Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
m lehet, magát, később r szinte elvisel- megtartóztatás, gától értetődőn diáját és mint iy, csók közben őrizte a szüzes- a hír hallatán zett, hogy a ci- neheztelnek rá nekik - mosoly- rházi ágyon negtiszteltetést. nkább válassza- Ágfogta anya ke- óta. tizennégy évvel 2 kapaszkodott, géssel, az ittma- tem egyszerűen hogy áramaik )t behívta magá- ttérzően, de ha- ele, hogy tüdőrádiumban. Kétzó. vetted - mo- / hónapja járt az /izsgálaton, vér- eteg csípöcsont- Akkor mondták vig nem újul ki :cset megúszta, yjjrted... kérdezte a főól. Szédült. Sej- :dig akkor még a bejegyzéseit erte anyát! 'ám? Kibuliztad ott szörnyeteg! yszer, odavetett elezte, hogy tud- a civilizált euró- ■flexevel tiltakotndolsz, itt ezek y rendbehoznak, : a kis tüdógyul;n alkalom, hogy a! Nincs rá szük- borzasztó, ez az t, hogy szeretné látni, nem bent s, hanem ha az i elhoznák, most hogy az ablakba rján a kisgyerek- irkban, ő pedig lig volt erő, ódákhoz. Látszólag derűsen intege- etröl, Júlia pedig elmagyarázott icstalanul nézett ián visszaintege- :letnyi távolság, t ablak, a némán yekből már nem lak üvegfalán, az )k kommunikáci- nya mellett állva ő alakot odalent i Ádámban egy í túlvilág-érzetet ibbis az átmenet ászó távolodásét, oreprodukciója) ahogy most anya itthagyja ezt a földi világot: még látja a szeretett alakokat - ablak által homályosan -, de egyre távolabbról, arcuk lassan elmosódik, már csak a gesztusok élnek, hallani nem lehet őket, sem megtapintani, őt sem hallják, hiába próbál szólni hozzájuk, mosolygó süketnémaság minden. Azután... azután... Ennél az ablaknál, a búcsúzó anya mellett, maga is átélte az életből való kihátrálás lebegő, süppedős, semmihez sem hasonlítható űrhajós émelygését. Visszavezette anyát az ágyba. Ez a kihátrálás hamarosan felgyorsult. Anya egyre távolabb került mindattól, ami néhány hete még az életét kitöltötte. Amikor nem aludt, akkor is többnyire lehunyt szemmel feküdt, ritkán szólalt meg, ilyenkor váratlan emléktömbök merültek fel abból az óceánból, melynek beláthatatlan víztükre körülvette őt. Azután megérkeztek a fájdalmak. Egy napon Ádám az ágya szélén ülve találta, ami már önmagában véve szokatlan volt az akkori állapotában. Felkacagott és széles, majdnem színpadias gesztussal ölelte magához a fiát.- Képzeld, eszembe jutott az a régi eperjesi jogászbál még lánykoromból, amikor Pulszky Bomi... Jaj, ha tudnád, milyen jókedvű bál volt, sosem felejtem, úgy tele volt a táncrendem, hogy csak a szupé-csárdásra heten akartak feliratkozni, heten, mint a gonoszok. Persze Görgey Isti volt a főtréfamester, Jézusom, mit művelt ott is, ki nem fogyott a heccekből, mindenki dőlt a nevetéstől, micsoda jókedvű bál volt, micsoda jókedvű bál..- Anyuka, jól vagy? - kérdezte Ádám döbbenten.- Remekül! Ma nagyon jól érzem magam, ki vagyok cserélve. És val- cerozni volna kedvem. Mint azon az eperjesi bálon, amikor kifulladásig valceroztunk... Felállt az ágyról és gyűrött hálóingét két ujjal felcsippentve, mintha valami hosszú báli ruha volna, kör- bekeringőzte a kórházi szobát. Ádám úgy nézte, mint valami látomást: lehet, hogy mégis javulás állt be, lehet, hogy téves a diagnózis halálos ítélete? Remény kezdett benne ébredezni, miközben ugrásra készen figyelte a táncoló anyát, hogy elkapja, ha hirtelen össze akarna csuklani. Szép volt, ahogy táncolt, még kicsit ki is pirult, fejét bájosan oldalt billentette, mosolygott és keringőzött. Ádám meg motyogott: „Fantasztikus, ez fantasztikus...“ Aztán anya lihegve visszaült az ágy szélére, fáradtan visszafeküdt.- Mindjárt jövök vissza! - mondta neki Ádám, kilépett a folyosóra és rohant megkeresni az orvost. Amikor előadta, amit látott, az orvos bólintott.- Morfiumos eufória. Az édesanyja olyan stádiumba került, amikor a fájdalmakat drasztikusan kell csökkent énünk. Az első morfiumadag többnyire ilyen hatást vált ki, egykét napig tart.- Akkor tehát ez nem azt jelenti, hogy...- Nem azt jelenti. Rendbe kellett szednie az arcát, mielőtt visszament anyához. Aki még mindig mosolygott és csillogott a szeme. És csacsogott és csacsogott, régmúlt eseményekről, pedig a bőbeszédűségtől egész életében vi- szolygott. Ádám csak ült az ágy szélén, és hagyta, hogy anyából hömpölyögjön a lánykori emlékáradat. Másnap csendesebb volt. Harmadnap pedig, amikor Ádám belépett a betegszobába, falfahéren feküdt az ágyon, lehunyt szemmel, a nővér éppen kihúzta karjából az injekcióstűt. Anya egy pillanatra felnézett, de mintha nagyon súlyos lett volna a szemhéja, azonnal ismét ráereszkedett a szemére. így mondta, halkan és nyugodtan:- Most már minden jó... Minden nagyon jó... Arca is elrendeződött. így feküdt, nyugodtan, ritkán megszólalva, néhány napig. De várta Ádámot, és mindig azonnal megfogta a kezét. Egyik nap, mikor Ádám megjött, anya nem úgy lélegzett, mint addig, furcsán, szakaszosan kapkodta a levegőt, s amikor ő az ágyához lépett, már nem fogta meg a kezét, de egyszer csak megnyugodott a légzése, mintha erre várt volna, hogy megjöjjön. Egyre lassabban lélegzett, majd egy nagyon mélyet sóhajtott, s ahogy kiengedte a levegőt, nem lélegzett többé. Ádám rémülten és ugyanakkor megbűvölve nézte: még sosem látott ilyet. Anya megvárta őt, és - szó szerint - kilehelte lelkét. Összeomlott a világ. Anya volt az univerzum, a biztonság, minden. Nem lehetséges, hogy csak így abbahagyja. Semmi nem képzelhető el nélküle. Hogyan lesz ezután? Mi lesz most? Már ezt sem kérdezheti meg tőle: mi lesz most? Sírás helyett teljesen kiszáradt. Annyira, hogy minden nyelés fájdalmat okozott. Meg kell őriznie ezt a pillanatot! Anyát el. fogják vinni, nem látja többé. Legszívesebben letört volna belőle valamit, egy körömdarabkát legalább. Mert el fogják vinni és nem látja többé. Mit őrizhetne meg belőle? Istenem, mindjárt jönnek és elviszik! Gyor- san> gyorsan, mielőtt észreveszik, hogy meghalt, valamit anyából valamit anyából... Pánikszerűen kezdte lehúzni az ujjáról azt a kis ódon gyűrűt, melyet még lánykorában kaphatott, semmi különösebb érték azzal a kis türkizkővel, ezért is maradt meg valószínűleg, a többit, az értékesebbjét elvitték a nehéz idők, ez valami lánykori emlék volt, talán az első szerelemé, ezt mindig hordta, ezt a kis szerény Hamupipőke-gyűrűt, az ősidőkben is, amikor felhúzta a briliánst vagy valamelyik más értékesebb gyűrűjét, ez a kis türkizköves akkor is rajta volt, igen, ezt fogja megőrizni, gyorsan, csak gyorsan, a testmelegével együtt, ez a gyűrű fogja megtestesíteni anyát, amikor már nem lesz teste, akkor is. Rángatni kezdte anya ujjáról a gyűrűt. Nem akart lejönni. Dühös lett, hiszen minden pillanatban beléphetnek, és ő rögeszmeszerűen hitte, hogy neki ezt a gyűrűt még most meg kell szereznie. Végre sikerült! Anya keze élettelenül hullt vissza az ágyra, ahogy elengedte, és ő zsebre csúsztatta a megszerzett gyűrűt. Ádám zihált és izgatott volt, mint egy tolvaj, aki fél, hogy rajtakapják. De hát mi volt ez? Hullarablás? Megtörölte verejtékes homlokát. Belépett az ápolónő, aki az injekciót adta.- Azt hiszem, meghalt - hebegte Ádám zavartan, mint akinek nincs gyakorlata az ilyesmiben. A nővér megfogta a pulzust, aztán lefogta anya szemhéját. Hirtelen felcsattant:- Volt egy kis kék gyűrűje! Hova lett?- Itt van - motyogta Ádám, zsebéből előkotorászva, és úgy érezte, elsüllyed. - Nem is érték, csak emléknek gondoltam... A nővér szúrósan nézett rá:- Kicsit azért várhatott volna! A lepedőt ráborította anya fejére és kiment. Anya ezennel eltűnt. Ádám állt és nézte a fehér lepedőt. Ennyi az egész? Ennyi? Most tört fel belőle a sírás. Csuklani kezdett, egész mellkasa megfájdult tőle, mint a nagy sírásoktól gyerekkorában. Aztán még egyszer felhajtotta anya arcáról a lepedőt, félénken, mintha nem akarná megzavarni. Nyugodt és kisimult volt. Mintha még valami halvány, túlvilági mosoly is ült volna rajta. „Az öröklét mosolya“ - gondolta, mert a fájdalom kellős közepén is szükség van valami hülye definícióra. Aztán hallotta, ahogy néhány nap előtt mondta neki: „Most már minden jó... Minden nagyon jó“. Ez most látszott is az arcán. Elvégeztetett. És tudta, most teljes bizonyosággal tudta, hogy ő viszont meggyógyult. Anya megkötötte az üzletet, megváltotta őt, magára vette az ö betegségét. Lehet tovább élni. Hurrá! HOCMAN GÁBOR Szépség El innen! De nem túl gyorsan, nem túl messzire... Engem követ, ez tény. A szépségem... az én szépségem minden férfit le kell, hogy igázzon. Mindegyiket, még ezt a fiatal, majdhogynem éretlen fiúcskát is. Ó sem lehet kivétel. Újra közeledik... A következő pillanatban már el is illantam, újra, és ott állok, csupán néhány lépésre tőle. Mintha észre se venném őt. Úgy kell tennem, mintha egyáltalán nem is érdekelne, látszólag teljesen hidegnek, közömbösnek mutatkozom, mintha csak észre se venném a jelenlétét. Ő egy jóképű fiatalember - szinte még fiú, hogy egészen pontos legyek. De a szeme azért már csillog, amikor rám pillant, és látom, hogy egy valódi vadász rejtőzik benne. Kíván engem. Lassan, elővigyázatosan közelít, valahogy úgy, mintha én sem érdekelném őt, ám egyetlen pillanatra sem fordítja el a tekintetét rólam. Az én bűbájos szépségem... Az én játszmámat óhajtja-e játszani, fiatalember? Rendben van, magam is kész vagyok rá. Nem adom tudtára a vágyamat, hiszen éppen ez a játék lényege. Ha érdekel is, sose mutasd! Hagyd, hogy ó hajszoljon téged, engedd, hogy közeledjen, aztán tűnj el megint, de úgy, hogy egy röpke pillanatra mégis megláthassa féltett bájaid. Mert ő az én bájaimra, a szépségemre vágyik. A testemre. Rám. Az igazat megvallva, én is kívánom őt. Azt akarom, hogy végül is megkapjon - de nem túl korán, se túl könnyen. Csak az- utan érkezik majd meg a Betelje- sules pillanata. Mert mire volna Jó a szépségem, ha senki sem venne észre? Mi célja lehet az én gyönyörű, karcsú, törékeny, művészién megalkotott testemnek ha nem lenne képes felébreszteni a vagyat egy olyan férfiben, amelyik éppen rám vadászik? Megengedem, hogy közelebb Jöjjön, mindig közelebb. Aztán újra gyorsan el! Ha én más irányba menekülök, akkor is csak utánam jön, arra, amerre én. Egy pillanatra sem téveszt szem elöl. Most már teljesen bizonyos, neki rám fáj a foga! Engem kíván, nem valaki mást. Engem. Legyek-e most már végre az övé? Megengedjem, hogy hozzám érjen? Engedjek-e mély, erős, ismeretlen vágyainak? Nem, most még nem. Még nem. Hiszen tulajdonképpen nem is ismerem. Vajon mit is kívánhatna tőlem? Egy dolog biztos. Ó kíván engem, a testemet, a szépségemet. És én is kívánom, hogy az övé legyek. Megtegyem? Hiszen árthatna is. De vajon ártana-e? Ha rám vadászik, ha utánam jön, ha engem szeret... Akkor nem tehet velem semmi rosszat. Még közelebb jön. A szívem őrült, vad ritmusban dobog. Mozdulatlanul állok, mintha lábam a földbe gyökerezett volna. Már itt van előttem. Kitárja a karját... egyetlen villámgyors mozdulat... Ó! Megkapott! Belehulltam a hálójába. Végül mégiscsak megfogott engem! * * * A fiú lassan, óvatosan letette a hálóját a gyönyörű lepkével a földre. Csodaszép példány, gondolta, gyűjteményem ékköve lesz. A fiú elégedett volt, végül mégiscsak megkaparintotta a szépséges rovart. Óvatosan kivette a lepke karcsú, törékeny testét a hálójából, aztán egy mákszemnyi mérget cseppentve a fejére, megölte, szétterjesztette a minden képzeletet felülmúlóan szép szárnyait és keresztüldöfött egy hosszú, vékony gombostűt a szép, karcsú, művészien megalkotott testén. Találkozás a liftben Beléptünk, s ketten voltunk, senki más, egymásra néztünk, ennyi történt. Két élet egy pillanata, a teljes gyönyörűség. Kiszállt az ötödiken, én mentem tovább, és tudtam, nem látom többé soha, hogy ez az egyszeri találkozás örök időkre szól, s ha utána is mennék, csak mint egy halott, s ha visszatérne hozzám, már egy másik világból térne vissza. Székely Magda fordítása Egyszerű kijelentő mondatok. A rövidre fogott sorokon kívül, a költészet formai ismérveiből és eszköztárából tulajdonképpen semmi, se kép, se rím, se más, ami versre emlékeztetne. Mi több, a helyzet is hétköznapi. Két ember, akik azelőtt sohasem találkoztak, váratlanul egymás mellé kerülnek, egy liftben. Velünk is megtörtént már ilyesmi. De emlékezzünk csak! Hölgyem, ha férfi volt az útitársa, és uram, ha nővel emelkedett vagy éppen szállt alá a liftben, a szűk, zárt fülkében, ahol önökön kívül senki és semmi... „Két élet egy pillanata.“ Két, egymás számára idegen, másmás múltból és múlttal érkezett ember közös pillanata. Ráadásul két különböző nemé, a nőé és a férfié. Helyzet ez a helyzetben, melyet kisebb drámává emel a két pólus között feszülő csend, bárhogyan is végződik utazásunk. Holan, persze, ezt nem részletezi így, minek. Csupán betájol, „ennyi történt“. És a jeles cseh költő számára nincs bárhogyan. És még valami: ő sohasem volt az „élet fejedelme“, ha úgy tetszik, életművész, ahogyan például Apollinaire, aki, mint a Virág című versében írja, egyszer két órát áldozott életéből egy nőre: „Magamban Virágnak neveztem / Hogy soha holland ajaka / Feslő bimbóját ne feledjem / S már mentem is tovább hogy a / Világ Virágát megkeressem“. Holan nem ment tovább, ő az élet minden mozdulatában, minden pillanatában az egyszerit, a megismételhetetlent, azaz a halált is látta, sőt szerinte a halál előbb van, mint az élet. „Tudtam, nem látom többé soha...“ Mondhatnánk: ez emeli lelkében értékké is a véletlen közös utazás pillanatát, örök időkre szólóvá. És ha utána is menne a nőnek, ahhoz a férfihez képest, aki a lift csendjében volt, már egy egészen más férfi menne. S a nő sem lenne már az, ha visszatérne is hozzá, hiszen ki tudja, merre járt, milyen más pillanatokat élt meg ama pillanat és az újratalálkozás között. „Másik világból térne vissza. “ Valakit, valamit mindig nyerünk. Ugyanakkor mindig elveszítünk. És akkor egy kicsit mindig meg is halunk, észre vesz- szük, vagy nem. ^ /ff,, tvUS
