Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-21 / 170. szám, kedd

KULTÚRA QUO VADIS? JEGYZETEK SZKUKÁLEK LAJOS FESTŐMŰVÉSZETÉRŐL , ÚJ SZÓM 1992. JULIUS 21. A Széplak utcai képkereskedés kirakatában a napokban láttam egy figyelemre méltó képet. Azóta is többször megnéztem, érdekes festmény, modern figurális kompozíció. Nyugtalan táj eló'terében, háttal a nézőnek két ruhátlan nőalak áll és a távolba néz. Fiatal, karcsú lányok, a festő groteszk látásának optikájával szemléli őket, egyikük lábán piros csíkos harisnya, a másik harisnyái a fűben hevernek, mint tarka, töredezett kígyók, mérgeszöld kézitáskájuk szíjon lóg vállukon és kihívóan sugárzik, mellettük, rövid botra tűzve egy melltartó, ernyedten lóg, mint félszeg lobogó. A lányok messze eló're néznek, arcuk nem látszik, profiljuk rejtve marad. A homályba vesző távolban fáradt gyárkémény nyúlik a magasba, csonka házak látomása veszi körül, a látvány távoli kisvárost sejtet (a házak földszintesek), mely felett magasan, a gyárkéménytó'l is magasabban két színes - piros és zöld - ballon repül furcsán bukdácsolva és esetlenül, a ballonok mellett törékeny férfialak száll, mint akarattalan, szélpörgette törmelék. Ha címet kellene adnom a képnek, így nevezném: Elvágyódás, vagy: Hív a messzeség! ' Nem láttam szignatúrát a képen, ám sejtettem, hogy Szkukálek Lajos festette. Az eladótól aztán azt is megtudtam, hogy a kép címe: Quo vadis?' (Hová mégy?) A lapokból már ismerem Szkukálek Lajos groteszk rajzait, könyvillusztrációival is találkoztam. Játékos fantáziája, mely számos furcsa ötletet és képzettársítást termel állandóan, számomra már nem idegen. Néhány hónapja, ugyanezen a helyen, tehát a Széplak utcai képkereskedésben, egy kamarakiállítása keretében olajképeivel is megismerkedhettem. Éles és szögletes, torz formái, élénk, kontrasztos színei és groteszk ötletei, abszurd képzettársításai, melyekkel meghökkentő' összefüggésbe helyez lényeket is tárgyakat, rokonit ós viszonyít alakzatokat, a jelenségek világa, melyet merész vonalakból és provokatív színekből megalkot, képi metaforákból megteremt, mindez leköti és megdolgoztatja a szemlélő képzeletét. A kiállítás tucatnyi képe, megannyi változatos darabja egységes ironikus festői látás és gondolkodás eredménye. Régóta figyelemmel kísérem hazai grafikánk egyik -Albín Brunovský és mások nevével fémjelzett-vonulatát, melynek finom tárgyi aprólékosság és motívumgazdagság, valamilyen biológiai tenyészetszerűség a jellemzője. Az ilyen kép számos, különféle, sokszor egymásnak ellentmondani látszó részlet, jelzés és alakzat együttléte, melyeket a sejtetés és beleérzőkészség (intuíció) hozott össze és állít egymás mellé, hogy szervessé tömörítve, értelmezze ó'ket. Ennek afajta művészetnek atudatalatti tartalmak és mélylélektani áramlatok az ihletői, szemlélésük elmélyült tanulmányozást, mégértésük pedig beleérző készséggel végzett elemzést igényel. Szkukálek Lajos rajzai s részben olajképei, ennek a művészeteszménynek a rokonai. Jónéhány nagyobb olajképén egy-két erős és kiugró motívum köré, melynek mintegy a jelrendszer értelmének döntő vonósait képviselik, eme alakok és alakzatok köré sok más megszemélyesült tárgy (bútor, használati eszköz, természeti jelenség, tájrészlet) és elszemélytelenedett lény (állat, képzeletszülte szörny) csoportosul. Majd minden képen ott az ember is, de szinte minden esetben torzítva, aránytalanul ábrázolva, meghangsúlyozott vagy elnagyolt testrészekkel, néha torzóként, máskor abszurd természetellenes pozíciókban és abszurd helyzetekben, s - tegyük hozzá! - harsogó, provokatív színekkel kiforgatva valójából, metaforikus értelmezésnek alávetve, gyakran jelzésszerűen. A festőt nem a jelenségek külseje, tehát a látvány, de nem is valami öncélú formalátás érdekli, hanem a dolgok benső értelmének a képi megjelenítése, az adott helyzetben való jelentőségük foglalkoztatja. Szkukálek formavilága mögött játékosan kutató elme munkál. Vannak azonban olyan képei is, melyeken a képi tartalom azonnal kiugrik a kompozícióból és eluralkodik a látványon. E képeken, érdekes módon, ám bizonyára törvényszerűen, kevesebb a mellékmotívum, gyérebb a kísérő' jelrendszer és groteszk környezetrajz. Az összpontosított és jól látható tartalom mintegy lemezteleníti és összefogja a képet, bonyolult vegetáció helyett áttekinthető látvánnyá teszi. Ezeken a képeken kevesebb a játékosság és több a valós vonás, az abszurditások pedig reális felismerésekbe- néha fekete humorbatorkollnak. Míg az előző képek esetében hosszas tanulmányozás után jutunk el valamilyen központi gondolatig vagy egységes hangulatig, az utóbbi képek egyenesen ránkkiáltanak, s nekünk nincs más dolgunk, minthogy felismerve értelmüket, jó érzéssel számba vegyük a festői képzelet részleteit, jelrendszerét és érzéki megnyilvánulásait. A kirakatban látott képet - Quo vadis? - is ezek közé az alkotások közé sorolom. Nyugtalan vízpartról két lány néz egy látomásos várost! Észreveszem körülöttük a lepusztult vidéket, a fáradt tompa folyót, az elszórt, korcs fákat és parányi, csupasz botlófüzeket, a szenvedő tájat és vergődő természetet, melyben a két fiatal, női alak élettől duzzadó sóvárgásnak és elemi vágynak tűnik fel, gyűrt könnyű, fekete és fehér ruhájuk megtagadott énjükként s levetett múltként hever a fűben. S látom a távolban a meggörbült lámpaoszlopokat s a kilátástalanságban szenvedő illúzió-várost, amely látomásként csábítja ó'ket. Igen, a csallóközi botlófüzek! Lám, az egyetemes jelentésű kép helyhez kötődik, bensőségesül, a mi tájainkon a mi lányaink nézik a várost, mely alighanem szintén a miénk részben, mint az elmúlt évtizedek során s a jövőre is érvényesen, minden csábító, majd kiábrándító látomás. DUBA GYULA ZÚZDA ES INDEX KONCSOL LÁSZLÓ DOMINIK TATARKÁRÓL A Szlovák Irodalmi Alap fordításért járó Madách-díját idén Koncsol László kapta. Az 1991 ben megjelent szlovák műfordítások egyik legkiemelkedőbbéért ítélték oda: Dominik Tatarka 1989-ben elhunyt szlovák író három írását tolmácsolta Koncsol László magyarra. A díj odaítélésének indoklásakor elhangzott, hogy a fordítás már 1970-ben megjelent, ám hamarosan kivonták a könyvet a forgalomból. A szerző, Dominik Tatarka indexen volt. Gyanítjuk, hogy a huszonegy év után újra kiadott Tatarka-fordítás elismerése nem kizárólag a műfordítói teljesítménynek szól, hanem egy picit a szerzőnek is. Megerősíti ezt Koncsol László is, hiszen mindvégig kapcsolatban állott Tatarkával, s nemcsak írói kvalitásait ismeri, hanem emberi meghurcoltatásának ugyancsak tanúja lehetett. - Kérem, idézze föl azt a közel negyedszázaddal korábbi helyzetet, amelyben Tatarka felé vett irányt esztétikai kíváncsisága és fordítói késztetése. - Ezerkilencszázhatvanháromban kerültem Pozsonyba a Madách kiadó elődjéhez. Bábi Tibor, aki akkor az Irodalmi Szemlében dolgozott Dobos keze alatt, egyszer felhívta a figyelmemet Tatarka Démon súhlasu című könyvére, s megbízott, hogy recenzáljam. Olvasván egyre nagyobb kényszert éreztem, hogy ne recenzáljam, hanem fordítsam, legalább a két írás egyik darabját. A Figura fejedelem című pamflettet akkor fordítottam le, meg is jelent a Szemlében. Ezután alaposan megismerkedtem Tatarka műveivel. Főleg az esszéit szerettem. Amikor a Szemléhez kerültem, néhány esszéjét magam lefordítottam, deZs. Nagy Lajost is megbíztam, hogy fordítson tőle. Ezerkilencszázhatvannyolcban pedig felajánlottam a Madáchnak, válogatnék és fordítanék egy kötetre való Tatarka-írást. A Fonott karszékek című írást szlovák barátaim ajánlották, mondván, hogy mint szépírót ez reprezentálja őt a legjobban, tehát nem szabad hiányoznia az összeállításból. A könyv végül 1970 elején megjelent, kevés példányban persze, de pár hónap elteltével több helyről is hallottam, hogy bevonták. Ez már a nagy könyvzúzások időszaka volt. Tatarka műveit kivonták a közkönyvtárakból. Egy kedves epizódra emlékszem ebből az idó'ből. Már indexen volt, egzisztenciális gondokkal küszködött, az erdészethez került, erdei munkásként dolgozott. Magyarokkal is, akik kérdezgették a múltja felől. Neki akkor eszébe jutott, hogy van egy magyarul megjelent könyve, fölhívott, nincs-e néhány fölösleges példányom, mert szeretne adni a magyar kollégáinak. Néhányat sikerült öszszeszednem, így valószínű, hogy egypár magyar favágónak van ebből az eredeti kiadású, bezúzott Tatarka-kötetbó'l. - Olvasóink nem nagyon ismerhetik Tatarka életét. Kérem, mondjon róla néhány szót. - Zsolna környékén született, nagyon szegény családban. Sok nővére volt. Ő maga írja valahol, hogy az édesapja Kun Béla vörös hadseregében harcolt önkéntesként, s veszett oda. A anya egyedül nevelte gyermekeit. Tatarka már édesapja halála után született, nem kívánt gyerek volt, s édesanyja kétségbeesésében kirakta a csecsemőt meztelenül az istállóba. Kisvártatva azonban feltámadt benne az anyai ösztön, ész nélkül kirohant érte, b.evitte az elkékült gyermeket, csókolgatta, élesztgette. O lett az egyetlen férfi a családban, mindnyájuk szeme fénye. Igy indult a sorsa. A Károly Egyetemen, majd a Sorbonne-on tanult. A Tiso-köztársaság idején a mártoni gimnáziumban tanított. Amikor kitört a felkelés, a feleségével együtt beállt és egy szovjet tábornok partizáncsapatában harcolt az utolsó pillanatig. Hatvannyolc után keservesen zaklatták, nemcsak nyomorgott, hanem mozgásában is korlátozták. - Mi volt Tatarka konkrét bűne? - 1968. augusztus 21. vagy 22-én történt, egy tíz, tizenöt ezres tömeg élén vonult föl Tatarka a pozsonyi városközpontban, a téren. Kétoldalt tankok, nehézgépfegyverek. Éppen a Krym kávéházban ültünk és elképedve hallgattuk az ágyúdörgést, lövöldözést. Szétlőtték az Irgalmasok templomtornyát. Tatarka a tér közepén tartott egy szónoklatot, tiltakozott a bevonulás ellen, elmondta, hogy megalázták a nemzetet, a barátságot. Ezt a „bűnét" ő aztán sosem volt hajlandó megbánni vagy visszavonni. Később chartás lett. A második vagy harmadik Charta-nyilatkozatot készítették eló', Havelék felhívták Prágába, ő pedig a nyilatkozat egyik példányával visszaindult, hogy Pozsonyban aláírassa a barátaival. Útban az állomás felé egy rendőrautó fölszaladt a járdára és elütötte. Súlyos sérülésekkel feküdt sokéig kórházban. Igazán már nem épült fel soha. És nyugta sem volt. Folyton lehallgatták, házkutatásttartottak nála, ott cirkáltak a lakása körül. Ennek az új megjelenésnek és a Madách-díjnak nem is magamért, hanem Tatarkáért örülök. Mert ha követve is, de legalább ilyen módon igazságot szolgáltatnak neki. A fordulat pillanatát ő már, sajnos, nem élte meg. Pár hónappal eló'tte meghalt. - Mi készteti az alkotó írót, az esztétát, a kritikust arra, hogy mások gondolatait közvetítse? -A fordításra, a tolmácsolásra az embert az élmény indítja. Az érték élménye. Ugyanaz az ösztön, amellyel egy szép természeti jelenséget mutatok meg másnak. Az értéket ugyanis fel kell mutatni. Igy fogtam neki Tatarkának, így Rútus fordításainak. BROGVÁNY1 JUDIT A NYÚL, A HADÁR ÉS A SZITAKÖTŐK J\ szőlőbokor alól ugrott ki, ÁÁ ahogy kapáltam. Ott töltm 1 hette az éjszakát, harmatos levelek ernyői alatt, dudva között, lapulva. Várva a napkeltére, amikor biztonságosabb helyre menekülhet, talán a közeli kukoricaerdőbe. A kis vadnyúl. Hatalmas szerencséje, hogy nem találtam el, hiszen akár ketté is vághattam volna, takarván őt, ami alatt védelmet talált, s ami ellen - milyen az élet?! - én éppen kapát fogtam. Bár ki tudja, vércseppet nem láttam, a bundája sem szakadt fel sehol, kicsit mégis megüthette kétgombócnyi testét a vas, mert nem futott el. Hagyta, hogy megsimogassam, megfogjam. Persze, lehet, hogy „csak" nagyon megijedt, annyira félt, hogy elhagyta minden ereje, az emberrel is megesik ilyesmi, vagy beteg volt, bár nem látszott rajta, vagy megbízott bennem, nem leszek gyilkosa, el sem rabolom őt a szabad határból. Ami a leginkább szíven ütött, a magánya volt, hogy egyedül volt. Egyszerre szomorú és riadt tekintete beszélt róla, meg az, ahogy lapult a göröngyök között, szinte tapadt a földhöz. Hol lehetnek az övéi, testvérei, barátai, hogy keveredhetett él tőlük? Megfordulnak erre nyulak, átfutnak a mezőről, embert, gépet látván megállnak egy pillanatra, fülelnek, aztán uzsgyi. Mégis, mégis... Kiraktam a kosaramból a termoszt, kocsikulcsot, cigarettát, kést, Rosszija táskarádióm a földön bömbölte tovább Boszniát, a cseh és szlovák válópert, Helsinkit, a koleszterint, a lopást, rablást, blendaméndet, jó zenét. Es betettem helyükre a kis vadnyulat-nyüszített, amikor felemeltem -, zöld szőlővesszőkkel pedig letakartam. Megvallom, eszembe jutott, hogy hazaviszem. Mint Tamási Áron egyik-másik történetének apa, nagyapa szereplője. Hogy örülnek majd neki a gyerekek! Erre gondoltam akkor is, amikor folytattam a kapálást. Ha már kutyát nem enged tartani a nejem a lakótelepi lakásban, a két aranyhörcsög meg a díszhalak mellett legalább lesz egy igazi nyuszink, találunk neki helyet a balkonon, valamiből házat fabrikálunk számára, természetesen. Mégsem fordult gondolatom a következő pillanatban. Öröm ide, öröm oda, nem emelhetem ki innen őt. A hazájából. Nem tartóztathatom fel természetesen útján, amikor ráadásul még alig élt, és a szabadsággal is majd csak ezután kezd valamit. Filozofálgattam ekképpen, hegyi beszédecskét mondtam magamban, magamnak. No de ha néhány hónap múlva, mondjuk, Franciaországban köt ki, agyonlőve, megnyúzva, majd megsütve? Akkor nem lenne jobb mégis számára egy hosszabb, kényelmesebb élet - a balkonunkon? Tíz-tizenöt méterre távolodhattam el a kosártól, melynek alján, a szőlőlevelek alatt ott lapult kis vadnyulam. Ha előlem nem szökött el, biztos, hogy a kosárból nem fog. Nem tud. Talán nem is akar. Vagy: nem mer. Érezheti: rajta a szemem. Közben rádióm bömbölte tovább a borzalmakat, meddő tárgyalásokat, ideiglenes nyugtatóként beadtak jó zenét. Nem tudom, mit hallott foglyom az egészből, tény, hogy amikor néhány perccel később odamentem a kosárhoz és belenéztem, üres volt. Felsóhajtottam. Végre, nyugodtan kapálhatok tovább. De azért előtte elindultam a sorok között és sorokon át, hátha még egyszer megpillantom valahol a kis vadnyulat, aki találkozásunk első pillanatában legfeljebb egy métert mozdult odébb. Nem találtam sehol. Úgy látszik, éppen elkezdett élni a szabadsággal. Ahogy ősei. * V * Vágjuk fiammal a hosszúra nőtt szőlővesszőket, dróthoz kötözzük a kiállókat. Egyszer csak madár röppen a levelek sűrűjéből, csaknem a fejemnek. Követjük tekintetünkkel, nem messzire tőlünk, a harmadik sorban landol, éles hangokat hallatva. Fekete-sárga madár, szép. Ahonnan kiröppent, fészek van ott, bizony. A sűrűben. Elég megtalálnunk. A legfelső vezérdrótra épült, átgondolt terv alapján. Precíz munka. Az állatvilágban nem is lehet más. Minden irányból védve. Talán még egy jégverésnek is ellenállna. Pláne, ha a madármama is otthon van -hol lenne, ha baj van -, és szétteríti szárnyait rajta, ősi ösztönök nyomán. A fészekben három vagy négy fióka, nem tudjuk pontosan megállapítani, kettő mindenesetre azonnal nyakát nyújtja, tátja csőrét, amint hozzáérünk lakásuk pereméhez. Aranyosak - mondjuk, aztán visszahúzzuk kezünket, hogy újra összezáruljanak fölöttük a szőlő védőszárnyai-karjai, melyeknek épp csak a majd' földig érő hegyüket vágjuk le, nehogy valahol rés támadjon köztük. Folytatjuk a munkát, a madármama meg hamarosan víszszatér kicsinyeihez. Közben teljesen megfeledkeztünk arról, hogy van úgy egy órával ezelőtt két traktor megkezdte a sokhektárnyi szövetkezeti szőlőskert permetezését. Mind közelebbről hallatszik már zúgásuk. Mi leszatiókákkal?í Hisz olyan erővel nyomják azok a traktorok a tartályból a permetet, hogy úgy tűnik fel, mintha egy kisebb felhő vágtatna utánuk a sorok között, valamiféle misztikus látványt nyújtva a borús ég alatt, erős szélben. Nincs levél és levélköz, mely ne kapna a milliárd parányi csöppre szétfröccsenő permetléből. Próbálom megnyugtatni a fiamat, egyszersmind magamat: ne félj, a mamájuk megvédi őket is, magát is, begye alá bújtatja a fejét, szétteríti szárnyait. Azért eszembe jut: mégse lenne olyan okos ez a madár? Miért pont ide rakott fészket, ahol emberek meg mindenféle zajos, veszedelmes gépek, szerszámok, mérgek járnak. Tudhatta volna... Ekkor fordul be éppen sorunkba a nagy traktor, még nagyobb felhővel maga mögött, s máris a sarkunkban van. Gyorsan kifelé. Mára abbahagyhatjuk a munkát. Azért várunk még, míg szárad kicsit a szőlő, megnézzük, nem érte-e baj a fiókákat. Nem, hál' Istennek. Száraz a fészek, nincs nyoma permetnek, bár igaz, ezek az újkori szőlőskerti vegyszerek csaknem láthatatlanok a leveleken, vesszőkön, fürtökön, nem úgy, mint a bordói lé. Sőt, megint nyújtják nyakukat, tátják csőrüket a madárcsecsemők. Odébb megyünk egy kicsit: visszaröppen a szép madár. Másnap is, harmadnap is. Élnek. Ők. Még. * * * Szitakötők kedvenc fel- és leszálló, valamint tartózkodási és szeretkezési helye a horgászbot vége. Egy összetapadt pár a minap is ráhelikopterezett egyik botomra, melynek orsójáról vagy negyven méterre vetettem vízbe a felcsalizott horgot. Nos, a szerelmes szitakötők landolásának pillanatától számítva: mindenkor bizonyos összefüggések esete kezd fennforogni. Van, ugye, a víz, s valahol a víz mélyén a horog, a közelében pedig, reméljük, van a hal. Van továbbá a damil, mely öszszekötí a botot a láthatatlan mélységgel, s ha fogom a botot, akkor tulajdonképpen engemet is bekapcsol a rendszerbe. Van azután a szeretkezésre és megtermékenyülésre alkalmas napfényes idő, és végül van maga a bot végén szent műveletben egyensúlyozó szitakötőpár. Ha jobban belegondolunk, nem akármi ez. Nem akármi történik és történhet ilyenkor. A harmónián túl az élet továbbélése-éltetése, valamint a halál túlélése. Na de: ha megrándul a bot vége? A szitakötők alatt. És a hal szájából is kicsúszik a horog. BODNÁR GYULA