ki ismét, ha marad, jó nevű rendezőkkel dolgozhat. Juraj Kukura másodszor is úgy döntött, megpróbálja azt, ami keveseknek sikerül: idegen vizeken győzni. Amikor Peter Zadekkel forgatja az Azok az örült ötvenes évek című filmet, itthon már le sem lehet írni a nevét. Disszidensként kezelik, noha csehszlovák állampolgár ma is. Hét és fél évvel azután, hogy elment, az elmúlt hónapokban Juraj Kukura ismét itthon dolgozott. Változnak az idők, ö viszont mit sem változott. Határozott, magabiztos, harsány és fölényes ma is, mint annak idején, amikor Jágót, Cipollát, Platonovot és Valmontot játszotta. Kemény, érces hangja valósággal hasítja a csendet, műlezser mozdulatai a hatásvadászat legszembetűnőbb eszközei. Színészi kvalitásaihoz nem fér kétség, színpadon és filmben egyaránt jól játszik, de nem kapcsol ki a magánéletben sem: részéről még a beszélgetés is alakítás. Nemhogy felszínesnek — pontatlannak és zavarosnak éreztem a történetet. Azt mondtam, ha nem lelek örömet a szerepben, akkor nincs értelme elvállalni. Ha nem tudok azonosulni vele, akkor eljátszani sem tudom. Jakubisko ismer jól, dolgoztunk mi már együtt vagy húsz évvel ezelőtt a Szövekények és zarándokok című filmben. Találkoztunk, elbeszélgettünk, meghallgatta a véleményemet, s a végén csak annyit mondott: igazad van, át kell íratnom az egész forgatókönyvet. És ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem: most már nekem kell eljátszanom a szerepet, mert ha nem vállalom, csak itt-ott változtatnak a forgatókönyvön, és a film, amelyet leforgatnak, hamis hangokat üt majd meg. Ez pedig felettébb zavart volna, úgy éreztem, ezt meg kell akadályoznom. Pár héttel később aztán, amikor megkaptam a forgatókönyv új, általam javasolt változatát, igent mondtam Jakubis- kónak. • Két partnernője is volt a kamera előtt: Dása Veskrnová és Dean a Horváthová. Az egyik cseh, a másik szlovák színésznő. Mire utal kettőjük filmbeli kapcsolata? Netán Csehország és Szlovákia mai viszonyára?- Igen, arra. A Legyen inkább egészséges és gazdag az ember, mint beteg és szegény arról szól, ami itt és most, ezekben a hetekben, hónapokban történik. A politikai változásokról, a két ország „szeretlek is, meg nem is“-kapcsolatáról és azokról a hibákról, baklövésekről, amelyeket újra és újra elkövetünk, mert makacsok vagyunk, büszkék és sokszor bizony szűk látókörűek. • Ha majd kinti szemmel nézi ezt a filmet, mit gondol, milyennek fogja látni?- Remélem, érdekesnek. Jakubisko sosem tartozott a hamiskártyások táborába, legújabb rendezése pedig sokkal többet mond el az ország bajairól, mint bárki más munkája. Hogy aztán milyen visszhangra talál külföldön, az más kérdés. Báli szigetén forgattam nemrég, épp azokban a napokban, amikor ott járt egy csehszlovák kormányküldöttség. Hát persze, hogy találkoztam néhány tagjával. Hallgatom a miniszter urat, azt mondja: „Kintről nézve sok minden nevetséges és érthetetlen abból, ami nálunk történik, nem is csodálkozom, ha néha furcsán néznek ránk. “ Igaza volt, osztom a véleményét. Nem minden gondunk érthető Európa számára. Persze érvényes ez fordítva is. Helmut Kohl szavai jutottak most az eszembe, az a megjegyzése, amelyet a német egyesítés idején Párizsban tett, hogy „Franciaország sem a világ közepe“. Mert ez is igaz. Ami másutt „nagy ügy“, az nem biztos, hogy itt is az. • Ön most mit tart igazán nagy ügynek, saját életét, pályáját tekintve a legfonto- sabbnak?- Természetesen azt, hogy újra itthon dolgozhattam, s hogy jöhetek ezután is. • Németországban hogy áll a szénája? Jó szerepet kap, jó rendezőkkel dolgozik?- Igen, neveket is mondhatok: Jerom Sava- ry és Hans Hollmann a legjobb német rendezők közé tartoznak, és akkor Peter Zadekról még nem is szóltam. • Vele hol találkozott?- A Hviezdoslav Színházban, Pozsonyban. Gogol Revizorát játszottuk, látta az előadást és megkeresett, hogy elmondja: volna egy szerepe számomra. Na, ebből az egyből lett aztán kettő, előbb a Yerma Jüanja, aztán az Azok az őrült ötvenes évek Jákob Formannja, a fényes életre vágyó nagy fezór. • Aki egy szál zokniban szeretkezik egy kínai nővel... Tudja, milyen szöveggel közöl- ték annak idején az itthoni lapok ezt a képet? Hogy íme, az ország érdemes művésze, aki Nyugaton csak pornófilmrendezőknek kell.- Írtak rólam mást is. Hogy elárultam a szocialista kultúrát, hogy teljesen elzüllöt- tem, hogy az ország ellensége lettem... nevetséges! így akarták megbosszulni, hogy kint maradtam. Peter Zadek és a pornó! Ugyan, kérem! Pár perces szerelmi jelenet és tessék, máris mélyre süllyedtem! Mintha az itthoni filmekben soha senki nem szeretkezett volna. Hagyjuk a fenébe az egészet! A lényeg a fontos: itthon nyolc-tíz évvel ezelőtt eljutottam egy pontra és tudtam, hogy annál magasabbra már aligha juthatok. Márpedig én többre vágytam, sokkal többre. Most elértem azt is, mégsem vagyok elégedett. Olyan sorozatokba kerültem be, amelyek mindenütt nagy népszerűségnek örvendenek, vegyük csak a Gulden- burgok örökségét, vagy az angol televízióval forgatott Trafficot, amely 1989-ben Emmy- díjat kapott, s ezek újabb és újabb feladatokat hoztak számomra. Például a Szerencsés út főszerepét, amellyel most a fél világot bejárhatom. Eddig Brazíliában, Borneó szigetén, Szingapúrban, Mexikóban, a Maldiv szigeteken dolgoztunk, a következő hetekben Thaiföldre, a Fülöp-szigetekre utazunk, majd Ausztráliába, Uj-Zélandra, az Egyesült Államokba és Kanadába. Egy év alatt, egy szereppel négyszer repülöm körbe a földet; ez még egy világutazónak is a dicsőségére válna, nem még egy színésznek. A német nyelv már rég nem okoz gondot, és ha a feladat úgy kívánja: angolul is boldogulok. Igen, van mivel dicsekednem, hiszen nem vesztem el a német színjátszás sűrűjében. • Nem zavarja, hogy sokan önteltnek, túlságosan magabiztosnak tartják?- Nem azért vagyok a világon, hogy mindenki szeressen. Nekem az a fontos, hogy folyamatosan dolgozhassak. Ártani, remélem, senkinek sem ártok, az ellenségeimnek pedig azt üzenem: olyan maradok, amilyen vagyok. A „hátra a kezeket“-időszaknak vége, azt már senki sem kívánhatja tőlem, hogy egyformán viselkedjünk. Mindenki legyen az, aki. De egészséges öntudattal, biztos fellépéssel, erős akarattal. Különben elveszik. Szabó G. László * Júlia az enyém! E meglepő kijelentést nemrégiben Sally Field, az ismert filmszí- nésznő-tehetségkutató-filmproducer tette meglehetősen büszkén, arra utalva, hogy a villámkarriert befutott Júlia Roberts az általa producerként jegyzett filmben fogja élete ötödik filmfőszerepét forgatni. „A szerepet én osztottam Júliára, még mielőtt ekkora sztár lett volna belőle“ — nyilatkozta. ,,Én imádom! Teljes szívemből! O a legcsodálatosabb lény, akivel a pályámon találkoztam! Én találtam meg őt, én fedeztem fel! Júlia az enyém“ - áradozott róla, másokra kissé féltékenyen. Sally Fieldet jól ismerjük a Norma Rae, A szenzáció áldozata vagy az Acélmagnóliák című filmekből, de ő volt az egyik legfőbb támogatója 1985-ban a híres Live Aid koncentről híressé vált afrikai segélyprogramnak. Legközelebb a Lányom nélkül soha című filmben láthatjuk, amely kapcsán Sallynek különös kálváriát okozott a napi politika. „Pechünk volt a filmmel“ - mesélte. „A téma valóságos történeten alapul. Egy amerikai-iráni orvos hazaviszi amerikai családját Teheránba, nyári látogatásra. Azonban úrrá lesznek rajta az egykori szokások, már nem akar visszatérni Amerikába. Feleségét középkori" körülmények közé taszítja. Kislányát anyjától elválasztja. Az amerikai feleség persze mindent elkövet, hogy férjét, akit szeretett, jobb belátásra bírja, mindhiába. Elfogják, bezárják, megszökik ... Évekig tartó elkeseredett próbálkozások után sikerül csak ismét Törökországon át, sokszor gyalog, nagy nélkülözések közepette hazajutnia.“ A bemutató előtt Sallyt azzal fenyegette meg egy terroristacsoport, hogy megöli. Először csak nevetett az egészen, de amikor az FBI megszállta a színésznő otthonát, és minden lépését figyelte, már komolyra fordult a dolog. Valós volt a veszély: muzulmán terroristák bosszújától lehet tartani. Közben az irakiak megszállták Kuvaitot, mind feszültebb lett a helyzet a Közel- Keleten, s az emberek nem mertek elmenni Sally és a szappanoperák a mozikba, hogy megnézzék az új alkotást: merénylettől, robbanástól tartottak. Januárban kitört az öbölháború, a televízió éjjelnappal közvetítette a háború híreit, a nézők féltették fiaikat. Megcsömörlöttek, s kit érdekelt már a film, amikor az élet percről percre hozott életbevágóan fontos újdonságokat. A háborúnak azóta szerencsésen vége, mind többen tértek vissza a mozikba, s így Sally filmjéhez is. Nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Nyugat-Európában is. Éppen az idegfeszültségek levezetésére készült el nem is olyan régen Sally Field másik filmje, a tévés szappanoperák paródiája, a Szappantartó. A történet arról szól, miként készül a stúdiókban egy ilyen sorozat. További főszereplők az Oscar-díjas Whoopi Goldberg és Kevin Kline. „Nem rengetjük meg a világot, de az emberek végre nevetni fognak. Rá is szorulnak egy kis derűre - vallja Sally -, hiszen embertelen idegfeszültségben élünk.“ 1992. II. 21. Aki elment, s aki itt maradt: Juraj Kukura és Juraj Jakubisko (Méry Gábor felvétele)
