Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-18 / 142. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓé KISKORUSITOTT MUNKÁSOSZTÁLYUNK _ aknem két évtizeddel ez­L/O előtt egy magyarul megje­lenő folyóiratban finn munkással ké­szített interjú látott napvilágot. Az az írás azóta is kísért. A Helsinkiben élő géplakatost a műveltsége, a tá­jékozottsága és eredeti gondolko­dásmódja miatt én afféle munkás­példaképnek tekintem: ő lehetne a posztkommunista Kelet-Európa munkás-példaképe, egy igazi „östí­pus". A. fejlett kapitalista államok munkásosztályai és a mi mun­kásosztályunk közt ugyanis akkora a minőségbeli különbség, mint a két­fajta társadalom civilizációja között. Hogy miért van ez így, arra az alábbi írásban igyekszem választ adni. Ám, mielőtt a különböző miértek­re válaszolnék, hadd emlékeztes­sem a tisztelt olvasót arra, hogy „iparosított állam" lévén, munkás­osztályunk a társadalom hajtóműve lehetne, mint egykor. Csakhogy azok az idők elmúltak. És most nem­csak hogy nem kíséri figyelem a munkásosztályt, a helyzet, mond­hatnánk annál is rosszabb. Röpke újságírói „karrierem" idején éppen a társadalmunknak ezzel az osztá­lyával szerettem volna behatóan foglalkozni, mondván-magyarázván, hogy a társadalmi változások a munkásosztályunkat érintik majd leginkáb, tehát érdemes volna állan­dó figyelemmel kísérni a módosulá­sokat. Nos, Patópál uramék fonto­sabbnak, s fölöttébb izgalmasnak vélték a szlovákiai magyar párthar­cokat (1990-ről van szól), a külön­böző eszmék zászlóvivőit, a nemze­tiségi iskolák és a nyelvtörvény kö­rüli vitát. Mindez több sanszot kínált az olvasóédesgető újságcikkekre, semmint az a lassú és csaknem monoton, de mindenképpen mélyre­ható változás, amely éppen a mun­kásosztályunkat érinti. Két év múlott él azóta. S ma már nemigen érdekes a kérdés, vajon milyenek lettek vol­na azok a korai közelképek, hogyan élték meg melósaink, a kétkeziek, a nehéz fizikai munkát végzők az 1989-es társadalmi átalakulást. Va­jon miféle álmaik-vágyaik voltak ak­kor, és milyen reményeket tápláltak az „újjal" szemben?! Nos, ezekre a kérdésekre ma már nem kapha­tunk választ. S alighanem a hallga­tás miértjét is sejtjük. Nem a meddő szubjektivitásom emlékeztet arra, hogy néhány hó­nappal ezelőtt egy tollnok keresett fel, és éppen ebben a témakörben folytattunk párbeszédet. Mivel ides­tova két évtizede munkásként dol­gozom, miközben könyveket és új­ságcikkeket is írtam, és írok, mon­danom sem kell: állandósult bennem az alázat az írott szó iránt, tehát mindent megtettem annak érdeké­ben, hogy a velem készített interjú­nak értelme legyen. Ennek ellenére a megjelent szöveg teljességében silány fércmű volt, alfájától az óme­gájáig hamis. Sajnos, zugtollnok pajtásomat elragadta önnön lényé­nek forgószele, és így az egész semmit sem ért. Viszont éppen ez az esemény késztetett arra, hogy megkérdezzem önmagamtól, vajon miért az a roppant mértékű hallga­tás, amely a hat és félmilliós lélek­számú munkásosztályunkat övezi, és ha olykor megszólal egy-egy bér­tollnok, akkor miért éppen ebben a témakörben felelőtlenkedik... Honnan van egyeseknek ekkora bá­torságuk, és miből fakad ez a maga­biztosság?! A felmerülő kérdésekre rövid­del ama fércmunka megjele­nése után - a múlt esztendő őszén - kezdtem a válaszokat keresni. Egyéb kötelezettségeim miatt a le­jegyzett vázlatok nem öntödtek egy­séges formába. És e sorokat írva is olyan érzés tölt el, mintha egy hatal­mas rengetegben „egyszál szeker­cével" kellene rendet teremtenem. Kelet-Európa munkásosztályai nyolc-tíz emberöltőnyi időn át ala­kultak ki. S a polgári Csehszlovákia munkásosztálya akár példaértékű­nek is számíthatott. A társadalom közlekedőedényeként működött. A munkások jelentős hányada a tár­sadalom alacsonyabb régióiból, ha úgy tetszik, a társadalom szegélyei­ről került a nagyvárosok munkáskö­zegeibe és ez determinálta életvite­lüket. Megint mások a társadalom felsőbb osztályaiból sodródtak alá. És - természetesen - sokan voltak, akik a munkásosztályban csupán életük egy bizonyos hányadát „töl­tötték" el. Munkásosztályunk akkor tájt így volt a „szabad lehetőségek osztálya". Hangsúlyozom, száza­dunk húszas-harmincas éveiben tö­kéletesen polarizálódott, anyagilag megerősödött, és bizonyos régiók­ban - általában a magasabb fokon iparosított körzetekben - a polgáro­sodás jelei szembetűnőek voltak. Meg kell jegyeznünk, hogy általá­ban az ipari munkásság - tehát a valódi munkásosztály - felvilágo­sultságában hatalmas szerepük volt a különböző kulturális jellegű ér­dekszféráknak. Munkásaink, szak­embereink számos körben tevé­kenykedtek. Énekkaraik, táncegyüt­teseik, színjátszócsoportjaik, sport­egyleteik általában nemcsak a szű­kebb pátriájukban voltak ismertek. Az ifjúmunkások nevelésének is megvoltak a feltűnő eredményei. És persze a vallási-felekezeti csoporto­sulásokról sem feledkezhetünk meg. A piaci orientáltságú társadalom pediglen megkövetelte a munkás szaktudásának elmélyülését. A mun­kahelyváltoztatás a legtermészete­sebb dolognak számítojt. A fiatal szakemberek gyakran külföldön, vi­lágvárosokban dolgoztak több esz­tendőn át, és hazatértükkor egy vagy több világnyelven tudtak érte­kezni. Mindezek az összetevők vál­toztatták meg a munkásök világlátá­sát, gondolkodásmódját, s váltak szuverénekké, ismereteik többé nemcsak a szakterületükön volt szá­mottevő. A két háború közötti Csehszlová­kia munkásosztályának polarizáltsá­ga ebből adódik. S ez a polarizáltsá­ga volt a megtartó ereje. Majd bekö­vetkezett a háborút követő végzetes összeomlás, midőn 1948 GYŐZEL­MES FEBRUÁRJÁNAK földgyaluja letarolta a több nemzedéknyi törté­nelmi idő hozadékát, s ezáltal új időszámításnak - a kommunizmus „időtlenségének" lettünk tanúi. A marxista-leninista logika pedig a következő volt. Ha egy társadal­mat átalakításra akarunk kényszerí­teni, magát a „hajtóművet" kell bir­tokba venni. Nem szükségeltetett hozzá nagy képzelőerő, hogy a fej­lett iparral rendelkező Csehszlová­kiában a munkásosztályt kell tökéle­tesen szétzilálni, lejáratni, megsem­misíteni, mind ahogyan a Szovjet­unióban a parasztságot likvidálták. A nagy társadalmi miskárolás - ter­mészetesen - minden szinten meg­történt. De az a politikai cinizmus, amely négy évtizeden át munkás­osztályunk félmúltját jellemezte, az a cinizmus, amellyel a hivatalos tár­sadalom ezt az osztályt bántotta, és frusztrálta a végletekig, azt csakis felkiáltójelesen lehet értékelni. A szocializálás, a belső ellenség keresésének éveiben az ország ap­raja-nagyja talán nem is a mun­kásosztályra figyelt: hiszen volt bő­ségesen egyéb pusztítás is, és talán ezért éppen a munkásosztály lett a szabad préda. Tény, hogy a „bur­zsoá munkásosztály" röpke néhány esztendő alatt összeomlott. A szak­embereket, a mestereket és cso­portvezetőket, a különböző vezető beosztású munkásokat leváltották, menesztették, vagy konstruált perbe fogva a rácsok mögé dugták némi tudatjavítás céljából. Jómagam is dolgoztam kitűnő képességű szak­munkásokkal-mesteremberekkel, akik az ötvenes évek elején veszí­tették el polgárjogukat, és váltak évtizedekre üldözöttekké, majd a konszolidáció kezdetén társadal­munk megtűrtjeivé. Művelt, értel­mes, bölcs emberek, derék férfiak, akiknek szaktudására, megbízható­ságára a szocialista Csehszlovákiá­ban nem volt szükség. Helyüket a kontárok hada foglalta el; akik a semmi talajáról érkeztek, művelt­ségük, szaktudásuk és megbízható­ságuk enyhén szólva nem érte el a korábban óhajtott, illetve elfoga­dott szintet. Ők léptek a „régiek" helyébe. Az adott kor emberei vol­tak; a kommunizmus úttörői-pionír­jai, a semmi hírnökei és szószólói. F elmerül egy fölöttébb súlyos kérdés. Ha a polgári Cseh­szlovákia munkásosztálya olyannyi­ra szilárd volt, és egységes, vajon a fellépő újkori hatalomnak miért sikerült ezt az osztályt röpke néhány év alatt megsemmisítenie? Miért említettük: ez a" munkásosztály sok­sok dimenzióban volt polarizált. És széthullását ez a polarizáltság segí­tette elő. A föllépő hatalom szélső­ségei ellen, a koncepciós perek, a bebörtönzések, a menesztések el­len ugyan mivel védekezhetett volna egy társadalmi osztály? A kommu­nizmusban felnövő új munkásnem­zedék már a kívánt elvek alapján kezdett el élni, létezni, dolgozni, amint az a marxista nagykönyvek­ben írva volt. Új kor, az időtlenség és a tanácstalanság évtizedei követ­keztek. VAJKAI MIKLÓS BESZÉLGETÉS A „LEGEGYÜTTÉLÉSESEBB EMPÉPÉSSEL" KERESSÜK, AMI ÖSSZEKÖT A választások után is járom falvainkat, városainkat. Nem tapaszta­lom, hogy fellélegeztek volna az emberek, inkább aggodalom tölti el őket: Mi lesz velünk?! Az okok ismertek, nap nap után csak erről írnak az újságok. A mai tájainkon leginkább azt fájlalják, hogy nem jött létre a magyar pártok, politikai mozgalmak erős koalíciója, az Együttélés, az MKDM és az MPP hármas fogata, amely számunkra sokkal szilárdabb alapokat teremtett volna az ország parlamentjeiben. Léván járva, kíváncsi voltam egy olyan ember véleményére, aki az MPP választási listáján indult, az egykori FMK alapító tagja is volt, s a párt országos választmányában is igen tevékeny. A negyvenhárom éves Zolier Mihály­ról van szó, aki a „civil" életben is felelős tisztséget tölt be, a járási munkahivatal igazgatója. Magáról ezt vallja: „Kételkedő ember vagyok, aki válaszokat keres az életben." S ehhez még hozzáteszi: lirikus alkata ellenére is pragmatikus, az adott feltételek között a legcélszerűbb megoldásokat helyezi előnybe. Bizonyára e magatartásának tulajdonit­ható, hogy a „legegyüttélésesebb empépésnek" tartják. - Nagyon akartam a mi hármas koalíciónkat - mondja. - Voltak, vannak nézetkülönbségeink, de sokkal több az összekötő kapocs. Nem sikerült megegyeznünk. Most már kár siratni. De a tényeket nem kendőzhetjük el: a mi pártunkra lea­dott szavazatokkal mennyivel több képviselőnk lett volna! A mi koalíci­ónk ma a harmadik legerősebb szlo­vákiai politikai tömörülés lenne a parlamentben. - S maguk, az MPP-ések, a par­lamenten kívül rekedtek... - A választások nem leptek meg. Tudtam, politikailag nem reális, hogy bekerülünk a parlamentbe. A vá­lasztások előtti napon mondtam: csak akkor nyitunk pezsgőt, ha Szlo­vákiában a polgári képviselők, a Pol­gári Demokratikus Unió, a Demokra­ta Párt s a Polgári Demokrata Párt képviselői elérik a huszonöt-harminc százalékot. Ebben láttam volna a zökkenőmentes folytatást az el­kezdett úton. Az MPP elért eredmé­nyét realitásként könyvelem el. Nem } I a pártunkat, hanem a polgári elvet érte a vereség. Tény, hogy polgár­ság ebben az országban még nincs, illetve csak elenyésző kisebbségben van. Negyven év alatt szisztemati­kusan kiszorították. A polgáriasodás egyik jelentős tényezője a keresz­tény erkölcs. Furcsának vélheti, hogy ez egy liberális szájából hang­zik el. Minden baj forrása az, hogy negyven év alatt tökéletesen sikerült kiirtani a keresztény etikát, ami sze­retetet és megbékélést jelent. Nyilat­kozataimban soha nem kérdőjelez­tem meg az Együttélés, az MKDM és á Mágyar Néppárt létjogosult­ságát ... - De ők legutóbb is azt állították, hogy történelmi tévedés volt az FMK, illetve az MPP politizálása. - Aki ilyet állít rólunk, alig ismer­heti a politizálásunkat, vagy nem is akarja megismerni. A csehszlovákiai magyarságnak tudásával, felké­szültségével kell bizonyítania. Ez nagyon nehéz út, de emberhez mél­tó. Pártunk a kormánykoalíció tagja Zolier Mihály: Csak azt nézem, mit tudok az itt élő magyarságért, az itt élő emberért tenni. Gunits László felvétele volt. A bennünket ért támadások során elhangzottak olyan vélemé­nyek is, hogy ez a kormány dilettáns volt. És ki volt a profi? Talán a bírá­lóink? Mint képviselők, szintén ama­tőrök voltak. A végrehajtó szervek­ben is mindenki amatőrként kezdett. Minden azon múlott, hogy ki mennyit dolgozott önmagán. A rendszervál­tást követő másfél év után elértük, hogy a magunk munkahelyén már nem vagyunk amatőrök, de még nem vagyunk profik sem! A cselekvő magatartás formáit tartom életcél­nak. A magam munkájára vonatkoz­tatva elmondhatom, hogy hivatalunk szisztematikus tevékenységének köszönhetően az év elejétől valami­vel több mint kétezerrel sikerült csökkentenünk a nyilvántartott mun­kanélküliek számát. Az állami válla­latok másfél év alatt számunkra nem voltak partnerek, nem vesznek fel alkalmazottakat. Csak a nagy priva­tizálás után várhatunk javulást, ami­kor majd kialakul a munkapiac, na­gyobb lesz a kínálat... Érzem a fele­lősséget, azért vagyok politikailag aktív. Csak azt nézem, mit tudok az itt élő magyarságért, az itt élő embe­rért tenni. - De most, hogy nem kerültek be a parlamentbe?... - Ott vagyunk a helyi önkormány­zatokban! Városunk lakosságának hivatalosan csak tizenöt százaléka magyar nemzetiségű. A harmincöt képviselő közül csak nyolcan tart­ják magukat magyarnak. Nem köny­nyű itt a munkánk, különösen a nemzeti párt akadékoskodó tagjai miatt, akik a közeli atomerőmű épí­tésekor telepedtek le nálunk, s Lé­vához, régiónkhoz csak annyi közük van, hogy néhány év óta itt élnek. Ha számukra nem tetsző probléma kerül napirendre, ahogy képvise­lőik tették a parlamentben, ők is parádésan kivonulnak. Helyi, járási szinten áz Együttéléssel, az MKDM­mel mostanáig nagyon jó volt az együttműködésünk. Úgyis mondhat­nám, hogy koalíciót hoztunk létre, a közös képviselői klubunkban min­dent megbeszélünk. Eddig semmi különbséget nem láttunk magunk között, szinte felhőtlen közöttünk a kapcsolat. - Az imént az ,,eddiget" hangsú­lyozta? Talán attól tart, hogy helyi szinten is megváltozik a helyzet? - Nagy kár lenne, mert a képvise­lő-testület politizálásában csak a he­lyi érdekeket tartjuk szem előtt. Re­mélem, így lesz á jövőben is. S ha azt fogjuk keresni, ami összeköt bennünket, akkor országos méret­ben is szétoszolhatnak fejünk felett a felhők, s felhőtlen lesz magasabb szinten is az együttműködésünk. Ezt közös érdeknek tartom. PETRŐCI BÁLINT 1992. J UNIUS 18. BESZÉLŐ TÁROYAK - ABSZTRAKT KÓRMYESTBEN Szondák című kiállítássorozatá­ban a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria ezúttal Otis Laubert fekete­fehér ciklusából kínál válogatást Zu­zana Bartošovának, az intézmény igazgatójának a rendezésében. E sorozat, kamarajellegű bemutatói­val, a hazai kortárs képzőművészek­től válogatott anyaggal egy-egy mű­vész munkásságában uralkodó tar­talmi, illetve formai problematikát mutat be, mintegy ízelítőt adva az egyes hazai modern képzőművé­szeti technikákról, eljárásokról, megoldásokról, anyaghasználatról stb. Aki rendszeresen figyelemmel kí­séri a kiállításokat, odafigyel a kor­társ képzőművészetre, maga is megállapíthatja, hogy a festészet­ben az új kísérletek mellett bizonyos „visszafelé fejlődés" is észlelhető. Az idézőjelezés azért indokolt, mert ez nem a modern kifejezés tagadá­sát jelenti, sem azt, hogý manapság rosszabb művek kerülnének ki a műtermekből: csupán olyan íziés­és szemléletváltást, amely a termé­szetesség, a természeteivűség felé irányul. Két fő vonal bontakozik ki: az egyik, amely (akár bizonyos fokig az absztrahálás megtartásával, de a tárgyatlanság helyett) kisebb-na­gyobb mértékben a figurához való visszatérésben nyilvánul meg. A másik, amely az absztrakt, medi­tatív jelleget megtartja ugyan, de a kompozícióba a művészeten túli területről, a tárgyi világ elemeit eme­li, építi be. Ezt teszi Otis Laubert is fekete-fehér képein. Ő az idegen elemet mon­tázsszerű komponálásmóddal, valamiféle belső művészi rend és harmóniakép szerinti illesz­téssel, kompozíciós vezérmotí­vumként szerepelteti a hagyo­mányos technikával vázolt absztrakt kép kiegészítésére. A természet formáinak felbontá­sával és egyszerűsítésével, a síkba történő leképezéssel összevont (redukált) képzőmű­vészeti alapformák felerősítésé­nek, hangsúlyossá tételének és az alapképre (a reális képre) irányuló visszautalásnak az esz­közeivé válik. Tehát mintegy re­dukciós elemként érvényesül a képmező terében, s az ismert leképezési technikák közegé­ben hatva, az asszociatív folya­matban a rögzített látvány és a valós kép meglehetősen pon­tos egymásravetítéséhez ad fo­gódzókat. Az egyes, általában kerek for­májú tárgyak - felismerhetetlen funkciójú alkatrészek - a bioló­giai élet születése és a fizikai létezés szervi, anatómiai moz­gatóit szimbolizálják egy olyan vizuális vizsgálódásban, amely­ben az alkotó a születéssel és áz elmúlással kiszabott lét me­chanizmusainak fel nem tárt összetevőit kutatja, titkait talál­gatja. A fekete-fehér kollekciót kie­gészíti egy zárt térben rende­zett, színes tárgyakból épített, tartalmilag illeszkedő architekto­nikus installáció. Ez mintegy a szocialista társadalom ipari formatervezésének tárgyképe­ként, „barlangrajzaként" is fel­fogható; színekben pompázó ócskaságokból (csörgőórákból, Jézus-kerámiaszobrokból, film­tekercsekből, fogkrémtubusok­ból, gombokból, gyufaskatulyák­ból, színes kártyanaptárakból, filctollakból, napszemüvegek­ből) szerkesztett szánalmat kel­tő üzenetként is fennmaradhat­na a jövő számára. így éltünk: tetszetős külcsínyt igyekeztünk mutatni, de elfuserált vicikva­cakkal voltunk körülvéve. S ez talán (!?) nemcsak tárgykultú­ránk siralmas üzeneteként van jelen a kiállításon színesben és fekete-fehérben. A hónap végéig látogatha­tó. (tallósi)

Next

/
Oldalképek
Tartalom