Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-18 / 221. szám, péntek
7 PUBLICISZTIKA 1992. SZEPTEMBER 18. III. AZ ELLENTMONDÓ KÉT ELV: A TÖRTÉNETI ÉS AZ ETNIKAI A Magyarország című hetilap a közelmúltban történeti publicisztikai, POGÁNY MIKLÓS tollából származó cikksorozatot szentelt a Csehszlovák Köztársaság létrejöttének. Ennek alapján készült az a rövidített és szerkesztett változat, amelyet három folytatásban közlünk. A HABSBURGOK TRÓNFOSZTÁSA „1918 júniusától kezdve a cseh országok Párizsban székelő Nemzeti Tanácsának fáradhatatlan diplomáciai erőfeszítése első érett gyümölcsét kezdte teremni. A francia kormány 1918 júniusában a Nemzeti Tanácsot elismerte a csehszlovák nép érdekeit képviselő legfelső szervnek és a jövőbeli csehszlovák kormány alapjának. Augusztusbán és szeptemberben következtek az angol, az amerikai, a japán és az olasz kormány hasonló nyilatkozatai. Október 14-én dr. Beneš, minta Nemzeti Tanács főtitkára bejelentette a szövetséges kormányoknak a tanács határozatát az ideiglenes csehszlovák kormány megalakításáról (Masaryk, Beneš, Štefánik), s október végéig az összes szövetséges kormány de jure elismerte ezt a kormányt. Washingtonban október 18án Masaryk professzor jelenlétében megtörtént a cseh függetlenségnek és annak az alapelvnek a kinyilatkoztása, melyben a jövendő csehszlovák demokratikus köztársaság alkotmánya gyökerezni fog" — írja Krofta, aki aztán megjegyzi, hogy nem sikerülhettek Károly császár kísérletei a Monarchia megmentésére, mert az október 16-ai császári manifesztumot, amely a föderatív átalakítást a birodalom népeire bízta, a cseh képviséló'k visszautasították. Krofta megírja, hogy amikor október 21 -én közzétették Wilson válaszát az osztrák—magyar békeajánlatra (ebben Wilson kijelentette: a döntés az érintett nemzeteket magukat illeti), a cseh képviselők küldöttsége, élén dr. Kramar-zsal, a császár engedélyével indult el Genfbe, hogy ott dr. Benešsel tárgyaljon. „Távollétük alatt, várakozásukon kívül következett be október 28-án a •csehszlovák függetlenség kikiáltása... megmozdult a Nemzeti Tanács, melynek elnökségét a távollevő dr. Kramar helyett az agrárpárt megfontolt vezére, Anton Švehla vitte, s melynek lelke az éles elméjű és energikus dr. Rašin volt, s nem várva be Genfbe küldött megbízottainak visszatértét, mint ideiglenes kormány azonnal átvette a felszabadított ország közügyeinek intézését... két nappal később csatlakozott Szlovákia a túrócszentmártoni Nemzeti Tanács nyilatkozatával, melyet az öreg szlovák hazafi, Dula Máté terjesztett elő" — írja Krofta, s könyvének következő fejezete már az 1918. november 14-ei prágai nemzetgyűlési ülés eseményeit mondja el, ahol „dr. Kramar... a Habsburg—Lotharingiai dinasztiát a cseh tartományokra való minden jogától megfosztottnak nyilvánította." A nemzetgyűlés kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot, elnökévé megválasztotta Masarykot, az első kor-mány elnökévé kinevezte dr. Kramaŕ-t, Beneš külügy-, Štefánik hadügyminiszter lett. (Sem Masaryk, sem Beneš, de Štefánik sem volt ott az ülésen. Masaryk csak 1918. december 21-én érkezett haza, Beneš Párizsban maradt a béketárgyalások befejezéséig, Štefánik, aki Szibériában tartózkodott a légiónál, hazatérésekor, 1919 májusában szlovák földre zuhant repülőjével, s a földet érés pillanatában meghalt.) KONGRESSZUS RÓMÁBAN A cseh nemzetgyűlés tagjai abban a biztos tudatban hozták meg határozataikat, hogy minden terveik szerint történik majd. Ebben döntő szerepe volt egy 1918 áprilisi, római eseménynek. Az olasz fővárosban ült össze „a Monarchia elnyomott népeinek kongresszusa". A kongresszust az angol R. IV. Seton-Watson (akit Scotus Viator néven is ismer a politikai irodalom, s aki többször is járt a háború előtt a Monarchiában) és az ugyancsak angol Henry Wickham Steed (a Habsburgokról szóló egyik legalaposabb tudományos mű szerzője) szervezte, A cseheket és a szlovákokat Beneš, Štefánik és Osusky képviselték. A kongresszus a leghatározottabban, hangos szóval követelte a Monarchia feldarabolását. Beneš a kongresszus végén elégedetten mondta barátjának, Jules Sauerwein francia újságírónak; „Az Ausztria feldarabolására irányuló tervünk pozitív programot ad az antantnak." AZ ÚJ ÁLLAM HATÁRAI 1918 áprilisában, amikor „a Monarchia elnyomott nemzetiségeinek kongresszusa" Rómában ülésezett, még nem volt pontos elképzelés arról, milyenek is lesznek a majdan megszülető új csehszlovák állam határai. Október legvégén Genfben találkoztak a cseh politikai vezetők, emigrációban élők és hazaiak. Itt egyetértettek abban, hogy az új államnak meg kell kapnia a történelmi cseh tartományok mellett az osztrák Sziléziát, a Szudéta-vidéket, Szlovákiát és ezek határain bizonyos, az új állam számára előnyös kiigazításokat. „Mindezeken túl az új állam része lesz a Fertő-tó vidéke, amelyen szlovák és szlovén szigetek vannak elszórva; e régiónak — amelyet az etnográfiai szempontok a csehszlovák államhoz csatolnak — az a kettős előnye lesz, hogy kapcsolatot létesít Jugoszláviával... és hogy elzárja a németek elől a Balkánra vezető utat" — idézi egy genfi francia jelentésből Ormos Mária a „Padovától Trianonig" című könyvében. Ugyancsak Ormos Mária ismerteti az 1918 novemberében a francia külügyminisztériumban készült tanulmányt az új állam határairól. Ismeretlen szerzője szerint „az egységesítendő tartományok mind etnikai, mind egyéb szempontból rendkívül eltérő típusúak", majd a tanulmány Szlovákiáról szólva megállapítja: „Szlovákia nem egyéb, mint egy mítosz; Észak-Magyarország szlovák törzsei sohasem alkottak államot; típusuk nem egységes, faluról falura változik." A szakértő a tanulmányban annak a területnek a keleti határát, ahol a szlovákok számottevő arányban találhatók, az Ung folyóban jelöli meg, majd „a vonal Sátoraljaújhely felett Rozsnyóhoz és Rimaszombathoz kanyarog. Losoncnál éri el az Ipoly folyót és azt éázakfelé követi, majd lehajlik Nyitra alá és Pozsony felé lejt, elérve annak külvárosát, de magát a várost nem, míg végül felfelé haladva a Morvánál érvéget... Csupán e vonal mögött lehet szlovák földről beszélni. Sőt, az igazán szlováklakta területet a Garam vonaláig korlátozhatjuk, az ettől keletre fekvő területeken ugyanis mindig csak kisebbségek éltek. Liptó, Zólyom, Trencsén hegyes vidékei a valóban szlovák földek... Az általunk meghúzott etnográfiai vonal sehol nem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar és német folyamnak. Nem foglalja magában Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben dolgoznak ugyan szlovák munkások, és amelynek piaca odavonzza a környék szlovák parasztjait, de ahol 42 németre és 40 magyarra mindössze 14 szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Túrócszentmárton" — olvasható a francia tanulmányban. AKI BÍRJA, MARJA Ausztria—Magyarország számára a háború 1918 novemberében ért véget; 3-án a Padova melletti villa Giustiban Viktor Weber tábornok aláírta a fegyverszüneti egyezményt, 13-án pedig Belgrádban a magyar kormány képviselője kézjegyével látta el azt a katonai konvenciót, amely a fegyverszünet előírásait reá vonatkoztatta. November végén érkezett Budapestre az antant misszió — Vix francia vezérkari alezredes vezetésével — a konvenció végrehajtása ellenőrzésének feladatával. Az előző hetekben a cseh légió egyes csapatai vonultak be Szlovákiába. Ám amikor a konvenciót aláírták (ennek 4. pontja „a magyar terület, a fontos stratégiai pontok megszállását" is említi, a 17. pedig leszögezi: a magyar területek, Horvátország kivételével, magyar közigazgatás alatt maradnak), a Károlyikormány visszaküldte Szlovákiába egyszer már kivont csapatait, s ahogy Ormos Mária írja, „az akkor még szedett-vedett cseh egységek nem tanúsítottak ellenállást". Amikor a cseh csapatok megkezdték a visszaszivárgást, Vix szemrehányást tett Milan Hodža Budapestre érkezett csehszlovák küldöttnek a szlovákiai benyomulás és az ottani atrocitások miatt. Vix Belgrádba, Henrys francia tábornokhoz intézett átiratában leszögezte: „Magyarország északi határát... az én véleményem szerint a csehszlovákoknak nem szabad átlépniük, s ez utóbbiak minden erre a területre irányuló követelését majd csak a békekongresszuson lehet megvitatni." 1918. november 6-án megalakult Szakolcán az első szlovák kormány, s másnap annak egyik tagja, Vavro Šrobár Prágában sürgette Szlovákia megszállását, mert „itt nem segíthet semmilyen diplomáciai kilincselés és semmilyen politikai fortély: aki előbb teszi rá a kezét Szlovenszkóra, az maradandóan bírni is fogja" — emlékezik vissza Šrobár 1928-ban írott könyvében 1918-as éveire. A nem nagy létszámú cseh haderő, mint a Vix-átiratból tudjuk, elég lassan haladt előre. December 6-án Hodža megegyezett Bartha Albert maCSEH TERKEPEKÁ MONARCHIA EELBONTASARA A Beneš-féle térkép (2) és a T. G. Masaryk által 1916-ban saját kezűleg rajzolt térképen (3) — amelyet František Houdek, a párizsi csehszlovák békedelegáció szakértőjének „Vznik hraníc Slovenska" (Szlovákia határainak keletkezése), Bratislava, 1931. c. munkájából vettünk át (301.1.) — egyaránt szerepel Beneš és Masaiyk közös elképzelése, a csehszlovák—jugoszláv korridor. E teriilet — a korridor — nyugati halárát a Morva folyó torkolatától Bracking, majd a Lajta-hegységgerince mentén egészen a Rába felső folyásáig húzódó vonal alkotta volna. A déli határ a Rábca Kapuvártól délre eső szakasza, míg a keleti Kapuvártól keletre, északi irányban ismét a Rábcáig majd annak mentén Moson községig, innen pedig északkeleti irányban továbbhúzódva Vajkával (Vojka nad Dunajom) szemben érte volna el a Duna vonalát. A korridor tehál magában foglalta volna az egész Fertő-tavat, Sopront, Magyaróvári, Kapuvárt stb. A Masaryk és a Beneš-féle térkép közötti lényeges különbség, hogy míg Benešé az ún. földrajzi határt — tehát: Vácig a Duna vonala, majd a Cserhál és a Biikkhegység gerincén át Miskolctól keletre egyenes vonalban a Hernád menti Geszlelyig, innen a Hernád mentén Aszalóig, tovább a Tokaji-hegység gerincén át Sárospatakig majd a Bodrog illetve a Tisza mentén a magyar—román határig —, addig Masaryk térképe löbbé-kevésbé a mai határvonalat követi. Mindkét térkép jelzi a napjainkban Németországhoz tartozó luzsicai szorbok által lakott területek iránti cseh érdeklődést is. Ugyanígy igényt tartottak a történeti Cseh-Szilézia egész területére is. Érdekes még, hogy Masaryk nagyvonalúan a Gyékényes-Kaposvár -Szekszárd vonallal jelölte meg a magyar-,, szerb" határvonalat. (Szarka Lászlónak a História 1984. 1. számában megjelent közlése alapján.) gyar hadügyminiszterrel egy demarkációs vonalban, ez Pozsonytól és Kassától északra húzódott. (December20-án Vix még jegyzékben követelte Hodžától, hogy a cseh hadsereg ne lépje át ezt a vonalat, s főként ne vonuljon be Kassára, ahogy tervezte.) December 23-án kapta meg Vix az antant-tábornokoktól az új vonal leírását: ez már a Dunát, illetve az Ipoly folyót követte, és Losonc alatt Rimaszombaton át, Kassa alatt vezetett az Ung folyóig, és ezt követte a volt határig. ÜGYESKEDÉS A BÉKEKONFERENCIÁN Kamii Krofta szerint nagyon nehéz volt „a Csehszlovák Köztársaság szlovenszkói részén az. országhatár megállapítása. Ugyanis a régi Magyarországnak szlovák vidéke soha nem volt sem egységes országrész, sem egységes közigazgatási terület". Krofta megjegyzi, hogy „még mielőtt a békekonferencia megállapította Szlovenszkó végleges határát, a magyarok még egy-. szer merész kísérletet tettek, hogy erőszakkal újra hatalmukba kerítsék azt. Kun Béla kommunista kormánya alatt (1919 májusában) a Vörös Hadsereg betört a csehszlovák haderő által egészen elégtelenül védelmezett Szíovenszkóba, és hatalmába kerítette a szlovák terület nagy részét. De az antant rendelkezésére a magyarok csakhamar kénytelenek voltak a támadást beszüntetni és Szlovenszkóból kivonulni." Csehszlovákia határainak kérdése felmerült azokon a megbeszéléseken is, amelyeket Smuts dél-afrikai tábornok 1919 áprilisában Prágában folytatott. A tábornok Masaryk elnöknek kifejtette aggályát amiatt, hogy a csehszlovákok által kívánt dunai határral Csehszlovákia a Csallóközben jelentős magyarlakta területeket foglal majd magába. A tábornok jelentéséből tudjuk, hogy Masaryk „ezt elismerte, ésazt mondta, hogy e magyar területeket illetően jobb szeretne búcsút mondani minden igénynek, és a cseh határt északra tolni úgy, hogy ezt az egész etnikailag magyar területet Magyarországnak hagyják. De egy feltétellel: azzal, hogy Csehszlovákia cserében kap egy kis sávot a magyar területből a Dunától délre, Pozsonynál, Parndorf irányában..." A békekonferencián (elsősorban 1919. február 5-én tartott előadásában a párizsi konferencia Tízek Tanácsa előtt) Beneš külügyminiszter a csehszlovák igényeket minden olyan esetben, amikor az etnikai elv nem volt használható, kizárólag gazdasági indokokkal támasztotta alá. A stratégiai szempontokról egyetlen szót sem ejtett a nyilvánosság előtt, holott a csehszlovák létbiztonság sarkalatos pontjain az indokok ebben és csakis ebben a szempontban gyökereztek. 1919 márciusában a csehszlovák delegáció kérte a franciákat: változtassák meg javukra a demarkációs vonalat, adják meg az új államnak Kárpátalja elfoglalásának lehetőségét is, mert „Csehszlovákia csak így tud védekezni a bolsevizmus ellen". KISEBBSÉGI SORS, ESZMÉNYI POLITIKA így született meg az új állam. „Csehszlovákiáta kétegymásnak ellentmondó elvre — a történeti és etnikai elvre — alapozva hozták létre, Masaryk és Beneš az Osztrák—Magyar Monarchiát, a nagy többnemzetiségűállamot egy kis többnemzetiségű állammal váltották fel" — írja Fejtő Ferenc, hangsúlyozva, hogy ebbe a német és magyar kisebbség nehezen nyugodott bele, és a szlovákok is nehezen viselték el a prágai centralizmust. Az a remek elemzés, amelyet Csehszlovákia születéséről is adott Bibó István 1946-ban „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága" című művében, leszögezi: „tisztánlátó, bátor és demokratikus közvélemény és politika... maximális lehetőségeket nyújt a kisebbségeknek a meglevő kereten belül, és saját kezdeményezéséből megvalósítja a legmerészebb kisebbségi követeléseket." Ez eszményi politika; ám Kelet-Európában ez ideig még nem valósult meg. (VÉGE)