Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-25 / 200. szám, kedd

1992. AUGUSZTUS 25. HAZAI KÖRKÉP 4 NÉPSZAVAZÁST, POLGÁRI EMANCIPÁCIÓT (Munkatársunktól) - A Prospe­ráló Csehszlovákiáért Polgári Kez­deményezés, a Human mozgalom s a Politikai Pártok és Mozgalmak Demokratikus Csehszlovákiáért Társulása tegnap Pozsonyban saj­tótájékoztatón számolt be az utóbbi hetekben megvalósított több kezde­ményezésről és néhány tervezett rendezvényről. Branislav Líška, a Prosperáló Csehszlovákiáért Polgári Kezdemé­nyezés egyik elindítója arról tájékoz­tatott, hogy a Politikai Pártok és Mozgalmak Demokratikus Cseh­szlovákiáért Társulásával egyetem­ben a szlovák és a cseh miniszterel­nöknek egyidőben nyílt levelet küld­tek. Benne figyelmeztetik mindkét kormányt, hogy még nem kerültek nyilvánosságra a két köztársaság szétválásának következményeiről készült szakértői elemzések, ame­lyek az állampolgár számára is elen­gedhetetlenek ahhoz, hogy a nép­szavazás során felelősséggel tudjon dönteni. A levél aláírói (a polgári kezdeményezésen kívül például Ján Holčik - Demokrata Párt -, Vladi­mír Čech - Csehszlovák Egyetérté­si Mozgalom - és Ľubica Lacinová - Zöldek Pártja -) szeptember 29-ét jelölték meg az elemzések közzété­telének határidejeként. Megtudtuk, hogy a kezdeménye­zés tiltakozást juttatott el mind az SZNT, mind a CSNT képviselőinek, amelyben figyelmeztetnek, hogy ha­zánk nemzeteinek, nemzeti kisebb­ségeinek (a petíció a nemzeti ki­sebbség fogalmát használja) közös történelme világosan bizonyltja, hogy Csehszlovákia jövőjéről csak a polgárok dönthetnek saját voksuk­kal. Ezért követelik a népszavazás mihamarabbi kiírását. Arra is felhív­ják a honatyák figyelmét, hogy nép­szavazás nélkül e kérdésben csak alkotmányellenes módon dönthet­nek, és hogy Csehszlovákiának es­küdtek hűséget. Peter Mariánek, a Human moz­galom ismert vezetője működőké­pes polgári kezdeményezések háló­zata kiépítésének első lépéseiről tá­jékoztatott. Céljuk a hatalomnak s a demokratikus alapelvek, az em­beri jogok következetes érvényesü­lésének ellenőrzése lenne. Hangsú­lyozta, hogy a szlovák népet nem diszkriminálták, tehát indokolatlanok az emancipációs törekvések. Polgá­ri emancipációra van szükség! Ezt kellene a kormánypárti politikusok­nak megérteniük. Mariánek elmond­ta, hogy első rendezvényük az 1992. augusztus 29-én Besztercebányán, a szlovák nemzeti felkelés emlék­művénél 11 óra 55 perckor (mielőtt ütne az óra) tartandó polgárok nem­zetközi találkozója lenne, melyet an­nak tudatában szerveznek, hogy a felkelés egykor a demokrácia és a polgári jogok védelmében tört ki, és a Tiso-féle szlovák állam egyér­telmű elutasítását jelentette. Arra is figyelmeztetni akarnak, hogy sem­milyen demokratikus politikai intéz­mény nem képes a szabad fejlődést biztosítani, ha nem támaszkodik a polgárokkal való együttműködés­re. Nem szabad megengedni, hogy Közép-Európában a polgárokat megkerülő, a kisebbségeket fenye­gető állam keletkezzen, amely a de­mokráciát a „többség" hatalmi dik­tátumaként értelmezi. Az Új Szó kérdésére, hogyan ér­tékelik a szlovákiai magyar pártok, mozgalmak álláspontját a közös ál­lam megőrzése kérdésében, Brani­slav Líška így válaszolt: - Kezdeményezésünk formáló­dásakor találkoztunk minden de­mokratikus párt, köztük a szlovákiai magyar pártok és mozgalmak képvi­selőivel is. Nagyra értékeljük, hogy bizonyos nemzetiségi bezártságuk mellett következetesen védelmezik a közös állam polgári elvét. Nekünk is egyértelmű érdekünk a polgári alapelv megőrzése, egyforma jogok biztosítása az ország minden állam­polgárának. Csak így előzhetők meg az esetleges konfliktusok. (mázsár) UNIÓ: HATÁSKÖRÖK-JOGOK NÉLKÜL Végnapjait éli a föderáció. Szlovákia választópolgárai közül nem kevesen elégedetlenek a szakadás felé tartó, a népszavazást megkérdőjelező politi­kával. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak ilyen helyzetben nem marad más választása, csak az, hogy valamilyen formában megpróbálkoz­zon az államszövetség megtartásával. Gondolniuk kell például arra a több tízezer szlovák állampolgárra, potencionális választóra, akiknek rokonai a cseh országrészekben élnek. Tudatosítaniuk kellett már azt is, hogy Vladimír Mečiar egyoldalú előnyökre törekvő taktikája nem vált be. Cseh partnerei nem kezdték lealkudni túlzott követeléseit, mint ahogy azt várta. Éppen ellenkezőleg, talán még magasabbra is emelték a mércét. Klaus merev csoportjával szemben aztán hiába próbálták visszaszívni korábbi kijelentéseiket, követeléseiket (például az önálló szlovák jegybankkal kap­csolatban). A Polgári Demokrata Párt megunta azt, hogy a túlzott követelé­sekből örökkön örökké lealkudjon; mindig a „vásárló" szerepét játssza a csehszlovák színtéren. Az együttélés valamilyen formájának fenntartása a DSZM számára azonban mégiscsak létkérdés. Nem csoda hát, hogy ; kiszivárogtattak egy, a Cseh és a Szlovák Unióról szóló szerződéstervezetet, amellyel kitapogatható, mire hajlandó a Klaus vezette PDP. Az Unióról szóló szerződéstervezet megközelítőleg 35 cikkben foglalkozik a két függetlenné váló köztársaságot érintő közös kérdésekkel. Rendezi a két ország közötti államhatár kérdését, s ugyanakkor nagy teret szentel az állampolgárság kérdésének. A CSK és az SZK minden egyes állampolgára egyben az Unió állampolgára lenne, következésképpen pedig az Unió egyik tagköztársaságának állampolgára ugyanazon jogokkal rendelkezne a másik tagköztársaság területén, mint amelyeket az utóbbi tagköztársaság a saját polgárai számára elismer. A nemzetközi szerződésekből eredő jogokat és kötelességeket az új független tagköztársaságok is átvennék, hacsak az adott nemzetközi szerződés nem kizárólagosan a tagköztársaságok valame­lyikére vonatkozott; a továbbiakban pedig a szerződések jogára vonatkozó bécsi egyezmény rendelkezéseit veszi át. A föderáció vagyonának és adósságainak megosztására vonatkozó rendelkezések meglehetősen zava­rosak; „igazságos és valamennyi vonatkozó körülmény figyelembevételével történő megosztásról" szólnak. Külön rendelkezések vonatkoznak az EBEÉ dokumentumaiból eredő kötelezettségekre. A Cseh és a Szlovák Köztársaság között a nemzetközi emberjogi szerződésekből eredő kötele­zettségeket minimális nemzetközi szintnek tekintik (holott a szlovákiai magyar kisebbséggel szemben szinte már tűrhetetlen maximumnak tartják). Ezzel összhangban rögzíti a tervezet azt is, hogy a szlovák és a cseh nyelv használata mindkét köztársaság területén egyenjogú, habár a Szlovák Köztársaság megtagadja a saját területén élő magyar kisebbségtől a magyar és a szlovák nyelv egyenjogú használatát. Azaz, az ide látogató cseh polgárnak gyakorlatilag több joga lenne, mint az itt adót fizető magyar nemzetiségű lakosoknak. A tervedet a továbbiakban főként a külpolitika és a biztonsági politika területén történő együttműködést taglalja. A közös kül- és biztonsági politika irányvonalait a köztársasági elnököknek és kormányfőknek kellene egyeztet­niük - évente legalább egyszer. Számol azonban a Külpolitikai Miniszterek Tanácsának létrehozásával is, amely havonta legalább egyszer ülésezve, koordináló-szerepet töltene be. Különleges figyelmet érdemelnek a zárórendelkezések változatai. Az első szerint a szerződést nem lehet felmondani. A második változat szerint a szerződés felmondási határideje öt év lenne. A harmadik változat pedig a Varsói Szerződés mintáját veszi át; tíz évre lenne megkötve, s ha az egyik fél sem mondja fel a szerződést, érvényessége további tíz évre hosszabbo­dik meg. A cseh partnerek nem voltak elragadtatva a fent ismertetett szerződéster­vezettől. A nemzetközi szerződések rendelkezéseinek összefüggéstelen idézgetésének minősítették, amely nézetük szerint „a jelenlegi föderációnál is szorosabb köteléket jelentene". Ezért aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy Mečiar megtagadta ezt a tervezetet, de azon sem, hogy a DSZM további tagjai beismerték, „a mozgalom elképzelései szerint fogalmazták meg", illetve „a szerződéstervezet finomítása lesz a DSZM és a PDP következő találkozójának legfőbb témája". Kérdés azonban, sor kerül-e következő találkozóra? A cseh partner ugyanis egyes háttérinformációk szerint fölöttébb ragaszkodna ahhoz, hogy az Uniónak hatáskörei is legye­nek. S ez nem éppen utolsó érv. Mert hogyan is tudná teljesíteni kötelessé­geit az Unió bármiféle jogok nélkül. FEKETE MARIAN NYÍLT levél KEDVES ÚJ SZÓ-OLVASÓK, önök Szlovákiában kétségkí­vül a leghűségesebb olvasók kö­zé tartoznak, s ez a tény kedve­zően mutatkozik meg a napilap példányszámában. Igaz, az Új Szónak tulajdonképpen az adott területen semmilyen más lap nem jelent konkurenciát. Meg­próbálkozott ezzel a Szabad Új­ság, történt, ahogy történt. Mi, a Slovakopress, az Új Szó eddigi kiadójának alkalmazottjai a legjobban tudjuk, hogy arról a göröngyös útról, amelyről szer­kesztőségi cikkében a főszer­kesztő ír (az augusztus 10-i lap­számban), a szerkesztőség tisz­tességes munkája és elsősorban az önök bizalma és támogatása révén lehetett révbe jutni. A Slo­vakopress a néhai Pravda kiadó­tól és az Apollopresstől örökölte az Új Szó megjelentetését és senki sem állíthatja, hogy a lap­pal mostohán bántunk volna. Éppen ellenkezőleg, a szerkesz­tőség jelentős előnyöket élve­zett. Olyanokat, amelyekre más szerkesztőségek is rámutattak. Látni kell, hogy ezek az előnyök jogosak voltak, a szerkesztőség ezt elsősorban munkájának gaz­dasági hatásfokával érdemelte ki. Közvetlenül a Slovakopress állami vállalat megalakulását kö­vetően, 1991 első felében, ami­kor először ültünk le közös meg­beszélésre az Új Szó vezetősé­gével, fölmerült a lap privatizálá­sának a kérdése. A fölvetett terv­re azt válaszoltuk (akkor a Vox Nova Részvénytársaság még nem alakult meg), hogy a privati­zálása ellen nincs és elvben nem is lehet kifogásunk. Közös érde­künk viszont törvényes úton ren­dezni az ügyet. Abban az időben más lapok az úgynevezett vad­privatizálás útját választották, amely kedvezőtlenül hatott a szerkesztőségek munkájára. Egyes lapok megszűntek, más esetekben a mai napig ügyész­ségi vizsgálatok és bírósági pe­rek a kísérőjelenségei ezeknek az ún. vadprivatizálásoknak. A lapkiadáshoz ma már nem elegendő az elhatározás és a jó­szándék. A lapkiadás és a lap­terjesztés korszerűsítése sok pénzt igényel. A tömegtájékozta­tó eszközök esetében is széles körű lehetőség nyílik a külföldi tőke beruházásaira. Nem egy­szerű dolog eligazodni a sokféle külföldi ajánlatok között. Meg­győződésünk, hogy a Vox Nova Részvénytársasággal együtt szerencsés kezünk volt, amikor a Hersant csoport SOCPRESSE vállalata mellett döntöttünk. A Slovakopress állami vállalat vezetősége leszögezte, hogy amint teljesítik a szerződés felté­teleit, lemond az Új Szó kiadási jogáról. Eljött az ideje annak, hogy kiadóként elbúcsúzzunk a kedves Új Szó-olvasóktól. Az új kiadóval, a Vox Nova Rész­vénytársasággal továbbra is szorosan együttműködünk majd, hiszen a szerződés bizonyos te­rületeken ötéves együttműködé­si távlatot rögzít, úgy, ahogy az a lap impresszumában szerepel. Kissé bánt bennünket az em­lített szerkesztőségi cikk néhány polemizáló kitétele. Nem szeret­nék ilyen hangnemben válaszol­ni, ám kötelességem elhatárolni magam attól az állítástól, hogy végre szabadon írhatnak és szerkeszthetik a lapot. A búcsú alkalmából méltatlannak tartom, hogy más, hajuknál fogva elő­rángatott érvekre válaszoljunk, hiszen a főszerkesztő is több alkalommal állapította meg, hogy kapcsolataink korrektek. Ha valaki tovább akarja szítani a vitát, mi tartózkodunk a további kommentártól. Végezetül engedjék meg, hogy az új kiadó, a Vox Nova által jegyzett Új Szónak friss és tartalmas új szót kívánjak. Mun­kálkodjanak Szlovákia és Ma­gyarország jószomszédi kap­csolatai, s főleg a Szlovák Köz­társaságban élö magyarok és szlovákok békés együttélése ér­dekében. Meggyőződésem, hogy az Új Szó továbbra is kiér­demli majd a tisztelt olvasók bi­zalmát. PAVEL GAVORA mérnök, a Slovakopress vezérigazgatója * * * Búcsúzni higgadtan, szépen ildomos, ezért tartózkodunk az érdemi választól és vitától. Csak annyit jegyzünk meg, hogy el nem tudjuk képzelni, milyen anyagi előnyökről ír az igazgató úr. Az Új Szó eladásából és reklámjából származó bevétel kisebbik részét - főleg az admi­nisztratív munkaerők esetében - viszonylag alacsony bérek, ho­noráriumok és más törvényes juttatások formájában fizette a vállalat. A többi pénzt nem mi kaptuk. A szerkesztőségi cikk­ben említett további - az igazga­tó szerint hajuknál fogva előrán­gatott - állításaink igazát, a bir­tokunkban lévő dokumentumok bizonyítják. Ezeket egyelőre megtartjuk magunknak, hiszen búcsúzni higgadtan, szépen il­domos. A szerkesztőség AHOGY ÉN LÁTOM SAJTÓSZABADSÁG-JELZŐVEL? Szeretem Hemingwaynek ezt a megállapítá­sát: „Aki két jelzőt használ ott, ahol egy is megtenné, az nagyobb gazemberségekre is ké­pes." És most tessék, kerek-perec azt ajánlja nekem Vladimír Mečiar kormányának sajtó­ügyekben illetékes miniszterhelyettese, hogy azt a kifejezést, hogy „újságírás", meg hogy „sajtó­szabadság", mindig gondoljam, értelmezzem és írjam jelzővel. Igaz, csak egy jelzőt javall és nem kettőt, ahányról annak idején Hemingway oly nekem tetszően értekezett, de hát vannak fogal­mak, amelyek elé egyetlen jelző is sok. A minisz­terhelyettes úr intelmeiben csak egyetlen jelző szerepel. Mert azt mondja: a sajtó, az újságírás legyen konstruktív. A „konstruktív" jelző, akár­hogy számolom, csak egyetlen jelző, és így nagyjából minden rendben van: engem nem fenyeget az a veszély, hogy hitelrontás címén sajtópert akasztanak a nyakamba, és a minisz­terhelyettes úr is örülhet, mert nem vonatkozik rá Hemingwaynek a két jelzővel kapcsolatos megál­lapítása. De azért engem ez az egyetlen jelző sem hagy nyugton. Mondom, ez is sok. Mert az isten engem akárhová tegyen, de arra a napra emlékeztet, amikor 1968 őszén az Új Szó egyik főszerkesztő­helyettese a szokásosnál kissé sápadtabban ér­kezett vissza a pártközponti eligazításról. Rosz­szat sejtve azt kérdeztem: Csak nem vezették be a cenzúrát? Mire ó: Ugyan, hova gondolsz! Egyszerűen csak arra kérik a lapokat, hogy konstruktívan és konszolidáltan írjanak. Már akkor is ismertem és kedveltem a két jelzőről és a gazemberségröl szóló Hemingway­példázatot, de lassan esett le a fatantusz, mert nem tudatosítottam nyomban, hogy a „konstruk­tív" és a „konszolidált" kifejezés az összesen két jelző. Csak hónapokkal később kezdtem sejteni, mi­ről van szó tulajdonképpen. És még később, 1970 nyarán már azt is megtudtuk, hol lakik az isten. Most valahogy úgy vagyok az újságírás és a sajtószabadság jelzősítésével, mint az a fiatal, karcsú és szexuális szempontból makkegészsé­ges férfi, akit vagy tévedésből, vagy szándéko­san meghívtak egy estélyre, amelyen - videóve­títéssel egybekötve - a homoszexualitás szépsé­geiről tartottak előadást. A fiúkák fergeteges tapssal honorálták az előadást, majd a főrendező így szólt a fiatalemberhez: No, kisköcsögkém, mit szólsz az elhangzottakhoz és a látottakhoz? Mire ő: Úgy általában megértem az elmondottakat, csak ne tegyék kötelezővé. Én nem értek egyet a miniszterhelyettesnek egyetlen, a sajtó jelzősítésére irányuló törekvé­sével sem, sőt, még a szavai közötti légzési szünetekkel sem értek egyet, de realista vagyok, így tudomásul veszem, hogy: ez van. Ez a stílus, ez a politikai irányzat győzedelmeskedett a vá­lasztásokon, a Mozgalomnak ilyen a sajtóról vallott felfogása. Csak egy kikötésem van, ami ugyanaz, ami annak az anekdotabeli fiatalember­nek is volt: Ne tegyék kötelezővé. Egyszerűen elégedjenek meg azzal, hogy az újságírók egy része jelzősen értelmezi a szakmát, hogy nemze­ti és még nemzetibb szellemben ír, hogy vannak zsurnaliszták, akikből csak a föld nyomja ki azt, amit Pezlár és Fojtík elvtárstól tanultak. Elégedje­nek meg azzal, hogy vannak tollforgatók, akik alig várják, hogy irányítsák őket. Ugyanakkor - talán éppen Szlovákia nemzetközi jóhíre érdekében - azokat is hagyják írni, azokat a lapokat se támadják, akik és amelyek levonták a sajtó utóbbi évtizedek alatti elzülléséből a tanulságokat. Jel­zősitsék csak a sajtót, dolgozzák csak ki a sajtó­politikai irányelveket, de csak azok számára, akik azt óhajtják. A többit hagyják az újságírókra és az olvasók majd eldöntik, melyik hírközlési és köz­véleményformálási stílust részesítik előnyben. Még három év sem telt el a bolsevizmus összeomlása óta, így számos újságíró és még több politikus hajlamos arra, hogy központilag kapja, kérje, illetve adja és értelmezze az infor­mációkat. Az én értelmezésem szerint ez a leg­biztosabb útja az újságírás újbóli elzüllésének. Rengeteget lehet filozofálni a médiák és általá­ban az újságírás szerepéről, etikájáról, a sajtó­szabadság határairól. Egy-egy társadalmi katak­lizma után azonban újból és újból mindig rádöb­bennek az emberek, hogy szabad és irányítatlan sajtó nélkül elképzelhetetlen a demokrácia. Negyven év alatt volt időnk megtapasztalni, hogy ott, ahol jelzősítik a sajtószabadságot, ott a de­mokrácia is csak jelzős formában, tehát nemde­mokráciaként működik. És mi nagyon megta­pasztaltuk, hogy milyen is a szocialista demokrá­cia TÓTH MIHÁLY

Next

/
Oldalképek
Tartalom