Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-10 / 86. szám, péntek

5 RIPORT ÚJ SZÓ. 1992. ÁPRILIS 10. MINT A FECSKEK, ÚTNAK INDULTUNK... AZ ELSZÓRTAN ÉLŐK LELKÜK MÉLYÉN SOKKAL JOBBAN ÉRZIK, HOGY MAGYAROK Poprádot, ismertebb hazai városunkát, a sok idegent vonzó MagasTátra kapujának is mondják. Az utóbbi évtizedekben rohamosan nö' vekedett, lélekszáma megközelíti az ötvenháromezret. A tavalyi népszámlálás adatai szerint 144 poprádi magyarnak jelentkezett. Órák hosszat tartott, míg rábukkantam Lengyelékre. A város déli új negyedében laknak, a hosszúsága miatt Kinai falnak csúfolt nyolcemeletes épületben, amelynek tizenkét ' bejárata van! Telefonon jelentkeztem, s tudattam, hogy a szlovák környezetben elszórtan, elszakadtan élő magyarokkal szeretnék megismerkedni. Másnap a megbeszélt időpontban egy kedves, fekete hajú, szemüveges, törékeny asszonyka nyit ajtót. Az arcáról is lerí, hogy örül a magyar szónak. Bemutatja a magyarul szépen beszélő, nagyra nőtt fiait, a gépészeti szakiskolába járó tizennyolc éves Leonárdot, s a szakácsnak tanuló tizenhét éves Viktort. S a férje, Lengyel László mérnök úr? Vele sajnos nem beszélhetek, Gyűgyön gyógykezelteti magát. Miután helyet foglaltunk a nappali szobában, Lengyelné, lánykori nevén Deák Olga, mosolyogva mondja: — Tavaly én is kíváncsi voltam a városunkban elszórtan élő magyarokra. Már tizenhat éve élünk itt, de nem ismertünk egyetlen magyar családot. A mi nagy, hosszú házunkban 384 család lakik. Érdekelt, van-e köztük magyar? A múlt évben népszámláló biztosnak jelentkeztem. Hármunkon kívül végigjártam egy tizennégy emeletes toronyház lakásait, így 440 családot kereshettem fel. Ez már egy kis falunak tekinthető. Az egyik lakásban felvillanyozva olvastam a kérdőíven feltüntetettnevet. Szép magyar név volt. „Maga biztosan magyar" — szóltam a házigazdához. Nagy hevesen visszavágott — szlovákul: „Už nie som madár! " (Már nem vagyok magyar.) Fájó érzéssel távoztam tőlük. Az én családomon kivül csak egy férfi Íratta magát magyarnak, de a neve szerint német eredetű. Sokan még most is félnek magyarnak vallani magukat. A legproblematikusabbak a vegyesházasságok. Bár a férfi viseli a nadrágot, mégsem az ő akarata a döntő, a családban nem beszélnek •magyarul, s csak akkor szólalnak meg anyanyelvükön, ha baráttal találkoznak. Lengyelék a szívükön viselik az itt élő magyarság sorsát. — A férjem is magyar, a gyerekekkel csak magyarul beszélünk. Mi, akik elszórtan élünk, lelkünk mélyén sokkal jóban érezzük, hogy magyarok vagyunk. Sajnos, gyermekeink csak szlovák iskolába járhatnak, nem tanulták meg a magyar irodalmat, történelmet. Ezt a hiányt a férjemmel együtt itthon igyekszünk pótolni... Bodrogköziek mind a ketten. A negyvenkét éves Olga asszony a magyar határ meletti kisfaluban, Orösön született, a negyvennyolc éves férje perbenyíki, építészmérnök. Deák Olga a rozsnyói magyar egészségügyi iskolába járt, s utána még Pozsonyban is tanult, laboratóriumi, hisztológiai vizsgálatokra szakosította magát: mikroszkopikus szövetmetszeteket vizsgál. Férje a kassai Mélyépítő Vállalatnál kezdte pályafutását. — Házasságunk első két éve helykeresés volt. Orösön, a szüleimnél laktunk. Egymás után jöttek a gyerekek. Anyasági szabadságon voltam, saját otthon után vágytam. Férjem ügyes, kiváló szakember hírében állt. A vállalat felajánlotta, ha elvállalja egy új üzem építését Svitben, Poprádon lakást kaphatunk. Hosszabb időre szóló munka ez. Mint a fecskék, útnak indultunk, itt kötöttünk ki. Most már nincs visszaút. Van ugyan hová mennünk, a szülőföld vonzó. Lehet, hogy a gyerekek valamikor visszamennek. Nekem már nincs kedvem mindent újrakezdeni. Ha erő, egészség lenne, talán... A férjét említi. Az új poprádi vasútállomást is ő építette. De megbetegedett, s még 1987-ben — igen fiatalon — nyugdíjba kényszerült. Olga asszony azt mondja, hogy Poprádon jó lakni, tiszta a levegő, tiszta a víz, s itt a Tátra, mindennap látják a hegyeket és gyakran feljárnak. Napközben ő a munkahelyén, a gyerekek az iskolában szlovákul beszélnek, de amint átlépik a lakás küszöbét, náluk csak magyar szót hallani. A gyerekek az Új Szóból tanultak meg magyarul olvasni. — Amikor „prücskök" voltak, érdekelte őket a tévéműsor, s az Új Szót kézdték böngészni. De most, hogy emelkedtek az árak, s a férjem nyugdíja miatt kisebb lett a család bevétele, már čsak a Vasárnapot járatjuk. — Hol dolgozik? — kíváncsiskodtam. — A törvényszéki orvostani intézet poprádi részlegén. A szövetleleteket vizsgálom mikroszkóppal. Minden nem természetes haláleset hozzánk kerül, hogy megállapíthassuk a halál okát. De beszéljünk vidámabb dolgokról... Ám a további beszélgetésünkből sem kerekedik ki sok vidámság. — Amikor idejöttem, kutyakötelességemnek tartottam, hogy jól megtanuljam a szlovák nyelvet, de ennek fordítottját „odalent" nem tapasztaljuk. Ritka eset, hogy az északról délre költözők megtanulják a többségben élők nyelvét. Nem vagyok nacionalista, mert számomra nem az a fontos, hogy ki milyen nemzetiségű, csak azt nézem, milyen ember. Akármilyen nemzetiségű lehet az illető, nem jó ember, ha a lelke tele van gonoszsággal. Amikor ideköltöztünk, nagyon hiányzott a pesti tévé adása. A házban rossz szemmel nézték, hogy felszereltük a saját antennánkat. Nagy cirkusz lett ebből, elvágták a vezetéket, megrongálták az antennát. Most használhatatlanul hever a háztetőn. Az utóbbi években már nem is hiányolom, mert jobban érdekelnek a hazai események, mert most az az izgató, azt kell figyelnünk, ami nálunk, körü(balról) Lengyelné Deák Olga, a Németországban élő Marika sógornője és Olga fivére lőttünk történik. Rossz nézni a pozsonyi magyar tévéadást. Zavar; hogy számukra csak a Pozsony környéki magyarság az érdekes. Miért köröznek csak a Csallóközben? Miért nem térképezik fel Közép- és Kelet-Szlovákiát, a Bodrogközt, az Ung vidékét is, hogy azokon a helyeken is felkeltsék a hazai tévénézők érdeklődését a pozsonyi magyar adás iránt?! Ez már kritika, hasznos észrevétel. Lengyelné Deák Olga nagyon értelmes'asszony. Alaposan átgondolta az országban elszórtan élő magyarok sorsát, a saját sorsukat. Örült, amikor jó egy évtizede az Ifjú Szivek együttese fellépett a poprádi művelődési házban. — Persze, hogy sietve odamentünk — mondja Olga aszszony. —Aférjem elérzékenyülve is, mert amikor Pozsonyban mérnöknek készült, az Ifjú Szivekben dalolt. Megtelt a kultúrház. Az előadás előtt, majd a szünetben csak csodálkoztam, amikor a csoportosuló emberek magyarul beszélgettek. Itt ennyi magyar, él?! Az idősebbek tudnak magyarul, de a fiatalabbak közül csak azok, akik nemrég költöztek ide. Nincs sok lehetőségünk az ismerkedésre. A választások előtt az Együttélés ugyan gyűlésre hívta az embereket, de a képviselőjelölt egy helybéli német volt. Nem szeretek politizálni, de nem hallgathatom el a véleményemet: jobb volna, ha csak egy magyar párt létezne, igy hatásosabban éreztethetnénk másokkal is, hogy nem kis nemzeti tömörülés vagyunk, amellyel manipulálni lehet. Erősebb lenne az elszórtan élő magyaroktámasza is. — Addig minden jó — mondja Lengyelné Deák Olga —, amíg a szülők élnek, megvan a kapcsolatunk a szülőföldünkkel. És már Németországból hazalátogathat a férjem orvosnő húga, a velem egykorú Marika is, aki a családjával együtt, villamosmérnök férjével még nyolcvan körül Németországba disszidált. Ha hozzánk látogatnak, minden nap a Tátrát járjuk. Még az után érdeklődöm, mi hiányzik az életéből. " — Ha elégedett az ember, semmi sem hiányozhat az életéből. Mindig elégedetlennek kell lennünk, hogy elérhessünk még valamit. Nincsenek már nagy álmaim, csak hétköznapi, apró, kis dolgok után vágyódom. Ha az egyiket elérem, újra elégedetlenkedem, s ismétlődik minden, mint ahogyan az éjszaka után jön a nappal. — Mik lehetnek azok a kis prózai dolgok? — Azt hangosan magamnak sem mondom ki... Olyan szépen beszélt, fogalmazott, hogy öröm volt hallgatnom a Magas-Tátra bűvkörében élő magyar asszonyt. Csak váljanak valóra az apró, kis prózai dolgok, de olyan gyorsan, mint ahogy az éjszakát váltja a nappal, hogy beteljesüljön minden vágya, több örömöt leljen az életben. PETRŐCI BÁLINT VAN GOGH LONDONBAN LETT FESTŐ Aki nagyjából ismeri Van Gogh életútját, tudja, hogy élete végén, Franciaországban, a St. Rémy-i elmegyógyintézetbe került, majd egy derék orvos a házába fogadta Auvers-ben, ahol a festő negyvenhét éves korában főbelőtte magát. Kevesebben ismerik azonban Van Gogh londoni éveit. Ezekről nyílt most kitűnően rendezett, gazdag anyagú és nagyon tanulságos kiállítás a City városnegyed művelődési központjában, a Barbicanban. Húszévesen 1873-ban került ide, és magam is megmondhatója vagyok, milyen meghatározó benyomások érik az embert, ha ilyen fiatalon csöppen a kavargó világváros dzsungelébe, egy művészeti világközpont ezer benyomást kínáló kirakatvilágába. Van Gogh apja holland vidéki tiszteletes volt, de három nagybátyja foglalkozott képkereskedéssel: Hendrik bácsi Brüsszelben, Corlenius Amszterdamban és az ugyancsak Vincent nevű, de Cent bácsinak becézett legkedvesebb, Hágában. Ő vette szárnyai alá az ifjút, amikor az tizenhat évesen befejezte iskoláit. A holland fővárosban kitanulta a műkereskedés csinját-bínját. Majd Cent bácsi ötlete volt, hogy pártfogoltja jöjjön át a szigetországba, tanuljon meg angolul (németül és franciául már tudott), s ismerkedjen meg az akkortájt divatban levő angol festőkkel. Vincent az előkelő londoni Coupil Galériában lett a németalföldi képzőművészet specialistája. A zaklatott lelkű fiatalember három évet töltött itt. Hatott rá az „elbeszélő" stílusú angol festészet, az angliai fekete-fehér illusztrációk magas színvonala. Elképesztette a nagyvárosi nyomor és elegancia kiváltó ellentéte. Lelkesen kapcsolódott be az angol protestáns hitéletbe, és itt érte a depresszióját elmélyítő, nagy szerelmi csalódás is. Képkereskedő-segédként albérletben lakott, egy elemi iskolát fenntartó hölgynél, az akkor jó polgári negyednek számító, mára meglehe- m tősen elsivárosodott és jórészt négerek által benépesített Brixton kerületben. A hölgynek volt egy csinos lánya, Eugenie, akibe Van Gogh füleg beleszeretett. Ám közeledése csupán kedves elutasításra talált és Eugenie hamarosan férjhez ment. Óriási lelki törést okozott a jámbor életű, de eltökélt hollandus számára. Élete végéig nem tudta kiheverni a viszonzatlan közeledést. Egy nyugalmazott londoni pontás, kedvtelésből azonosította, melyik ma is meglevő házban lakott Van Gogh. Az épületre emléktábla került. A nyomon elindulva egy újságíró derítette fel, hogy Eugenie unokája nyugdíjban, vidéken él. Felkereste, felkérezkedett a padlásra. A lomok közt kutatva, megtalálta Eugenie naplóját s beleragasztva Van Gogh ceruzavázlatát a brixtoni utcáról. Az ezreket érő skicc ma már az amszterdami Van Gogh Múzeum tulajdona és természetesen most itt van a kiállításon. Érdekes annak a megvilágosítása is, miért festett a művész magányosan álló székeket. Szerette Dickens műveit, mindet elolvasta (ami nem csekélység) és Angliában volt, amikor az író meghalt. A kor (azóta változatlanul megjelenő) híres heti képújságja, az lllustreted London News, rajzot közölt a szomorú esemény alkalmából Dickens elárvult karosszékéről, melyen ülve íróasztalánál a legjobb munkáit vetette papírra. Van Gogh nagyon kifejezőnek találta ezt a grafikát. Később Gauguin karosszékét mint „a művész portréját" festette meg, majd 1888-ban saját lelkivilágát igyekezett ábrázolni a gyékényfonatú parasztszék és az ülőkéjére vetett agyagpipa immár világszerte jól ismert képével. Az ipari munkásság sanyarú sorsa erősen foglalkoztatta a fiatalembert és angliai évei után Belgiumban, szövőmunkások között lett protestáns lelkigondozó. Az Angliában látott Illusztratív festészet hatására vett a kezébe ecsetet, hogy a szövőgépnél ülő takácsokat örökítse meg, vagy a krumplit vacsorázó parasztcsaládot. Nem volt ez jó korszaka Európa szalonfestészetének, de Van Gogh művészetén már kezdetben érződött, hogy más lakozik benne, mint eszményképeiben: a répaszedés közben angelusra megálló földműves párt megfestő Millet-ben, vagy a borongó Tissot-ban. Van, Gogh nyers stílusa a kifejezésvágy görcsösségét tükrözte — megejtő erővel. Hogy honnan eredt e vágy, azt segít megérteni a'kiváló londoni kiállítás: SÁRKÖZI MÁTYÁS A NEGYEDIK VÁLTOZAT Tornaiján évekig hasztalan próbálkoztak egy egészségügyi központ kiépítésével. Pedig annak idején több megoldást is javasoltak: amikor rájöttek, hogy a zöld réten felépíteni egy ilyen létesítményt messze meghaladja a város és a járási egészségügy anyagi lehetőségeit, úgy gondolták, a városközpontban építik azt fel. Megvásároltak — persze a tulajdonosok kényszerhelyzetbe állításával — három családi házat, s fellélegeztek: most már van hely. Hamarosan rádöbbentek azonban, hogy nemcsak a szövevényes ügyintézés, hanem a környék infrastruktúrája is akadály a komoly terv végrehajtásában. Ezután jött a harmadik tervezet, miszerint a meglevő.épületekre —, amely éppen a város főterén áll — emeletet húzhatnának. Folytak a mérések, számítások, amikor CSANK LÁSZLÓ mérnök, a városi építészeti osztály vezetője új elképzeléssel állt elő. — A Déli lakótelepen a szolgáltatóház építése egy év után abbamaradt, illetve sok lontosabb munka miatt szünetelt. Próbálkoztunk magánvállalkozók bevonásával, de amikor láttuk, hogy senki sem hajlandó pénzt áldozni egy közös épületre, más megoldást kellett találnunk. Nekem támadt az az ötletem, hogy próbáljuk meg átalakítani egészségügyi központtá. A városi képviselő-testület elé terjesztettem javaslatomat, amely az átépítés gondolatát hamar magáévá tette. Ez persze csak a kezdet volt, mert a hivatalában alig egy évet eltöltött építészmérnök sem tudhatta, mit szólnak az elképzeléshez a szakemberek. A pozsonyi Zdravoprojekt tervezőiroda emberei azonnal kiszálltak a helyszínre és rövid vizsgálódás után írásban adták beleegyezésüket az építkezéshez. Ezek után gyorsan kérvényt menesztettek a pénzügyminisztériumba is, amelyben ecsetelték az egészségügy áldatlan helyzetét és kérték, hogy a komplex lakásépítés ilyen formáját lehetőségeik szerint támogassák. Kedvező válasz érkezett, pontosabban erre az évre közel nyolc és fél millió koronát hagytak jóvá, ebből 6,1 millió az említett átépítésre fordítható. Már csak a kivitelezők kérdését kellett megoldaniuk. Mivel az épületen eddig is az a magasépítő vállalat dolgozott, mely napjainkban már nem dúskál az ajánlatokban—és tornaijai részlegük bezárása fenyegetett — kapva-kaptak a felkínált lehetőségen és készségesen vállalták a számukra anyagilag és egyéb vonatkozásban is előnyös beruházás kivitelezését. Az ügyintézés tehát gyorsan ment (nem úgy, mint pár évvel ezelőtt), de azért még most is vannak tisztázatlan dolgok. Csank László ezekről sem feledkezett meg. — Igaz, hogy ennek a megoldásnak több előnye van. Nem kell például külön kazánházat építeni, a gáz-, víz- és szennyvízhálózat ki van építve a lakótelepen, ezért a kivitelezés is gyorsabb lett. De itt van a finanszírozás kérdése. Az előzetesen elkészített költségvetés szerint még mintegy 44 millió korona kell a munkálatok befejezéséhez. Erre az évre van ugyan 6 millió 100 ezer koronánk, de hogy mennyi lesz jövőre és azután, azt még nem tudjuk. A tervszerint 1994 szeptemberéig kellene átadni az egészségügyi létesítményt. A másik bizonytalan dolog, hogy ki lesz a gazdája, hisz az egészségügy is privatizálás alatt van. Ezt a tervezők is tudják, és számolnak azzal, hogy egyes részlegek majd magánkézbe kerülhetnek. A harmadik, nem éppen kellemes, de ezzel összefüggő dolog, a felvásárolt családi házak kérdése. Mi legyen velük, hisz ezek után feleslegessé váltak, a pénz viszont bennük fekszik. Azt tervezzük, hogy áruba bocsátjuk, és természetszerűleg a volt tulajdonosoknak, illetve azok családtagjainak adunk elsőbbséget. Most az árak körül folynak a huzavonák, hisz az ingatlanok árai jelentősen emelkednek. Mivel saját polgárainkról van szó, természetesen nem akamnk rajtuk nyerészkedni. A Tornaiján látottak és hallottak több tanulsággal szolgáltak számomra: a beteg egészségügy állapota kezd javulni, könnyebb, rugalmasabb lett az ügyintézés, de továbbra is a pénz a mozgatórúgója mindennek. Pedig a jelenlegi városvezetők jobban megnézik, jobban meggondolják, hová, mennyit és milyen formában invesztálnak. POLGÁRI LÁSZLÓ