Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
ŐBUJBSBfl (F olytatás az 1. oldalról)- Kitűnő nem, az biztos. Egyedül a rajz érdekelt. Gondoltam, ha kezdhetek magammal valamit, akkor csak a rajz vonalán. Szóval semmi kiugró. Jártam rajziskolába, oda, ahol most tanítok, de nem fejeztem be. Az alapiskola után a szerdahelyi gimnáziumba mentem, hová máshová.- Csak volt már akkor határozottabb elképzelésed: mi leszel, ha nagy leszel?- Nem. Vagyis hát igen. Egyszer-kétszer ott akartam hagyni a gimnáziumot. Reál tagozatra jártam, és bizony kaptam négyeseket is, ugyanakkor bosszantott, hogy a tanulás elveszi az időmet a faragástól. Mert akkor már csak a faragás érdekelt. Tulajdonképpen kilencedikes koromtól kezdve rendszeresen dolgoztam, és mire a gimnáziumot befejeztem, elkészült negyven-ötven szobrom. Diákként sok díjat nyertem az amatőr képzőművészek dubnicai országos seregszemléjén, köztük első helyeket.- Menjünk csak még visszább az időben. Hátha rálelünk olyan jelekre, melyek a későbbi szobrászművészre utalnak.- Eszembe jut egy vakondtúrás, még a lédeci évekből. Nagyon tetszett, s valamit formáltam az agyagos földből. Otthon meg volt egy gipszszobor. Ezek nyomot hagytak bennem, különösebb történetem azonban nincs. Deszkából faragtam az első szobromat, egy álló emberi alakot, az öltözékére nem emlékszem. Apu, akihez közel állt a festészet, azért kezdett figyelgetni, később egy öreg asztalostól vásárolt nekem késeket, vésőket. Készletem hetven százalékát ma is ezek a szerszámok alkotják. Másodikos gimnazista koromban apu már látta, hogy merre veszem az irányt.- Végül is elmondható, hogy azért te mégiscsak tudatosan készültél szobrásznak. S talán a képzőművészeti főiskolára is gondoltál.- Igen. Tudatosan készültem, és jelentkeztem is a képzőművészeti főiskolára, Pozsonyba és Prágába, öt éven át próbálkoztam, hiába. Akadémiai módon, ahogyan megkövetelték, én soha nem tanultam modellezni. A fej megformálásában mutatkozott a legnagyobb lemaradásom. Az utolsó, a prágai felvételire Nagy János készített fel, de akkor sem sikerült. Időközben Pozsonyban, amolyan művészeti inasiskolában, elvégeztem a fafaragás-restaurátor szakot, levelező tagozaton. Volt ott egy érdekes ember, amilyennel addigi életemben nem találkoztam. A mesterem volt, Sándor László, több nyelven beszélő pozsonyi polgár. Becsületes, pedáns, kimagasló ember, aki tisztelte az anyagot, a szerszámot, ugyanakkor másoktól is precíz munkát követelt meg. Az egykori mesteremberektől örökölt nagyszerű tulajdonságokkal rendelkezett. O észrevette, hogy tudok faragni. A pozsonyi pionírpalotában, akkor még így hívták, restaurálni kellett a gyertyatartókat. Tizenhármat mindjárt nekem adott át. Az iskolát befejezve, maradtam még ott egy évig, hogy ne vigyenek katonának, újra meg akartam próbálni a főiskolát. Aztán mégis elvittek, két évig katonáskodtam Pozsonyban. Volt egy rendes parancsnokom, határvadász, akinek az engedélyével végig faraghattam a pozsonyi kikötőben, fáért mehettem. Azért szolgáltam is. Amikor Prágába se vettek fel, a szerdahelyi kultúrházba kerültem, plakátfestés stb. Két évig. Utána félállásban rajzot tanítottam a művészeti alapiskolában. Közben kaptam egy meghívót - népművészeti kiállításon vegyek részt szobraimmal. Nemet mondtam. Tisztelem a népművészetet, de én nem vagyok népművész. Egyik konfliktus a másik után következett ebből, de végül is erőt adtak nekem. Meg mertem szólalni. A düh is vezérelt. Akkor tudatosítottam tulajdonképpen, hogy csak azért is megéri dolgozni. Ideges napjaim voltak akkoriban. A felsőbb körökben viszont egyetlen ismerősöm, barátom sem. A félállásból aztán egész állás lett a Du- naszerdahelyi Művészeti Alapiskolában, azóta is ott vagyok, idestova tíz éve, újabban megint nem egész állásban, hogy több időt szentelhessek a faragásnak.- Művészetedet a közönség is, a szakma is már elég korán magasra értékelte. Mégsem tartoztál a kegyeltek, a menő képzőművészek táborába. — Nagyot változott a világ. Az előző rendszerben egyeseknek volt bőven megrendelésük, másoknak csak a morzsa jutott. Ma sem könnyű a helyzet, amikor a piacgazdaság alakulgat itt, de legalább már jönnek a megrendelések. Talán már meg tudnék élni a szobrászatból, csak van egy veszély. Sokat mérlegelek. Én nem akarok úgy megélni belőle, hogy megrendeléseknek teszek eléget, mert számomra az az igazi élmény, ha a saját gondolataimat, érzéseimet fejezhetem ki, ha a saját magam számára alkothatok. Azóta, hogy ugyancsak hosszú idő után tagja lettem a képzőművészek szövetségének, számos rangos országos tárlaton vehettem részt, s kaptam ösztöndíjat.- Életednek ettől a fejezetétől - melyhez hozzátartozik, hogy megnősültél, feleséged zongora szakos tanárnő, és van két kislányod - kanyarodjunk vissza szobraid balladák hangulatát is idéző világába, illetve az ihlető forrásokhoz. Annál is inkább, mivel abból, amit eddig elmondtál, nem sok szál vezet oda számomra.- Nehéz nekem erről beszélnem. így éreztem, ezt kellett csinálnom. Belülről jövő dolog volt már húszéves koromban is. Konkrét élményeim nem voltak a régi életről, más családi környezetben is nevelkedtem, de olvastam, láttam, hallottam. Elolvastam egy csomó verset, balladát. Mindez bizonyára hatott ... ha a saját gondolataimat, érzéseimet fejezhetem ki (Hrapka Tibor felvétele) rám, arról nem is beszélve, ki tudja, mit öröklünk génjeinkben elődeinktől. Egyetlen embert sem csináltam modell után. Megteremtettem egy formavilágot, abban dolgozom, azt igyekszem tágítani. Vannak tárgyak, emberi alakok, bizonyos mozdulatok, melyekkel sok mindent ki lehet fejezni. Az alkotásokban annyi a modem, amennyit beleviszünk a stílus és a kifejezőeszközök szintjén. Csak vigyázni kell, mert az új irányzatokban akadnak gyanús dolgok, épp a kifejező- eszközöket tekintve. Korábban sok szobrom készült más stílusban, mint a maiak. Ott éltem az anyag, a téma közvetlen közelében. Száz régi szobrom közül most mégis körülbelül tízet tudnék kiválasztani, melyeket mai szemmel jónak tartok, melyekben benne van, amit mondani akartam. Az a világ valóban nincs már, de ha nézzük például a Megalkuvókat, akkor, úgy érzem, nagyon is időszerű dolgokról, kapcsolatokról szól. Az alakok öltözéke nem huszadik századi, megjelenési formájuk sem. Ez abból adódik, hogy így indultam el, a népi kultúra világából. Nem az akadémiáról kikerült alkotóként. Ha nem jártam akadémiára, másból nem indulhattam. Akik akadémiát végeztek, minden alakot az anatómiára építenek, mely köti őket, nem tudnak tőle megszabadulni. Ez a hátrányuk. Bizonyára nekem is vannak korlátáim. De a lényeg az, marad-e valami utánunk. Hogy mennyi dicsőség van egy-egy mű körül, nem számít. Korokat élünk át, sokféle hatás ér bennünket. A divatok oldaláról is. Van lehetőség a képzőművész számára, melynek révén sokkal köny- nyebb pénzt szerezni. De mindennek ára van, a megrendeléseknek is. Ha mondjuk elvállalok két-három szobrot, az értük kapott pénzből egy évig tudok dolgozni. Csak kérdés, tudtam-e valami újat adni azzal a két-három szoborral. A lényeg, hogy teljesen függetlenül, minden külső befolyás nélkül adhassam magamat. Van, amikor erőlködöm, míg eljutok a következő szoborig. A legnehezebb mindig a két szobor közötti űr kitöltése. A kínlódás időszaka ez.- A fán kívül jó ideje már kővel, márványnyal is dolgozol, sőt papírt, kötelet, vasat is alkalmazol újabban.- Szívesen kísérletezek többféle anyaggal, kombinálom őket, tárgyakat, hajót, harangot formálok belőlük, melyekkel szintén sok mindent ki lehet fejezni. A legközelebb azonban a kő áll hozzám.- Újabb szobraidat figyelve, ez már egy más alkotói korszakod is, bár például az Anyánkban vagy a Nagymegyer számára készített kopjafában jól érzékelhető a folytonosság. ’- Amit az első időszakban meg kellett csinálnom, azt megcsináltam, folytatni tovább nem lehet. Itt van ez a legújabb művem, Töltények a neve. Bár a folytonosság valóban megvan, például a tömörséget, tömbszerűséget tekintve, de itt már elvontabb a forma. Megyek előre, de nem azért, mert a világ is megy, hanem mert úgy érzem, mennem kell. Visszaút nincs. Sok minden befolyásol, térségünk változásai. A töltény sem véletlenül született. Ennél jobban nem tudtam volna kifejezni mai életérzéseinket. Békében veszélyesebb idők a mostaninál - nem hiszem, hogy vannak. Úgy veszem észre, az emberektől nincsenek távol ezek az újabb alkotásaim sem.- Hogyan hat rád a véleményük, egyáltalán a kritika?- Általában jó érzéssel töltenek el. De a kedvezőtlen visszajelzés is pozitívan hat, ha az ember stabilan áll a lábán. Annál inkább megy célja felé. Nem ejtettek kétségbe Borsos Miklós levelei sem, akinek annak idején fényképmásolatokat küldtem szobraimról. Hasznos tanácsai mellett egyaránt mondott elismerő és bíráló szavakat. Igen, rám a kudarc is pozitív hatással van. Nemcsak az értékek mozgatják a kritikát.- Beszélgetésünk lezárásaként, hadd kérdezzelek vágyaidról.- Most egy korszakot csodálok, a régi Egyiptom érdekel. Ha pénzem lenne, bár Párizs sem akármi, én mégis Egyiptomba mennék. Bodnár Gyula * ■0 A lényegével egyetértek, bár... Beszélgetés Óta Síkkal a 68-as és a mostani reformról Óta Sik világhírű, nemzetközileg elismert köz- gazdasági szakember. Megjárta a mauthauseni koncentrációs tábor poklát. A háború után sikeres pedagógiai, tudományos-kutatói és politikai pályát futott be. A 68-as gazdasági reform egyik szellemi atyja. A reform elfojtása után Svájcban telepedett le. Előbb a Bázeli Egyetemen folytatott kutatómunkát, majd a St. Galleni Egyetemen adott elő. A svájci alaptőkéjű Transfer alapítvány tanfolyamának megnyitója kapcsán Pozsonyban járt, ekkor beszélgettünk vele. 0 Professzor úr, milyen összefüggéseket lát az 1968-as és a mostani gazdasági célkitűzések között?- A jelenlegi gazdasági reform alapjában véve ugyanabba az irányba tart, mint 1968-ban. Természetesen maga a folyamat teljesen más politikai és gazdasági feltételek között zajlik, amely nemcsak országunkat, hanem egész Közép-Kelet- Európát érinti. A legfontosabb feladat akkor is, most is a piacgazdaság kialakítása, a központosított irányítás lebontása, az önálló piaci szemlélettel működő vállalkozói szubjektumok létrehozása, a liberalizált külkereskedelem megvalósítása volt. 1968-ban azonban nem beszélhettünk nyíltan az egyéni vállalkozásokról. Ma már az egyéni vállalkozások a reform- folyamat hajtóművei. Nekem is módosítanom kellett akkori elképzeléseimet. Úgy véltem, a hatalmas állami vállalatok olyan vállalkozásokká transzformálhatok, amelyekben a tőke a dolgozók kezében összpontosul. Az emigrációban szerzett tapasztalataim döbbentettek rá, hogy ilyen kollektív tőketulajdon tiszta formában nem létezhet. Ezért inkább a neutrali- zált tőke fogalmát használtam, amely magában foglalta az egyéni tőke mellett a kollektív tőke fogalmát is. Öt éve jöttem rá Kínában, ahol ezt a neutralizált tőkebefektetést próbálták megvalósítani, hogy ez a fajta tőkefelhasználás nagy vállalatoknál működésképtelen. A kis- és közép- vállalatoknál még úgy-ahogy hatékony lehet. • Ennek tudatában hogyan látja a jelenlegi reformot?- Alapvető vonatkozásaiban pozitívan értékelem, a folyamat egyes lépéseivel azonban nem értek egyet. Az állami vagyon privatizációja során nem tartom jó megoldásnak a vagyonjegyes felosztást, más a nézetem a külkereskedelem liberalizációjáról és valutánk leértékeléséről is. Észrevételeim azonban csak a reform megvalósításának módjára vonatkoznak, a lényegével egyetértek. A bevezetett restriktiv intézkedéseket már 1968-ban szükségesnek tartottam, viszont felmerül a kérdés, hogy ezt a szemléletet mennyi ideig éltessük? Vajon a nagymértékű elvonások nem fékezik-e a hatékony befektetéseket és a vállalkozói kockázatvállalást? • Napjainkban a reformot támadják jobbról is, balról is. Egyesek attól tartanak, hogy a privatizáció során kiárusítjuk az országot, mások attól, hogy a nyugati tőke beáramlásának következtében komoly függőségi viszonyba kerülünk.- Nem szabad a dolgokat egyoldalúan szemlélni, fekete-fehér alapon. Nem félek attól, hogy kiárusítják az országot, s attól sem, hogy esetleg német, francia vagy angol gazdasági befolyás alá kerülünk. Ma a tőke és a nagy nyugati vállalatok nemzetközi, s nem nemzeti alapon szerveződnek, egyedüli szempont a felhasználás hatékonysága. A vagyonjegyes privatizáció azonban szerintem inkább fékezi, és nem segíti a privatizációs folyamatot. A nyugati beruházók ugyanis mindaddig vonakodni fognak az itteni befektetésektől, amíg nem lesz egyértelmű, hogy a létrejövő részvénytársaságokban kinek van döntő szava, milyen a vagyon felosztása, a nyereség felhasználása stb. A külföldi tőke szemében már az is visszatetszést kelt, hogy a vállalatok sorsáról ennyi részvényes esetében esetleg azok döntenek majd, akik nem a saját pénzüket kockáztatják. Aki viszont befekteti a pénzét, biztonságot akar. Ezért a vagyonjegyes forma inkább riasztja a nyugati tőkét. 0 Akárcsak az ország gazdasági helyzete. Az elmúlt évi statisztikai adatok szerint a reform lelassult, nehezebb a megélhetés, a csökkenő életszínvonallal gyengül a polgárok szociális biztonsága.- Ezen a ponton az én nézeteim már élesebben eltérnek a jelenleg uralkodó nézetektől. Azzal tisztában vagyok, hogy a szerkezetváltás áldozatokat kíván: számolni kell a termelés csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével. Ez azonban olyan mértéket ért el, ami elgondolkodtató. Ekkora mértékű visszaesést a gazdasági életben már nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen a termelés csökkenése nemcsak a munkanélküliséget növeli, hanem a piacot, az értékesítést is befagyasztja, ezért a fejlesztésre sem jut pénz. Ördögi kör ez, ahonnét nincs kiút, hiszen a megváltásként várt nyugati tőke nem fektet be ilyen gazdaságba. Ráadásul a nyugati befektetőket az is aggasztja, együtt marad-e a két országrész, ami a piacók szempontjából lényeges kérdés. • Lát-e kiutat a szorító gazdasági helyzetből, s milyen megoldást ajánl a gazdasági élet élénkítésére? — Amikor azt mondom, hogy a kilábalás nem valósulhat meg az állam aktív beavatkozása nélkül, nem a régi típusú tervutasításos gazdaságirányítást sírom vissza. A megoldás nem várható csupán a piaci mechanizmus működésétől és az egyéni kezdeményezésektől. A gazdaság beindításához feltétlenül szükséges az állam aktív szerepe. Híve vagyok a radikális rendszerváltásnak, de tudatosítani kell, hogy ez nem valósítható meg egy év alatt. A vagyonjegyes forma helyett azt javasoltam, hogy a privatizációt a kialakított részvénytársaságok részvényesei egy részének eladásával kezdjük. Szerintem nem szükséges, hogy az összes részvény azonnal gazdára találjon. Letétbe helyezhetők, s a bankok majd gondoskodnak az értéküknek megfelelő eladásról. Az állami tulajdon transzformációja elsősorban jogi aktus, a gazdasági átmenet hosszabb távon is megvalósítható. • Nem gondolt arra, hogy hazatelepüljön?- A novemberi események után már elmondtam, nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy a napi politikába beavatkozzam, hogy reggeltől estig pártügyekben szaladgáljak. Tapasztalataimmal azonban segítségére akartam lenni ennek az országnak, ezért tagja lettem a köztársasági elnök tanácsadói testületének. Aztán egyszeriben megéreztem, nincs szükség a tanácsaimra. 72 éves vagyok, viszonylag jól élek Svájcban, úgy érzem, nehezen tudnék váltani. • Végezetül egy utolsó kérdés: milyen kapcsolata van Václav Klausszal?- Már akkor kapcsolatba kerültünk, amikor még a Közgazdasági Intézet igazgatója voltam. Ö kezdőként lépett be az intézetbe, s támogattam amerikai tanul- mányútját. A novemberi események után letegeződtünk, később azonban hűvössé vált a kapcsolatunk. El kell mondanom, hogy én sohasem Václav Klaus személyét támadtam, csupán némely elképzeléseit bíráltam. Viszont ő és pártja személyes támadásba lendült, így lettem utópista szocialista, 68-as demagóg, a piacgazdaság ellensége, ami nagyon érzékenyen érintett. Én viszont sohasem alacsonyod- tam le a személyeskedés szintjére.- Köszönöm a beszélgetést. T. Szilvássy László 1992. II. 7.
