Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-24 / 147. szám, szerda

MOZAIK IÚJSZÓI 1992. JUNIUS 24. BENZIN VAGY LIMONÁDÉ (KORMÁNVBÜCSÚZTATÓ) Ha kicsit leegyszerűsítve szeretnénk megfogalmazni a demokrácia működését, azt mondhatnánk, hogy a kormány irányít, az ellenzék pedig ezt a tevékenységet ott kritizálja, ahol tudja. Ami a politikusok e második csoportját illeti, feladatukba valóban gyorsan beletanultak. Nem csak azt tudhattuk meg tőlük, hogy a szlovák kormány folytatja a világtörténelem legrosszabb nemzetiségi politikáját, hanem azt is, hogy kiárusítja Szlovákia vagyonát, , lezülleszti a gazdaságot, munkanélküliségre kárhoztatja a lakosságot és általában idegen elem ebben a többre hivatott (jövendő) országban, tagjai pedig egyszer még bíróság előtt fognak felelni bűneikért. Érvelésük megértésre talált a választók körében, hiszen a kormány politikáját képviselő erők köztársaságunk egyetlen körzetében sem kaptak bizalmat, így az elkövetkező négy évben új stílusú politikusok állnak majd az ország kormányrúdjánál. A leköszönő kormány épp ma adja be lemondását, ezért talán érdemes néhány szóban összefoglalni tevékenységének eredményeit. Ez akár összehasonlítási alapként szolgálhat az új hatalmi garnitúra munkájának megítéléséhez is. A „nemzeti önfeláldozás" kormánya két évvel ezelőtt mind szövetségi, mind szlovákiai szinten hozzálátott a szocialista tervutasításos gazdaság felszámolásához. Egy látszarendszert kellett átalakítaniuk, egy olyan rendszert, amelyben semmi sem volt érvényes abból, ami a világ jól működő részében természetes volt, és mikroszinten is az üzemi párttitkáron kívül a legfontosabb szerep annak a „gazdasági" szakembernek jutott, aki képes volt a nyersanyag jó részének szétlopkodása ellenére száztíz százalékos tervteljesítést kimutatni. E csődtömeg felszámolásának nehézségeit jól példázza Németország esete, ahol a nyugatnémetek negyven évig minden idegszálukkal keleti tartományaik visszaszerzésére koncentráltak. Napjainkra kiderült, hogy a szocializmus kirakatgazdaságának számító NDK rendbetétele még a világ legdinamikusabb gazdaságának is nehezen emészthető falat. Ugyanis nem elég beruházni a költségvetésből lefaragható márka-milliárdokat, az egyszerű német állampolgárnak fogcsikorogva kellett tudomásul vennie, hogy az „osztik" felemelése érdekében bizony jócskán megnövekednek adóterhei. A többi szocialista országnak sajnos nem volt szerencséje ilyen testvéri államhoz, úgy kénytelen volt saját, kétségkívül rögösebb útját járni. Ha Csehszlovákia és ezen belül Szlovákia eredményeit összehasonlítjuk akár Magyarország, akár Lengyelország eredményeivel, megállapíthatjuk, hogy a későbbi start ellenére egyáltalán nem állunk rosszul. A bruttó hazai termék (GDP) tavalyi 15 százalékos csökkenése, a 11 százalékos szlovákiai munkanélküliség, az enyhén deficites köztársasági költségvetések ellenére sikerült megtartani a makroökonómiai egyensúlyt, és ezzel elejét venni az inflációs spirál kialakulásának. Az 1991 elején átélt sokk után az árszint lényegében stabilizálódott. A havi megközelítőleg egyszázalékos infláció még európai mértékkel sem tekinthető rendkívülinek. Az örvendetesen szaporodó vállalkozók számára természetessé vált a koro

: na belső átválthatósága, folyamatosan nőtt a lakosság által beváltható valuta mennyisége és még a viszonyokra érzékenyen reagáló feketepiacon is lényegében a hivatalostól csak néhány százalékkal drágábban árulták a valutát. Mindezek ellenére eladósodásunk mértéke csak kismértékben nőtt (8,1-ről 9,4 milliárd dollárra), sikerült viszont feltölteni a devizatartalékokat (1,2-ről 3,4 milliárd dollárra). Kedvezőbbé vált a külkereskedelem összetétele is. Az 1990-hez képest a kivitel 7 százalékkal nőtt, a behozatal pedig 12 százalékkal csökkent. Szlovákia mérlege ugyan már hosszú ideje deficites, de ezen belül is tapasztalható kedvező tendencia, hiszen az 1990-es 33 milliárd koronás hiány tavalyra 12,4-re milliárdra csökkent, és ez a folyamat az idén is folytatódik.. Megindult a magántulajdonosi szféra kialakítása. A kisprivatizáció keretében május végéig több mint kilencezer egységet árvereztek el, á nagyprivatizáció első hullámába pedig 751 állami vállalatot soroltak be, 114 milliárd koronás összvagyonnal. A vagyonjegyes privatizáció keretében mindnyájan lehetőséget kaptunk, hogy ebből egy részt megszerezzünk magunknak, és ami legalább ilyen fontos, ily módon milliók szerezhetnek közvetlen tapasztalatokat arról, hogy a gazdaság nem annak alapján működik; hogy a járási párttitkár mit tart ésszerűnek és mit nem. A mindnyájunkat érintő nehezebb viszonyok ellenére tehát talán mégis érdemes odafigyelni azokra a kedvező jelenségekre is, melyek a gazdaság átalakítására rendelkezésre álló rövid idő ellenére tapasztalhatók. Tomáš Ježek, a népszerű cseh privatizációs miniszter ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha valaki almafát ültet, nem ragad három hónap múlva fejszét azért, mert még nincs rajta termés. Szlovákiában ez azért is időszerű, mert június elején a többség azoknak szavazott bizalmat, akiknek a zsebéből igenis kikandikált a fejszenyél. Eddigi megnyilatkozásaik pedig arra mutatnak, hogy nem rettennek vissza semmitől, ha cselekvésre kell elszánniuk magukat, Csehországban Václav Klaus minden különösebb ideologizálás nélkül továbbra is marad eddigi egyetlen jelszavánál: vagyis „Tűrjük fel az ingujjunkat, és dolgozzunk". Németországra és Ausztriára mutatva arra hivatkozik, ha hasonlóan viselkedünk, idővel életszínvonalunk is közel kerül az ottanihoz. Szlovákiából ezzel szemben újra pántlikás társadalom építésére készülődünk. Ezúttal szociális piacgazdaságnak nevezik. Ennek mibenlétéről egyelőre kevés részlet látott napvilágot és félő, hogy szószólói sem tudnak róla többet, mint mi. Márpedig újra csak Tomáš Ježek szavaival élve: Talajtalan a vita, ha arról folyik, hogy a motorba benzint, vagy limonádét tankoljunk. Az ugyanis csak benzinnel üzemel. TUBA LAJOS FORRÓ NAPOK AVAGY HOGYAN LÁTJÁK AZ ORSZÁG JÖVŐJÉT CSÁKÁNY KÖZSÉG LAKÓI? Ezekben a napokban az egész ország a két héttel ezelőtt megtartott választások győztesei között folyó tárgyalásokra figyel. A szlovákiai magyarság is fokozott figyelemmel követi a fejleményeket. A legvitatottabb téma az ország jövője lett. Erről folyik a szó a munkahelyeken, a családban, erről beszélnek az emberek az utcán vagy utazás közben, Pozsonytól Ágcsernőig, mindenhol. Ez a téma foglalkoztatja mostanában Pozsonycsákány lakóit is. Igazi kánikulai hőséget ígérő napon látogattunk el a mintegy ötszáz lelket számláló kisközségbe. A falu a hétfő reggelek szokásos képét mutatta. A munkába, iskolába igyekvők autóbuszra vártak, mások üzletbe siettek, vagy a ház körül tettekvettek. A két héttel korábbi választásokra már csak az autóbuszmegálló oldalán és a villanyoszlopokon lógó tépett plakátok emlékeztettek. A falu élte a megszokott hétköznapjait, de a felszín alatt ott vibrált a politikai helyzet kiváltotta feszültség. - A közös állam jövőjének bizonytalansága aggodalommal tölti el az embereket - jellemzi az általános hangulatot Csákány polgármesterhelyettese, Mikóczi Valéria. - Én magam is ezzel kelek, ezzel fekszem. Reggeltől estig hallgatom a rádiót, olvasom a sajtót, figyelem a híreket. így van ezzel most mindenki. A csákányiakat leginkább az foglalkoztatja, mi lesz, ha valóban szétesik az ország. Félnek az önálló Szlovákiától. A hetvennégy éves Tóni bácsi jól emlékszik arra, milyen volt a szlovák állam. Meg arra is, ami a háború után következett: amikor minden magyart háborús bűnösnek kiáltottak ki. - 1947-ben tizennyolc éves fejjel azért vittek el Csehországba, mert, úgymond, politikai bűnös voltam. Pedig azt sem tudtam, mi a politika. Mégis bevagoníroztak, s Veiké Meziŕíčíig meg sem álltunk. Mindenhová katonák kísértek, még vizelni sem mehettünk fegyveres kíséret nélkül. Nem kívánom senkinek, hogy átélje. Nem értem, mire jó ez a folytonos piszkálódás, huzavona. Miért nem lehet békében egymás mellett élni, ahogy hetven éven keresztül? - - Nagy kár— mondja Mikóczi Valéria -, hogy a magyar pártok és mozgalmak nem tudtak megegyezni. Akkor talán a parlamentben is többet tehettek volna értünk, igy most már csak bizakodhatunk, hogy a politikusokban mégiscsak felülkerekedik a józan ész, és értelmes döntést hoznak. Faragó Mária és Ugróczi Mária, a Csákányi Gyógypedagógiai Intézet dolgozói is borúlátóan ítélik meg a jövőt. Félelmük mellett a másik legerősebb érzés a bizalom. - Bízunk abban, hogy kiírják a népszavazást. Hiszen két párt, két politikus mégsem dönthet egy egész ország, 15 milliónyi ember jövőjéről. Habár tudjuk, sok minden megtörténhet ... Fiatalok és idősebbek egyaránt értetlenséggel szemlélik a szlovák és a cseh nép növekvő elszakadási vágyát. Meglett férfiak is beleborzonganak, ha az esetleges következményekre gondolnak. Benedek, László családját, munkáját, házát egyaránt félti. - Belegondolni is rossz, mi lenne itt akkor. De mit csináljak? Csomagoljak össze, és menjek tán Magyarországra? Hagyjam itt a házat, amit a tulajdon két kezemmel építettem? Soha! Itt születtem, itt vagyok otthon, itt akarok élni. A jogainkat azonban csak az autonómia szavatolhatná. Igencsak borongós hangulatban találtam Pörzsök Bélát, a Perfekt kárpitosüzem tulajdonosát is: magánvállalkozásának léte, illetve nemléte múlik azon, együtt marad-e az ország vagy szétesik. Három éve nyitotta meg a műhelyt, nem kevés munkája és pénze fekszik már benne, s most, amikor a kis cégnek neve van, termékeik, bőr ülőgarnitúráik keresettek lettek, söt importálásra is lehetőségük nyílott, egyszer csak ott tart: talán mindennek vége. - Már aludni sem tudunk. Lelkileg kikészít ez a bizonytalanság. Mert nézze: leterheltem a házam, eladósodtam, maximális akarattal dolgoztunk három éven át, még szabadságon sem voltunk, most meg lehet, hogy csődbe megy a vállalkozás. Ugyanis az összes alapanyagot Csehországból-szerezzük be, megrendelőink 90%-a szintén cseh, Szlovákia különválása nekünk milliós károkat jelentene. Már ezt a mostani bizonytalan helyzetet is megérezzük. A megrendelőink nem fizetik be az előlegeket, a cseh bankok nem utalják át a befizetett összegeket a szlovák bankokba. Mindenki csak vár, hogy mi lesz. Pörzsök Béla szerint a szétválásra minden szlovákiai vállalkozó ráfizetne, tekintet nélkül a nemzetiségre. Az üzleti kapcsolatok olyan szorosan összefonódtak, hogy csak drasztikus módon lehetne szétvágni azokat, s kezdeni mindent elölről. - Egyetlen vállalkozó sem lenne képes egyik napról a másikra új üzleti kapcsolatokat kiépíteni, új piacot keresni. Erre se pénz nincs, se energia. Én csak abban bízom, hogy ha más nem, a gazdasági és az üzleti szálak összefonódása talán meggondolásra készteti a politikusokat, s nem következik be mégsem a legrosszabb. így látják hát Csákány község lakói, magánvállalkozók és bérből élők a pillanatnyi politikai helyzetet. Mindannyian ugyanattól félnek, és ugyanabban bíznak. Nem kétséges, hogy egy esetleges népszavazás alkalmával mire voksolnának a többi hatszázezer magyarral együtt. Fel-' téve, ha egyáltalán lehetőségük lesz szavazni... S. FORGON SZILVIA MÁSOK ÍRTÁK TITKOS VÁGYAK SZÉGYELLEM MAGAM AZOK MIATT, AKIK SZLOVÁKIÁT KÉPVISELIK Szerencsétlen föderáció. Két év elteltével úgy fest, mintha csontig lerágták volna, s amit az utcára dobva a kutya sem szagolna meg. Úgy tűnik, azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a szlovákoknak végre saját államra van szükségük, hogy megkóstolják a tiltott, ismeretlen gyümölcsöt, tekintet nélkül arra, fájni fog-e a hasuk tőle vagy nem. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, a választások ezt a vágyat fejezték ki, s ezen vajmi keveset változtat a tény, hogy most, amikor a beteljesülés karnyújtásnyira van, kezdenek félni tőle. Szajkózhatjuk ugyan a választásokat megelőző közvéleménykutatások eredményét is, miszerint a többség a közös államot kívánja, s váltig állíthatjuk, hogy a föderáció szétesése a lakosság óhaja ellen történik, tudomásul kell vennünk azonban a vágyak más, mélyebb vonulatait is, amelyek a választáskor felszínre kerültek. Akik ugyanis Vladimír Mečiarra szavaztak, a csehekkel történő megegyezés ellen szavaztak. Bevallom, engem a föderáció sorsánál is jobban kínoz az az érzés, amit jól ismerek három vagy még több éve. A szégyenérzetről van szó, azok miatt, akik Szlovákiát képviselik - tehát magam miatt is -, akiket árgus szemmel figyel a világ. A DSZM politikusainak látszólagos határozottsága, amelyet oly tisztelet és csodálat övez Szlovákiában, Prágában, a cseh politikusokkal történő konfrontációban teljesen szétfolyik, s csak suta dadogás marad belőle. A befejezetlen mondatok, amelyek papírra vetve értelmüket vesztik, az a tehetetlenség, amely nem képes felfogni és tiszteletben tartani a nyelv logikáját és pontosságát (a közös állam fogalma úgy forog a szájukban, mint a forró krumpli, amelyet se lenyelni, se kiköpni nem képesek), ez, sajnos, az új szlovák politika hű tükre. Annak a politikának, amely honi földön rendíthetetlen sziklának tűnik, Szlovákia határain túl azonban remegnek a lábai. Lassan kezd újraéledni bennem a régóta ismert érzés - kezdem sajnálni őket! Sajnálatom azonban hamar szertefoszlik, ha arra gondolok, hogy a DSZM vezetője durván megsértett. Megsértett, mert vaskos tiszteletlenséget engedett meg magának a köztársaság elnökével szemben. Megértem, hogy Mečiar sohasem értheti meg Havelt, mert ebben meggátolja személyi és intellektuális fogyatékossága. Azt is megértem, hogy ez az ellentét, amely már régen rajzolódik, s amely most egyszeriben úgy tűnik, mintha két politikus közti elvi különbség ienne, nem csupán személyek közti ellentét. Mečiar, bármennyire is determinálja az őt erkölcsileg felülmúló emberekkel való kommunikációs képessége, egyúttal annak az erkölcsi relativizmusnak a megtestesítője, amely a szlovákiai viszonyokra jellemző volt, főleg az utóbbi két évtizedben. S a DSZM mozgalom, attól függetlenül, milyen áramlatok léteznek benne, ebben a dologban azonos a vezetőjével. A mozgalom képviselői a választó számára talán nem is annyira az elmúlt rezsim gazdasági és politikai kontinuitását képviselik, mint ennek az erkölcsi bizonytalanságnak a folyamatosságát. Václav Havel személye és egész élete szöges ellentétben áll az ilyenfajta kontinuitással. Bár értem az indítékait, ennek ellenére mélyen sért az alapvető emberi tisztességnek az a hiánya, amivel Mečiar a problémáit igyekszik megoldani. A politikai kultúra hiányáról már nem is beszélve. Szlovákia számára tehát közeledik a történelmi pillanat. Mint általában, a legalkalmatlanabb időpontot és a legkevésbé megfelelő politikusokat választottuk hozzá. Úgy hiszem, hogy akik még mindig a föderációt szeretnék, azok számára a szövetség bizonyos mértékben a demokrácia szimbólumát jelenti. Ha be kell következnie a történelmi pillanatnak, amit nem kívánok, s a közös állam megszűnik létezni, már most úgy kellene a demokrácia fogalmára gondolnunk, mint amit a föderáció védőpajzsa nélkül is meg kell védenünk. Hogy, ha már politikusaink miatt szégyellni kell magunkat, legalább önmagunk miatt ne kelljen szégyenkeznünk. (Megjelent a Telegraf június 19-i számában) MARTIN M. ŠIMEČKA