Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-23 / 225. szám, szerda

1992. SZEPTEMBER 25. 6 KÖRNYEZETVEDELEM iÚJSZÓi LAPSZÉLEN BETEG A NYELV! EGY NEMZETKÖZI KONFERENCIA KÓRISMÉJE AZ AKCIÓFILM BŰNE? Vadul a világ. Szűkebb környezetünk is. Bármely pillanatban megtörténhet velünk olyasmi, amiről eddig csak külföldi jelentésekben hallottunk. Ha így megy tovább, Texas metaforája kevés lesz a helyzet érzékeltetésére. Már a gyerekek is... Olvashattuk, a múlt hét hétfőjén egy tizenegy éves fiú feltörte lakásukban a szekrényt, melyben legálisan tartott fegyverek és élestöltények voltak elzárva. Aztán annak rendje-módja szerint szétlőtte a bútort, akváriumot, televíziót, a képeket, nem maradt üveg az ajtókban • sem. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami ezután történt. Amikor nyolcéves testvére tért haza az iskolából, eiindult feléje csőre töltött pisztollyal. Meg akarta-e igazán ölni, vagy csupán ijesztgette öccsét, aligha deríthető ki már, mindenesetre megbotlott, a fegyver elsült, a kisfiú pedig - meghalt, ott helyben. Borzasztó, mondja az ember, és igyekezne elfelejteni minél hamarabb a tragédiát, ha a róla kiadott hírügynökségi jelentésben nem szerepelne egyrészt az, hogy: a fiú, ahelyett, hogy az iskolába ment volna, átvideózta a délelőttöt, és feltehetően az akciófilmek hatására követte el tettét; másrészt meg: óvjuk gyermekeinket attól, hogy minden felügyelet és válogatás nélkül nézzenek erőszakot megjelenítő televíziós és videoprogramokat. Nem kétlem, amiről különben főként Amerikában könyvtárnyi tanulmány született, vagyis hogy az erőszak bármely megnyilvánulásának filmes látványa, ilyen alkotások rendszeres ,,élvezése" negatív irányban befolyásolja a gyermek személyiségének alakulását-fejlődését. Természetesen, a dolog azért korántsem ilyen egyszerű, egyértelmű. Nem tudom, milyen családi környezetben növekedett eddig a tizenegy éves fiú, nem tudok semmit lelkületéről, gondolkodásáról, azt sem, hogy egészséges-e teljesen - erről tájékoztatni elfelejtett a hírügynökségi tudósító -, de az biztos, hogy a rossz példa nem feltétlenül szül rosszat, sőt gyakran éppen az ellenkezője történik, jó irányba fordítja a gyermeket, amerre a humánum, az erkölcs, a jóság és más nemes értékek találhatók. Következésképpen: mégcsak feltételezni is butaság (enyhén szólva), hogy kizárólag az akciófilmek hatására követte ei tettét a fiú. Butaság, egyszerűen azért is, mert ha így tenne, akkor minden gyermek, aki ugyancsak sorozatban, felügyelet és válogatás nélkül néz gyilkos filmeket, és netán még legálisan tartott puska is akad otthon - lőne itt, nem csúzlival. Még valami: bárhogy, nézzük, azért az akciófilmek zömében is, Tamási Áronnal szólva, ,,legyőzi a jó a roszszot s a tiszta szív a gonoszot". Minthogy az efféle tragédiák sem előzmények nélkül valók, a kérdés inkább az, például, hogy az akciófilmek látványukban egyszerre vonzó és taszító borzalmai mellé mit és „ mennyit kap a gyermek az imént idézett értékekből, a jó szóból, s a szavakon túl közös cselekvésben is megnyilvánuló szeretetből, melyet, köztudott, ajándékokkal, drága játékokkal, versenybiciklivel, számítógéppel, Barbie-babával pótolni nem lehet; és hogy van-e. elég alkalom értelmes játékra, az iskolában és iskolán kívül. Tudniillik, ezek az értékek nemcsak az akciófilmek hatására esetleg elmozduló mérlegnyelvet egyensúlyozhatják ki a gyermek érzelmi és tudati világában, hanem észrevétlenül megtanítanak választani is - a jó és a rossz között. Az érték és az értéktelen között. Választani az előbbit. Választani a játékot, a tanulást - a rombolással szemben. -bor Élénk érdeklődés kísérte a Nyitrán megrendezett nemzetközi nyelvészeti konferenciát, amelyen két napon át vitáztak szlovákiai, magyarországi, kárpátaljai, horvátországi, németországi és romániai szakemberek. A Hungarisztika Tanszéket érte idén az a megtiszteltetés, hogy gazdája legyen e rendszeres nyelvésztalálkozónak, társrendezőként pedig a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága tett ki magáért, hogy a vendégek és meghívottak a hathatós szponzori támogatással (pl. az Anyanyelvi Konferencia, a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány, a Mária Alapítvány, a Csemadok) jól érezzék magukat a koraőszi napokban az egyetemvárosban. A megnyitó ceremóniák és néhány általános előadás után a meghívottak és az érdeklődők tematikai szekciókra oszlottak, s mert az olvasót alighanem a mai köznyelv állapota érdekli minden bizonnyal a leginkább, a tudósító ezúttal nem az onomasztikai (nevekkel foglalkozó), sem a dialektológiai (nyelvjárástani) szakembereket hallgatta meg, hanem a köznyelvi szekció munkáját kísérte figyelemmel. A köznyelv, ugye, az a normatív szabályokra épülő, intézményekben használt, iskolákban tanított beszélt nyelvváltozat, amely kevésbé választékos, mint az irodalmi nyelv, viszont mellőzi a réteg- vagy regionális nyelvváltozatok familiarizmusát. Ezzel a meghatározással persze számtalan nyelvész kész azonnal vitába szállni, kiderült ez a tanácskozáson is, hiszen a köznyelv határai ma egyre inkább elmosódnak, mint Jakab István docens (a Komenský Egyetem tanszékvezetője) is foglalkozott vele, sokszor nem tisztázott a normák kérdése sem, hiszen ki-ki egyénileg dönti el, meddig tolerálható egy-egy rigonális változat köznyelvi szerepeltetése. A magyar köznyelv szlovákiai változatáról azt tartja, hogy az két szinten aktív, a szépirodalomban és a publicisztikában, sajnos az iskolában kevésbé, mert a vizsgálatok szerint nagy többségükben a diákok érettségizett korukig nem érik el a tantervben kitűzött köznyelvi szintet. Egy regionális köznyelvi változat él erősen bennünk, s aki ráadásul esetleg nyelvjárásban beszél, a választékos megnyilvánuláshoz inkább használja a köznyelvi szinten elsajátított államnyelvet, esetünkben tehát a szlovákét. Állandó és rendíthetetlen nyelvmüvelésre van tehát szükségünk, amely eddig sok eredményt tud már fölmutatni. Alig akadt előadó, aki ne arról szólt volna, mennyire romlik a köznyelv használata. Egyáltalán, válság tapasztalható a nyelvhasználatban, Hangay Zoltán, a budapesti tanítóképző oktatója sokéves tapasztalataiból szűrte le a tanulságot, hogy részben az urbanizáció, részben pedig a mind erősebben terjedő vizuális fogyasztói szokások okozzák: családjainkban elsorvad a kommunikáció. Az iskola nem képes rá, hogy pótolja mindazt, amit egykor a család képes volt kommunikációs rendszerével produkálni. Igénytelen, durva beszédhasználat alakul ki, mivel a felnőttek világa a szleng, a közönségesebb beszéd irányába csúszik, lefelé. Több iskolából érkezett olyan visszajelzés, hogy a tanulók számára nehéz a Zsolnai-féle olvasókönyv - mivel a gyermekek többsége igénytelen nyelvi környezetből érkezik, s egyszerűén nem értik eléggé a szöveget. A különféle új módszerek okozhatják, hogy a gyerekek nem tudnak tagolni sem szóbeli, sem írásos nyelvi szituációban. Rendíthetetlen terminológiakutatónk, Csuka Gyula mérnök ugyancsak alátámasztani látszik - sőt érvei egyenesen borzongató perspektívát rajzolnak elénk - Jakab István félelmeit, mert megállapította, hogy háromezerre, sőt becslései szerint ötezerre is rúg azoknak a szakkifejezéseknek a száma, amelyeket helytelenül használunk, mégpedig nem csupán beszédhelyzetben, hanem - és ez aggasztó igazán - tankönyveinkben. A tízezres határ, talán mondani sem kell, gyakorlatilag az anyanyelv teljes elferdülését hozza magával, vagyis egy magyar számára érthetetlen nyelven fogunk beszélni. Ennek a helyzetnek az elkerülése minden nyelvész, minden pedagógus feladata, s egy megfelelő szótár kiadása egyre sürgetőbb feladat. A nyelvferdülés mellett más nyelvsorvadások is tapasztalhatók a világban, erről számolt be előadásában Bartha Csilla az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa. Detroiti magyarok körében végezte kutatásait, a nyelvhalál és a nyelvcsere fokozatos beálltának köztes állomásait véve szemügyre. Ugyanettől az intézménytől érkezett Nyitrára V. Borbély Anna, aki a magyarországi románok nyelvi szokásait vizsgálta. Kutatásainak eredményei ugyancsak figyelmeztetőek lehetnek számunkra. Megállapította ugyanis, hogy a vizsgált községben a megkérdezettek ötven százaléka egyedül a templomban beszél románul, de ez csak az idősek esetében érvényes. Részben vegyes nyelvhasználat él még bizonyos helyi szituációkban, a trend azonban arra mutat, hogy ma már családon belül is mindinkább kiszorul a román anyanyelv a társalgásból, s helyét az államnyelv foglalja el. Egy, nálunk folyó kutatás eredményeit összegezte Szabómihály Gizella. Gimnáziumi diákok között végzett nyelvhelyességi vizsgálódásait összevetették magyarországi felméréssel, s általánosságban arra a végkövetkeztetésre jutott Lanstyák István kollégájával (mindketten a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékéről), hogy némi lemaradás mutatható ki a hazai diákok nyelvérzékében, viszont a kutatásban részt vevő szlovák iskolába járó, de magyar anyanyelvű diákok esetében erős nyelvi bizonytalanság és nyelvromlás fedezhető föl. Gyivicsán Anna előadásának már. a címe vésztjóslóan hangzott: A kisebbségi nyelv elértéktelenedésének veszélyei. A magyarországi szlovákok nyelvéről megállapította, hogy többszörösen hátrányba került. Az elértéktelenedés kb. az 1870-es évektől észlelhető, amikor az általános magyarosító törekvéseknek akartak megfelelni, majd 1945 után újra felerősödött ez a tendencia, miután a magyarországi szlovák közösség egyre gyakrabban kerül szembe a szlovák irodalmi nyelvvel és a nyelv intézményesített formájával. A mai magyarországi szlovák nyelvnek nincs olyan hivatalos fóruma, amely társadalmi nyelvként értékelné a szlovákot, anélkül pedig a nyelv megáll fejlődni, visszafordul magába, életképtelenné válik fokozatosan. Jakab Róbertné, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének elnöke ezúttal gyakorló pedagógus' ként szólt a nyelvi konferencia résztvevőihez, rákapcsolódva Gyivicsán Anna gondolataira, s kijelentette, a nem létező szlovák iskolarendszer nem teszi lehetővé a szlovák nyelv köznyelvi funkcióinak megerősödését. Az élő szlovák, az otthon beszélt nyelvjárás nem válhat a köznyelvi norma pótlékává. A helyzet súlyosságát igazolja egy kutatás: az ötszáz legfrekventáltabb szlovák szóból mintegy háromszázhatvanat ismer és használ a magyarországi szlovák. A kisebbségnek nincs erős értelmiségi rétege, amely nyelvében élne tovább, vagyis a szlovák egyre inkább veszít nyelvi funkciójából, azaz kihalásra van ítélve. Súlyos megállapítások ezek, s helyénvalónak bizonyul a kérdés: szüksége lehet-e tehát a kisebbségnek a köznyelvre? Jakab Róbertné válasza természetesen: igen, de azzal a feltétellel, hogy legyen társadalmi fóruma ennek a köznyelvnek. A felszólalásokat követő vitában fölmerült és általános támogatásra talált az a gondolat, hogy meg kell teremteni egy olyan nyelvművelő formát a televízióban, amely az egész Kárpát-medencei magyarság számára segítené javítani a nyelvi állapotokat. Sebestyén Árpád, a budapesti ELTE professzora annak a véleményének adott hangot, hogy a nemzetiségi törvény elfogadásának késleltetése rontja az esélyeket, ugyanakkor figyelmeztetett rá, nem szabad megengedni, hogy a közoktatásba betörjön a regionális nyelvhasználat, igenis ragaszkodni kell hozzá, hogy a modern, normatív köznyelvet sajátítsa el minden kisebbség, mert nyelvének elevenen tartása önnön létének záloga. BROGYÁNYI JUDIT tek sok alapvető hasonlóságot, kiiktathatatlan azonos tényezőt tartalmaznak, de sok újat is hoznak a nevelési stílusba, a pedagógusi magatartásba. Olykor csak a súlypöhtozás tér el a különböző szemléletekben, néhány tényezőt azonban változatlanul hangsúlyosnak tart szinte minden hagyományos és reformpedagógiai modell. Ezek a következők: -az óvónő alapos pedagógiai, pszichológiai, szaktudományi és módszertani felkészültsége; - a legfőbb óvodai tevékenység a játék; - az emocionálisan gazdag tevékenységek szervezése mellett nem hanyagolhatók el a racionális felkészítés életkornak megfelelő formái sem. örvendetes jelenségnek tartom, hogy hazai óvodáink egy része nyitott az újra és másra, mer változtatni, frissíteni, hogy óvónőink zömében „nyüzsög" a kíváncsiság minden újszerű iránt, amellyel megtermékenyíthetik munkájukat. Dicséretes, hogy többjük nem elégszik meg a jónéhány éve elnyert középfokú végzettséggel, hanem továbbképezi magát, tanfolyamokon, nyári egyetemeken vesz részt, és pártolja a főiskolai bakkalaureátusi képzést, belátva, hogy az előbbrelépés útja a tanulás, az önművelés. Úgy vélem, szakítanunk kellene végre azzal a bemerevedett szemlélettel is, hogy óvodapedagógus csakis nő lehet. Változatosabb magatartási modellt, nevelői stílusváltozatosságot hoznának (hozhatnának, család- és életközelibbé tennék) tehetnék az óvodát az óvó bácsik. De kérdezzük meg erről a gyerekeket! LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT ÓVÓNÉNI - ÓVÓBÁCSI A JOBB „ÓVÓISKOLÁÉRT" Sokat foglalkozunk mostanság - szóban és írásban - az iskolák - alap-, közép- és felsőfokú - létkérdéseivel, az újszerűséggel, az alternativitással, a hatékonysággal és sorolhatnám még. Valahogy háttérbe szorul gondolkodásunkban az óvoda, noha ott is van gond elég, s ott is fújnak új vagy újabb szelek, s ráfigyelni legalább annyira fontos, mint az iskolára. Hiszen az óvodában, az óvodából indul el kislányunk,' kisfiunk az iskolába. A neveléstörténet amúgy is óvóiskolánk és/vagy kisgyermeki óvó- és képzőintézetnek nevezi a Brunszvik Mária Terézia grófnő által 1828. július 1-én Budán megnyitott nevelőintézetet s az utána hamarosan következőket is, amelyek már nemcsak Budán, hanem Besztercebányán, Pozsonyban, Nagyszombatban nyíltak. Fontos szempont volt létrehozásukban • a munkával elfoglalt szülők magukra maradó kisgyermekeit minden bajtól megóvni. Ez az alapvető funkció ma is érvényes, mindamellett a fejlődés változást is hozott a különböző funkciók súlypontozásában. Ma az óvoda meghatározásában benne van, hogy pedagógiailag determinált szocializációs intézmény, amelyben a nevelési alaphelyzetekbe szervesen illeszkedő, rendszeres tevékenységek kölcsönhatásban vannak; s ezek nem közvetlenül, hanem közvetve befolyásoltak, és tudatos együttműködési és érintkezési képességeket fejlesztenek, A hatékony reformpedagógiák alapja a tevékenység- és élményközpontú nevetés s a gyakorlatcentrikus nevelésfelfogás. Az óvoda funkciója tehát nemcsak a kisgyermekek egésznapos védelme, foglalkoztatása, hanem azok életmódszükségleteinek figyelembe vétele mellett a testi, szellemi és lelki épülésük szolgálata. Ezt az ,,egész"-ség szemléletet, a harmonikus személyiségfejlesztést hivatott elősegíteni minden óvodai tevékenység. Az óvodapedagógusok képzésében is felerősödött az a társadalmi igény, hogy az óvóképzés és az óvodai nevelés felelősségteljesebb, hatékonyabb, korszerűbb legyen. Vonatkozik ez az óvónők elméleti és gyakorlati felkészítésére szakmai és szakterületeken egyaránt. Az óvodapedagógus-képzésnek rugalmasan kell reagálnia az óvodák tartalmi megújulásának követelményeire. A hagyományos módszertani eljárásokat kiegészítik, megreformálják, olykor felváltják az új alternatív modellek. Előtérbe kerülnek a természet- és életközeliséget hangsúlyozó, a személyiség kényszer nélküli fejlesztését célzó, a szabadság és nyitottság elvét érvényesítő programok. Kulcsfogalmak az óvodai nevelésben a gyermekközpontúság, az egyén tisztelete; a gyermekek szabad játékválasztása, a szabad önkifejezési, alkotási tevékenységi formák, s mindezek csoportokra bontva, differenciálva vagy egyénre szabva. Érvényben van az a meggyőződés is, hogy a vegyes összetételű csoportokban is optimális a gyermeki személyiség fejlődése, s ez az élménypedagógia módszereivel, élményekre épülő spontán és irányított tanulással, kötött és kötetlen tevékenységi formákkal biztosított. A gyermek együttesség, mozgás, tevékenység és szerepjátszás iránti igényéhez az osztatlan csoport egészséges arányban nyújtja az egyedül játszás, a szabad játszás, a közös és irányított játék feltételeit. E forma pártolói szerint a vegyes összetétel biztosítja az óvónő irányításával az óvodai élet családias, érzelemteli, nyitott légkörét. Az osztatlan csoportban az óvónő mint modell mellett a nagyobb gyerekek pozitív hatása érvényesül az utánzáson alapuló tanulási folyamatban. Van, aki ezt a modellt választotta, félig-meddig kísérletül. is, hogy összehasonlíthassa a hagyományos háromcsoportos módszer érvényeivel, hátrányaival. Van, aki a Waldorf-óvoda mellett döntött, amely a művészi, a gyakorlati és az intellektuális képzés egységessé organizáló tevékenységmódokat alkalmazza. Alapja a készségekké feldolgozott tudás. Egyrészt a kisgyerekek ismereteiből és mindenkori szükségleteiből (szomatikus, pszichés, életkori, individuális), másrészt az adott történelmi korszakból és társadalmi helyzetből indul ki. Emberképe empirikus, idealista. Legfontosabb feladatainak tartja a nagyfokú érzelmi biztonság, érzékszervi megtapasztalás, utánzás, művészi hatás, s a testi igények kielégítésének megteremtését. A különböző modellek és kísérle-