Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-18 / 221. szám, péntek

1992. SZEPTEMBER 18. . ÚJSZÓM A KASTÉLY ES LAKÓI Szódó kis település a Lévai járásban, közigazgatásilag Zselízhez tartozik. Ebben a faluban található a járás hét szociális intézményeinek egyike: a nyugdijasok otthona. A kastély, ahol az otthont 1964-ben megnyitották, a falu közepén Van. Nem is annyira kastély, mert annak túl kicsi, inkáfcip amolyan kúriaszerű épület gyönyörű parkkal, értékes fákkal. Utolsó tulajdonosa Staub Gábor volt, a háború végén tó'le „örökölte" az állam, hogy azontúl a léha urak helyett a dolgozó nép javát szolgálja. Előbb szülőotthont rendeztek be benne, hogy aztán öregek otthona, sok idős ember életének utolsó állomása legyen. Ma harmincegy lakója van. Harmincegy férfi és nő, akiknek már senkijük ' sincs; vagy ha van is... Itt, a szódói kastély falai között töltik öregségük napjait, hónapjait, éveit. Balogh Mária igazgatónő szerint az épület nem igazán alkalmas arra a célra, amit szolgál. A falak vastagok, az ablakok keskenyek, a ter• mek magasak, sötétek és nehezen fűthetők, az alapterületük viszont nagy. Nagyobb mértékű átalakítást nem végeztek rajta mióta állami tulajdonba került. A szobákban most - hatan, nyolcan is élnek. Nagy problémát jelent a zsúfoltság — megoldhatatlan problémát, mert a nagy termekből nem lehet kisebbeket csinálni, ahogy a szűk folyosót sem lehet kiszélesíteni, tágasabbá tenni, ahogy a dohányzóként, tv-szobaként, közös helyiségként használt aprócska hallt sem lehet megnagyobbítani. Be kell érniük azzal, ami van. A múltban, amikor még pénz is hamarabb került volna az átalakításra, a hozzáépítésre, nem igényelték, most meg már hiába szeretnék. Még jó, hogy a központi fűtést bevezették a füstös kályhák helyett, de a fürdőszobák, a szociális helyiségek modernizálására már nem került sor. Lenne igény könyvtárszobára, olvasóteremre is, no meg egy új pavilonra. Csak hát más az igény és megint más a lehetőség. Nincs rá keret, no meg hogy a restitúciós folyamat is beindult, az időközben jelentkezett örökös sem szívesen egyezne bele. Egyelőre ugyan még nincs tisztázva a tulajdonviszony, az örökös visszaigénylési kérelme a lévai földhivatalban vár a sorára, de a biztonság kedvéért az otthon vezetősége már megegyezett a várható új tulajdonossal, hogy tíz évig még használhatja a kastélyt a hozzá tartozó háromhektáros parkkal együtt, így az otthonnak nem kell költöznie, legalábbis egyelőre nem. Bár az igazgatónő megjegyezte, még az sem biztos, hogy nyugdíjas otthon lesz-e jövőre is a szódói kastélyban. A járási szociális ügyi osztálynak ugyanis az az elképzelése, hogy az idősek helyét mentálisan sérültek vennék át, mert erre nagyobb szüksége van a járásnak. Az elképzelésük megvalósításába ugyan közbeszóltak a választások, a realizálás azonban valószínűleg csak idő kérdése. Az otthon jelenlegi igazgatónője mindenesetre azt szeretné, ha az otthon lakóit nem kellene átköltöztetni máshová, hogy akik már évek óta ott élnek, maradhassanak, és csak a megüresedett helyre jönnének fokozatosan az új lakók. A lakók mindebből egyelőre semmit nem érzékelnek. Élik a maguk életét, miközben az egyik nap olyan számukra, mint a másik, eseménytelen és szomorú. Ülnek a szobában, az ágyak szélén, vagy a folyosón, a szekrények közé préselt padokon, még a parkba is ritkán mennek ki sétálni. Csak ülnek és várnak. Arra, hogy valami történjen. Hogy valaki jöjjön, hogy valaki menjen... Koncz bácsi egy éve él az otthonban. Kissallói származású, életének nyolc évtizedét ebben a faluban élte le, Kemény munkával eltöltött élet volt az övé. Egyszerű parasztember, mindig a főidőn dolgozott. Előbb a sajátján (ami nem volt sok), majd a szövetkezetben. Mindez ma már a múlté. Koncz bácsinak már csak az emlékei maradtak. Olvas — azzal tölti napjait. A könyvekbe menekül a magány érzése elől. Nem titkolja, rosszul érzi magát az otthonban. Hiányzik a faluja, az ismerősei, a barátai, és hiányzik a családja. — Árva vagyok — mondja, és az ismert nótát kezdi énekelni. Horváth bácsi, a szobatársa némán hallgatja, majd halkan megjegyzi: — Jó, hogy itt van, mert máskülönben talán kint lenne az utcán. Ő a szomszéd faluba, Sáróra való. Ott él a családja. Ó meg itt. Egy éve. Már vagy még? Maga sem tudja. Lassan telnek a napjai. Hogy valamivel elfoglalja magát, elvállalta a zöldséges kert gondozását, öntözi, kapálgatja, leszedi a termést. Érti és szereti ezt a munkát, hiszen ezt csinálta egész életében. A férfiak valahogy nehezebben viselik az otthonba kerülés tényét, az otthontól, a családtól való elszakadást, s nehezebben is illeszkednek be az új környezetbe, mint a nők. Ők többen is vannak. Az otthon legidősebb lakója is nő: Mária néni 1903ban született. Négy éve karácsonykor költözött be. Zselízen lakott, de fájós dereka, lábat nem bírta a lépcsőmászást a harmadik emeleti lakásába. Meg egyedül is élt, családja szerteszét áz országban. Nem volt, aki segítsen, aki ellássa, akire számíthatna a bajban. Inkább bejött az otthonba. Itt legalább gondját viselik, van kihez szólnia. Imádkozik, alszik, beszélget — ezzel telik a napja. Nem panaszkodik. Neki olyan kevés kell már, egy tál meleg étel, néhány jó szó... A szobákban, az ágyak melletti asztalkákon kevés helyen láttam családi képeket, vagy más személyes tárgyat. Judit néni e kevesek közé tartozik. Ő az elsők között érkezett a szódói kastélyba még 1964-ben. Akkor negyvenéves volt. Most hatvannyolc. Az öccse, egyedüli hozzátartozója a szomszéd községben él. Még egyszer sem volt meglátogatni. Judit néni sem megy hozzá. Pedig egyébként gyakran utazik, még a magyarországi Szarvason élő ismerőseihez is elmegy. Judit néni ugyanis áttelepült szlovák. Az 1947es lakosságcsere alkalmával jött át Szlovákiába öccsével, nénjével, édesapjával együtt. Itt maradt egyedül. Most már a kastély az otthona. Ugyanúgy, mint a többi harminc lakónak. S a nővérkék, a szakácsnők, az igazgatónő és a többi alkalmazott pedig a családja. ,— Az igazi családot, az elvesztett otthont mi nem tudjuk pótolni — ismeri be szomorúan Balogh Mária igazgatónő. — Mi itt csak megszépíthetjük az utolsó éveiket. Mert ők már azzal a tudattal lépik át a küszöböt, hogy ez az utolsó állomása életüknek. Éppen ezért mi mindannyian, mind a tizennégyen azon igyekszünk, hogy tartalmat adjunk az itt töltött éveiknek. Ebben a munkában semmi sem olyan fontos, mint a hozzáállás. Egy jó szó, egy simogatás többet ér, mint bármilyen értékes ajándék. S ők olyan hálásak tudnak lenni. A szeretet, a gondoskodás hiánya miatt kerültek hozzánk, mi megpróbáljuk nekik ezt megadni. A hozzátartozóik helyett is. A szódói otthon krónikájába eddig 212 nevet jegyeztek be. Ennyi lakó fordult meg 1964 óta a kastély falai között. Az elhunytak neve pirossal van áthúzva. Sokan beléptek már a kastély kapuján, bőröndjük mélyén gondosan összehajtva hozták a sötét öltönyt, a fekete ruhát, amiben aztán távoztak. Végleg. Az utolsó útjuk már haza vezetett. Akiknek megadatott. Mert még ez sem adatott meg mindannyiuknak. Az otthonnak saját sora van a falu temetőjében. S. FORGON SZILVIA Méry Gábor felvételei RIPORT 8 LELKIZÉS NÉLKÜL ÁLDATLAN HELYZETBEN A RIMASZOMBATI ELMEGYÓGYÁSZAT A lelki megbetedéseknek és ezek kezelésének (sajnos) még mindig nem tulajdonítunk olyan jelentőséget, mint a testi megbetegedéseknek. Az elmebajban szenvedőt mellőzi, lenézi környezete, sőt a megértés, a segítség, a lelki támasz helyett gyakran bolondnak nevezi őt. A lelki betegek fölött sokan törnek pálcát azzal, hogy gyógyíthatatlanok, csak ideig-óráig kezelhetők így aztán a pszichiátriára jutott embereket gyorsan leírja környezetük, mellőzik barátaik... Bizonyított tény viszont, hogy a szakszerű kezelésen átesett betegék, kevés kivételtől eltekintve, teljes mértékű emberekként térhetnek vissza munkahelyükre. A gyógyszeres kezelés mellett fontos tényező a betegek utókezelése, felkészítésük a családba, munkahelyre való visszatérésre. A gyakorlatban nem ily egyszerű a gyógyulás. A megbetegedett rendszerint nem tud rendesen kommunikálni, sem dolgozni. Sokszor zárt osztályon kezelik, ahol hetekig, hónapokig belső nyomorúságába, betegségébe temetkezve kénytelen élni. A gyógyszeres kezelést követően kellene jönnie az átállásnak. De a kórházon belüli átállásnak, tehát a felügyelet melletti munkaterápiás utókezelésnek a feltételei nincsenek meg. A FELTÉTEL ELLENÉRE A rimaszombati kórház elmegyógyintézetében még ma sem működik a rehabilitációs, munkaterápiás részleg. Dr. Korcsog Péter főorvos a kinevezése óta elégedetlen. — Annak idején azzal a feltétellel vállaltam el az osztály vezetését, hogy az igazgatósággal karöltve sürgősen hozzáfogunk a rehabilitációs részleg kiépítéséhez. Besztercebányáról jöttem ide és az ottani viszonyokhoz és feltételekhez szokott gyakorló orvosként tapasztaltam, hogy itt ezidáig egyáltalán nem szenteltek figyelmet a pszichoterápiának. Enélkül én elképzelhetetlennek tartom a kezelés egészét, a betegek adaptálódását és visszatérését a hétköznapi életbe. A három járást ellátó osztály körzetébe 250 ezer lakos tartozik és bizony mindig zsúfoltak a szobák. Nyolcvan ágyunk van, de általában 85—87 beteget kezelünk, mert egyre több a lelki beteg és bizony sok a visszaeső is. Ez nemcsak a lakossági intoleranciából fakad, de abból is, hogy sokukat nem tudták felkészíteni az élet, a munkahely megpróbáltatásaira. Látva a szobák zsúfoltságát, hangsúlyt helyeztem arra, hogy egy rehabilitációs munkahelyet építsünk kí. A beígért helyiségeket féléves késéssel kaptuk meg. ELFOGY A PÉNZ Az egykori börtönépület alagsorában megvalósulni látszottak a főorvos elképzelései. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert csakhamar kiderült, kiürült a kassza, elfogyott az erre szánt pénz. Még az építészeti munkálatok befejezésére sem futotta. Mikor ennek híre ment, több magánvállalkozó és állami vállalat is igyekezett a maga módján segíteni, A rimaszombati Meding magáncég a kőművesmunkákat végezte el, a Novoker losonci részvénytársaság csempét adott, voltak, akik egyszerű, de már használt gépeket bocsátottak rendelkezésükre, Egy ponton azonban mégis megrekedt a munka. — A kórház vezetésének beruházási politikája számomra átláthatatlan és érthetetlen, értetlenül és tehetetlenül állunk a befejezetlen beruházás láttán, kilincseltünk, leveleket küldöztünk, szponzorokat kerestünk, hogy a hiányzó pénzeszközöket előteremtsük. Közben a kórház élén ujabb személycserék történtek, új arcok jelentek meg a beruházási részlegen, ás bizony nem a mi osztályunk gondjainak megoldásával kezdték működésüket. Csalódott vagyok. Nem akarok megfutamodni, hisz három járás betegeiről van szó és időközben már presztízskérdéssé vált számomra is, hogy véghezvigyem azt, amit elterveztem. A történtek után viszonť"már egy kicsit nevetséges, de egyben felháborító számomra, hogy ami másutt természetes, azért nekünk itt óriási erőfeszítéseket kell tenni, és még így is csak pislákol a remény. * * * Ez tehát a helyzet a közép-szlovákiai régió délvidéki járásainak lelki betegeit gyógyító rimaszombati pszichiátrián. Ahhoz, hogy megvalósulhasson a munkaterápia, működjön a kis konyha, a kézimunka-asztalosműhely, valamint a közös társalgó és kultúrhelyiség, még sok segítő kézre és mecénásra lenne szükség. Egyelőre viszont csak reménykedni tudnak a tervek megvalósulásában. POLGÁRI LÁSZLÓ