Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-20 / 248. szám, kedd
NEPZENE ÍÚJSZÓM 1992. OKTÓBER 20. PEDIG AMI VAN, NEM KEVÉS* N épzenekutatásunk úttörőinek figyelme kezdettől íogva a magyar nyelvterület peremvidékére irányult. Kodály Zoltán 1905-ös mátyusföldi gyűjtése után 1917-ig csaknem minden évben leikereste a felvidéki magyar falvakat, Nyitrátói Gömőrig. Ugyanabban az időben Bartók Béla a csallóközi Nagymegyeren, valamint Ipolyságon gyűjtött magyar népzenét, üt, valószínűleg, a vokális népzenén kívül a hangszeres zene rögzítése is foglalkoztatta, mert mindkét helyen dudajátékot is rögzített a fonográf hengerekre. A fiatalabb nemzedékből Lajtha László Nemesócsán, Molnár Antal Ipolybalogon gyűjtött. Az itt talált népzenei anyag értékelésével Bartók Béla és Kodály Zoltán két alapvető munkájában találkozunk. Az első világháború befejezése után, az első Csehszlovák Köztársaság idején megszakadt a magyaror, szági, gyűjtők felvidéki kutatómunkája. Magyar népzenekutatással egész a harmincas évek első leiéig, tudomásom szerint, senki sem foglalkozott. Valószínű, Kodály tanár úr biztatására 1933-ban a felvidéki származású Pongrácz Zoltán gyűjtött Diószeg környékén és a Csallóközben. Körülbelül azokban az években akadt egy lelkes magyar tanító is, az ipolypereszlényi születésű Manga János, aki hivatása gyakorlása mellett részt vett a pozsonyi rádió magyar adásának szerkesztésében. Már a harmincas évek derekán népszokások helyszíni közvetítéseit szervezte szűkebb hazájában, Hont ban. Mint tanító is gyűjtött népdalokat, a bécsi döntés után azonban teljesen a néprajzi gyűjtésnek szentelte idejét. Fonográf-felvételeket is készített, és minden bizonnyal ő volt egyike azoknak, akik a PÁTRIA népzenei lemezsorozathoz a felvidéki énekeseket leikutatták és a (elvételekre elhozták. A Nyitra-vidéki magyar falvakban végzett népzenei gyűjtéseinek alapján írta meg doktori disszer-. tációját, amely 1943-ban látott napvilágot a Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára szerkesztett emlékkönyvben. Abban az időben Szőke Péter, a galántai Hanza dalárda karnagya is gyűjtött, Vágán és I ardoskedden. Gyűjtésének eredménye a Néprajzi Múzeum Ethnológiai adattárában található. Gútán szintén akadt egy lelkes tanítónő, Molnárné Csízi Jolán, aki ugyan matematikát tanított a gútai pplgári iskolában, de lelkesen gyűjtötte a népdalokat, amelyekből a legszebbek megtalálhatók a „virágos" sorozat népdalai között. Az elhivatott anyaországi kutatók figyelme közben újra a Felvidék felé fordult. Vargyas Lajos — valószínűleg szintén Kodály Zoltán biztatására — 1940-ben hoszszabb időt töltött egy kis Abaúj— Torna megyei faluban. Kutatómunkájának eredményeképpen megszületett az első zenei monográfia, az Áj falu zenei élete. A második világháború befejezése után a felvidéki magyarság számára a jogtalanság évei következtek. A második köztársaság politikai irányvonala nemzetiségek nélküli országot kívánt létrehozni. A németeket, minden vagyonuktól megfosztva, német földre telepítették. A városokból mindazokat, akik magyarnak vallották magukat és nem voltak hajlandók reszlovakizálni, tehát kitartottak a nemzetiségük mellett, gyűjtőtáborokba vitték. A gazdagabb falusi földműves családokat áttelepítették Magyarországra, ahonnan helyükre szlovákokat hozlak. A szegényebbeket Csehországba, a német lakosságtól már megtisztított Szudétavidékre deportálták. A magyar iskolákat bezárták. Megtiltották a magyar szót. A magyarok lakta területeken az iskolákban szlovák vidékről hozott, magyarul nem tudó szlovák tanítók tanították a magyar gyerekeket. A magyar értelmiségnek nem maradt más választása, mint vagy átszökni Magyarországra, vagy vállalni a diszkriminációt, esetleg reszlovakizálni, de ez egyet jelentett régi lakóhelyének elhagyásával (például a magyar tanítókat, akik reszlovakizáltak, tiszta szlovák vidékre helyezték). A magyarok lakta területeken teljesen megbénult a kulturális élet. M indezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy érzékeltessem, honnan indult a második világháború után NEPZENEGYUJTES A FELVIDEKEN a szlovákiai magyar értelmiség. A négy évig tartó számkivetettség után (hisz a magyar lakosság csak 1949 után kapta vissza csehszlovák állampolgárságát), a lakosságcsere folytán az amúgy is felbomlóban levő faluközösségekben nemcsak a kulturális életet volt nehéz helyreállítani, de a folklórhagyomány gyűjtése is számos akadályba ütközött. A fiatal magyar értelmiség egy része — főleg azok, akik a magyar határ közelében éltek — illegálisan Magyarországon tanultak, ők 1949 után hazatérhettek, s otthon fejezhették be tanulmányaikat. Mindazok, akik a Népi Kollégiumokban éltek, valamit magukkal hoztak abból a szellemből, amit itt, Magyarországon NÉKOSZ-szellemnek neveznek. Főleg a népi hagyományok tiszteletére, aktív ápolására gondolok. Az 1949ben alakult Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok, a CSKP irányításával, elsődleges feladatának a magyar lakosság ideológiai átnevelését tekintette, és csak úgy mellékesen foglalkozott a kultúrával. Csupán látszólag támogatta a népi hagyományok gyűjtését. Mindent, ami a közvetlen leihasználáson túl a lelgyűjtött néprajzi értékék rögzítésével és maradandó tárolásával járt volna, ellenezte azzal a kifogással, hogy a Csemadok nem akadémia. Tehát azt a kulturális értékmentő tevékenységet, melyet a Matica slovenská már több mint száz éve folytat, nem végezte. Ha a negyven éven át tartó gyűjtőmunka eredménye egyetlen egy leijegyzés vagy felvétel sem lett volna, azt sem bánta volna senki. A Csemadok, sajnos, nem olyan intézmény volt, amely hajlandó lett volna felvállalni a tudományos igényű kutatómunka felelősségét és terheit. Ezért ez a munka egyes lelkes emberek magánügye maradt. Távol álljon tőlem, hogy ezzel kétségbe vonjam, vagy kisebbítsem a Csemadoknak a szlovákiai magyarság körében végzett kulturális munkájának eredményeit. A Csemadok kultúrával és népműveléssel foglalkozó dolgozói a magyar talvak kulturális életének újraéledését színjátszócsoportok, énekkarok, valamint újabb népdalkörök, népművészeti csoportok szervezésével próbálták elérni. A színjátszóköröket még csak el tudták látni megfelelő anyaggal, de a népdal, néptánc területén nem állt rendelkezésükre elegendő forrás. (Dr. Bakos József, az érsekújvári diákokkal gyűjtött gyermekjátékokat, melyek 1953-ban jelentek meg Mátyusföldi gyermekjátékok címmel. Sajnos, csak néhány napig lehetett megvásárolni a kiadványt, mert elkobozták és zúzdába került. Ugyanis néhány, nemzetiséget csúfoló mondókát is tartalmazott, amit a hatóságok nem vettek jó néven.) 1956-ig hivatalosan semminemű ilyen kiadvány nem jutott el Csehszlovákiába Magyarországról. Az 50-es évek elején kezdődött a Csemadok keretében a népi hagyományok gyűjtése. 1953 tavaszán megalakult (a Szlovák Állami Népi Együttes mintájára) egy 60 tagú magyar hivatásos népi együttes, a NÉPES. Két évig tartó, elég sikeresnek mondható működése után a hivatalos szervek úgy átszervezték, hogy semmi sem maradt belőle. Megint két évbe telt, míg kemény harcok után a hivatalos szervek végre jóváhagyták egy új együttes tervezetét. Ez már nem professzionális együttes lett, hanem egy, diákokból álló, fizetett szakmai vezetéssel működő, tehát műkedvelő népi dal- és táncegyüttes. Ez a máig is létező Ifjú Szívek Dal- és Táncegyüttes. Mk ^^ ötvenes évek második MA ^W felétől pezsgőbbé vált ^^X/ím a szlovákiai magyarság kulturális élete. A NÉPES és később az Ifjú Szívek tevékenységén leibuzdulva, öntevékeny népi táncegyüttesek alakultak szerte a magyarlakta vidékeken. Az énekkarok munkája is kezdett fellendülni. Hagyományőrző folklóregyüttesek alakultak. Az évente rendezett zselizi népművészeti fesztivál és a gombaszögi rendezvény mindkét helyen nemcsak fellépési lehetőségeket jelentett az együttesek számára, de olyan alkalmat is, ahol sokat meríthettek a hagyományőrző csoportok műsorából. Az 1968-as politikai események újabb engedményeket hoztak, így újabb lehetőségek nyíltak a népművészeti mozgalomban. Az úgynevehatóságán túl a tudományos kutatás kritériumainak is megfeleljen. Mivel intézményes magyar népzenekutatás azelőtt sem volt, és valószínűleg a közeljövőben sem lesz, teljesen magamra utalva kíséreltem meg az eddig összegyűjtött közel húszezer gyűjtési egységet úgy rendezni, hogy az áttekinthető és könnyen kezelhető legyen. Az MTA Népzenekutató Csoportjának rendszerezési alapelveit kissé módosítva, nemcsak a saját gyűjtésemet, hanem a Csemadok népzenei adattárát is sikerült rendszerbe foglalni. A Csemadok népzenei adattára, amely 112 tekercs masgnetofonlelvételt tartalmaz, jelenleg a komáromi Duna Menti Múzeumban található. A saját gyűjtésemet 190 magnetofontekercsen tárolom. Legutoljára 1980-ban vettem számba. Az akkori leltározásom eredménye (1979 óv végéig) 9806 dallam, azaz gyűjtési egység volt. Ebből 8055-ről, tehát az egész összegyűjtött népzenei anyag 82 százalékáról hangfelvétel is készült. Az utóbbi tizenkét év alatt ez a szám csaknem megkétszereződött. Az anyag, területi megoszlás szerint, nem kiegyenlített. Bizonyos tájegységekről több a rögzített anyag, más területekről kevesebb. Ez részben azért van, mert nem minden tájegység egyformán hagyományőrző, másrészt, mert a távolabbi helységekbe ritkábban tudtam eljutni. Ezért ezek a számadatok nem adhatnak reális képet a Felvidék magyar népzenei hagyományának jelenlegi helyzetéről, csupán az eddig végzett munkáról. Az 1980-as leltározásom szerint legtöbbet a Nyitravidéki magyar falvakban gyűjtöttem. Ezután Gömör, Hont, Mátyusfóld, a Garam völgye, Csallóköz és AbaújZemplén következik. Műfaj és stílus szerint csak hozzávetőleges képet tudok adni az összegyűjtött népzenei anyagról. Minden bizonnyal az új stílus alkotja a nagyobbik részét. A nem új stílusú dallamokból a régi stílus is még elég élénken él az emberek emlékezetében egyes tájegységeinkben. A statisztikai adatok, véleményem szerint, sok esetben félrevezetnének, mert sok mindentől függ, hogy egy-egy gyűjtőút során milyen anyag jön a felszínre. Főleg a véletlenen múlik. Volt rá példa, hogy egy tánckörvezető, aki bizonyára nem befolyásolta az énekeseket, a magnetofonszalagra felvett 31 dallam között 26 régi stílusú dallamra bukkant. Ez a Hont és Nógrád határán fekvő Lukanényén történt 1963-ban. És ez az alkalmi gyűjtő talán nem is nagyon válogatta énekeseit, egyszeriben rátalált a két idős pásztoremberre. A tapasztaltabb gyűjtőnek meg néha napokba telik, míg egy énekelni tudó és énekelni hajlandó egyént talál. K ülönben, tapasztalatom szerint, a régi stílus — olyan arányban, mint általában az egész magyar nyelvterületen — a második zenedialektus terület minden tájegységében is megtalálható. A legmarkánsabban Gömörben és ott is főleg a Barkó vidéken, ahol még az aránylag fiatalabbnak nevezhető nemzedék is ismeri. A Barkó vidék népzenei hagyományában oly erősen él a pentatónia, hogy sok esetben az új stílusú dallamok is ötfokúak, de előfordul, hogy a műdalokat ugyancsak pentatonizálták. A Nyitra-vidéki anyag, amely az eddig összegyűjtött anyagnak kb. egyharmadát alkotja, régies jegyekkel bír. Az egy tetraton dallamtípuson kívül, a pentatónia nem jellemző erre a népzenére. A dallamok túlnyomó többsége kis hangterjedelmű penta és hexachord dallam. Tonalitás szempontjából elég labilisak. A lakodalmi énekeknél a háromféle terc jelenléte már a század elején Kodály Zoltánnak is feltűnt. A támlapjain ő ezt lakodalmi intonációhak nevezte. De nemcsak a lakodalmi énekekben, más típusoknál is találkozunk olyan jelenséggel, hogy egyik helyen ugyanazt a dallamtípust kis terccel, a másik helyen nagy terccel éneklik. Vicsápapáthan például a már Kodály Iskolai énekgyűjteménye révén közismertté vált Zöld erdőben kezdetű dallamot mindenki dúr terccel énekli. A Csallóközre, amely nem tartozik a különösen hagyományőrző tájegységek közé, a dudanóták jellemzőek. Itt inkább a dúr hexachord dallamok a gyakoribbak, néhány dudanótábán azonban a kétféle terc is előfordul. A Hontban talált népzene már csak halvány mása a gömöri típusoknak. Bars megye, ahol a század elején Kodály Zoltán még számos értékes régi dallamot talált, ma a legszegényebb. A népzenei gyűjtés ott a legnehezebb, mert azt a vidéket sújtotta legjobban a kitelepítés. Az ottani falvakba olyan nagy számba kerültek idegen telepesek, hogy a falu őslakossága kisebbségbe került, s ma már csaknem teljesen asszimilálódott. Műfaj szempontjából egyedül a népballadákról tudok tájékoztatást adni, ugyanis az 1979-ben megjelent balladakötet előkészítése válogatással járt, s így ki kellett szűrni a gyűjtött anyagból a balladákat. 1977-ig 1123 népballadát gyűjtöttem. Számuk az utóbbi években természetesen tovább nőtt. Aránylag keveset foglalkoztunk a gyermekjátékokhoz és a népszokásokhoz kapcsolódó dallamok gyűjtésével. (Itt főleg a vallásos tartalmú szokásokra gondolok, amelyeknek gyűjtését és színpadi előadását az előző rendszer nem nézte jó szemmel.) Sok az adósságunk és rengeteg a tennivaló. Hiába látom én a hiányosságokat, egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy kiküszöböljem őket. ^efejezésül hadd idézzek egy kiváló szlovák népzenetudós, Oskar Elschek előadásából, amely 1980-ban hangzott el a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete és a Csemadok KB rendezésében megtartott szemináriumon. ,A szlovákiai magyar etnikum népzenéjének kutatottsága terjedelmét tekintve kielégítő. Sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem marad el az össz-szlovákiai kutatástól, sőt a magyarországi népzenekutatástól sem. Míg tehát a kutatás és a gyűjtés kielégítőnek tekinthető, korántsem lehetünk elégedettek az anyag feldolgozását és hozzáférhetőségét illetően. Az eddig elért eredmények a kulturális és tudományos dolgozók tudatáig csak rendkívül korlátozott mértékben jutottak el, a gyakorlatban mindmáig kihasználatlanok. Ennek oka a magyar népzenével foglalkozó munkatársak hiánya, továbbá az anyag elégtelen tárolása, nyilvántartása, legalábbis elsődleges katalogizációs eljárásokkal." Nos, azóta eltelt tizenkét év. Az illetékesek, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete, a Szlovák Zenetudományi Intézet, de a Csemadok vezetősége sem tett egy szalmaszálat sem keresztbe, hogy az észlelt hiányosságokat felszámolja. Újabb népdalkiadvány nem jeleni meg. Nekem azóta sikerült az egész anyagot katalogizálni, sőt elkezdtem számítógépes feldolgozását. Eddig már több mint háromezer dallam jegyzőkönyvi adatait tápláltam a számítógépbe, az MTA Zenetudományi Intézetében használt program szerint. Részletes elemzésekre eddig még nem jutott idő. Tehát feladat van bőven, csak ember és idő legyen rá. ÁG TIBOR Elhangzott a szeptember 25-27 között megrendezett Kecskeméti Népzenei Találkozón. B Varga Lajos rajza a Szlovákiai magyar népi motívumok című sorozatból zett konszolidáció éveiben, amikor a magyarságot újból a kollektív bűnösség vádjával sújtották (a Csemadokot kizárták a Nemzeti Frontból, így hívták nálunk a Népfrontot) a népi hagyományok ápolása ellen nem lehetett kifogása a pártállamnak. 1968-tól kétévenként Tavaszi szél vizet áraszt címen népdalversenyt rendeztünk, főként azzal a szándékkal, hogy minél nagyobb teret kapjon a közösségi éneklés. A Tavaszi szél., megmozgatta az énekelni szerető embereket. Néhány éven belül 150-re emelkedett az aktív népdalkörök száma. A hetvenes évek derekán a Tavaszi szél... országos seregszemlére való eljutás egyik feltétele a körök aktív népdalgyűjtő munkája volt. A hangfelvételeken beküldött népdalok száma meghaladta a kétezret. Ugyancsak 1968-tól a Csemadok minden évben megrendezte a népdalgyűjtők nyári szemináriumai. Az ott elhangzott szakmai előadások meghallgatásán túl, a résztvevők, kint a terepen, gyűjtőmunkát is végeztek. A fiatalok közül elég sokan megpróbálkoztak a népdalgyűjtéssel, de sajnos: csak kevesen tudták a dallamot lejegyezni. 1968 és 1987 között ezeken a nyári néprajzi táborozásokon több mint ötezer népdal gyűlt össze, természetesen hangfelvételen. Jómagam negyven évvel ezelőtt, 1951-ben kezdtem a népdalgyűjtést. Aszerint, hogy milyen alkalmazási viszonyban voltam, hol több, hol kevesebb időt tudtam e tevékenységre (ordítani. S aját népdalgyűjtő munkám szorosan összekapcsolódott népművészeti mozgalmunkkal. Elsősorban azt kívánta szolgálni, de ügy, hogy a gyakorlati felhasznál-