Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-01 / 232. szám, csütörtök

MOZAIK A SÍRÓ KATONA PRÁGÁBAN MEGNYÍLT A WORLD PRESS PHOTO KIÁLLÍTÁSA Fotózni ugyebár mindannyian tudunk, fényképezőgépünk is van hozzá, úgyhogy akár meg is pályázhatjuk egy-egy jól sikerült fotónkkal a nemzetközi World Press Photo Alapítvány valamelyik nagydíját, Azért persze nem árt, ha ott kattogtatjuk gépünket, ahol a fontos dolgok történnek, mondjuk a lángoló kuwaiti olajkutaknál, a szarajevói utcai harcokban, a Fülöp-szigeteki vulkánkitörés dermesztő perceiben, a Comedie Francaise Moliére-próbáin, netán a dél-amerikai kolerakórházban. Nem árt, ha lencsevégre kapjuk a szomáliai kisgyerek arcát az éhhalál küszöbén, vagy a szénné égett iráni katonát autója volánja mögött. Távol áll tőlem, hogy gúnyolódjam, de a sok borzalom láttán, amely a frissen megnyílt World Press Photo kiállításán néz szembe a legvalósabb realitásként az emberrel, könnyen bekapcsolnak a védekező reflexek, van akinél az iróniához menekülés formájában. A prágai Karolinum termeiben állították ki a tavalyi év sajtófotóinak különféle kategóriákban díjazott képeit. Idén harmincötödik alkalommal ült össze a zsűri, hogy a közel tizennyolcezer képből, amelyek hetvenöt ország másfélezer fotósától származnak, kiválasszák és díjazzák azokat, amelyek az elmúlt év történetének legjellemzőbb képi megragadására törekszenek. A kiválasztott fotókból kiállítás áll össze, ez végigjárja öt kontinens ötven országát. Most Prágából indítják a fotóválogatást, s ez alkalomból átadták Prága város nagydíját is. Az év fotóján egy síró amerikai katonát látunk, aki maga is sebesülten ül bekötözött társa mellett, s barátja elvesztése felett zokog, kinek földi maradványai egy zsákban ott hevernek a lábainál. Az Öböl-háború utolsó napján történt. Ennek az emberi gesztusnak a megragadása arról beszél, hogy ma a háború, minden háború, nemcsak a gépek csatája, a technika erőpróbája. S a kép arra is figyelmeztet, hogy szükség van a független, szabad sajtóra, publikálásra. Szerzőjének fotóit ugyanis a katonai cenzúra nem engedte megjelenni, s David C. Turnley fölötteseinek parancsát megtagadva ügyeskedte ki felvételeit az amerikai lapok oldalaira. A síró katona inkább szimbólum; a többi aktuális riport kategóriáiban díjazott fotón viszont a szenvedés, vér, brutalitás, borzalom pillanata rögzül. Ilyen volt a tavalyi év. Háború, kolera, kurdok, szerbek, éhhalál, alvilág. Prága város nagydíját 1990 óta — hisz a World Press Photo akkor került először Csehszlovákiába — osztják ki azért a felvételért, amely a legjellegzetesebben ragadja meg a gondolatot: szükség van az egységes európai házra. Thomas Ernsting — aki ráadásul nem is profi fotós, csak öt éve fényképez — győztes fotóját Albániában készítette, egy tiranai üzlet ajtajára szerelt rács lyukain préselik magukat keresztül az emberek, mert kenyér érkezett, aranyló, illatos, ropogós és még meleg. Végre kenyér! Az Emberek, akikről beszélnek kategória második helyezettje csehszlovák szerző. Pavel Štecha fotója azt a pillanatot örökíti meg, amikor Václav Havel a prágai Galériában egy, hatszáz évvel ezelőtt festett kép előtt fülel, hátha meghallja, mit súg az angyalka a bölcs fülébe. A kép derűje és humora maga a menekvés szigete a sok vészjósló, vagy már vészről tudósító kép között. De hát ilyen volt a tavalyi esztendő. S alighanem jövőre is fájdalom, sebek, golyózápor, szenvedés néz majd vissza ránk azokról a felvételekről, amelyek valahol a világban most készülnek. (brogyányi) 1992. OKTÓBER 1. EGY LÉVÉ NYOMÁBAN MIÉRT ELTÉRŐEK A SZÁMLÁK? Szentgáli István, párkányi olvasónk a városban sokakat érintő' kérdéssel fordult szerkesztőségünkhöz. „Szövetkezeti lakásban élek. A közelmúltban kaptuk meg a szövetkezettől az elmúlt évi elszámolási íveket— írja. — Ezek szerint minden bérlőnek a fűtésre és a melegvízszolgáltatásra rá kell fizetnie. Az összeg nem nagy, a lakások méreteitől függ — a garzonlakásokban élők 70-90 koronát, az egy-, kettő-, háromszobásban lakók 300-400-500 koronát fizetnek. Nem is ez a probléma. A város panelházait a papírgyár "fűti", tehát a szövetkezeti, a városi (korábban állami) és a vállalati lakásokba egyaránt a gyárból vezetik a hőt. A gyár minden fogyasztónak egyformán számláz ezért. Az azonos alapterületű gyári lakások bérlői az elszámoláskor mégis visszakaptak az előlegként befizetett pénzükből, a szövetkezeti lakások bérlői viszont ráfizettek. A két-három szobás gyári lakásokban lakók 1600-1800 koronát kaptak vissza, a szövetkezetiek pedig 2-300 koronát ráfizettek. Ez bosszantó. Szóbeszéd tárgya, hogy a szövetkezeti lakások bérlői közül többen nem fizetik a felemelt lakbért és a tartozásokat a szövetkezet „szétírja" a többiek között. Joguk van ehhez? — kérdezi. Levélírónk kérdéseivel először Viola Kollárovához, a párkányi Délszlovákiai Cellulóz- és Papírgyár lakásgazdálkodási osztályának munkatársához fordultunk. — Mi az oka annak, hogy az egyes lakásokban eltérő összegeket fizetnek a lakók a melegvíz- és hőszolgáltatásért? — Az elmúlt év májusában több mint 300 százalékkal emelkedtek a melegvíz és a hőszolgáltatás díjai. Mi a vállalati lakásokban azonnal felemeltük az előleg összegét. A szövetkezet bizonyára csak később kérte a magasabb összeget és ebből adódhat az, hogy a vállalati lakások bérlői az elszámoláskor visszakaptak az előlegből, akik pedig az év folyamán kevesebbet fizettek, azoknak most ki kell egyenlíteniük tartozásukat. Urgács Évát, a lakásszövetkezet lakbérnyilvántartással foglalkozó munkatársát is megkérdeztük, jogosnak tartja-e olvasónk panaszát. — Nem, de nem csak őt foglalkoztatja ez a probléma. Sokan személyesen felkerestek ez ügyben és mindenkinek elmagyaráztam, milyen módon számláztuk a szóban forgó költségeket. Szövetkezetünk az elmúlt évben csak júliustól kérte a májusban megemelt díjakért a magasabb előleget. Egyrészt ez okozza a különbséget, másrészt pedig: nem biztos, hogy az ugyanolyan lakásért korábban egyforma előleget fizettek a lakók. Valamennyi bérlőnk megkapta az előző évi — az 1991 -re vonatkozó — elszámolást, ahol pontosan kimutattuk, ki mennyit fizetett, mennyit tettek ki a költségek és ennek alapján az illetőnek túlfizetése, vagy tartozása van-e. — Igaz, hogy a lakbért nem fizetők miatt kell a becsületes bérlőknek többet fizetniük? — Ez képtelenség. Minden bérlő önálló elszámolást kap. Senki sem fizet rá senkire. Ez ne is foglalkoztassa szövetkezetünk tagjait! A nem fizetőkkel ugyan van gondunk, a bírósági tárgyalások folyamatban vannak, a tartozásokat ily módon behajtjuk rajtuk, de az a többi lakót nem érinti. És még valami: én és a kolléganőim is szövetkezeti lakásokban lakunk, nekünk is érdekünk, hogy a költségek minél alacsonyabbak legyenek, tehát a havonta fizetendő összeg ne emelkedjen. Tudjuk, a megélhetési költségek növekedése nehéz helyzetbe hozza a lakókat. Remélem, ezúton is sikerült tisztáznunk a problémát. DEÁK TERÉZ gm MOLDOYA ^MM* GYÖRGY félelem 'kapugo.^ Bent az épületben villany gyúlt, árnyékok úsztak át a függöny ön, mikor kitárult az eló'szobaajtó, zeneszó szűrődött ki az udvarra. A közeledő, vastag bársony házikabátot viselő férfiben Borsos alig ismerte fel a nagybátyját. Az öregember a helyükre küldte a farkaskutyákat, aztán kinyitotta a kaput: — Lasor gyorgyesz! Av máj ándre Feri! — Nem tudok cigányul, Zsiga bácsi. — Igaz. Isten hozott! Kerülj beljebb! A vékony és alacsony háziasszony már lefekvéshez készülődött, hosszú ősz copfját fonta: — Bachtalo! — Nem érti, magyarul beszélj vele, Vilma. — Ünnep nekünk, hogy eljöttél hozzánk. — Teríts meg, tegyél ki mindent az asztalra, amink csak van. Telitöltött két poharat pálinkával, és koccintásra emelte: — Szólíts apádnak, és én az apád leszek szegény testvérem helyett. Bachtalo, Feri! — Egészségére, apám. Összeölelkeztek, Borsos soha nem tapasztalt biztonságot és otthonosságot érzett az öregember testéből áradó dohány és enyhe izzadságszagban, fejét hosszan otthagyta a bársony házikabát vállán. — Kelts fel mindenkit, Vilma! Köszönjenek Ferinek! Borsos felemelte a kezét: — Nem akarok zavarni, apám, majd reggel. Beszélni szeretnék magával. — Ahogy akarod. De előbb egyél. A fiú sült húst és savanyúságot szedett a tányérjára, a székén hátradőlve körülnézett. Megcsodálta a nehéz, faragott bútorokat, a fémesen csillogó nyugatnémet zeneszekrényt és a szokatlanul nagy képernyőjű televíziót. Tekintete megakadt a világos perzsaszőnyegen, le akarta venni a cipőjét, de az öregember leintette: — Hagyd, netörődj vele. Nem nekünk kell szolgálni a szőnyeget. Borsos lassan és étvágy nélkül evett, inkább csak arra vigyázott, hogy folyamatosan mozogjon a szája, mikor az öregember letette a kést és a villát, ő is követte a példáját. —- Nincs étvágyad, Feri? — Nincs. — Fáradt ember nem tud rendesen enni. Elmehetsz aludni, Vilma, de csináld meg előtte Feri ágyát. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó az asszony mögött, aztán előrekönyökölt az asztalon: — Beszélj, ne hallgass el semmit. Borsos tudta, hogy csak nagybátyjától remélhet segítséget, mégis nehezen szólalt meg, szavai mintha visszhangoztak volna a torkában. Elmondott mindent, amit fontosnak vélt Pestre kerülésétől Martinné megöléséig, nem érezte az idő múlását, csak mikor elhallgatott, vette észre, hogy órákig beszélt. Az öregember is végig mozdulatlanul hallgatta, csak most változtatott a testtartásán, homlokát atenyerébe támasztotta, afény megcsillant őszülő fekete haján. — Isten adjon neked bocsánatot és nyugalmat, ne szálljon rád a halottaknak a vére — töltött a poharakba. — Most mi a szándékod? — Nem tudom, mihez kezdjek. Az öregember elgondolkodott: — Elrejthetnélek itt a lakásban vagy kint a tanyán, de ott nem maradhatsz örökké. Lebuknál, ha nem most, akkor egy fél év múlva. Ki kell menned külföldre. — Én is arra gondoltam, de nem kapnék útlevelet. — Majd meglátjuk. Most próbálj pihenni. Jó éjszakát! Borsos a szomszéd szobában feküdt le, ágya fölött zöld futónövények liánjai között egy Szűz Mária képet világított meg egy villanykörte, a gyerekkora jutott eszébe, ugyanilyen festmény alatt aludt. Hallotta, hogy az öregember telefonál, a szokatlanul hosszú tárcsázásból úgy gondolta, hogy egy külföldi számot hív. Mikor a túloldalon jelentkeztek, cigány nyelven köszönt és sokáig beszélt a kagylóba. Álmatlanul figyelte, hogy világosodik kí a plafon, hét óra körül nagybátyja beszólt. — Kelj fel! A család már ott várta az asztal mellett, sorra köszöntötték, és arcon csókolták, tekintetükből Borsos nem tudta kivenni, mennyire ismerik az ügyét, Az öregember végigmérte a külsejét, és szólt legkisebb fiának: — Andor, hozz egy öltönyt a magadéból, inget és nyakkendőt is. Vedd fel, Feri. Borsos felpróbálta, az öltöny illett rá, csak vállban érezte szűknek. A családfő bólintott: — Rendben van, hasonlítotok egymásra. Most el kell mennünk, tíz óra körül jövünk haza, Andor, várj meg minket. Elvitte Borsost egy gyorsfényképészhez, igazolványfotókat csináltatott róla. Megvárták, amíg elkészülnek a másolatok, az öregember a filmet is elkérte. Hazafelé, a főpostán útlevéligénylő lapot és okmánybélyeget vásárolt. Felesége otthon egy távirattal fogadta: — Most hozta a postás. Andor nevére. Meghalt Danilo felesége Muraszombaton, meghívták a temetésre. Elengeded? — El kell mennie, a keresztanyja volt — odaadta fiának az úflevélkérő lapot. — Töltsd ki, de vigyázz, hogy ne rontsd el. Előbb írd le egy papírra a válaszokat. Az asszony elképedve nézett rá: — Honnan tudtad előre? Megérezted? — Nem. Az éjszaka beszéltem velük. (folytatjuk)