Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-10 / 86. szám, péntek

1992. ÁPRILIS 10. ÚJ szói PUBLICISZTIKA 6 PILLANATKÉR NAGYÜZEM A SZÍNHÁZBAN Komárom, sima áprilisi péntek délelőtt. Mozgalmas a Jókai Színház portája, éppen ügyeletes főnöke, fess idős úr, próbálná olvasni az Új Szót, de nemigen sikerül neki, hol a telefon cseng, hol az érkező színészek zavarják meg kérésekkel, kérdésekkel, más színészek meg bentről, a színpadról jönnek ki, ahol A padlás című musicalt próbálják, elszívni egy cigarettát ¥agy egyszerűen kifújni kicsit magukat. Tegnap este a határ túloldalán jártak, ha jól hallottam, Tatabányán, együtt nézték meg Ugo Betti Bűntény a kecskeszigeten című darabjának előadását. No nézd csak, a kassaiak! Feltűnik László Géza termetes alakja, aztán Pólós Árpád, Kövesd! Szabó Marika. Hát persze, a Thália Színház most itt, „nyugaton" vendégszerepel, A vágy villamosával. Ma este Komáromban, hétfőn Nagymegyeren lépnek fel, az utóbbi előadásra magam is készülök. Kézfogások, elmaradhatatlan puszik, mosolyok és bókok. Valaki a komáromiak közül Pólós Árpád után kiáltr ,,De megnőttél, mióta nem láttalak!" Mire a „mélynövésűnek" valóban nem mondható Árpád: „Meri tudtam, hogy hozzátok, nagy színházba jövök játszani." A színpadról kihullámzó énekhangok hallatán újabb párbeszéd kezdődik a két társulat két másik tagja között: „Mi az, ti már teljesen átmentek operettbe?" „Miért gondolod?" „Csókos asszony, Fekete Péter, most meg A padlás." „A padlás nem operett." „Mindegy, de zenés darab. Különben nem azért mondom. Sőt, már azelőtt is ezt kellett volna csinálni. Amit a közönség igényel." A nagy jövés-menésben, kettesével szedve a lépcsőket, de azért meg-megállva is egy pillanatra, ott vannak természetesen a fiatal és még fiatalabb színészek; ritkán látni manapság embereket úgy örülni egymásnak, ahogy ők örülnek. Az ifjúság édes madarai bennük - bár ne zavarná soha semmi rőptüket, legalábbis semmi olyasmi, mint idősebb kollégáikét annyiszor, de annyiszor az elmúlt évtizedekben. El is sokakat - a színháztól. Mintha ők már hinnék - és de jó lenne, ha így lenne •-, hogy Komáromban és Kassán ugyanúgy lehetnek világot jelentők a deszkák, mint bárhol e honbán vagy éppen Magyarországon. Dráfi Mátyástól elkérem közben a musical szövegkönyvét, de már kéri is vissza, ő következik, rohan be a színpadra. Németh István és Ropog József viszont éppen onnan jön ki, befejezték a próba egyik szakaszát, csak később kerül rájuk sor megint: „Egyre jobban megy, úgyhogy egyre megjövünk" - mondja tréfálkozva Ropog József, és eltávozik társával. Megérkezik Beke Sándor, a Jókai Színház igazgatója, A vágy villamosának rendezője, tíz órától „bejáró próbát" tart a kassai társulattal - más színpad, más körülmények, semmit sem lehet a véletlenre hagyni, Bekénél különben sincs „ahogy esik, úgy puffan". Hallom bentről: A padlás próbáját a köderemben folytatjuk. A színpad tehát a kassai vendégeké. Lassan kiürül a porta... x Hétfő este, Nagmegyeren, a művelődési ház nagytermében. Nem restellem bevallani, ahogy A vágy villamosának útja véget ér, szemem megtelik könnyel, viszszatadhatatlanul, majd amikor kialszanak a fények, percekig nem tudok megszólalni, csak tapsolok, tapsolok. A teljesítmény láttán, meglepetésemnél csak megrendülésem nagyobb, igen, megrendített a világirodalom egyik legnagyobb darabjához méltó, a legfinomabb árnyalatokig precízen és érzékenyen kidolgozott színészijátékkal, a „vidéki házban" is mindvégig fegyelmezett egyénenkénti és csapatmunkával létrehozott, illetve bemutatott nagyfeszültségű előadás. És a vastaps közben - ki tudja hogyan, miképpen? - egyszer csak elkezdenek elősorjázni bennem emlékképek azokról á sokszor reménytelennek tetsző küzdolrnekről, melyeket rossz időkben vívott a Thália Színház nemcsak a talponmaradásért, hanem ugyanúgy azért, hogy egyszer (vagy újra) olyan magaslatokra jusson, mint most A vágy villamosában. Vagyis azért,.hogy egyszer (vagy újra) képes legyen alámerülni a valóság, az élet, a lélek legrejtettebb mélységeibe s a lényeget tudja onnan felhozni, valamint közvetíteni hiteles nyelvén a színházművészetnek. Újfent igazolták, meg-nyerték a hosszú csatát. (bodnár) P

ozsony történelmi belvárosában, a Mihály-kapu tőszomszédságában lakom. Évtizedek óta látom itt az embereket, a köveket, az eseményeket. Látni kell(ett), hogy az épületekben és az emberekben a négy évtizednyi „béke" sokkal nagyobb rombolást végzett, mint a II. világháború. Szemlátomást rohadtak el a műemléket, az épületek - és a lelkek. Az előbbiek némelyikét csigalassússággal javítgatták ugyan, de a nem tetsző (talán mert „uhor"?) stílusjegyeket, címereket eltüntették vagy levakolták. Lásd pl. régi vármegyeháza, ma Szlovákia parlamentje. A szomszédomban 17 évig roskadoztak az állványok. Egy részüket egyéb hulladékok, szemét és kosz „társaságában" otthagyták az udvarban az enyészetnek. A parlament ablakaiból kipillantva szép kis látványt nyújthatnak! Feltéve, ha könnyű véget vetni ennek az állapotnak. A folyosókra, a lépcsőkre szőnyeget raktam, a falakra vakolatot, festéket, kapcsolókat, izzókat, valamint régi bratislavai grafikákat, metszeteket. (Persze, mindegyikük alá - ahogy T. M. írná: eléggé el nem ítélhető módon - azt pingálták hajdan, hogy Posonium-Pozsony, vagy Pressburg. Négyet már így is elloptak.) A lényeg az, hogy erről a csekélyke területről sikerült száműznöm e rovások tárgyát: az emberi trágyát! Csak a kárörvendőknek és rosszakaróknak mondom (hogy ne unatkozzanak), a régi-új háztulajdonosok most engem igyekeznek száműzni a kitakarított és feljavított házból. Mégsem ez a (sors) kérdés! Elsősorban nem ez fékez a munkámban. Nem emiatt nem tudok hallgatni. Közérzetem Közéletünk rohaszemben az, aki felnőtt fejjel élte túl 68 augusztusát, és utána segítette a legkörmönfontabb országos népbutítást, annak igenis van mit meggyónnia! S ha az ilyen ember ma lila színű tintába mártott tollal pápább a pápánál, és mindennek tetejébe az elmúlt gonosz évtizedek számkivetettjeire, elnémítottjaira szórja fekáliáit, az ellehetetleníti egy jobb sorsra érdemes nép felegyenesedését. Az ilyen ember egy ma is nehéz sorskérdések felé uszított nemzetrész közéletébe piszkít! A közelmúltban ezért kellett leírnom aggodalmaimat a független és szabad sajtóról. Nem pedig azért, hogy provokáljak egy szemrebbenés nélkül meghazudtoló, nevem becsületével szórakozó exkommunistát. Akinek nem volt más témája, mint egy készülő, európai vonatkozásban is egyedülálló vállalkozást „A tudásnak teszek panaszt." ÍJ. A.) ....ARRÓL AKIIBEN NYAKIG VAGYUNK kinéz onnan egyáltalán valaki. Többször eszembe jutott, hogyha az a sokszáz, napokig ráérő tüntető történelmi dühében nekiesne, órák alatt kitakaríthatná nemcsak az említett udvart, hanem akár az egész belvárost is... Alig pár éve, hogy egy szorgos „műemlékvédő" éppen a szemem láttára ragasztott új kőlapot a volt vizesárok feletti hidacska két szobrának talapzatára, amivel szépen letakarta az eredeti feliratot: „ÁLLÍTTATTA A POZSONYI VÁROSSZÉPÍTŐ EGYLET 1898." Ez volt olvasható csaknem száz évig. Az új kőtábla literája szerint pedig: „POSTAVIL BRATISLAVSKÝ OKRÁŠLOVACÍ SPOLOK 1898." Így mindjárt más! Némi szépséghiba, hogy „bratislavský okrášľovací spolok" nem létezett, ellenben volt egy városszépítő - ízlelgeti a szó jelentését az olvasó? - egylet. Méghozzá pozsonyi! S egy kőtáblával megszüntették. Erre volt anyag, erre volt munkaerő. Ellenben nem akadt pl. tollforgató, aki ezt szóvá tette volna!? Vagy fel sem tünt senkinek? S a mocsok? A por, a sár, üvegtörmelék, csikkek, döglött patkányok, rozsdavörös sarlók és kalapácsok, s a rengeteg szemét sem szúrta ki senki szemét? Megszoktuk a szenynyet, természetesnek vettük a piszkot? Ezért áraszthatta el közéletünket is? Mindenesetre már-már nyakig vagyunk benne. Ahhoz, hogy meg tudjunk mozdulni, netán tegyünk is valami hasznosat, értelmeset, maradandót, el kell kezdeni a takarítást. Az első lépés bevallani, kimondani. Szólni! A

rról, amit egy „sz" eléiktatásával a címben is megtalál a kedves (-kedvetlen) olvasó... Arról! „Mert növeli, ki elfödi..." (Bocsánat, I. Gy.l) Nem a növekedő árról, sárról, szárról - hosszú ával, szedő úr! - kell szót ejteni. Esedezve kérem a nyomda (?) ördögét is, hogy ne keverje a sorokat a sörökkel, a szarkalábakat a szarkofágokkal ... Igaz, hogy errefelé a gazdik boldogságos jelenlétében az ebek is besegítenek a termelésbe, nézzük eme „termés" koronáját! Ugyanis a „700 éves Bratislava" (sic!) utcái és kapualjai jócskán bővelkednek az ilyen szintű emberi produktumokban is. Csak egy példa. 1990 őszén, a már emlegetett parlament előtti nép-színházi előadások idején a lépcsőházunkban találtam egy urat (elvtárs már nem lehetett), kalappal a fején, aktatáskával a kezében. Guggolva! A szédítő klíma nyomban figyelmeztetett, hogy ez a póz nem véletlen. Megrökönyödésemben az akkori ősz legtöbbet danolt felszólítása szorult ki a torkomon: Slováci! Na nohy! Ezekután csak arra volt képes, hogy szétkeszerje a letolt nadrágja alatti domborművet, miközben ismeretlen imát mormogott: „bozse-bozse, opilszomsza jakszvinya"... Végül is négyfős kommandónak kellett őt kirakni. Nem akarok dicsekedni, de volt mit takarítani! Merthogy naponta illemhelynek használták a kapualjat. Nem törődött ezzel sem a házkezelőség, sem a lakók. Kész tényként kezelték. Átléptek rajta... Nem volt mos elszennyeződése miatt pocsék! Az eufórikus és sok esetben csak látszatváltozások után nem történt megtisztulás. Ráadásul a zavarost még jobban, most már féktelenül, gátlástalanul, „szabadon" olyannyira telerandították, hogy megint itt a nyomasztó alapkérdés: Lehet itt élni? Vagy csak halni? Lélekben, szellemben... Megint fel kell adni a TUDás lehetőségeit? A gondolat erejét? A tisztaság igazságát, az igazság tisztaságát? Vagy ezek közhelyek? Aki évtizedekig fuldoklott a szellemirtó tank-érvelés súlya alatt, az TUDja, hogy nem! Az TUDja, hogy a TUDást tették esélytelenné. Ez a fasiszta kommunizmusok máig ható legnagyobb vétke. A feje tetejére állított értékrend. Aki szolgálta és kiszolgálta a gyógyíthatatlanul önimádatba révedt hatalmat, számíthatott a „konyha szögletére". (Ld. még Kutyák dala). Szép és okos csak vörös színű könyvecskével lehetett az emberfia. A többiek? Futottak még... Vagy ültek. A szellem napvilága nem ragyogott a (rab)házak ablakán. A pártházakén sem. Szinte reménytelen volt ismételgetni, hogy „a szellem rab, s a ronda légbe fúl, mely dögvészes már önnön átkitul..." (P. S.). Közben zavartalanul zajlott (itt is) a boldog szellemi élet. Könyveket adtak ki, naponta megjelentek az újságok. Az „elsőrendű" emberek örök időkre a Szovjetunióval foglalták mindennapi fohászukba a CSKP-t. A CSKP udvarolt önmagának, szerette önmagát, önmagával közösült, és önmagával lépett frigyre. Ezekből a vérfertőzéses önmegtermékenyítésekből születtek aztán azok a szép kockafejű gyerekek, akik ma is rendületlenül keverik a... De ne vágjunk a dolgok elébe! Nézzük a kor szellemi termékeit. A '89 előtti sajtót böngészgetni garantáltan remek szórakozás. Nem csak azért, amit írtak, hanem akik írták. Ajánlom mindazoknak, akiknek nem mindegy, hogy ki mártja beléjük tollúkat. Ti. az ember hajlamos a feledésre. Sőt, van aki eltökélten és szántszándékkal szklerotikus. így lehetséges, hogy néhány szakíró, aki mélyen hitt a kommunizmus humanista alapelveiben ugyanott van, ahol volt, csak CSKP-gyülés helyett templomba jár. Sajnos, gyónni, úgylátszik, nem. Pedig lenne mit. (...) A félreértések elkerülése végett: olcsó riposztnak tartom, ha valakinek most odavágják, „kommunista voltál". Még akkor is, ha mindenki tudhatja, senkit sem kényszerítettek belépni', miként arra sem, hogy mit írjon. Persze, „könnyű" nekem, mert sohasem kísértett ama gondolat, hogy „sej, há én is köztetek lehetnék!", s rejtélyes módon népes családunk egyetlen tagját sem. Nos, mindezek ellenére vannak jó ismerőseim, akik tagjai voltak a csúcspártnak. Nem lehet mindenkit egy kalap alá venni. A hőskorszakban is voltak tisztességes, jóhi-^ szemű munkáskáderek és gondolkodók, akik vártak és reméltek egy jobb rendet. Aztán a hatvanas években azok, akik csak a belső forradalmat tudták elképzelni. Mellesleg, ők kapták a legnagyobb dádát. Ezzel otrombán megtámadni... Az a székért, vályúért marakodó emberfajta, aki mindig csak a közadóktól (az államkasszától) várta és kapta a sültgalambot, aki minden személyes kockázat és felelősség nélkül vacakolta egy többszörösén megalázott, elszakított nemzetrész (igenis ez, nem pedig a „KISEBBség" a pontos kifejezés) kultúráját - az indokolatlanul ne lármázzon, ha egy Don Quijote a saját bőrét viszi a vásárra, és saját pénzét múlatja. A Lehetőség a képernyőn eddig elkészült felvételeinek kiadásai többszörösen meghaladják azt az összeget, ami a megrendelt kazetták árából megtérült volna. Ennek ellenére igyekszem befejezni. Bárki meggyőződhet róla, hogy egy SZABAD-téri SZÍNHÁZ, egy NYÍLT FÓRUM, egy LEHETŐSÉG/ az egyértelmű közönségigény és siker ellenére is milyen anyagi áldozatokkal jár(t). Hát még ha vannak olyanok, akik csak arra képesek, hogy fúrják, ellenreklámozzák, mocskolják, miközben az adóinkból odavetett 140 millión marakodnak. Az ilyen magatartás, tevékenység minősítését az olvasóra bízom. Az általuk nyilvánosságra hozott állítások, rágalmazások, sértegetések alaptalansága is tetten érhető - de ezek elbírálását végezzék el szakemberek. Ám, addig is érdemes talán elgondolkodni afelett, hogy megint (vagy még mindig?) vannak, akik nem tudják elviselni a másik ember tenni, teremteni akarását ... E

zen a ponton be kellett fejeznem az amúgy is hosszú 'éjszakai műszakot, és nem gépeltem át a hátralévő sorokat. Másnap a reggeli lapokat böngészgetve igazi meglepetés ért. Mintha valaki az én gondolataimat folytatná! (LESTÁK ELEMÉR, Szabad Újság, 1992. III. 3.). Ide kell másolnom: „Én keményen megdolgoztam s megdolgozom a pénzeméK, amit oly sokan irigyelnek tőlem. Pedig a dolog rém egyszerű: próbáljanak szerencsét, csinálják utánam, s az eredmény biztosan nem marad el. A siker titka: munka, állhatatosság, áldozat- és kockázatvállalás. (...) A kommunisták levitézlése után végre elérkezett az az idő, amire én mindig is vártam. (...) de (...) A környezetemben élők, "ahelyett, hogy rámozdulnának a jövőre, a gáncsolkodást választják. Ha azt látják, hogy valaki gyorsabban úszik, vagy árral szemben úszik, annak az ő logikájuk szerint vesznie kell. (...) Summa summárum: régen a kommunisták, most pedig az áldemokraták lettek a haladás kerékkötői?!" Igen. Még annyit tennék hozzá, hogy sok esetben egyugyanazon személyekről van szó. De hát meddig kell ezt eltűrni? Biztos vagyok benne, hogy nemcsak Lesták Elemérnek kell harcolnia a múlt és a jelen szélmalomszörnyeivel pusztán azért, hogy ambícióinak és tudásának megfelelően dolgozhasson, produkálhasson! Azért tart ott az egész rohadt „béketábor", mert ellehetetlenítették a tenniakarást, a tudást. Ebből a pöcegödörből kell először is kimásznunk. Hányszor jut eszembe, hogy egy Petőfit ma is halálba kergetnének, és bár ma már Széchenyi-dijakat is osztogatnak, egy ilyen gazdag, nagyot akaró és tudó embert ma nem hagynának labdába rúgni! A lelki szegények, a tehetetlenek, az irigyek fáradhatatlanul szórják és keverik a (bél)sarat, talán azért, hogy nyilvánvaló foltjaik ellenére is tisztábbaknak tűnjenek? A szabad sajtó jóvoltából bárki, aki elhiszi önmagáról, hogy le tud írni két épkézláb mondatot, azzal kezdi, hogy kikezd valakit. Lehetőleg persze olyat, aki leteti már valamit az asztalra. Én itt még nem találkoztam nívós elismerő véleménnyel, gratulációval, ne adj' Isten lelkes kritikával. Lerandítani sokan tudnak, megvédeni senki. Ha valakiről méltatlanul ocsmányat írnak, vagy mondanak, úgy tűnik mindenki kárörömmel lapít. Szenvedélyes ellenszürkolás folyik. Nagyon sokan abban a gyarló tévhitben maszatolnak, hogy nagyobbak lesznek azáltal, ha másokat piszkítanak. így lassan mindenki belekeveredik a slamasztikába, és már-már nincs emberünk, nincs olyan tekintélyünk, akit nem komprommittáltak volna. Arról nem is beszélve, hogy szlovák testvéreink közül ki tudja, hányadszor és ki tudja, hányan kívánnak bennünket a pokolba? Akkor is a söprést a portánk előtt kell elkezdenünk! Lesták Elemér azt írja: „A nyilvánosság bevonásával szeretnék sebet ütni a butaság szilárd falán." Köszönöm. Már ketten vagyunk. De talán sokkal többen is. Csak a többieknek is meg kell szólalniok! Itt az ideje, hogy megtisztuljon közéletünk, hogy ne legyen más szempont, mint a MINŐSÉG, a TUDÁS és a TISZTA ERKÖLCS. Erről kellene a „dolgozó nép okos gyülekezetében" (J. A.) nyilvánosan szólni, hiszen „emberek, nem vadak, elmék vagyunk" (J. A.). Talán. Becsüljük meg pl. -ezt a fórumunkat, és természetesen az is becsülje meg önmagát. Teremtse meg az esélyegyenlőséget a megnyilatkozásra, hogy majdan lehessen jogos önbecsülésünk, hogy az utánunk jövők ne röstellkedjének miattunk, hogy igenis emberek voltunk, hogy magyarok voltunk, hogy tisztességet, tudást hagytunk rájuk. Itt, valahol Európában, leszakítva Dévénynél és a Kárpátok alatt! A 20. század legvégén.. GÁLÁN GÉZA Pozsony, március 5. (A cikk rövidített változata) A Prior áruház környékén is rombolni kellett, amikor a második szárnyát építették... (Gyökeres György felvétele)