Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-23 / 225. szám, szerda

MOZAIK iÚJSZÓi 1992. SZEPTEMBER 23. JÖVŐRE LEALLHATNAK A TATRAI KÖTÉLPÁLYÁK? GYALOG MEGYÜNK A KŐPATAKI TÓHOZ... A , Magas-Tátra egyik legtöbb vonzerejét a kötélpályák jelentik. Közvetlenül az óriás hegyság szívé­ben találhatók, s világviszonylatban is különlegességnek számít, hogy 2654 méteres tengerszint feletti ma­gasságig (Lomnici csúcs) viszik lel a látogatót. Bár nyilván százezrek is­merik és"utaztak rajtuk, a rend ked­véért mondjuk el: összesen négy van belőlük, amelyek közül az egyik (Ótátralüred— Hrebienok) „földi" kö­télvasút, kettő Tátralomnicról a Kő­pataki tóhoz vezet, a negyedik — a turisták számára legattraktívabb — pedig egyenesen a már. említett Lomnici csúcsra. S mivel a legrégibb még 1937-ben állt forgalomba, nem túlzás azt állítani, hogy a Tátrát több mint egy fél évszázada elképzelni sem lehet a „lanovkák" nélkül. Annál megdöbbentőbb a nagyon is reális lehetőség, hogy jövőre akár minde­gyik leállhat... * * * — A kötélpálya is műszaki beren­dezés, s mint ilyennek, megvan a maga tervezett életkora — mondja Kornel Tkáč mérnök, a poprádi vasúti depó főnöke. — Hogy ez már hányszor járt le, azt inkább nem részletezem. Elég csak arra emlékez­tetnem, hogy az első, „egykabinos" függővasút közel hat évtizede közle­kedik egyfolytában, s bár toldozgattuk­foltozgattuk, moráli­san egy elöregedett berendezés. Ami pedig a Tátralomnic­ról a Kőpataki tóhoz vezető másik, négy­személyes kabinok­ból álló kötélpályát illeti, jövő év márci­usában, de legké­sőbb augusztusá­ban végződik a ter­vezett élettartama. Az a néhány hónap haladék inkább csak kompromisszumnak tekinthető a szezon­ra való tekintettel. Arról nem is szólva, hogy a tavalyi tragi­kus baleset emléke a mai napig kísért... Az egyedüli, amire büszkék lehetünk, az a Kőpataki tótól a Lomnici csúcsra vezető szakasz. Egy svájci cég végezte a rekonstrukcióját, alig három évvel ezelőtt, számítógé­pes vezérléssel működik. A két kilo­méteres kötélpályának egyetlen pillé­re sincs, ezzel együtt abszolút biz­tonságosnak merem nevezni. No de mire megyünk vele, ha leállítják a Kőpataki tóhoz vezető kötélvasuta­kat? Pedig éppen ez most a legna­gyobb veszély. Hiába állnak már idén májustól a raktárainkban az osztrák Svoboda cégtől 16 millió ko­ronáért megvásárolt új kabinok, ami­kor a pálya olyan mérvű rekonstruk­ciójára lenne szükség, amely legke­vesebb 300 millió koronát igényelne. Honnan kérjük, kitől várhatjuk? Volt egy ígéretes "partnerünk, a Kelet­szlovákiai Vasmű, amely hajlandónak mutatkozott átvenni az összes tátrai kötélpályát a Csehszlovák Államva­sutaktól. őszintén szólva, nem is csodálkozom, hogy végül is vissza­léptek: az állami bürokrácia olyan út­vesztőjébe terelték őket, hogy nem is tehettek mást. Létezik ugyebár egy olyan törvény, hogy állami vállalat nem alakulhat át részvénytársaság­gá. Amíg az erről szóló „blokációs" paragrafus feloldására vártak, amely kivételként kezelheti őket, teltek a hetek és hónapok, az idő pedig min­denkinek pénz, így nekik is. Lehet, hogy presztízszempontok is közreját­szottak, nevezetesen, hogy senki sem kukoricázhat büntetlenül egy ek­kora vállalattal, de a fő okot személy szerint inkább a bürokráciában látom. A Csehszlovák Államvasutak a mai napig a szövetségi kormány hatáskö­rébe tartoznak, és éppen ott késett a döntés, nem mondom, hogy célzato­san, de mindenesetre meghozta az „eredményt". Most tehát, miután ta­valy óta rendbehoztuk, amit lehetett, várjuk az illetékes szervek jövő évi döntését. Ha nemet mondanak — leáll a két kötélpálya Tátralomnic és a Kőpataki tó között. S őszintén szól­va, semmi esélye nincs annak, hogy mást mondanának, mert a tavalyi baleset éppen eléggé rádöbbentett mindenkit, hogy a biztonságot komo­lyan kell venni. Marad az Ótátrafü­red— Hrebienok kötélvasút, amely attraktivitásában meg sem közelíti a másik kettőt, ami pedig a Lomnici csúcsra vezető kötélpályát illeti — a Kőpataki tóhoz valahogy fel kell jutni. És nem mindenki vállalja a kétórás megerőltető gyalogtúrát. Persze, mindezzel együtt az a valószínűbb, hogy a jövő nyáron is üzemelni fog valamennyi tátrai felvonó: de tényleg ez lesz az utolsó szezon, amikor a biztonságot már nem lehet kockára tenni. S hogy utána mi lesz? Vagy kapunk pénzt valahonnan — lega­lább 400 millió koronára lenne szük­ség —, vagy gyalogszerrel lesz csak megközelíthető a Kőpataki tó... Ez mindenképpen nagyban csökkenti majd a Magas-Tátra vonzerejét. VAS GYULA A Kőpataki tó (A szerző felvételei) rf MOLDOVA ^mm GYÖRGY félelem Behúzott nyakkal, zsebre dugott kézzel körül­nézegetve, egyenként hagyták el a házat. Bor­sos nehezen botorkált el az autóbuszig. Lement a városba, egy közfürdőt keresett, ahol megtisz­tálkodhat. Begipszelt lába miatt a pénztárosnő elutasította, később is csak borravaló ellenében volt hajlandó jegyet adni. Elsőnek alsónadrágját mosta ki, a fűtőtestre terítette száradni, utána megborotválkozott, és rendbe hozta a külsejét. Kivárta, amíg a kabi­nos rákopog, csak akkor kezdett öltözködni, al­sónadrágja még nedves volt, mikor felvette. Reggelizni egy első osztályú eszpresszóba ült be, úgy gondolta, itt kevésbé fenyeget a ve­szély, hogy igazoltató rendőrökkel találkozik. Citromos teát ivott, mikor elvitték tőle az üres edényt, Borsos kirakta maga elé a verseit, majd az asztal alatt megszámolta a pénzét: ötszáz forintja maradt. Kutató tekintettel nézett körül: az eszpresszó­ban már megkezdődött a délelőtti forgalom; a sarokban egy fiatal pár bújt össze, a másik asz­talnál egy idősebb, hivatalnok külsejű férfi újsá­got olvasott. Borsos elszánta magát, felkelt a helyéről, ós egyik kéziratával a fiatal párhoz lé­pett. Nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni. — Költő vagyok, de nem adják ki a verseimet. Kérem, hogy segítsenek ki egy pár forinttal. A férfi, aki nagyjából egy idős lehetett vele, idegenkedve nézett fel, majd egy százforintost lökött felé: — A verseit megtarthatja magának! — mond­ta és visszafordult a lány felé. Borsos zsebre gyűrte a pénzt, ós botjára ne­hezedve a másik asztalhoz botorkált. Az idő­sebb hivatalnok eltűnődött, hogy adjon-e, végül egy húszforintost vetett a márványlapra. A pin­cérnő észrevette, hogy kóreget, kiutasította az eszpresszóból, Borsos elégedetten távozott. Azon a napon még két helyre ült be, és kínálta eladásra verseit a vendégeknek, több mint hét­száz forintot szedett össze. Vigyázott rá, hogy mindegyik kéziratból megőrizzen egy-egy pél­dányt, úgy gondolta, reggel elviszi egy sokszo­rosító irodába. A pénzből ötszázat elrakott, megnyugtatta, hogy ezer forint lapul a zsebében, a maradókon felvágottat, kenyeret vásárolt, ós román utcai árusoktól egy üveg rumot. Egy kocsmába, behú­zódva várta ki, amfg besötétedik, fél kilenc kö­rül kiutazott Pesthidegkútra. Óvatosan megállt a kerítésnél, rosszkedvűen konstalálta, hogy a hó még nem lepte be a reg­geli lábnyomokat; egyenest a ház felé mutattak. Abban bizakodott, hogy ilyenkor már senki sem jár a környéken, akinek feltűnhetne. A két öreg csövest már ott találta az alagsori helyiségben, leült közéjük, középre rakta a ma­gával hozott ételt ós italt. Ezen az estén hosz­szan elbeszélgettek, Borsos megmutatta a „Fa­lusi Élet"-ben megjelent verseit, a csövesek elismerően bólogattak: — Nagyon szépek. Te olyan költő vagy, mint annak idején Villon volt. Lent élsz a mélyben, a csavargók között. Az egyik öregnek állást kínáltak egy csökkent munkaképességűeket foglalkoztató szövetkezet­nél, felajánlotta, hogy szólni fog a fiú érdekében is. Borsos megtörölte a rumosüveg száját, ós ivott egy kortyot: — Kösz, de miattam ne törd magad. Én nem maradok itt. — Hová mész? — Ki akarok menni Franciaországba. Jelent­kezem az idegenlégióba. — Fogod bfrni? Azt mondják, kegyetlen a ki­képzés, minden altiszt szadista. A másik hozzátette: — A sivatagban harcolnak, Vietnamban pedig a mocsarakban. — Ha nem bírom, legfeljebb lelépek. — Az nem olyan egyszerű. A légió húsz évig nem felejt, ós bosszút áll a szökevényeken. A csövesek fantáziáját a gyakorlati részletek foglalkoztatták. — És pénzed lesz hozzá? Legalább százezer forint kell, hogy eljuss Franciaországba. — Forintot talán tudok szerezni, de dollár kellene. — Ha ismersz zsidókat, tőlük kérj, nekik min­dig van. Borsos a rumtól kábultan igazat adott neki. Sorra vette ismerőseit, Martinra gondolt, úgy érezte, joga van pénzt kérni tőle, mert nem ad­ta vissza a verseit, és ezért ő külön munkára kényszerült. Már éjfél is elmúlt, mire aludni tértek. Borsos a hó ropogására ós fojtott, de mindinkább köze­ledő beszélgetésre ébredt. Feltápászkodott ós felriasztotta a két öreget is. — Keljetek fel! Jönnek! Holmijukat összekapkodva menekülni próbál­tak, de a lépcső feljáratánál négy férfi zárta el az útjukat. Visszaterelték őket a szobába, elem­lámpájukkal a csövezők szemébe világítottak. Borsos hiába kísérelt meg a fény mögé nézni. — Igazolványokat! Borsos karja moudult, hogy előrántsa Ram­bo-kését, de a támadók kezében pisztoly körvo­nalait látta, értelmetlen lett volna szembeszállni velük! Átadta a személyijét, benne a félretett ezer forinttal. — Feküdjetek le hasra! Kezeket a tarkóra! Hogy ellenőrizhesse az adatokat, a jövevé­nyek vezetője lefelé fordította a lámpáját, a fiú felismerte benne az épftkezóst irányító művezetőt, emlékezete szerint szürke, vastag munkaruhát viselő emberei is a brigádhoz tar­toztak. — Az adatok, úgy látszik, stimmelnek — mondta a művezető —, de mert önkényesen beköltöztetek más házába, megkapjátok a ma­gatokét. (folytatjuk) GYAKORI AZ ÁRDRÁGÍTÁS, SOK A ROSSZ ÁRU Itt az ősz, a hagyományos vásá­rok ideje. Igaz, már nem kell ezeken a boltokból hiányzó árut hajszolni, de mégis sokan szívesen keresik fel e hangulatos árusító helyeket. Jóhi­szeműen válogatnak a sok-sok ter­mékből, nem is sejtve, hogy esetleg csapdába esnek. Mert nincs minden rendben a vásárokon, s ezt a Szlo­vákiai Kereskedelmi Felügyelőség munkatársainak tapasztalatai is bi­zonyítják. A besztercebányai radvá­nyi vásáron, valamint a privigyei és a nagykürtösi bányásznapon az elle­nőrző vásárlásaik 64,3 százalékánál tapasztaltak árdrágítást. Szinte sem­mi sem változott: az ügyeskedő ke­reskedők továbbra is nagyon sok minőségileg kifogásolható árut kínál­nak a standokon. A villamossági cik­keket például használati utasítás, jótállási levél és az előírt ellenőrzés elvégzése nélkül árusítják. Arra is kevesen gondolnak a vásárláskor, hogy a vásáron megvett árut tulaj­donképpen nem is lehet reklamálni, mert ki jegyzi meg az árus címét, akinek talán nincs is boltja. Az el­lenőrök azon is megütköztek, hogy a higiénikus engedélye nélkül árusít­ják a murcil. Sajnos, a fogyasztókkal a boltok­ban sem bánnak sokkal jobban. Er­re is következtethetünk a felügyelő­ség tapasztalataiból. A 440 felkere­sett kereskedelmi egységben 446 vásárlás után nézték át alaposab­ban a számlát. S az eredmény? Minden második esetben árdrágí­tást állapítottak meg. Az áru minősége sem volt minden esetben a kívánt szinten: 40 799,30 korona értékű élelmiszert kifogásoltak emiatt, 85 889,50 korona értékűt pe­dig a fogyaszthatósági határidő után kínálták az eladók, sőt 13 176,70 ko­ronájuktól el is búcsúzhattak — ennyi volt a helyszínen megsemmisített éle­lem értéke. Az iparcikkek közül 74 fé­le értékesítését tiltották meg, össze­sen 360 425 koronáért. A számok után érdemes néhány konkrét megállapításról is szólni. A pozsonyi Šustek utcai vendéglő­ben 895 liter romlott sört találtak. A 17 542 korona értékű italt nem az előírásoknak megfelelő hőmérsékle­ten tárolták, valószínűleg ezért rom­lott meg, de a söntés tisztaságával sem voltak elégedettek az ellenőrök. A trencsénteplicei Jalta Szálló étter­mében, ahol 240,85 koronáért fo­gyasztottak, 7,75 koronával csapták be őket: az el sem fogyasztott ke­nyeret is számlázták és a felszolgált kolbász súlya kevesebb volt a kelle­ténél. A Zvolenská Slatina-i Ľubica motelban is felárral számoltak: a 82,80 koronás vásárlásra 30,20 ko­ronát „tettek" rá jogtalanul. Az ételt megdrágították és ráadásul szűken is mérték. A hroneci Kamenisté tu­ristaházban több fogyatékosságra mutattak rá: a 160 koronás vásárlás­kor 22 koronával kértek többet, hiányzott az étlap, tízféle olyan árut tároltak, amelynek lejárt a fogyaszt­hatósági ideje. A mérleg és a súlyok sem voltak hitelesítve. A szállodai részben sem volt minden rendben, sőt inkább azt mondhatnánk, alig volt valami is szabályszerű. A privi­gyei Hamilton butikban több mint 20 ezer korona értékű ruházati cikk for­galmazását állították le, mert hiány­zott róluk a használati útmutató. A kassai Karcsi élelmiszer-magánke­reskedő sem örült az ellenőröknek. A hűtőszekrényben szeszes italt, dro­gériái cikkeket és zöldséget is talál­tak, és e furcsa árukeveréken kívül még 2598,50 korona érétkű romlott élelmiszert is felfedeztek nála. Remélhetőleg a 100 ezer koronát alig meghaladó helyszíni bírságokat megsokszorozzák a felügyeletek igazgatói és az érintettek okulnak belőlük. D. T.

Next

/
Oldalképek
Tartalom