Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-19 / 143. szám, péntek

KULTURA ,ÚJ SZÓ* 1992. JUNIUS 19. HIDEPITES-EGYETEMI SZINTEN KÖZELEBB KERÜL EGYMÁSHOZ EPERJES ÉS DEBRECEN Légvonalban alig kétszáz kilométerre vanegymástól a sárosi és a hajdúsági város, ám a közéleti, gazdasági és más együttműködési tekintve, jóval távolabb. Ezt az államhatárral is megtoldott távolságot igyekszik most valamelyest lerövidíteni a két település egy-egy felsőfokú oktatási intézménye. Képviselői a minap erről a Tarca parti városban tájékoztatták lapunkat. Orosz István, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem rektorhelyettese: - Tulajdonképpen egy friss, születőben lévő dologról van szó. Körülbelül egy éve járt nálunk az eperjesi bölcsészkar két tanára, Otčenáš és Kónya urak, s az ő kezdeményezésükre indult el a hídépítés. A kapcsolatfölvételt az ő részükről lényegében a bölcsészkar történelmi tanszéke, a mi oldalunkról pedig az egyetem hét tanszékből álló történelmi intézete kezdte el. Miután mi régebbi egyetem

1 vagyunk, nyilván az is közrejátszott az eperjesiek érdeklődésében, hogy jobban felszerelt a könyvtárunk, nagyobb tapasztalattal rendelkezünk. Persze, számunkra is érdekes és hasznos lehet az egymásratalálás. Barta János, a KLTE bölcsészkarának dékánhelyettese: - Angol tanszékeink kapcsolatfelvételében is az eperjesiek voltak a kezdeményezők. És úgy tűnik, hogy ők is tudnak a mi számunkra nagyon kedvező lehetőséget nyújtani, mégpedig a TEMPUS-programmal. Az ő angol tanszékük egy olyan TEMPUS-pályázattal dicsekedhet, mely kutatóknak, egyetemi hallgatóknak egyaránt vonzó, egyaránt kitűnő nyelvtanulási alkalmat nyújt. Nyugat-Európából hozzánk hallgatók kevésbé jönnek, viszont vendégelőadók, vendégkutatók igen. A mi hallgatóink a TEMPUS-program révén könnyebben kijutnak oda. Eperjes kapott ilyen segítséget Angliától, s az angolok javasolták a kelet-szlovákiaiaknak, hogy valamelyik magyarországi egyetemet is vonják be ebbe. Igy jutott el Angliába tőlünk is öt hallgató. - Ez a jelenlegi helyzet. Együttműködési tervüket a jövőben hivatalos egyezség is szabályozza? Orosz István: - Megegyeztünk, hogy az együttműködés a jövőben szerződéses alapon történik majd. Nagyjából abban is megállapodtunk, melyek azok a területek, ahol mi együttműködhetünk. - És melyek azok? - Az egyik, nyilvánvalóan, hiszen ezer éve itt élünk együtt, a Kárpát-medence kutatása. Nos, ezen a területen már eddig is történt egy s más. Tavaly például rendeztünk Debrecenben egy nemzetközi konferenciát a magyarországi mezővárosok fejlődéséről, s azon Eperjesről Tajták kolléga is részt vett, Uličný docens pedig írásban küldte el értekezését. Ezt a gyakorlatot más területen is folytatni szeretnénk. Az itteni ukrán tanszék vezetője most arról érdeklődött, van-e nálunk ukránkutató szakember. Nos, a mi egyetemünkön nincs, viszont a nyíregyházi főiskolán van, aki a történelmi Magyarország ukrán népességét tanulmányozza. Gondolom, ő is részt vehet ebben a közös munkában. Ugyanakkor vendéglátóinkkal megegyeztünk abban is, hogy ösztöndíjasokat, doktoranduszokat cserélünk. Ez utóbbi nyilván egyoldalú lesz, ugyanis nálunk a szlovákiai egyetem iránt egyelőre nincs akkora érdeklődés, mint Eperjesen a mi egyetemünk iránt. Elképzelhető, hogy néhány hónapra ösztöndíjat tudunk adni néhány eperjesi érdeklődőnek. A másik lehetőséget a. Kemény Zsigmond Alapítvány kínálja. Ennek az alapítványnak az a célja, hogy hozzájáruljon a Magyarországon kívül élő magyar anyanyelvű tudósok képzéséhez. Ezt kétségtelenül a szlovákiaiakra is ki kell terjeszteni. Ami számunkra nem lényegtelen: azok a szlovákiai kutatási lehetőségek, forrásanyagok. Egyrészt Eperjesen van egy kiváló levéltár, és Kelet-Szlovákiában még néhány, ahová a magyar kutatók eljuthatnak a helyiek segítségével. Barta János: - Nálunk úgy tudják, hogy itt olyan könyvanyagok, olyan könyvpéldányok is előfordulnak, amelyből a mai Magyarországon nincs egy sem. Michal Otčenáš, a Šafárik Egyetem eperjesi bölcsészkara történelem tanszékének vezetője: - Mi tavaly azért kopogtattunk a nagynevű debreceni egyetem ajtaján, mert úgy éreztük, s érezzük, e térségben a rokonegyetemeknek is hasznukra válhat az együttműködés, legyen szó diák- vagy tanárcseréről, kutatók tapasztalatcseréjéről, közős kutatásról, esetleg szakirodalom kölcsönzéséről. Mert azt mondom, aki értelmét látja ennek, az keresi az együttműködés lehetőségeit, aki pedig azzal huzakodik elő, miért lehetetlen ezt megvalósítani, az nem is gondolja komolyan a kölcsönös közeledést. Én erősen bízom abban, hogy fokozatosan egymásra talál a két egyetem, s mindkettőnk számára hasznos tevékenységet fogunk folytatni a jövőben. Orosz István: - Van itt egy másik szempont is. Számomra például nem mindegy, milyen kép alakul ki a magyar értelmiségről, illetve e térség értelmiségéről. Nem szoktam és nem is akarok politizálni, ám egyet azért mégis akarok, mégpedig azt, hogy tisztességes emberi kapcsolataink legyenek, főleg a szomszéd országokkal. Azt kell mondanom, hogy az eperjesiekkel jól megértjük egymást. Örülök neki. Nem szabad hát, hogy a politikai csatározások minket is megfertőzzenek. Sőt, ez a mi felelősségünk is. Egy csomó előítélet él bennünk, kölcsönösen. Nos, nekünk ezeket az előítéleteket kell a kapcsolatainkkal leépíteni, megszüntetni. S ennek nincs más útja, mint hogy találkozzunk, nézeteket cseréljünk. GAZDAG JÓZSEF H

at plusz hat (6 + 6) a címe annak a pozsonyi kiállításnak, amelyen hat művészettörténész mutat be hat képzőművészt, egy kivétellel kortárs alkotókat. Hat önálló kis kiállítás született így, melyeket se tartalmi, se formai szempontból nem egységesít előre megválasztott rendezési koncepció. Hogy a látogató, végignézve az anyagot, mégis talál benne hasonlóságokat, az egyrészt a véletlen műve, másrészt a kiállítók művészi hitvallásából, közeli társadalom- és életszemléletéből fakadó bizonyos fokú egyezéseknek és rokonságnak tulajdonítható. E hasonlóság megmutatkozik a tartalmi érdeklődés irányultságában: a valamely rendszer, mechanizmus működőképességét, lényegi összefüggéseit kutató szándék tárgy iasulásában, illetve a monumentálistérbeli realizálás, a drámaitér-alakítás iránti igényben (Németh Ilona installációja, Aleš Votava objektje). Az anyaghasználatban: a művészeten túli területről választott, esetenként azonos tárgyak (elrozsdált drótok) kompozíciós elemmé emelése, illetve alapanyagkénti használata (Aleš Votava objektje, Agneša Sigetová plasztikus, illetve szoborképei). A csúnya mint uralkodó esztétikai minőség szerepeltetésében (Agneša Sigetová portréi, Michal Jakabčič figuratív festményein az arcok). Az örök, a változatlan esztétikai és etikai értékek iránti vonzalomban mind a képzőművészek, mind a mű6 + 6 NEMETH ILONA ALKOTASA RANGOS TARLATON vészettörténészek részéről (Zuzana Hanzelová a 16. és a 17. századi rézkarcművészethez tér vissza Johann Sadeler egy-egy alkotásának bemutatásával). De a kiállító kortársak egyike-másika is vissza-visszanéz a múltba, modelleket keresve: régi civilizációk fennmaradt jellegzetes alakzataiban és az archaikus formákban fellelve a kozmikus mindenség térhelyzetének vizuális kifejezési lehetőségét (

Peter Roller geometrikus leletei, a fekete és a fehér, valamint a sűrűbb és a ritkább vonalhasználatú satírozás ellentétére épülő archaikus ceruzarajzai), illetve fellelve a klasszikus, gótikus, reneszánsz formákat a tapasztalt és a képzelt valóság kissé groteszk ideáljának megmutatására (Michal Jakabčič a mélységet és a plasztikusságot eltüntető tiszta színekkel, árnyékolás nélkül festett képei). A tárlat egyik résztvevője a Dunaszerdahelyen élő Németh Ilona, aki ismét (ismét, hiszen Pozsonyban már bemutatkozott egy önálló kiállításra készített méltán sikeres, hazai viszonylatban szokatlan ihletésű, merészen újszerű térkompőzícióval) egy kisugárzóan impulzív installációval jelentkezett a pozsonyi közönség előtt. Részletesebben csak az ő anyagát mutatom be, mert őrülök, őrülhetünk, hogy van egy Németh Ilonánk, akiről nem nehéz megjósolni, hogy nagyobb mértékkel is mérik majd őt. Alkotása meglehetősen egyszerűsítve: két egymással szembe állított panel; az egyik, befelé, tavaszi gallyakkal, ágacskákkal sűrűn „szőve", a másik, ugyancsak befelé, meredező éles késhegyekkel teliszurkálva. Az erősen szimbolikus jelentésű tárgy használattal Németh Ilona a két egymásnak szembe helyezett panelra, a dialektika törvényeit követve, a minőségek ellentéteit redukálja: tisztán felismertetve a jót, a szépet, a születést (a biológiai életet rejtő rügyek), valamint a rosszat, az el-, múlást (a meredező kések). Ez a fizikailag érzékelhető elemes tárgyobjektum az installációnak azonban egy része csupán, egy olyan eszköz, amely valójában a panelek között, az ellenhatásra feltöltődő térben teremti meg a művészi valóság együttható, jelenségütköztető közegét. A néző e művészi valóság vonzásterében, az egymásnak szembe helyezett gallyak és kések között mehet végig. Egy olyan aktív térbe nyit Kaput (az installáció címe Kapu) Németh Ilona, amelyben a lét ellentmondásokon és kölcsönhatásokon alapuló objektív folyamata ismerhető fel, jelenkori viszonyainkra konkretizálva. S minthogy az ellentétes minőségek általában nincsenek arányban, megbomlik az áhított harmónia, a két panel nem párhuzamos, a köztük lévő meglehetősen szűk tér változó intenzitással hat, hol az egyik, hol a másik oldal érinti erősebb kisugárzással, a kések felől szinte fizikai fájdalommal testünket, lelkünket. Ilyeténképpen nem csupán egy esztétikai minőségekkel ható dekoratív térbe lépünk be a Kapun, hanem egy olyan jelentéssel bíró impulzív kulisszaegyüttes szorításába, amelynek koncentrált szimbolikus tere olyan erős (szinte fizikai) kisugárzással hat, hogy ön- és létismereti vizsgálódás megélésére indít. Németh Ilonát Katarína Kišová mutatja be, szponzorai: aSandrik állami vállalat, Stósz és a Digital Systems, Dunaszerdahely. A

jánlom a Pozsonyi Városi Galériában, a Mirbach-palotá

ban június 28-áig nyitva tartó kiállítást megnézésre azért is, mert egy biztató felismeréssel szolgál; jelesül, hogy a modern forma, az újszerű vizualitás, az arányosan tagolt megszólalással és emberközeli tartalommal utat találhat a közönséghez. Ezen a kiállításon mindenképpen. TALLÓSI BÉLA ÜNNEPI KÖNYVHÉT ESTERHÁZY SZERINT - HIÁNYZIK A MUNKA Talán öt esztendeje is lehet annak, hogy valósággal lázban égett a magyar olvasóközönség egy ünnepi könyvhéten megjelent regény miatt. A szerzőt találgatták, azt, ki rejtőzhet a talányos Csokonai Lili név mögött, hiszen hogy álnévről volt szó, senki előtt nem lehetett kétséges. A Magvető kiadónál megjelent Tizenkét hattyúk szerzője persze nem volt más, mint a játékosságban azóta is élenjáró író: Esterházy Péter. Idén nem számít könyvheti szerzőnek, de mert ő is ott volt a budapesti megnyitón, szerét ejtettük, hogy megkérdezzük tőle, melyik könyvet tartja a mostani kínálat számára legérdekesebb darabjának. - Kétségkívül Márton László regénye izgat a legjobban. Még nem olvastam, úgyhogy csak remélem, hogy ez egy valóságos regény. Manapság valóságos regényt ritkán találni. - Egy nem valóságos regény is szerepel a kínálatban, a pozsonyi Farnbauer Gáboré. Tud róla valamit? - Ja, igen, ismerem, kéziratban kicsit láttam is, és azt gondolom, hogy ez egy fantasztikus kísérlet. Érdekes lesz figyelni a sorsát ennek a nagyon nehezen definiálható könyvnek, amelyben rengeteg a szellemi energia, ajáték. Olyan, mint hogyha egy valóságos irodalomban élnénk, olyan könyv ez. - Bizonyára ismeri az új könyvek listáját. Sokféle területet ölelnek föl. Mi az, amit mégis hiányol közülük? - Nagyon sok könyv van, sokféle. És velük jól el is vagyok én. Az irodalomból persze sok minden hiányzik. Mindenféle - úgy lehetne összefoglalni - munka hiányzik. Az irodalomnak a saját maga által való tudomásul vétele hiányzik. Hogy tudjuk, miben élünk. Nekem ez az örök gondom. Amiről a nagynénim szokta nyafogva mondani, miért nincs Ottlikról monográfia, miért nincs...satöbbi? Most például nemrég megjelent Nagy Lászlóról, s ez nagyon jó. Szóval az kell, hogy tudomásul vegyük egymást. Az irodalom foglalkozzon saját magával is, amin én nem valami belterjességet értek, hanem az önismeretet. Ez nincsen meg. Ez valamiféle munka, elvégzetlen munka, ebből van itt nagyon sok. • - On nem rukkolt elő újdonsággal... - Tavaly megjelent vagy három könyvem, most meg éppen dolgozom egyen. Az irodalom hosszú távú műfaj. (brogyányi) Hát ezt is megértük, mai negyvenesek: Paul McCartney ötvenéves lett. Még csak ötven mondanám, merthogy oly távolinak tűnik már az az orkánkabátos-miniszoknyás évtized, melyben az ő meg természetesen John meg George meg Ringó, vagyis a négy liverpooli fiú, vagyis a Beatles zenéjének a kíséretében cseperedtünk gombafejű kamaszokká, krumplicukros gyermekkorunkból, és hát ifjúemberekké is, akik még tétován, de szabadságvággyal, makacs magaviselettel sereglettek elő, nehéz napok éjszakái után és előtt, a hatvanas esztendők második felében. Cifra egy évtized volt az. Először ember a világűrben, agyonlövik Kennedy elnököt, beatmozgalom, majd a hippik jönnek, Vietnam, Hruscsovot kisakkozza Brezsnyev, tömeges méretekben terjed el atelevízió, először ember a Holdon, LSD, Martin Luther King, párizsi diáktüntetés, Csehszlovákia megszállása, Woodstock, Örök időkre a Szovjetunióval, és soha másként!, és kuss!, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Abban az évtizedben egészen a kozmoszig tágulnak a földi dimenziók, miközben az embert ugyanúgy megalázza a hatalom, az államgépezet, mint bármikor a történelemben, minden lehet, cipész, katona, géplakatos, orvos, csak ember nem. A vasfüggönyön innen és túl, egykutya. Volt. Akkortájt. A világérzések azonban már akkor sem ismertek határokat. A YESTERDAY KIS TŰNŐDÉS PAUL McCARTNEY SZÜLETÉSNAPJÁN feltétlen tiszteletet megkövetelő apák civilizált és kevésbé civilizált társadalmaiban különböző formákban lázadó-tiltakozó ifjúság érzései áthullámoztak kontinenseken, országokon, a határokat ugyancsak nem ismerő új muzsikában is, vagy ahogy mi mondtuk annak idején, a beatzenében, először és az elsők között McCartney és Lennon, vagyis a Beatles dalaiban. Amikor ők az ő ifjúságukat énekelték, a miénket is egyszersmind, függetlenül attól, sejtették-e vagy sem, hogyan élünk mi az iron curtain mögött. Ó, ha elkerülhettek volna hozzánk akkoriban - legalább olyan hatalmas és lázas és ujjongó tömeg fogadja a négy fiút, mint bárhol a világon, ahol megjelentek, és sírtak volna a lányok ugyanúgy, boldogságos önkívületben. Hisz amikor végre legalább az első filmjük, az Egy nehéz nap éjszakája eljutott hozzánk, hatvannyolcban vagy hatvankilencben, még akkor is elkelt minden jegy minden előadásra, majd valamivel később a Segítség című filmjükre is. Egyik sem a műfaj remeklése, de kit érdekelt az. A dalok voltak a fontosak, melyeket a hatvanas évek elejétől órák százain át hallgattunk újra és újra, a luxemburgi és különféle kalózadókra, mindenekelőtt azonban a szabadeurópás Cseke László „tinédzser partijaira" és délutáni randevúira csavarva a rádió gombját. A lányos arcú Paul McCartneyvel az élen a Beatles könnyed, kedves, játékos, magasan és frissen hangzó zenéje, melynek a születésük idején forradalmi újat jelentő első darabjai talán már túl egyszerűnek tűnhetnek hangzásukban és hangszerelésükben a mából nézve, új ritmust jelentett abban a cifra évtizedben. A beat ritmusát, mely ráadásul villanygitárokból és -ütőhangszerekből vágtatott elő, soha azelőtt nem hallott hangokon. Persze, líraira is szelídült számos McCartney- és Lennon-szerzeményben, melyek ma világhírű szimfonikus zenekarok műsorán szerepelnek. Azóta nagy utat tett meg a popzene, és azóta is se szeri se száma az együtteseknek a világban, miközben a legtöbb úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a másikra. A Beatlesbó'l csak egy volt, van és lesz mindörökre. Felülmúlhatatlan úttörők, John, George, Paul „Boldog vagyok. A boldogság azonban lustává teszi az embert. De sohasem hagyom abba a komponálást. Mert tudom, hogy jó vagyok. Nem mintha Beethovenhez .. akarnám magam hasonlítani. De, az ördögbe is, miért ne?" (Archív felvétel) and Ringó". Amikor hetvenben elváltak útjaik, vagyis megszűnt az egyetemes zenetörténetben is példátlan pályát befutó zenekar, amit különben soha nem akartunk elhinni, véget ért az évtized. És akkor bennünk is valami emlékké vált hirtelen. A konszolidáció időszaka következett. (bodnár)