Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-04 / 260. szám, szerda

1992. NOVEMBER 4. .A/szói SPORT PLUSZ 10 BOMBASZERVÁK Az USA olimpiai bajnokságot nyert 4x100-as váltója. Balról: Burrell, Mitchell, Lewis és Marsch. Nem olcsó legények... ATLÉTIKA: A FUTBALL NYOMÁBAN A VILÁGBAJNOKSÁGON TÍZMILLIÓ DOLLÁRÉRT? HÁBORÚRA KÉSZÜLNEK AZ ALATTVALÓK Dúskál pénzben a sportok királynője. Még azok az atléták is, akik számára fiaskóval végződött az olimpia, nehéz dollártízezreket kerestek a nyári játékok után. A rúdugró Szergej Bubka öt meghívásos versenyen 200 ezer dollárt vágott zsebre, a kenyai futó, Moses Kiptanui négyen 173 ezret. Nemrégen hozták nyilvánosságra: háromszorosára emelrék a Grand Prix-sorozat összdíjazását. De ez még nem minden... Az ügynököket, menedzsereket és versenyszervezó'ket egyesítő szervezet (IAAR) „vezérmenedzsere", az amerikai Tom Jennings azt követeli 53 társa nevében, hogy a jövő esztendei stuttgarti világbajnokságon anyagilag is honorálják az eredményeket, ne csak érmek formájában. Tehát pénzdíjas legyen a '93-as világbajnokság! Mit jelenthet ez a valóságban? Világos a képlet: az aranyéremért 100 ezer (további helyezettek is kapnának jutalmat), a világrekordért ugyanennyi, a rendezvénycsúcsért 50 ezer dollárt fizessenek egy-egy atlétának. Ha például Carl Lewis világrekorddal nyerné a távolugrást, negyedmillió dollár ütné a markát. A menedzserek továbbá követelik, hogy a vn-n kifizetendő pénzdíjak összegének mintegy tízmillió dollárnak kell lennie. Jennings kifejtette: amennyiben a nemzetközi szövetség (IAAF) elutasítja követeléseiket, a sztáratléták bojkottálják a világbajnokságot. Ez fölöttébb veszélyes lenne, hiszen a szervezet olyan versenyzőket képvisel, mint Carl Lewis, Mike Powell, Marlene Ottey és többen mások. Primo Nebiolo, az IAAF olasz elnöke szeptember közepén Torinóban találkozott a menedzserek „szóvivőjével", és ahogy elmondta a két héttel ezelőtti prágai sajtótájékoztatóján is: az atléták csak utólagosan „válthatják pénzre" a bajnokságokon elért eredményeiket. Jennings viszont azt állítja: az élversenyzők nélkül nem lenne világbajnokság, nem lennének szponzorok, nem lennének reklámok. A két sportvezető nem egyezett meg, a prágai kongresszuson nem is beszéltek egymással. Jennings: „Mindennek eljön az ideje, eszem ágában sincs "audienciára" menni Nebiolóhoz. Úgy érzem magam, mint egy ökölvívó. Megnyertük az első menetet, sikerült keresztül bokszolni a Grand Prix pénzdíjainak tetemes emelését. Pihenünk egy kicsit, azt az egy percet, aztán folytatjuk a harcot. Az idö nekünk kedvez..." Prágában csakugyan elkerülte egymást Nabiolo és Jennings. Az amerikai magabiztos: „Várunk, Stuttgart még messze van. Bízom benne, hogy győzünk." Azt mondják, nem összes menedzserről, ügynökről és versenyszervezó'ről van szó, hanem csak négyükről-ötükről. Azok dirigálnak. Egy dologban igazat kell nekik adnunk: az IAAF óriási pénzeket keres! Persze az sem mellékes, hogy dotációk formájában juttat belőle a nemzeti szövetségeknek, hogy például indíthassanak versenyzőt világversenyen. Ez a gesztus viszont nem tetszik a menő atléták menedzsereinek, minden pénzt saját élversenyzőiknek akarnának. Az atléták csöndben figyelik az eseményeket. Ez nem az ő harcuk. Heinen Henze, az Európai Atlétikai Szövetség főtitkára mossa kezét: „Előbb az IAAF-nek kell megtárgyalnia a kérdést, s csak aztán jövünk mi. Ha a menedzserek kerekednének felül, alapjában véve meg kell változtatnunk piacszervezésünket. Eddig jö-1 vedelmünk 90 százalékát a nemzeti szövetségek között osztottuk szét." Ehhez fűzte hozzá Wilfried Meert, az EAA végrehajtó bizottságának tagja: „A Grand Prix szervezői megértik a menedzsereket. Hasonló problémáról van szó, mint amikor bekerülnek a válogatottak a labdarúgó-világbajnokság 24-es döntőjébe, és a, helyezésüknek megfelelően részesülnek a nyereségből. Nálunk az a kérdés, hogyan elosztani a pénzt. Vagy minden szövetségnek juttatni, vagy csak azoknak, amelyeknek versenyzői érmeket szereznek. Véleményem szerint kompromisszumra van szükség: az atléták kapjanak bizonyos összeget — nemzeti szövetségük révén." Úgy tűnik fel, a gondok nem nagyon izgatják Primo Nebiolot. Mégiscsak a legnépesebb (202 tagország!) nemzetközi szövetség elnöke! „Elképzelhető, hogy a nemzeti szövetségek nem indítják legjobbjaikat a világbajnokságon? Nem! Hát akkor minden világos...." Nem egészen. A menedzserek ugyanis már hallatták hangjukat, hogy fó'leg az USA, Nagy-Britannia és az afrikai országok legjobb atlétái bojkottálnák a világbajnokságot. Persze, biztosat még senki sem tud... Nebiolo rendületlenül bízik szövetsége összetartó erejében. Maga J. A. Samaranch, a NOB elnöke is megtámogatta Nebiolót, aki lakonikus rövidséggel zárta le a témát: „A Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség nem bank?' Ez igaz. Ám az IAAF távolról sem mindenható. Ezt az olimpiai utáni időszak is igazolta: egyrészt az atléták nagy pénzeket kerestek (nem is kellett hozzá olimpiai babér!), másrészt az IAAF által irányított Világ Kupa totális csődöt mondott. A 43 olimpiai bajnokból mindössze 11 volt jelen Havannában. Amint látjuk, a Világ Kupa teljesen kicsúszott a nemzetközi szövetség kezéből. Nem lesz ez így a stuttgarti világbajnoksággal is? Jennings várja a második menetet... És a menedzserek még jobban bonyolíthatják a helyzetet. Követelik a világbajnokság és az olimpiai játékok részvételi szabályzatának módosítását. A világranglista alapján „A" igazolvánnyal látnák el a legjobbakat, ami egyben a világbajnokságon és az olimpián való részvételi jogot is jelentene. Köztudott, hogy egy-egy ország egy-egy versenyszámba — a szintek teljesítése esetén — három-három sportolót indíthat. A javaslattevők ezt szeretnék megváltoztatni. Ám ebben az esetben a kis országok csak közepes teljesítményre kepes atlétai egyszerűen nem is vehetnének részt a világversenyeken. Egy szó, mint száz: a követelések meghökkentőek. Kitör-e az atlétaháború, vagy valamiféle megegyezéssel rendeződik a helyzet? Ezt ma még nem lehet tudni. Azt azonban igen, hogy az atlétika is vonzza a nézőket. Nem csak a labdarúgás... (tv) H0RGASZF0CI, ZSOKEFUTBALL Aki azt hiszi, a labdajátékok az újkori ember passziójaként kezdték történetüket írni, valamikor a 17. század elején, téved. Nehéz megmondani, melyik is a ma ismert labdajátékok közül a legősibb, esetleg van-e valami közös ősapa. Egy biztos, bizonyos régészeti leletek alapján elképzelhető, hogy már az emberré válással egyidőben, amikor a homo sapiens hordákba kezdett vergődni, létezett valamiféle szórakoztató időtöltés, ami egyfajta gömbölyded játékszerrel mulattatta a korabelieket. Bár egyértelmű bizonyíték nincs rá, de valószínűleg Közép-Amerika ókori indián törzseinek kedvteléséből alakulhatott ki a lacrosse. Ezzel egyidőben a világ másik végén, az ókor fejlettebb térségeiben lóháton, bottal kezükben kergettek egy játékszert a perzsák. Ez lehetett Délkelet-Ázsia ma egyik legkedveltebb sprotágának, a lovaspólónak »üknagyapja«. Hangrobbanások hallatszottak az idei wimbledoni teniszversenyen. Sugárhajtású repülőgépek suhantak alacsonyan a város felett? Nem! Csak arról volt szó, hogy a 8. helyen kiemelt, 195 cm magas horvát Goran Ivanisevic ütött jónóhány foghatatlan adogatást azon a mérkőzésen, amelyen legyőzte az ausztrál Todd Woodbrldge-et. „Az egész leginkább egy céllövöldéhez hasonlított" — tetje hozzá a találkozó után az elképedt Woodbridge. Ezzel egyetértett Ivanisevic is, akinek adogatásakor a labda átlagosan 200-210 kilométeres sebességgel száguld. „Az ellenfelemnek nem volt esélye" — nyugtázta az összecsapást. Éppen itt a bökkenői Ugyanis egyes profi edzők, bírók, teniszszurkolók szerint az a probléma a fehér sportban, hogy a technikás játékosoknak nincs esélyük a kegyetlen adogatókkal szemben, akik az űrkorszak technikájának megfelelő ütővel túlságosan is gyors útra Indítják a labdát. Két évvel ezelőtt Boris Becker éppen bombaszerváinak köszönhetően robbant be az abszolút élvonalba, s nyerte meg a wimbledoni tornát. Rögtön elnevezték Bum-bum Beckernek, pedig akkor csak 106 fogadhatatlan adogatást (ászt) ütött, míg az idén Ivanisevic ennek a dupláját produkálta, s ez; is csak a döntőig volt elég. A német bajnok színre lépése óta egész teniszgeneráció nőtt fel, s mindinkább az erő dominál a játékukban. „Erő, erő, erő — ez minden, amit ezek a játékosok akarnak" — panaszolja John McEnroe, aki egyike az érzéssel, a finom megoldások alkalmazásával játszó teniszezők egyre inkább ismeretlenné váló fajtájának. A fehér sport „rettenetes gyerekének" igazát témasztja alá a tavalyi wimbledoni férfi döntő lefolyása Boris Becker és Michael Stich között. A két kőkeményen adogató német sportoló találkozóján az átlagos pontszerzés 2,6 másodpercig tartott, s csak egy adogatásból és fogadásból állt. Az esetek több mint felében nem volt harmadjk ütés. Hiába, az elmúlt 25 év folyamán a teniszütő-technológia hatalmasat fejlődött. Az 1960as évek végéig mindenki faütővel Játszott, amely nehezebb és Jóval kisebb volt, mint napjaink csúcstechnikájú „fegyvere". 1967-ben a Wilson cég bemutatta a T-2000 típusú könnyű fémütőt, ezzel kezdődött a faütők alkonya. Az acélból, majd alumíniumból készült sportszerek tartósabbak voltak, mint a kanadai kőrisfából készültek, és lehetővé tették, hogy a játékosok sokkal nagyobb erővel üthessenek. Majd a gyártók az alumíniumot kezdték a könynyebb grafittal helyettesíteni, az eredmény: mégerősebb szerva. Legújabban a tenisz „technikusai" olyan ütőket készítenek, amelyekben kombinálják a grafitot az üvegszállal, a kevrallal és egyéb különleges anyagokkal, továbbá az ütő felületet is megnövelték. Ehhez jön a teniszezők hihetetlen erőnléte, rendkívüli teherbíró képessége. Ráadásul egyre magasabbak a játékosok, s ha két szálfa termetű, feszes izmú, grafitszál ütővel „felfegyverzett" sportember kerül egymással szembe, bizony komoly gondot okoz a labda követése. Egyesek szerint csak a füves pályán vannak igazi előnyben a bombaadogatók, a lassúbb salakon vagy műanyag borításon még a játéktudás a döntő. Talán addig nem kell megváltoztatni a játékszabályokat (puhább labda, kisebb adogatási terület), amíg nem kerül teljesen túlsúlyba a szerva szerepe. Szerencsére itt még nem tartunk, mint emlékezetes, a legutóbbi U. S. Openen ötórás csatát vívtak a fehér sport nagyjai... (só) A „pecafoci", azaz a lacrosse Azon már senki sem csodálkozik, hogy jégen vagy füvön bottal kergetőcskéznek egy apró játékszer megszerzése céljából, ám amikor a bot végén egy halászhálóhoz hasonló zsákot pillant meg a beavatatlan szemlélő, akkor — legalábbis, ha először lát ilyesmit — még a gyeplabda, vagy akár a bandy ismerője is felkapja a fejét. A férfi és a női lacrosse között meghatározóak a különbségek. A férfiak csapata 10 játékosból áll, míg a hölgyeké 12-ből. A játékterek méretei is lényegesen eltérnek (110x75 m, illetve 100x64 m). A férfiak holtidőben akár 9 játékost is cserélhetnek, míg a nők csupán egy cserejátékost jelölhetnek a meccsre. Ezen kívül a férfi lacrosse sokkal durvább, a nőknél már az ütőre irányuló szerelés is tilos, nemhogy a testi erő alkalmazása. Ami közös, azok a lacrosse-szabályok: a fából készült ütő hossza 1 méter, a behajlított fele és a szárának alsó része között helyezkedik e| a háló. A 20 centi kerületű labda (14 dkg) nem gabalyodhat bele a zsákba. Védeni, passzolni, cselezni és ütni szabad a hálós résszel — csakúgy mint a bot szárával — a labdát a hálóban tartani azonban tilos. A labdát el lehet kézzel kapni, irányítani viszont már nem szabad. Rúgható, de gólt elérni a lábbal megintcsak tilos. A kapuk (183x183 cm) nem az alapvonalon helyezkednek el, hanem 10-10 méterrel beljebb, a „mögöttes" területeken is folyhat a játék. A kapukat 55 méter átmérőjű gólkör veszi körül, ahová a támadó nem léphet be, s a védő is csupán 4 másodpercig tartózkodhat ott. Minden csapat köteles 4 játékosát a saját, hármat az ellenfél térfelén tartani. Ha az elosztás nem áll fel, az ekkor elért találat érvénytelen. A játékidő 4x15 perc a férfiaknak, 2x25 perc a nőknek. Félidőben 10 perc szünet jár, valamint a 3. és a 4. negyed között egy perc. Labdaterelősdi a nyeregből, azaz a lovaspóló A Brit Nemzetközösség tagállamaiban százezrek kedvenc szórakozása, többek között az angol trónörökös, Károly herceg hobbija. A középkor legelején a perzsák és a kínaiak fejlesztettek komoly csapatjátékot az ókori perzsa katonák harci (vérre menő) szórakozásából. Nem kis ügyességet követel a lovaspóló, hiszen a versenyzőnek nemcsakhogy jól kell ülnie a nyeregben, de ugyanakkor a bambuszból készült ütővel (hossza 122-147 cm, átmérője 8,85 cm, súlya 125-135 g) is kell tudni bánni. S nem utolsósorban társaihoz igazodva kell lovagolnia a 275x180 m méretű játéktéren. LOVASPÓLÓ-SZABÁLYOK: a csapatok 4-8 főből (illetve lóból) állhatnak, általában 6, egyenként 7,5 perces menetből áll a mérkőzés. Három játékvezető irányítja a meccset, közülük kettő lóháton. A kapuk 7,5 méter szélesek és felül nyitottak. Az ütő kalapácsszerű, a végén fogantyúja rögzíthető a zsoké kezéhez. A lovak és a játékosok is speciális védőöltözékben játsszák ezt a férfiasan kemény zsokéfutballt. A sportág nemzetközi szövetsége Hurlingham Polo Association néven 1847-ben alakult, az első négy újkori nyári olimpián szerepelt a lovaspóló, a legutóbbin, 1936-ban a magyar csapat negyedik lett. Azóta kihalófélben van az európai „lovasfoci", Távol-Keleten viszont annál népszerűbb. (-ok)