Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-22 / 171. szám, szerda

1992. JÚLIUS 22. RIPORT 6 GAZDAKÖR KÉMÉNDEN MÁR VALÓSÁG Évtizedekkel ezelőtt, amikor a nagyapa féltve őrzött titkával eldicsekedett unokájának, aligha gondolta, hogy a századfordulón kibontakozott és a negyvenes évek második felében „eltemetett" gazdaköri mozgalom Kéménden az ő szavai nyomán éled újjá. — Ezüst-, illetve aranykalászos gazdának lenni rangot jelentett. Másokhoz hasonlóan a tanfolyam sikeres befejezéséről tanúskodó bizonyítványt nagyapám is bekereteztette. Amikor már csak emlékek kötötték a múlthoz, sokat mesélt, mi s miként volt. így ismerte meg Benefi László a gazdaköri mozgalom lényegét, amelyre, akárcsak a múlt sok más hasznos dolgára, szintén ráborult a szocializmus fátyla. A negyven évre megszakadt mozgalomról az idősebbek is keveset tudnak, hacsak nem volt gazdálkodó nagyapjuk, aki időközönként felelevenítette az emlékeket. — A gazdakörök a faluban összetartották a gazdákat. Vállalták az érdekvédelmet, tanfolyamok szervezésével bővítették a szakmai tudást, és piaci tanácsadással is foglalkoztak, helyenként szövetkezeti vállalkozásokat is létrehoztak. Tagjaik közösen nevelték az állatokat, vettek vetőmagot és gépeket, s az értékesítésben is együttműködtek. Egy-egy helyi gazdakör, így a kéméndi is, vásárokat rendezett. Falunk életében nagy esemény volt az áldozócsütörtöki búcsút megelőző vásár. Eddig jutottunk Benefi Lászlóval az emlékezésben, amikor, előzetes megbeszélésünk szerint Méri Magdolna, Kelecsényi Rudolf és Logacz Péter is megérkezett. Ők négyen bábáskodtak a januárban újjáalakult gazdakör bölcsőjénél és egyengetik azóta is útját. Akárcsak régen, gazdakörük olyan szakmai és érdekvédelmi egyesülés, amelynek nincs felettes szerve, és a politikai pártoktól, mozgalmaktól független tevékenységet fejt ki; A gazdaköri munka, amikor a faluban még csak egy magángazda van, kevésbé épül a hagyományra, viszont annál nagyobb teret kap a tevékenységben az, amire a falu földtulajdonosainak most van szüksége. Például az idősek helyett eljártak a telekkönyvi hivatalba és a geodéziára, hogy tulajdonuk ne veszszen kárba. Jogtudókat hívtak, akik megmagyarázták, hogy az egyes törvények szerint mit és hol intézhetnek el a földtulajdonosok. A községi hivatallal együttműködve előszedték a tulajdonosok jegyzékét (a községi névmutatót) és a parcellák regiszterét, hogy azoknak is segítsenek tulajdonjoguk rendezésében, akiknek nincsenek okmányaik. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a kéméndi gazdakör mindenre odafigyeltek a föld kimérésére, amikor a tulajdonosok azt a kertészkedés céljára kérték, de már olyan kapcsolatok kiépítésére is tettek lépéseket, hogy a zöldség—gyümölcs ellenében vetőmagot, műtrágyát, vegyszert kapjanak. A nagyobb és bonyolult feladatoktól sem ijednek meg. Máris azon dolgoznak, hogy mindenki megelégedésére rendeződjön a Garamon túli többszáz hektáros egykori szőlő—erdő—legelő használati és tulajdonjoga, amit az elmúlt évtizedekben úgy összekuszáltak, hogy jobban már nem is lehetett volna. A gazdakörbe eddig harmincnál többen jelentkeztek tagnak. A községi hivataltól kapott helyiségben rendszeresen találkoznak, megbeszélik a tennivalókat és elosztják a feladatokat, ki s mit old meg, intéz el, minek jár a nyomába. Ezeken a rendszeres találkozókon születik újjá a régi hagyomány. Az, amikor az emberek úgy érezték, hogy össze kell fogniuk, mert együtt munkálkodva, közösen könnyebben megoldják gondjaikat, problémáikat. Nem felsőbb utasításra találkoznak, s nem azért, mert egy járási, országos szerv azt úgy kívánná meg, hanem, a saját akaratukból és érdekükben. Ma a földtulajdon rendezése a téma, holnap a közös üzlet, az érdekképviselet, vagy ismereteik, tudásuk bővítése szerepel napirenden. Ilyen volt és táján ilyen lesz egy új kezdetet jelentő régi, amelynek első és valószínűleg Szlovákiában mindmáig az egyetlen kezdeményezése Kéménden bontogatja szárnyait. EGRI FERENC Mottó: „Csak azért lettem kormányos, mert Rotschild vagyonát is képes lennek elhajózni." (L. A. másodisz, kormány os} Az útlezárás az autós vérét szívja. Meg a gyalogosét, .ha az a lezárt útszakaszon közlekedő autóbuszt választja. Hajókürt hangját hallani a távolból és még vagy négyszáz méter választ el a Danubius kikötőtől. A lezárt rakparton csak gyalog lehet közlekedni. Milyen jó, hogy mások is hasonló cipőben járnak s mivel a hajó csak ránk vár, nem tudtuk lekésni. Az újságíró — legalábbis sajtórendezvényen— a védett fajok közé tartozik. A vámos is bal lábbal kelhetett — kellemetlen kérdéseket tesz föl, hatszor végignézi az útlevelet, rákérdez a dollárra, forintra, és megnézi a táskákat — pedig ez újabban nem divat. Mint később kiderül, semmi más baja nem volt, csak az, hogy szabadnapon, néhány firkász kedvéért be kellett jönnie. Józsi, ne hülyülj, ennyit megtehetsz te is — higgasztja le őt a hajózási vállalat egyik tisztje, majd hosszas „tárgyalások" kezdődnek a fizetésről, a kötelességről. Hajókürt hangját hallom újra s mire tiszteletünket tesszük egy kézfogás erejéig a kapitánynál, elindulunk. Miért Bécs felé?, hangzik a kérdés, hiszen Budapestet ígérték. Tisztítjuk a szárnyakat, fél évig parkoltunk — válaszolja a fedélzetmester s perceken belül fordul a hajó. Rakéta — a hajó nevének megfelelő sebességet fölvéve indulunk a közel három és fél órás útra. Elválva Pozsonytól, megállunk a belső fedélzeten, hogy megtudjuk, mi készül itt. — Bécs és Pozsony között már működik a rendszeres járat, a budapesti kollégák üzemeltetik a Budapest—Bécs járatot. A Pozsonyból Budapestre közlekedő szárnyashajó-járatokat most szeretnénk rendszeresíteni. Felix Breuer kapitánytól, a Csehszlovák Dunahajózási Vállalat személyszállítási osztályának kereskedelmi főnökétől további adatokat kérünk. Megtudjuk, hogy a hajóút HAJÓNAPLÓ HELYETT ára a vonatjegy árával azonos, a három és fél órás út semmivel sem hosszabb, mint más közlekedési eszköz esetében. Ha hozzátesszük, hogy ez az utazási forma kényelmes és — miért ne írnánk le — attraktív, igazán megéri. De megéri a vállalatnak? — Persze — mondja a kereskedelmi főnök. — A járat nyereséges, ha legalább 40 százalékra megtelik. Mi viszont akkor is vállaljuk, ha kevesebb utas van, hiszen bizonyos napokon és bizonyos járatokon telt ház lehet, így kiegyenlítődik az esetleges veszteség. — Kapitány úr, mennyire nőttek meg a költségek? —A hajókat annak idején rubelért vettük a Szovjetunióban. A hajópark elöregedett, komoly javításokra szorult, néhány év után a nagyon is igénybe vett motorokat teljesen le kell cserélni és nem titok az sem, hogy új járműveket kell vennünk. A hajó ára, a dollárelszámolás bevezetésével majdnem a négyszeresére nőtt, így az alkatrészeké is. Az üzemanyagárakról az olvasóknak is van áttekintésük. — Mit kínálnak hát magán az utazáson kívül? — Különböző olyan szolgáltatásokat, amelyek inkább az utazási irodákra jellemzőek. Velünk lehet egyszerűen utazni, lehet kirándulni — szállást biztosítunk, étkezést s különböző programokat. Mindezt elfogadható árakon. — Tudtommal az osztrák dunahajózás szolgáltatásai drágábbak. Nem jönnek hát tömegével a német vagy az osztrák turisták? — Az olcsó szolgáltatásokat csehszlovák állampolgároknak szántuk, a nyugatiak valutában fizetnek s jóval többet. Hozzáteszem, még így is olcsóbbak vagyunk, mint az osztrákok, de a bécsi kollégáknak nem jelenthetünk olyan konkurenciát, hogy csak hozzánk jöjjenek az érdeklődők. A Duna nemzetközi folyó, szükségünk van egymásra s ezért vagyunk hajlandók és képesek megegyezni. A hajó Bősnél lassít, mindenki a nyitott fedélzeti részre vonul. Újságírók lévén nem hagyják ki a bősi erőművet sem. A kormonárok és sirályok érvként szolgálnak, az újságírók pedig folytatják a hitvitát. Fel kell építeni, nem kell felépíteni, a magyarok így, a magyarok úgy és egyáltalán... Konszenzus ezúttal sem születik. Csak Párkányban. A csonka híd láttára a „legnemzetibb" kolléga is kijelenti: blődség így hagyni, fel kell építeni, hát nem egyszerűbb, mint a komp? Az újabb hajókürt figyelmeztet— az Ipoly torkolatától nem határfolyó a Duna. A hajó tatján marad a csehszlovák zászló, így ismernek meg minket. A hajó orrára azonban a magyar zászló kerül, így mondják el, mely ország területén vagyunk. Egy utolsó intés a távolban maradó esztergomi Bazilikának, fényképezés, beszélgetések, interjúk Budapestig. Kényelem és nyugalom jellemzi az út hátramaradó részét. Marsovszky Tibor, a Mahart csehszlovák kirendeltségének munkatársa fogad a Bem-rakparton. A tengereket is megjárt üzletember a tapasztalt tengeri róka mosolyával fogad — élettasztalatainak köszönhetően higgadtan, nyugodtan válaszol a kérdésekre, s mondja el többek közt azt, hogy a Mahart és a Csehszlovák Dunahajózási Vállalat közötti kapcsolatok politikamentesek, s mivel üzleti alapokon nyugszanak, kiválóak. — A Mahart harminc éve üzemelteti a szárnyashajókat Bécs és Budapest között, ezalatt nagyjából egymillió vendéget szállítottunk. A ČSPD új járatának azt kívánom: ne kelljen harminc évet várnia az egymillió utasra. Tudom, hogy ez a kívánságom teljesülni fog. A kormányos pici kabinjában megszólal a rádiótelefon. Magyarul beszélgetnek, a csehszlovák hajós komáromi ember. Ha nyelvi problémák adódnak, Nyugat felé haladva németül, Dél felé oroszul beszélnek. Az összekötő nyelveket mindenki ismeri. A radart is. Csak szerény amatőr tudásomnak köszönhetően gondolhattam, hogy a parton valamilyen fémtárgyakat helyeztek el s eszerint tájékozódnak. Mint kiderül, a radar hűen kopírozza a folyó partját és közel 500 méteres körzetben minden vízen úszó tárgyat. Ezúttal csak nekem kapcsolták be, éjszaka, vagy ködben nélkülözhetetlen segítőtárs. Nélküle futott zátonyra nemrég a bécsi járat egyik Meteorja. Hazafelé is a kormonárok kísérnek. Az út valamivel hosszabb, a folyással szemben ez nem csoda. Mégis gyorsan érkezünk Pozsonyba. A hozzánk szegődő magyarországi kollégák elsősorban a sört keresik: koronáért még mindig olcsóbb. Kortyolgatva filozofálunk, mérlegeljük az esélyeket, a politikai hangulatot, az üzleti kapcsolatok további sorsát. A magyar turistának Szlovákia eddig jó volt — olcsó s mégis elfogadható szolgáltatások, a forint fizetőképessége nálunk nem elhanyagolandó tényezők. A politikai hangulatok sem. A Smena tudósítója nyugodtan elemzi, miért nem kell félni az elkövetkezendő idénytől, a hajó kapitánya pedig L. A.-t, néhai kormányosát idézi: Mindig is a családi békére vágyott, de soha nem a hajón. Csak amikor otthon volt. Azért lett kormányos, mert Rotchild vagyonát is elhajózná. O volt az a hajós, aki csukott szemmel elvezette volna a Rakétát Budapestről Pozsonyba. Willkomme in Haupstadt der Slowakei — mondja a tolmács és a pontonra kilépve hozzáteszem: mindenhol jó, de a legjobb... Ekkor botlottam meg. Megszűntem védett faj lenni. A hajóút véget ért, holnaptól én is fizetővendég vagyok. A kormorán védett maradt, és Pozsonyig kísért. Bátrabb lett. Jó utat. —lovász— A VER - ERTEK dig ez a valóság. A valóság az is, hogy nem könnyű az osztály dolgozóinak az élete. Egyrészt a stressz, a felelősség súlya miatt, hiszen minMiért nem jelentett valaha akkora gondot a véradás, mint ma? Miért, mitől szűnt meg az emberekben a segíteniakarás, az egymás féltésének érzése? Azért, mert a véradásért már nem jár piros pont a brigádnaplóba? Vagy azért, mert a véradók munkaadói nem nézik jó szemmel az egy na-, pos távolmaradást? Vagy netán azért, mert a megélhetés nyomasztó terhe alatt megfeledkezünk arról, hogy egyszer szeretteinknek, de nekünk is szükségünk lehet az életet mentő vérre? A kérdések sokaságára dr. Varga Sándor, az érsekújvári hematológiai és vértranszfúziós osztályának megbízott főorvosa sem tud választ adni. — Tagadhatatlan, országszerte egyre nehezebb beszerezni azt a vérmennyiséget, amelyre a rászorulóknak szükségük van. Kórházunkban átlagban napi 10 literre van szükség és el ne kiabáljam, néhány hete a vérvételi napokon többen érkeznek, mint annak előtte — mondja, s szavai után mindketten babonásan kopogunk az asztallapon. — Talán nem is az a baj, hogy kevés a váradónk — nyilvántartásunkban közel 10 ezren szerepelnek —, hanem az, hogy kevés közöttük a fiatal. Véradóink zöme 50 éves is van már, s nem titok, ők annak idején belső késztetésből váltak véradókká. Nem tagadhatom viszont, hogy ha konkrét személy életmentéséről van szó, az emberek nem naradnak érzéketlenek. Állítását néhány példával is alátámasztja. A transzfúziós osztály vérraktárában az elmúlt hétvége egyikén kevés vérkonzerv sorakozott. Az AB vércsoportból mutatkozott a legnagyobb hiány. S mint ahogy az már lenni szokott, három beteget hozott be a mentő. Veseelégtelenséggel és gyomorvérzéssel, s mindhármuk vércsoportja AB volt. Az ügyletesek lázas telefonálásba fogtak, s a hívó szóra a váradók azonnal jöttek. Két hemofíliás beteg bevérzett, s a véradók ismét időben érkeztek. A gyors segítség a vérszegénységben szenvedők esetében elodázhatatlan. Nem várhatnak... A májbetegek esetében gyakori a vérzés. Gond akkor van, ha a rászorulóknak különlegesen ritka vércsoportja van. Például 0-ás. Persze, ha nincs kinti véradó, segítenek a bentiek. Az orvosok, az ápolószemélyzet. Varga doktor gyakran kéri a kollégák segítségét. A minap véradásra jelentkezett az egyik sebész, és sürgette az osztály dolgozóit, siessenek, mert operálni megy. — A megemlített esetek valószínűtlennek, mesének tűnhetnek, PeGyökeres György felvétele dent meg kell tenniük annak érdekében, hogy elegendő vér, vérkészítmény álljon a gyógyászok rendelkezésére, másrészt azért, mert munkájukat nem segítik azok a műszerek, amelyek a fejlett országokban megszokottak. Égető szükség volna egy véralvadészavarokat mérő műszerre. Igaz, vérképanalizátor terén javult a helyzet, ám drágák a kivizsgáláshoz szükséges oldatok. Tudjuk, hogy szegény az eklézsia... Persze, csak véradó legyen, a többi mindig megoldódik. Gyakran úgy is, hogy más vértranszfúziós osztályról szerezzük be a hiányzó vérkonzerveket, hiszen az ország szinte valamennyi munkahelye kapcsolatban áll egymással. S akinek raktárában több a vérkonzerv, az nem mond a másiknak nemet. Néhány nappal mi segítettük ki a késmárki kollégákat. Helikopter jött a vérért... A véradó toborzás nem könnyű feladata is szóba került. Az, hogy másképp kellene szervezni. Hogy a véradó után kellene menni. Hogy meg kellene becsülni. Hogy ne csak papíron élvezzen előnyt (pl. ne kelljen várnia az orvosnál), hanem a gyakorlatban is. — Szorgalmazni kezdtük az autotranszfúziót is, hiszen nem mindegy, hogy a beteg a saját, vagy a más vérét kapja vissza. Mindez persze csak akkor lehetséges, ha állapota megengedi a műtét előtti „csapolást". Az ortopédiai osztályon jók a tapasztalatok, bízom abban, hogy ez a módszer beválik máshol is. Az Érsekújvári járásban ismeretlen a fizetett véradás fogalma. Aki vért ad, anyagi ellenszolgéltatás nélkül teszi. Lehet, hogy ezen a gyakorlaton módosítani kellene? De ki állapítja meg, hogyan határozható meg mennyit is ér a vér?! Megfizethetetlen! — A fejlett országokban az egészségesek nem pénzért adnak vért. Segító'szándékukat viszont a biztosítófigyelembe veszi, és megtalálták a módját annak is, hogy a véradók neve ismertté váljon. Hogy példájukon felbuzdulva kövessék őket mások is — gondolkodott hangosan Varga doktor. Hazánkban a Vöröskereszt feladata a véradók toborzása, ám a körzeti orvosok, egészségügyi dolgozók segítsége, rábeszélése nélkül nem teljesíthetnék küldetésüket. Az érsekújvári korházban, úgy mint az ország valamennyi kórházában, vérhiány van. Dr. Varga Sándor és munkatársai csak óvatosan mondták, hogy ezidáig — vérhiány miatt — még nem kellett elnapolni egyetleh műtétet sem. De az adakozó kedv hullámzó. És itt a nyár, több a baleset. S vannak betegségek, melyek gyógyítására — az évszaktól függetlenül — sok vér kell. Erre gondoljunk. Egymásra. PÉTERFI SZONYA