Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-29 / 177. szám, szerda

7 RIPORT - INTERJÚ ÚJ szól 1992. JÚLIUS 29. HŰSÉG A MÚLTHOZ, HŰSÉG A NEMZETHEZ Körmöcbánya Szlovákia legszebb s egyben legrégibb városai közé tartozik. Mesés környezetben, a Körmöci hegyek övezte Rudnjpa nevű völgyben fekszik. Utcáin sétálva lépten-nyomon a múlt emlékei köszönnek ránk. Fénykorában, az itt vert híres aranypénznek köszönhetően Európa-szerte ismert volt a város, polgárai jólétben és biztonságban éltek. A Károly Róbert által alapított pénzverde, a mesés gazdagságú aranybányák, de a később kiépült ipar egyaránt vonzotta a jó mesterembereket, kereskedőket, de a művészeket, tudósokat is. A migrációnak köszönhetően az eredetileg német városban a 20. század elejére jelentős magyar közeg is kialakult. Az 1911-es népszámlálás adatai szerint a 40 százaléknyi német anyanyelvű polgárság mellett kb. 30 százalékot tesz ki a magyar és szinte ugyanennyit a szlovák populáció. Ma a városka 6500 lakója közül 67-en vallják magukat németnek és 32-en magyarnak. A két adat felvétele között „csupán" nyolcvan esztendő telt el. De milyen nyolcvan esztendő... A múlt A nyolcvannégy éves Bedrich Gayert a város „két lábon járó krónikájaként" emlegetik Körmöcön. A mindenki által csak Frico bácsiként ismert öregúrnak ugyanis szenvedélye a város történelmének kutatása. Pedig amit ő megélt, már maga az is történelem. Frico bácsi német származású, de magyarul anyanyelvi szinten beszél csakúgy, mint szlovákul. Mindegy, melyik nyelvet használja, mert mind a háromban egyformán otthon érzi magát. Ahogy ez a város lakói körében egykoron természetes volt. - Körmöcbányán mindig három nemzetiség és három vallás élt együtt. Németek, magyarok, szlovákok; katolikusok, evangélikusok, zsidók. Békésen megfértek egymás mellett, konfliktus soha nem volt közöttük. A nagymisék alkalmával a vártemplomban, a kórusban közel száz énekes közreműködött vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül. A szólót például egy zsidó lány énekelte, de ez akkoriban senkit sem zavart. A városban ugyan javarészt németek éltek, ennek ellenére mindenki három nyelven beszélt. Mint gyerekek, már az utcán megtanultuk egymás nyelvét, s a későbbiek során is természetesnek vettük, hogy mind a három nyelvet használjuk. Ma már csak kevesen élnek a kor tanúi közül. Frico bácsi egyik gyerekkori pajtását, Görög Sándort Budapestre sodorta az élét vihara, de emlékei kilencvenévesen is visszahúzzák szeretett szülővárosába. Egyik, barátjának írt levelében erről így vall: „Most már csak Te vagy egyedül, akivel beszélni tudok Körmöcről. Istenem, milyen szomorú, hogy oda fejlődtünk, hogy a szeretet helyett a gyűlölködés erősödik. Emlékszel, 1912-ben még három nyelven beszéltek a városban, gyűlölködés nélkül. És ma? Sikerült minden jót elrotani." A levél idézett sorait erősíti meg Mócik Klára vallomása is. A magyarul tökéletesen beszélő idős hölgy szlovák nemzetiségű. Jól emlékszik, mikor 1941ben a városba költözött, nem volt meglepő, ha az utcában magyarul beszéltek az emberek egymás között. Ma hiába kutat emlékezetében: akiket magyarnak ismert, vagy elköltöztek a városból, vagy már nincsenek az élők sorában. A leszármazottaik pedig jobbára nem beszélik az elődök nyelvét, őt, szlovák létére elszomorítja, hogy az egykor oly természetes háromnyelvű közeg eltűnt a városból. Az okokat keresve 1918-ig kell visszamennünk az időben. A csehszlovák állam megalakulása volt az első mérföldkő. 1918 után sok magyar elhagyta a várost. Ki önként, ki kényszerből. Főleg hivatalnokok, katonák, tanárok, de mentek vállalkozók, orvosok, ügyvédek is. Akik mégis maradtak, abban bíztak, hogy Szlovákia mégis Magyarország része marad. Olyannyira bíztak benne, hogy a körmöciek a csehekkel való egyesülést ellenzők mozgalmának élére álltak. Végül azonban be kellett látniuk, elkerülhetetlen a szakadás. Beletörődtek a megmásíthatatlanba, s igyekeztek alkalmazkodni. Könnyebben ment, mintsem gondolták. Egyesek túlbuzgalmukban az országgal együtt nemzetiséget is váltottak. A többség azonban kitartott magyarsága mellett. Ők továbbra is ugyanolyan polgárai maradtak a városnak, mint korábban voltak. Bár az iskolákban, hivatalokban a magyar nyelvet felváltotta a cseh, illetve a szlovák, magyarságukban nem érte őket pítés. A maradékon pedig eluralkodott a félelem. A jelen A mai Körmöcbányán élő magyarok jórészt már az idősebb generációhoz tartoznak, ők azok, akik megmaradtak. Nem döngetik ugyan mellüket, csak szép csöndben hűségesek maradtak a nemzetükhöz. A nyelv viszont egyértelműen az otthonok falai közé szorult. A város utvárosban, hogy magyarok vagyunk, ennek ellenére nem voltak problémáink. Én magam rosszul beszéltem szlovákul (ma sem tudok tökéletesen, pedig a családunkban is sok már a szlovák), mégis mindent elintéztem. Mindig büszke voltam a magyarságomra, s a gyerekeimet is ilyen szellemben neveltem. A családban még mindig magyarul beszélünk, de az utcán már nem szívesen szólalunk meg. Nem szólnak ugyan ránk, de megnéznek. Meg aztán nincs is már kivel beszélni, az én korosztályomból már csak kevesen élnek, a gyerekeim korosztályában pedig alig akad valaki, aki tudna magyarul. Lujza néni gyermekei talán az utolsó körmöci magyarok közé tartoznak. A legidősebb, Rónai A Mikó család Körmöcbányán. A fénykép 1923-ban készült. (Mikó Lujza ülő édesanyja háta mögött áll.) cáin már nem hallani magyar szót, s ha mégis, akkor sem a helybeliektől. Rónainé Mikó Lujza helybelinek számít, bár nem született körmöci. Ötéves korában, 1908ban került a városba az Eger mellőli Bélapátfalváról. - Mikor, mi idekerültünk, még nem volt probléma a nyelv, a nemzetiség. Körmöcön éltek néKörmöcbánya amúlt század második felében. A kép jobboldalán látható az időközben lebontott gótikus templom, mely a XV. században épült (A képek a Rónai család archívumából valók) bántódás. Köszönhető volt ez annak is, hogy a háromnyelvű közeg az új körülmények között is továbbélt: a körmöciek a német fűszeressel továbbra is németül beszéltek, a szlovák postással szlovákul, a magyar kárpitossal magyarul. De aztán jöttek a csapások, egyik a másik után, melyek az addig békében élt nemzetiségeket egymás ellen fordították. 1938 - München, aztán az első bécsi döntés. 1939 Csehország megszállása, az önálló szlovák állam megalakulása. A háborús évek, a zsidók deportálása, a nácik garázdálkodása, s végül 1945 - a leszámolás ideje. Előbb a németek, aztán a magyarok. Kitoloncolás, kitelemetek, magyarok, szlovákok és mindenki tisztelte a másikat. Bennünket, noha idegenek voltunk, befogadtak, s igazi otthonra találtunk. Mikor 1918-ban bejöttek a csehek, sok magyar áttelepült az anyaországba. Mi - magyar állampolgárokként - maradtunk. Édesapám, szegény, élete végéig azt hitte, nem lesz tartós ez az új állam. Ezért sem akart elköltözni a városból, ahol a cserépedénygyárban jó állása volt. Édesanyám inkább visszament volna. Emlékszem, valahányszor a rádióban megszólalt a déli harangszó, sírva fakadt. Maradtunk. Férjhez mentem, férjem egy régi körmöci család sarja volt. Rólunk mindenki tudta a László már szintén nyugdíjas, ő is a város szerelmese, történelmének buzgó kutatója, őt különösen bántja, hogy a Körmöcbányáról kiveszett az a toleráns szellem, az az egészséges kozmopolitizmus, ami egykor jellemezte. - Ma a városban nemigen hallani magyar szót. Ennek több oka is van. Egyrészt, lassan már nincs is, aki tudna magyarul. Másrészt meg aki tudna, az sem beszél. Esetleg otthon, a négy fal között, családtagok, barátok körében. A gyerekeiket pedig már nem is tanították meg magyarul. így aztán néhány év múlva már nem lesz, aki értene ebben a városban magyarul. Ahogy eltűnt az egykor oly természetes háromnyelvűség, úgy tűnt el a tolerancia, a másság tisztelete, a hagyományok megbecsülése. Ma ebben a városban nem lehet Károly Róbertről, a városi kiváltságok megadójáról utcát elnevezni, mert magyar király volt. Hát ide jutottunk. A jövő Rónai Lászlót elszomorítja a jelen, de még inkább aggasztja a jövő. Meggyőződése, hogy az önálló szlovák állam megalakulása nem lesz jó hatással az emberek és a népek egymás közötti viszonyára. Pedig Körmöc hagyományai nem ilyen folytatást érdemelnének. A gazdag múltú városban minden érték létrehozója az ott élt három nemzet volt. Kár, hogy ezt manapság már csak kevesen tudatosítják. Elsősorban a múlt ismerői és még élő tanúi: Frico bácsi németként, Mócik Klára szlovákként, Rónaiék magyarként. Félő, hogy az utánuk jövő nemzedék hitetlenkedve fogja hallgatni, ha egy megszállott történelembúvár arról fog mesélni, hogy e városban valaha békében és egyetértésben éltek németek, szlovákok és magyarok. S. FORGON SZILVIA EZÚTTAL NEM POLITIKAI DÖNTÉS VOLT VISSZAKERÜLNEK A MAGYAR TÁBLÁK A múlt év végén már írtunk a magyar helységnévtáblákról. Akkortájt bizonyos közigazgatási szervek önkényesen döntöttek a magyar táblák eltávolításáról és csak az önkormányzatok hozzáállásán múllott, hogy a község pénzén felállított tábla visszakerül-e rendeltetési helyére. Megismétlődni látszik a téli leszerelések sora? - tettem föl a kérdést, amikor kollégám figyelmeztetett, a Dunaszerdahelyi járásban cserélik a községek nevét jelölő táblákat s az újak alá nem kerülnek vissza a kék alapon fehér betűvel írt, szabályokba és törvényekbe nem ütköző magyar helységnévtáblák. Meglátogattam a közlekedésrendészeket, ahol arról tájékoztattak, hogy tudnak az ügyről, de nem ők irányítják s nem rájuk tartozik. Ezután kerestem föl a Járási Útkarbantartó Vállalatot, ahol Szomolai Ernő, a vállalat igazgatója fogadott. - A helységnévtáblák cseréjét a közlekedési és távközlési tárca tavaly hozott döntése alapján valósítjuk meg. A minisztérium ősszel úgy döntött, korszerűbbé teszi a nemzetközi útvonalak jelölését, s ez elsősorban az informatív jellegű közlekedési táblákra vonatkozik. A táblák kivitelezésére pályázatot írtak ki, magam is bizottsági tag voltam, amikor a pályázatok közt válogattunk. Az egyik operatív megbeszélésen megegyeztünk, hogy a csere az E63-as nemzetközi útvonalon kezdődik, a Somorja-DunaszerdahelyNagymegyer vonalon. Először a helységnévtáblákat, majd az irányjelző táblákat cseréljük ki. - A pályázat után ki lett a kivitelező? - A Turéan Martin Ipari Szövetkezet gyártja az újtáblákat, amelyekről mindenképp el kell mondani, hogy esztétikusabbak, műszaki kivitelezésüket tekintve korszerűbbek, fényvisszavető képességük nagyobb és az élettartamuk is hoszszabb. Az első szakaszban, amikor elkészültek a szlovák nyelvű helységnévtáblák, a reklamációk eredményeként utórendelést küldtünk kivitelezőnek, és ebben már az új, ugyancsak korszerűbb, kék alapon fehér betűkkel írt magyar helységnévtáblák is szerepelnek. A kivitelező vállalta az elkészítést, számára ez természetesen üzlet, de mivel a szövetkezetet privatizálják, sok problémájuk van, és nem szállítanak időre. - így hát a magyar táblák visszahelyezése csak idő kérdése? - Ezúttal nem kell megijedni, a táblacserét nem politikai döntés alapján hajtjuk végre, valóban csak korszerűsítésről van szó. -Egy ilyen jellegű munka bizonyára sokba kerül. Nemegyszer támadták a községeket vagy az útkarbantartásért felelősöket, hogy az állam pénzén gyártják és helyezik ki a közlekedési rendszabályokban nem szereplő táblákat. - Ezért igazán támadhatnának, de a magyar nyelvű helységnévtáblák mindenütt a községek költségvetéséből készülnek. Pontosabban mindenütt, ahol a lakosság legitim képviselői, az önkormányzatok így döntöttek. A tervezet megvalósítása valóban sok pénzbe kerül. Szlovákiában az E jelölésű nemzetközi útvonalak hossza nagyjából 1700 kilométer és 1992-ben közel 60 millióba kerül a tájékoztató táblák korszerűsítése. - Mikorra várható a munkálatok befejezése? - Pontos dátumot nem tudok mondani, a szállítástól függően fejezzük be a cserét az E-63-ason. A teljes befejezés már csak hetek kérdése. -lovász-