Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-01 / 232. szám, csütörtök
T alálkozásaink mindig véletlenek, és éppen ezért váratlanok. Gyalog igyekszem lefelé a hatodik emeletről, a lift megint nem működik, szaporán szedem a lábamat, hogy elérjem az esedékes buszjáratot - és akkor, nagyjából félúton, feltűnik előttem a lépcsőfordulóban ... Mozdulatlanul áll, mint egy sötét szobor, nem fôrditja a fejét lépéseim irányába. Ugyanúgy, mint az elmúlt héten; mintha azóta el se ment volna az óriási, piszkos lépcsőházi ablak elől. Falusiasan megkötött fejkendőÁRNYÉK AZ ABLAKBAN je így, oldalnézetben félig beárnyékolja az arcát, csontos-göbös újjai a zöldre mázolt korlátra kulcsolódnak. Szótlanul néz maga elé, nézi a szürke kőrengeteget, a milliónyi egyforma ablakkockát, és nem tudja, melyik mögött, hányan állnak olyanok, mint ő. Egyedül van. Magányosabb itt, a nagyváros betondzsungelében. Köténye zsebéből kikandikál a karikára fűzött kulcscsomó. Persze, hiszen akármikor hátat fordíthat az ürességtől kongó lépcsőháznak, és kinyithatja egy bizonyára szép és kényelmes, háromszobás lakás ajtaját, ahol már ô is otthon érezhetné magát, hiszen ott lakik, s amely ilyenkor, délután háromig-négyig, amíg a fia-lánya-menye haza nem jön a munkából, az unokák az iskolából, teljesen az övé. Leheveredhetne a kényelmes kanapéra, szundíthatna egyet. Elolvashatná az újságot, bekapcsolhatná a színes televíziót. Teliereszthetné a fürdőkádat, á langyos vízben jólesően áztathatná megfáradt testét. Ez csupa olyan dolog, amit nem is olyan régen - míg ide nem jött - nem csinálhatott. Mert már hajnalban be kellett gyújtania az öreg sparheltbe, szemet szórni a tyúkocskáknak, s jóindulatú zsémbelődéssel megszidni egy kicsit a rájuk csaholó Bogáncsot. Utána a nap mint nap majdnem ugyanúgy ismétlődő tennivalók, szöszmötölések, amelyek ugyan nem voltak úgy igazából fárasztóak, csak éppen mindig volt mit csinálni. Hajnaltól késő estig. A nehezebbjével megvárta a fiát meg az unokáit, amikor minden harmadik vagy negyedik héten hazajöttek autóval a városból. Vasárnap délután aztán a kapuig kísérte őket, integetett utánuk, majd visszatipegett a konyhába, leült a székre, és egy darabig nézett maga elé. Talán éppen úgy, mint most, a lépcsőházban. És talán már egy röpke perc múlva ösztönösen mozdult újra a keze, hogy folytassa a tennivalók sorát. Minderre most már nincs szükség. „Nem lesz semmi dolga, édesanyám" - mondták neki a fia és a lánya, amikor úgy döntöttek, hogy felhozzák őt magukhoz a városba. ,',Kényelmesen fog élni, megpihenhet öregségére, ez a legkevesebb, amit tőlünk megérdemel!" És mivel bizonyára valóban rendes emberek és hálás gyermekek, megpróbálják elnézni az idős asszony bogarait, különcségeit is. Vagy legalábbis annyira, hogy VELE ne éreztessék, ha néha neheztelnek valamiért. Keresik a kedvét, a kényelmét, a menye szelíd erőszakkal elhúzza őt a mosogató elől („Ugyan, mama, hagyja csak, majd én"), az unokák naponta eldicsekszenek (vagy panaszkodnak) neki, milyen jegyet kaptak az iskolában. ... És az apró, madárcsontú öregasszony, magányos délelóttjein mégis hosszú órákon keresztül ott áll a lépcsőházban, és üres tekintettel néz maga elé. Ujjai tétován markolásszák a hideg korlátot, szeme olykor meg-megrebben. Halkan, szinte félve odamormolt köszönésemre nem válaszol: talán gyengén hall már, talán nem is akarja hallani. A járdára kilépve még egyszer ösztönösen felnézek: a szürke betonfal harmadik emeleti ablakában ismét meglátom fejkendős alakját. Mozdulatlan, akár egy vetített kép. VAS GYULA Minden vasárnap, a mise után, benyúlt a favágó a zsebébe, és három garast vett elő. Egyet adott a fiának, egyet az apjának, egyet meg megtartott magának. így ment ez hétről hétre. Észrevette ezt a plébános is, és mivel már nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, megkérdezte: „Mondd, testvérem, miért cselekszel így!" „Mert így tartom helyesnek - válaszolta a favágó. - Egy garast kölcsönadok a fiamnak, hogy mire megöregszem, és nem tudok már dolgozni, gondoskodjék rólam. Egy garast törlesztek az apámnak, mert felnevelt, ellátott, míg én nem lettem férfivá. Abból a garasból pedig, amit én teszek zsebre, önmagamat tartom el." Mennyi bölcsességet tartalmaz ez a kis tanmese! „Csakhát manapság, sajnos, kevesen élnek eszerint. Még nem is olyan régen generációk laktak egy fedél alatt, léteztek a nagy családok, és természetes volt, hogy az öregeknek kijárt a tisztelet. Hogy ma már ez nincs így, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy október l-jét az öregek iránti tisztelet napjává nyilvánították (különben ennek jegyében zajlik a hónap.) Nem szeretem az úgynevezett NAPOKAT - a nőnapot, a gyermeknapot, az anyák napját, a fák napját, a tiszta környezet napját, a bányászok napját és sorolhatnám, hiszen csaknem az év minden napjára jut egy NAP. Nem szeretem, mert azon az egyetlen NAPON nem lehet bepótolni mindazt, amit az év folyamán elmulasztottunk. Most mégis azt mondom, ma álljunk meg egy percre, és gondolkozzunk el azon, hogyan viszonyulunk az öregekhez, mennyi szeretetet, tiszteletet adunk nekik, de jusson eszünkbe az is, hányszor vagyunk türelmetlenek, udvariatlanok velük szemKönyözsi István felvétele ben, hányszor intézzük el őket egy kézlegyintéssel, hányszor egy odavetett mondattal: „Ne szóljon bele, maga ehhez nem ért." Pedig nemegyszer érdemes lenne megfogadni tanácsukat, hiszen sok élettapasztalattal rendelkeznek, s ami ennél is fontosabb, többnyire jót akarnak gyermekeiknek, unokáiknak, a szeretet és a féltés mondatja velük azt, amit mi gyakran rossznéven veszünk tőlük. A tisztelet az öregeknek mindenképpen kijár, akár családtagok, akár idegenek, bár szerintem, korra való tekintet nélkül, minden embert tisztelnünk kell... (ozo) SZERETETBŐL MÁSOKÉRT ÉLNI A tiszteletadás kérdésének taglalásakor a kiindulópontot a gyerek -szülő viszony jelenti. Ugyanis amikor tiszteletről beszélünk, nekem a fogalom szinonimája, a szeretet jut azonnal az eszembe. A kettőt egyszerre kell kimondani. Mert tisztelni csak azt tudom, akit szeretek. Sajnos manapság (is), amikor a tiszteletadás hiánya társadalmi problémaként jelentkezik, gyakran keresem magamban, mi okozza azt, hogy fiataljaink körében oly nagyméretű az idősebb nemzedék iránti tiszteletlenség. Kétségkívül a letűnt rendszer, a negyven esztendő hatása nem múlhatott el nyomtalanul. Nem vitás az sem, hogy az ateizáló nevelés ártott, ám a kérdés összetettebb. Úgy gondolom, a kialakult helyzetért a felelősség a szülőket terheli. Amikor a tiszteletadásról vagy akár a tiszteletlenségről beszélek, mindig a szülök gyermekükhöz való hozzáállására gondolok. Lelkipásztorként sokat foglalkozom a kicsikkel, s állítom, szótárukból, magatartásukból feltárható, milyen közösségből jönnek, kik a szüleik, mennyit foglalkoznak, s foglalkoznak-e velük egyáltalán. Észlelhető nem csupán az, mit jelentenek a gyerekek számára a szülők, hanem az is, hogy mit jelent a gyermek a szülőnek. Azért fiataljaink viselkedésében tiszteletlenséget tapasztalunk, lapozzunk kicsit vissza és nézzünk csak önmagunkba! Vegyük számba, hogyan élünk, milyen a családi életünk, mit látnak, éreznek gyermekeink. Mert ha tiszteletlenséget tapasztalunk, elsősorban a családi életről kell beszélni. Nagyon fontos, miként neveljük gyermekeinket még az iskoláskor előtti időszakban. Abban a korban dől el minden. Az ideális állapotot úgy képzelem el, hogy amikorra a kisgyerek eléri az iskolás kort, addigra már „kész" ember: jellemében, érzésvilágában egyaránt. Az iskola már csak a tudását gyarapítja. Ezért vallom, hogy a gyermekeket a szülők nevelik, nem az iskola. A tiszteletadásról beszélve ki kell mondjam, hogy az utóbbi évtizedekben a család általában nem volt képes teljesíteni küldetését. Szociális téren talán igen, de hát vannak más értékek is... Ha kiesik a szellemi, a lelki, az erkölcsi, az érzelmi összetevő, sivárrá válik gyermekünk élete, s elveszítjük őt. Nem csoda, ha a magára hagyott fiatal - miközben minden földi jóban (anyagiakban) részesül - szembefordul a szülővel, az idős emberekkel. Ezért Méry Gábor felvétele meg kell értenünk, hogy a felelősség bennünket/szülőket terhel. A család ugyanis több a csupán vérbeni köteléknél. Ha az otthonokban pusztán emberi szövetség alakul ki, úgy szoktam mondani, hogy ez a világ romlásának a fészke lesz. Súlyos kifejezés, de ezt tapasztaljuk. Ott van Jugoszlávia esete, ahol keresztények ölik egymást, gyűlölködnek. Ha csak vérségi kapocs fűzi a szülőket gyermekeikhez, soha nem tudnak embert nevelni belőlük. A gyerekek, amikor hittanra jönnek, tanulják az úgynevezett arany ábécét. A V betű alatt ezt találjuk: vén emberből csúfot ne űzz, inkább szolgálatára légy, gondolj arra, hogy egyszer majd, te is megöregszel. Ha ezt megtanítjuk, s megértetjük velük, az erkölcsi kódex végigkíséri tetteiket, életüket. S ha majd elesett idősekkel találkoznak, nem kacagnak rajtuk, hanem - ha a szükség úgy hozza -, segítenek nekik. Itt kezdődik a tiszteletadás. Folytatódik ott, hogy figyelünk, több időt szentelünk egymásnak. Hogy kultiváljuk önmagunkat, s ezáltal kulturáltabban viszonyuljunk embertársainkhoz. Úgy vélem, ha szeretetteljes légkörben nőnek fel gyermekeink, megtanulják tisztelni nemcsak szüleiket, hanem általában a felnőtteket. Ha erre nem ügyelünk, soha nem tisztelnek majd senkit és semmit. Talán ezért is fontosnak tartom: legyen az otthonokban, a családokban kevesebb az elektronikából és több a szívből, az érzésből, a lelkiségből. Közösen meg kell tanulnunk áldozatosan, szeretetből fakadóan másokért élni. MIKÓ JENŐ református püspök szavait lejegyezte PÉTERFI SZONYA VALLOMÁSOK Lángh Eszter, Pozsony, 78 éves, volt szerkesztő: Nagy családdal vagyok körülvéve, három gyerekem van, öt unokám, két dédunokám. De egyedül lakom, és ez így jó. Az nagyon jó érzés, hogy a családomnak szüksége van rám. Egyelőre a nyugdíjam is elég. Nem főzök minden nap, kijárok a kertbe, imádom a virágaimat. Tíz éve mentem nyugdíjba, de a Madáchcsal máig tartom a kapcsolatot. Feljárok hozzájuk, néha megkérnek, hogy olvassak el valamilyen könyvet és véleményezzem. Egészen meghatódtam, amikor az egyik volt kolléga meghívott az 50. születésnapjára. Sajnos, nem tudtam elmenni... Egy kicsit felment a vérnyomásom, de szedem a gyógyszereket. A lányom azt szokta mondani, hogy én tartom össze a családot. Szerencsére bírom. Le kell kopognom. Csak estére kicsit fáradtabb vagyok... Hájas Jenő, Érsekújvár, 74 éves volt fögépész: Tizennégy éve mentem nyugdíjba. A Duna Folyami Igazgatóságnál dolgoztam, kisebb-nagyobb vízi járművekkel, kotrógépekkel jártuk a Dunát Dévénytől Párkányig. Amíg szükség volt rám... de mihelyt nyugdíjba mentem, elfelejtettek. Nem törődnek velem. Soha nem is jelentkezett a volt munkaadóm, egyetlen összejövetelre meg nem hívtak, soha semmilyen aprósággal meg nem leptek. Pedig jólesne egy üdülés vagy valami. Nem is tudom, mire jogosult az ember. Elég szomorú. Sokat dolgozom, a házat hozzuk rendbe. A család? Mindenem a kisunoka, Andrea. Negyedikbe jár, okos kislány. Jó volna, még egy unoka... Botlik Antal, Párkány, 66 éves, volt pedagógus: Bár Párkányban építettünk családi házat, a mai napig szalkainak érzem magam. Ott tanítottam, ott voltam Csemadok-elnök húsz évig. Merem azt állítani, hogy mi indítottuk el annak idején a kulturális életet a községben... Talán ezért is van, hogy akármikor megyek oda - márpedig gyakran megyek, mert ott vannak a méheim -, mindig szívélyesen és barátsággal fogadnak. A felnőtt ismerősök ugyanúgy, mint az időközben jórészt szintén felnőtté vált egykori diákjaim. Itthon pedig? Talán elég, ha csak annyit mondok, hogy most fejeztük be a ház bővítését a lányom, a vejem és a két unoka számára. Együtt az egész család, és így érezzük jól magunkat... SZER É N KE NÉNI ötven évig egy faluban élt. Annak idején lelkész férjét követte a számára ismeretlen vidékre, az ismeretlen emberek közé. Nem kis szorongással. De hamar beilleszkedett, megszerette új környezetét, az ottani embereket. Jó tanáccsal látta el őket, varró- és kézimunka-tanfolyamokat szervezett, énekkart vezetett, betegeket ápolt, kántorkodott, kölcsönadta könyveit. És megtanította az asszonyokat házat, udvart rendben tartani. Neki köszönhette a falu, hogy szinte egy hatalmas parkká lett, megannyi pompázó, virágos kis kerttel. Ő volt mindenki Szerénke nénije, aki előtt nem volt titok, megértett, vígasztalt. így Méry Gábor illusztrációja öregedett meg, meg is özvegyült. Ekkor a Miskolcon élő egyetlen lánya magához akarta venni, de Szerénke néni nem ment. - Tudod lányom, itt tisztelnek - ezzel az egyetlen mondattal utasította vissza az ajánlatot. És amikor meghalt, az egész falu siratta. (ok)
