Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-14 / 191. szám, péntek

MOZAIK . ÚJ SZÓ. SZERETETISKOLA-ALAPÍTÓK (Folytatás az 1. oldalról) A katolikus egyház és a szülők egyetértésének eredményeként az iskola igazgatója Csáky Károly lett. Neve elsősorban helytörténeti és irodalomtörténeti kötetek szerzője­ként ismert. - Sokan azt gondolják, hogy én kezdeményeztem az ipolysági kato­likus alapiskolát. Az igazság az, hogy a helybeli plébános, - Borbély Péter atya - aki sajnos azóta Nasz­vadra került - tavaly szeptemberben a gyerekeiket hittanra járató szülők­kel beszélte meg a dolgot. Felhívást tett közzé, aminek alapján egy elő­zetes jelentkezési lapot töltöttek ki. Igy jelezték, milyen az igény az egy­házi iskola iránt. Akkor megközelítő­leg 280 jelentkező volt, ami időköz­ben a bizonytalansági tényezők függvényében változott. Kisebb ere­jű ellenpropaganda is működni kez­dett, amit én természetesnek is tar­tok. Ehhez hozzájárult, hogy az elő­készítési fázisban nem vázolták fel pontosan a képet, milyen is az egy­házi iskola. Végül is 238 jelentkező maradt. Az egykori városháza épü­letét kaptuk meg, amely volt Honti Kaszinó, de legutóbb a gimnázium költözött ki belőle, majd évekig elha­gyatottan állt. Most az egykori járási épitővállalat utódja, egy magáncég dolgozik a felújításán. Mi bizako­dunk, ők meg ígérik, hogy elkészül­nek a tanévnyitóig. Csáky Károly szavaiból a bizo­nyosság árad, pedig talán neki is lenne oka a bizonytalanságra, hi­szen 1989 előtt is pedagógusként dolgozott. Hívő ember volt addig is, s a fordulat után ismét templomjáró lett. Ennél azonban sokkal több kel­lelt ahhoz, hogy jelöljék az új egyhá­zi iskola igazgatójának. -Talán az billentette felém a mérleg nyelvét, hogy néprajzi, egyháztörténeti publikációim révén egyházi körökben is ismertek. 1973 óta élek családommal ebben a vá­rosban, de tizennyolc évig Ipolybalo­gon tanítottam. Akkor nagyon sokan feltették a kérdést, hogy miért is nem tanítok Ipolyságon. Művelődési klu­botvezettem, aktív csemadokos vol­tam, de csak 1989-ben adódott itt' lehetőség, amikor az angol és az idegen nyelvek osztott tanítására át­tértek. A régi rendszer alatt bizonyos mértékig nem voltam kívánatos egyén. Akit „izgágának" tartottak, azt egy iskolában aligha látták volna szívesen. Mondhatnám azt is, hogy a változások után következett be életemben az, amire vártam. Ráa­dásul ez a megbízatás feladatot is adott számomra. Mindenekelőtt a tévhiteket és az előítéleteket kel­lett legyőznöm. Nemcsak az egyházi iskola szervezésével kapcsolatban, de minden újjal, változással kapcso­latban az embereknek aggályaik vannak. Felhozzák, hogy nincsenek hagyományai, holott 1948-ig a kör­nyék valamennyi iskolájának a fenn­tartója az egyház volt. Igaz, a negy­ven év annyira megrettentette az embereket, hogy ma is szoronga­nak. Elsősorban az érdekelte őket, kell-e majd itt fizetni, lesz-e tandíj. Legkevésbé a tanítási nyelvvel volt gond, mivel kezdettől fogva magyar és szlovák tagozatosnak szervező­dött az iskola. Mivel azonban az első körben a 280 magyar szülő mellett csak mintegy 40 szlovák jelentke­zett, szlovák tagozat nem indulha­tott. Az egyházi iskola mindenekelőtt katolikus, hívő embereket vár, de nem zárja ki a más felekezethez tartozókat sem, bár a városban ilyen gondunk nincs, mivel az itt élők többsége római katolikus vallású. Aligha hiheti bárki is, hogy a szü­lők érdeklődése elegendő egy-egy egyházi iskola elindításához. Talán szerencséjük is volt az ipolyságiak­nak, hogy kényszermegoldások nél­kül osztódhatott az eddig több mint hétszáz fős magyar alapiskola. Több épületből ennek nyomán az állami iskola is egy épületbe költözhet. Bár a helyreállítás után két osztályát az egyházi iskola még mindig egy régi épületben kénytelen elhelyezni, az ott is hamarosan elkezdődő felújítás sem okoz majd különösebb gondot. Mindezzel együtt a legfontosabbak a pedagógusok. Nemcsak a szülők, nemcsak a gyerekek, de ők is sajáto­san új helyzetbe kerülnek. Csáky Károly szerint ezzel sem lesz gondjuk: - A tanári kar nyolcvan százaléka az itteni magyar tanítási nyelvű alap­iskolából lépett át hozzánk. A peda­gógiai munka szempontjából előnyt jelent, hogy az eddigi huszonhét osztály helyett a két iskolában összesen harmincegy osztályt indí­tunk. Különösebb megkötéseim, mint kinevezett igazgatónak, nem voltak. Emberi tisztességet, szakmai önbecsülést és mindenekelőtt hitet várok el. Nem izolálódunk, hiszen magam is tanítok majd angol nyelvet a régi iskolánkban. xxx Helyi kezdeményezések, szülők, minisztériumok, érsekség, szerve­zés, pedagógusok, épületfelújítás, taneszközök, egymástól függő en­gedélyeztetési procedúrák, pedagó­giai alapfeltételek megteremtése, s amikor mindez megvan, jöhetnek az építők... Az egykori kaszinó, városháza, majd állami gimnázium épületének alsó szintjét látva július utolsó heté­ben még kevesen hiszik, hogy elké­szülnek. Csak az igazgató, az épí­tők, a már az épület felső szintjén takarító szülők és pedagógusok bi­zakodóak. S természetesen Mészá­ros György igazgatóhelyettes, aki a Norostav Rt. szakmunkásainak munkáját ellenőrzi. Magánvállalatról lévén szó, maguk a munkások is fontosnak tartják, hogy ne essen csorba a cég hírnevén. Meg aztán az sem mellékes, ők maguk meg­kapják-e a határidő betartásáért járó bérüket. Mészáros György szerint igye­keznek visszaadni az épületnek azt az építészeti formáját, amely az évekkel ezelőtti eléggé durva hely­reállítás nyomán eltűnt. Az új abla­kok is a régieket idézik, s bár köz­ponti fűtést kap az épület, a lépcső díszes vaskorlátja és nem utolsósor­ban az utcai homlokzat a régi módon születik újjá. Mészáros Görgy sze­rint az iskola zavartalan beindulása most már szinte csak az építőkön múlik, mert a szülők és pedagógus kollégái szinte készenlétben várják, mikor jöhetnek takarítani. Ő az egyi­ke azoknak, akik az új tanári karban kisebbségben vannak. Ugyanis nem a magyar alapiskolából, hanem a mezőgazdasági szakiskolából „szerződött át". - Számomra a kihívás és a lehető­ség volt a vonzó. Biztos vagyok benne, hogy minden sikerülni fog, és jobb körülményeket hozunk létre, mint a már nagyon zsúfolt állami iskolában. Elsődlegesen a gyerekek lesznek fontosak, nem a beléjük erőszakolandó tudás. A szülők álta­lában abban a tévhitben élnek, hogy ebben az iskolában valamifajta re­dukált, egyirányúsított tudást kap­nak majd a gyerekek. Ez tévedés, hiszen éppen az iskola egyházi jelle­géből adódóan minden, amit az álla­mi tanterv szerint el kell sajátítaniuk, jelentős többlettel is gazdagodik. El­sősorban az erkölcsi nevelés, a hit­oktatás és a tanítás egészén meg­látszó művelődéstörténeti ismeretek tanítása révén. Amikor alapművelt­ségről beszéltünk, nem mondta ki senki, hogy az állami iskolákban a világ egész szemléletének a taní­tása eléggé egyoldalúan elkorcsosí­tott volt. Ma sokkal nagyobb a peda­gógusok szabadsága, eléggé nehe­zen oldódnak a belénk rögzült lelki görcsök. Az egyház elsősorban azt várja el tőlünk, hogy a hitoktatás és az erkölcsi nevelés terén erőtelje­sebben dolgozzunk. Tévedés azt hinni, hogy tudásban mást vagy ke­vesebbet kapnak majd a gyerekek. Anyagi ellátottságában sem lesz szegényebb ez az iskola. Amiben különbözni szeretne, az az említett nevelési többleten kívül a hit lelket építő ereje. Ez pedig kifog hatni a gyerekekre, rajtuk keresztül a szü­lőkre, a családokra, a környezetre. Mészáros György szavaiból is ki­tetszik, hogy formálódóban van egy közösség, amelyben gyerekek, szü­lők, pedagógusok és lelki atyák ta­lálják meg egymást. Lehet, sokan vannak még, akikben az évtizede­ken át szított előítélet az egyház kisajátító magatartásáról még min­dig elevenen él. Mellettük azonban már teljes életet élnek azok, akik hitük erejét életük minden területén, így az iskolában is szeretnék érezni. Biztosak abban, hogy szakmai tu­dásuk, tárgyismeretük mellé társítva a hitet, keresztény erkölcsöt és a munkájukat eleve meghatározó szeretetet, minden gyereket ered­ményesebben oktatnak majd. DUSZA ISTVÁN 1992. AUGUSZTUS 14. EGY LEVÉL NYOMÁBAN UGYE, MEGTESZIK?! Ny. Terézia zsigárdi olvasónk panaszlevelében arról számolt be, hogy jogtalanság érte, s tanácsot kért, mitévő legyen. Leveléből ki­derül, hogy egyedülálló özvegy­asszony, s cukorbetegségben szenved. Diétázásra szorul, s ezért létfenntartási költségei nagyon magasak. A diétázó cukor­betegek segélyre jogosultak, s a múltban a levélíró is megkapta a havi 150 korona hozzájárulást. Nemrégiben viszont özvegyi és öregségi nyugdíját 190 koronával emelték, s a Vágsellyei Körzeti Hivatal írásban értesítette, hogy a segély folyósítását azonnali (1992. július 1.) hatállyal meg­szüntetik. A nyugdíjas olvasónk méltatlannak tartja a megvonást, mert mint írja, nemcsak az élelmi­szer drágult meg, hanem az egyéb költségek is. „Éppen a betegek és a rászorultak érdemlik az ilyen bánásmódot?" kérdezi levelében. Ellátogattunk a Vágsellyei Körzeti Hivatal szociális Osztályára, hogy megállapítsuk, minek alapján szün­tették be Ny. Terézia segélyének folyósítását. Az osztály alkalmazot­tai kissé csodálkoztak azon, hogy a nyugdíjas néni miért a szerkesztő­ségtől kért-tanácsot, mert mint mon­dották, részletesen megmagyaráz­ták neki, mit, miért tettek. - A 66 éves néninek tulajdonkép­pen kezdettől fogva nem járt volna a támogatás. Ugyanis - arról bizto­san nem számolt be - van három gyermeke, akiknek édesanyjukkal szemben eltartási kötelezettségük van. Ny. Terézia a múltban a legfia­talabb fiával élt egy háztartásban, akinek keresetéből és rokkantsági nyugdíjából kiszámítottuk a szülő­tartás összegét. Mivel figyelembe vettük a fiatalember egészségi álla­potát, szemet hunytunk (592 korona felett) - és jóváhagytuk a 150 koro­na segélyt. Júniusban emelkedtek a nyugdíjak, s így Ny. Terézia már 1980 koronát kap kézhez. Ám a fia bére is nőtt, (4117 koronára) s ezzel eltartási kötelezettsége 712 koroná­ra emelkedett. - Ez mind igaz lehet - érveltünk -, de a néni fia már megnősült, s nem él édesanyjával egy háztartásban. - Az 1953-ban született fiú gyer-. mektelen, míg testvérei több gyere­ket nevelnek. Ezért tartjuk méltá­nyosnak azt, hogy a legfiatalabb gyermek béréből számítottuk ki a szülőtartás összegét. Van ugyanis egy szabály, amely meghatározza az egyén úgynevezett létfenntartási' minimumát, s ez az összeg 3400 koronát tesz ki. A dolognak erkölcsi oldala is van, de erről talán nem nekünk kell beszélni - közölték az osztály dolgozói. Megtudtuk azt is, hogy ha Ny. Terézia fia keresete alacsonyabb volna, a néni 220 korona segélyben részesülhetne. - Tulajdonképpen a gyerekek édesanyjuk megsegítésére össze­adhatnák ezt az igazán nem magas összeget. Nem ártana az sem, ha tudatosodna bennük, hogy köteles­ségük támogatni édesanyjukat. A hölgyek elmondták, hogy ezek­ben a pénzszegény időkben jól utá­na kell nézniük és számolniuk an­nak, ki a segélyre jogosult, s ki nem. Mert sajnos, a körzetbe olyan idős, magányos nyugdíjasok is tartoznak, akiket nincs ki segítsen. Ilyenkor az államnak kell gondoskodnia a rászo­rulókról. Mindezek ellenére megértjük le­vélírónk kesergését, hiszen vala­mennyien pénzből éflink. Nem érijük viszont gyermekeit, akik valahogy megfeledkeznek arról, hogy erkölcsi kötelességeik is vannak. Nem aka­runk utalni arra, hogy a szülői ház­ban mennyi minden jóban és szép­ben volt részük és nem akarjuk ki­emelni édesanyjuk áldozatvállalását sem. Arra szeretnénk kérni az érin­tett feleket, újra gondolják végig sa­ját és édesanyjuk anyagi .helyzetét, illetve értékeljék át családi költség­vetésüket. Gondoljanak arra, hogy édesanyjuknak biztosan kellemetlen lenne (talán megalázó is), há kérnie kellene a neki járó támogatás össze­gét. És ne feledkezzenek meg arról sem, hogy pénzhiány miatt édes­anyjuk egészségi állapota netán megromolhatna! Ugye, megteszik?! PÉTERFI SZONYA ^ MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuga A talakon labdarúgó-mérkőzésekből vett jele­netek és különböző csapatfotók lógtak. A kocs­mát Orsós Béla, egy régi válogatott futballista bérelte, sportpályafutását gyerekkorában Borsos is követte, büszke volt rá, hogy a csatár cigány származású. Miközben blokkot váltott a pénztár­nál, körbeforgatta a fejét, abban reménykedett, hogy meglátja Orsóst, de az egykori híres játékos nem tartózkodott a helyiségben. Kezébe a sörös­korsóval és a konyakos pohárral az ivópulthoz lépett, alig helyezkedett el, mikor valaki rászólt: -Na, mi van, fiatal barátom? Járt fenn az Olümposzon? Borsos a hang irányába fordult; nem tudta hová tenni ezt a bajuszos, idősebb férfit, aki az ivópulton mellé rakta le a poharát. - Nem ismer meg? - Nem, hol találkoztunk? - Az előbb, fenn Martinéknél - kezet nyújtott -, Káplár Jenő vagyok, talán hallotta már a neve­met. Valaha még Móricz Zsiga bácsinál kezdtem, a „Kelet népé"-ben jelentek meg az első írásaim. Annyi idős lehettem, mint most maga, és egy egész ország beszélt rólam. Borsosnak úgy rémlett, hogy látta ezt a nevet abban a háború előtti antológiában, melyet a népi írók müveiből állítottak össze: -„A bodzafa tinta" - idézte" fel a novella címét. Káplár felkapta a fejét: -Nem bodzafa, hanem bodzatinta, de nem érdekes. Maga olvasta ezt a novellát? Hihetetlen, úgy látszik, csakugyan semmi sem veszik el ebben a világban. Szabad megkérdeznem, mikor született? - 1968-ban. - Én 1948-ban teljes szilenciumot kaptam, az­óta egy soromat sem engedték megjelenni. Szelle­mi segédmunkás lettem, tanyasi iskolában tanítot­tam, négerként dolgoztam újságokban, most is utolsónak térhettem vissza az irodalomba, mikor már mindenki publikálhat. Na de hagyjuk, aki panaszkodik, annak sohasincs igaza - koccintás­ra emelte a poharát -, az idősebb jogán, ha megengeded: szervusz. Én már bemutatkoztam, megmondod te is a nevedet? - Borsos Ferenc. - Isten éltessen, Feri. Hová valósi vagy? - Zalába. - Ott főzik a legjobb pálinkát, ha legközelebb hazamész, hozzál nekem egy literrel, megfi­zetem. - Nem fogom elfelejteni. - Mit csinálsz? Hogy élsz? - Dolgozom, amellett írogatok. - Derék fiú vagy, benned lesz erő, hogy kive­rekedd magadnak azt a helyet az Életben, ami jár neked. Én az ilyesmiben nem tévedek, több mint negyven év tapasztalatom van „csalatásban és fenében". Egészségedre! Ittak, aztán Káplár megtörölte a bajuszát: - Gondolom, te is a „Soroksári Rádió" felhívá­sára jelentkeztél. Milyen anyagot vittél fel Mar­tinnak? - Verseket. - Politikai témájút? - Az életből vettem őket. Nem tudom, mit szól majd hozzá. - Szerintem le fogja hozni. Szüksége van olyan művekre, melyeket munkások írnak, a való életből hoznak üzenetet, most az egész „Jelző­tűz"-et polgárgyerekek petézik tele. A poharak kiürültek, Borsos egy újabb kört hozott ki, Káplár egy bólintással megköszönte: - Adok neked egy tanácsot, Ferikém: akármit is mondanak neked Martinék, egy szavukat se hidd el - az öregember óvatosan körülnézett és csak aztán folytatta. - Te most kerültél bele ebbe a világba, nem ismered ezt a társaságot. Ezek nem olyanok, mint a te falusi cimboráid, akiknek ami a szívükön, a szájukon! Ók mindig egy-egy divatos szerepet alakítanak, most például a forra­dalmárt játsszák meg, kiállnak a barikádokra: ide lőjetek! Engem nem tudnak becsapni, én már túl sokat láttam ahhoz, túl sok szoborral voltam pertu barátságban. Én tudom, hogy ez az egész ellen­zéki társaság a Rákosi-óvodából került ki. Hiva­tali kocsin hordták-vitték őket, kakaón nőttek fel, amíg a te anyád vagy az én feleségem örült, ha üres levest tudott az asztalra tenni. Mindegyiknek állami vagy pártfőnökök voltak a szülei, Martin mamát láttad; mit gondolsz, hol dolgozott ré­gebben? - Nem tudom. - A pártközpont kulturális osztályán, ítélkezett élők és holtak fölött. Engem is megpróbált a föld alá dugni. Mikor harminc év hallgatás után ki akarták adni az egyik regényemet, ő közbeszólt és visszavonatta az engedélyt - az öregember egy sipító nói hangot utánzott-, „Káplárnakcsak posztumusz kötete jelenhet meg!" - De most olyan szépen beszéltél vele. - Annyit már tanultam tőlük, hogy nem adom ki magam. Majd eljön az idő erre is. Már a párton belül is elindult a bomlás, öt már az első hullám­ban lapátra tették, de kerül még lejjebb is. Várj, most én hozok ki egy kört. Borsos az italtól lassan elbódult, de igyekezett összeszedni a figyelmét, úgy gondolta, hogy pótolhatatlanul fontos tájékoztatást kap Káplártól. - Xe nem ismered a zsidókat... Borsos megdöbbent: - Zsidók? Hogy lehet az?! A falon ott láttam egy nagy keresztet. -A fiatalúr katolizált, azt nyilatrozta, hogy a ke­reszténység volt az élete meghatározó élménye, de ezt nem szabad komolyan venni. Ez csak póz nála. Ha valaki magyarul beszél, attól még nem válik magyarrá, gyónhat, áldozhat naponta há­romszor, attól még nem keresztény. A zsidóknak mindig is volt érzékük meglovagolni a változáso­kat. Mit gondolsz, mi a legfontosabb nekik? - A pénz. -Te nagyot tévedsz, azt hiszed, számít nekik egy-két millió?! Kimeríthetetlen tartalékaik van­nak, külföldről is ömlik a dollár, ők nem törődnek a pénzzel. A kapcsolatokat építgetik mindeneke­lőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják el illetékesnek és velük tárgyaljanak. Most is ők indultak el elsőnek. Mi magyarok, még egy plaká­tot sem tudunk összehozni, az ő ,,Jelzőtüz"-ükről pedig naponta beszélnek a nyugati rádiók. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom