Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-17 / 92. szám, péntek

.1

U SZÓM HIT és ÉLET JÉZUS VILÁGI PERE MERY GÁBOR folvéte 1992. ÁPRILIS 17. HISZ ÖN AZ ÉLET UTÁNI ÉLETBEN? „Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. Az embert gyötri a fájdalom és a test fokozódó felbomlása és még inkább a rettegés, hogy egyszer s mindenkorra szűnik meg majd a léte. Igaza van azonban, amikor szívének ösztönzésére irtózattal Utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull és végképp megsemmisül. Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a tiszta anyagra. A technika összes próbálkozásai, bármilyen hasznosak is, nem képesek csillapítani szorongását. Az élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki továbbélésének azt a vágyát, amely kitéphetetlenül gyöke' redžik az ember szívében. A halállal kapcsolatban csődöt mond minden emberi elképzelés. Az egyház azonban, minthogy a kinyilatkoztató Istentől vette, állítja, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson egy, a földi nyomorúság határain túl boldog célra." (II. Vatikáni zsinat, Gaudium es spes című zsinati konstitúció I. fejezete 18. pontjának részlete) * * * A címben szereplő kérdést feltettük néhány olvasónknak; válaszaikat név nélkül, csak a kort és foglalkozást megjelölve közöljük. Várjuk olvasóink véleményét is - néhány mondatban. Negyvenhárom éves laboránsnő: Végképp nem hiszek benne. Orvos, ötvenöt éves: Az agysejtek működésével - a halál beálltával megszűnik az élet. A lélek szűnik meg. Én csak a szerelemben hiszek. Ez az élet legnagyobb ajándéka. Tanárnő, ötvenéves: Az ember küszködik, amíg bírja, aztán szép csendesen elmúlik Utána nincs semmi. Hivatalnoknő, negyvennégy éves: Nem hiszek. Háziasszony, harmincéves: Úgy képzelem el, ahogy a Biblia mondja. Isten azt ígérte az embereknek, hogy örökké fognak élni. Kell lennie örök életnek. Negyvenéves mérnök: Ha nem volna Isten, nem volnának természetfölötti dolgok, akkor nem lehetne megindokolni a sok parajelenséget. Viszont annyi ember nem hazudhat. Az emberiség története azt bizonyítja: minden nép hitt valamiben. Ha elfogadjuk, hogy van Isten, akkor abból az következik, az ember nem mint lélek fog bolyongani valahol a világűrben, mert a lélek tulajdonképpen olyan, mint a számítógép programja, akármikor kitörölhető, nem halhatatlan. A Biblia szerint az emberek örökké fognak élni a paradicsomi földön. Hetvenhat éves asszony, értelmiségi: Ha majd meghalok, a lelkem elszáll, nem tudom, hova... A mennyországba biztosan nem, mert annyira nem vagyok jó, de a pokolba sem, mert annyira nem vagyok rossz. Valószínű a tisztítótűzbe... de ezt nem úgy képzelem el, hogy betesznek valami helyiségbe és ott égni fogok. A lélek bolyong, addig, amíg valamilyen útonmódon megtisztul. Hatvanéves háziasszony: Szerintem nincs élet a halál után. Nem is támadunk fel. De nem ám. A világvége akkor van, amikor meghalunk. Hetvenkét éves férfi, értelmiségi: Tele vagyunk lelkekkel. A katolikus egyház sem cáfolja a szellemidézést. A lélekvándorlásról is sokat beszélnek, hogy mihelyt valaki meghal, már várnak a születendő emberek a felszabadult lélekre... Hatvanöt éves férfi, szakmunkás: Nem akarok ezzel viccelni, de ha volna valaki, aki a másvilágról már viszszajött... Érettségiző lány: Én hiszek Istenben és az élet utáni életben is, ahol a lélek a testtől függetlenül létezik. Ez kellemes lesz, hiszen kellemetlen állapot csak a földön van. Egyáltalán nem félek a haláltól, sőt, azt hiszem, válom... f(op) M

ég napjainkban is sok keresztyén - és nem keresztyén - ember van, aki nem tud kielégítő feleletet találni önmagának arra a kérdésre: miként történt, hogy Pontius Pilátus végül is engedett és jóváhagyta a Jézus fölött kimondott halálos ítéletet. A látszat szerint a római birodalom „mindenható" helyi képviselője volt, akinek rendelkezésére állott az akaratának véghezvitelét biztosító teljes hatalom. A valóságot azonban csak akkor találjuk meg, ha a nagypénteki eseményt belehelyezzük a kor világtörténelmének összefüggéseibe, hogy ebből a háttérből is fény áradjon az eseményekre. Isten ugyanis az üdvtörténet nagy eseményeit sohasem a „világi" történettől függetlenül alakította ki, hanem a „világi" történések fonalai közé szőtte be. A reformátori teológia nyelvén szólva: minden eseményt „az örökkévalóság távlatából" kell vizsgálnunk. Próbáljuk meg most ezt a szempontot alkalmazni a fentebb felvetett nagypénteki kérdéssel, Jézus világi perével kapcsolatban is. A Krisztus születése utáni I. évszázad első harmadában a római birodalom lakosainak a száma átlagos becslés szerint - 24 millió körül mozgott. Az akkor és ott élt emberek közül kb. 8000 személyről - minden háromezredik emberről - maradtak fenn olyan adatok, amelyek alapján valami hosszabbrövidebb életrajzfélét lehet összeállítani róluk. A nagypénteki felségárulási per három főszereplője: a vádlott Jézus, a vádló Kajafás ós az ítéletet meghozó Pontius Pilátus is beletartoznak az említett 8000-be, róluk azonban az egykorú keresztény, zsidó és római forrásművek alapján sokkal részletesebb képet lehet rajzolni, mint számos neves kortársukról. Ez Jézusra vonatkozólag természetes, sőt, azt kell mondanunk, hogy bizonyos mértékig a főpapra, Kajafásra vonatkozólag is természetes, mert az adott történeti helyzetben -a saját szemszögéből nézve - kiemelkedő államférfiúi képességekről tett tanúságot. De mit szóljunk Pontius Pilátus „szerencséjéről", akinek a nevét ma is százmilliók ismerik az Új testamentumból és a történelemkönyvekből, és akinek a neve belekerült minden keresztény közös „C r e d o"-jába, az Apostoli Hitvallásba? Mivel érdemelte ki, hogy amíg keresztyén ember lesz a Földön, neve nem merül a feledés homályába? N

agypénteken reggel ott ült ez a Pontius Pilátus (ő volt Júdea császári helytartója) a palota kihallgatási termében Jeruzsálemben, ahová állandó székhelyéről - Cézárea a Kr. u. 32. év páskaünnepének idejére felutazott, hogy katonáival minden esetleges zavargást azonnal elfojtson. (A páskaünnepeken a rengeteg zarándok feláramlása következtében a Jeruzsálemben ideiglenesen tartózkodó emberek száma elérte a 80-100 ezret, az állandó lakosok száma ebben az időben 30-40 ezer volt.) A zsidó Nagytanács népes küldöttsége, élén Kajafással, a hivatalban levő (vezető) főpappal, körükben a fogoly Jézussal meg is érkezik a helytartói palota felé. Itt azonban felmerül a protokollkérdés: Kajafás menjen-e be Pilátushoz, vagy pedig Pilátus jöjjön-e ki Kajafáshoz? Kajafás nem ment - nem mehetett - bé a palotába, mert néhány órával a páskaünnep megkezdése előtt nem tehette magát vallásilag tisztátalanná azzal, hogy „pogány" helyre teszi be a lábát. így kénytelen-kelletlen - Pontius Pilátus jött ki eléjük, és a szabad ég alatt megkezdődött Jézus világi pere. Történelmi adatokból tudjuk, a zsidóság legfelső vallási törvényszéke: a Nagytanács - az akkori vallási törvények alkalmazásával törvényesen és egyhangúlag halálra ítélte az „eretnek" Jézust. Ezt az ítéletet azonban megerősítés végett a legfőbb bírói hatalmat is gyakorló Pilátus elé kellett terjeszteniük, mert a Nagytanács Kr. u. 30-ban - 2 évvel Jézus egyházi és világi pere előtt - elvesztette a halálos ítéletek végrehajtására vonatkozó addigi jogát. Hogyan fest Jézus római bírájának addigi életútja? Onnan kezdjük, hogy Kr. u. 15-ben Tiberius császár, aki akkor már 56. életévében járt, a fiatal Aelius Seianust nevezte ki a római rendőrség teljhatalmú joggal rendelkező tábornokává. Bár a császár - mondhatni - rokonszenvezett a zsidókkal, új rendőrtábornoka antiszemita volt. Az egyik ókori író ezt jegyezte fel róla: „Az egész zsidó nép kiirtását követelte". Kr. u. 26-ban az akkor 67 éves Tiberius visszavonult a közügyek intézésétől és elhagyta Rómát is (Capri szigetén ma is látható Tiberius luxus nyaralójának maradványa). Seianus hatalma napról napra növekedett és még ugyanebben az évben új helytartót küldött „Palesztinába": párthívét, a szintén antiszemita Pontius Pilátus lovagot. Az új helytartó megvesztegetésekkel, erőszakoskodásokkal, fosztogatásokkal, bírói eljárás nélkül végrehajtott szüntelen kivégzésekkel, a zsidóság jogos vallási érzékenységét szándékosan sértő és őket tervszerűen provokáló intézkedésekkél „kormányozta" a rábízottakat. Ez utóbbira még bátorította is Seianusnak a Kr. u. 29-ben a tartományok helytartóihoz megküldött titkos parancsa, amely utasításokat tartalmazott arra a zsidóirtásra vonatkozólag, melyet Seianus a Római Birodalom területén azonos időpontban kívánt végrehajtani. Kr. u. 31-ben Seianus - Tiberius császárral együtt! - 5 évre elnyerte a konzuli méltóságot, tehát legális hatalma is lényegesen fokozódott. Pilátus is még bátrabb lett: ekkor rendezte azt a vérfürdőt a galileai zarándokok között. A rómaiak legnagyobb történetírója, Tacitus jegyezte fel (Annales 6,8) ezt a mondatot, amelyik a Jézus világi perének megértéséhez döntő fontosságú: „Ki milyen jó viszonyban volt Seianusszal, úgy nyerte el »A császár barátja« címet". Seianus segítségével Pontius Pilátus is megkapta ezt a kitüntetést, amelyik neki is előjogokat, fényes karriert ígért, de ugyanakkor feltétlen hűséget is követelt - volna - tőle a császár iránt. A

71 éves Tiberius császárnak kitűnően megszervezett titkosrendőrsége volt. így kezdettől fogva tudta, hogy rendőrtábornoka és konzultársa az ő erőszakos „félretételére" és a császári trónra tör, ezért rajtaütésszerűén megelőzte Seianus akcióját: parancsára Kr. u. 31 október 31-én Rómában Seianust letartóztatták és kivégezték. így jártak összeesküvő csoportjának Rómában elfogott tagjai is. A név szerint ismert többi összeesküvőt vagy Rómába idézték, vagy körözési parancsot adtak ki ellenük, s a még ismeretlen szálak felfedésére pedig szinte a birodalom egész területén megindult a nyomozás. A tartományokat kormányzó főtisztviselők egyidejűleg megkapták a császári parancsot, hogy minden zsidóellenes intézkedést mindenütt azonnal szüntessenek be. Nem nehéz elképzelni, hogy a Kr. ü. 31 október 31-e és a Kr. u. 32. év páskaünnepe között eltelt kb. 6 hónap alatt milyen lázas igyekezetet fejtett ki Pontius Pilátus, hogy pozíciója megmentése érdekében elégesse a kompromittáló aktaanyagot, régi ellenségeskedéseit eltemesse, régi barátait megtagadja, új barátságokat keressen, mindenekelőtt a zsidó néppel és annak vezetőivel való számára most már életbevágóan fontos - barátságot. Hogy Pilátus pozíciója - minden ellenkező látszat ellenére - csak egy hajszálon függ, azt a kiváló államférfiúi képességekkel és nagyszerű ügynökhálózattal is rendelkező Kajafás főpap is jól tudta. 6 Ezért Pontius Pilátus előtt egyetlen szót sem szól Jézus „eretnek" voltáról, annál kevésbé, hiszen vallási vád alapján - akár igaz az, akár nem - római "bíró nem hozott volna halálos ítéletet, sőt ilyen ügyet nem is tárgyalt volna. Kajafás (Annás veje, főpap Kr. u, 1836 között) politikai vádanyagot terjeszt Pontius Pilátus elé. Felforgató tevékenység, az adófizetés megtagadására való izgatás, a vallási kormányzat megdöntésére való szervezkedés, a császár elleni felségárulás, a császári trónra való törés - ezek voltak a Jézus ellen felhozott vádak. Természetesen ismert és tudott, hogy ezek a vádak egytől egyig Jézus magatartásának a félreértésén alapultak. Pontius Pilátus sem tekintette ezeket igazoltaknak, halálos ítélet hozatalára alapul szolgáló okoknak. Három ízben is megkísérli Jézus szabadon bocsátását. De nem „a jogot tisztelő és az igazságot kereső nemeslelkű római" szól belőle, nem is az ártatlannak tartott vádlott iránti rokonszenvet érző humanista, még csak nem is a diplomata udvariassági taktikája, hanem a végső bukás előtt álló, a császár előtt gyanúba keveredett konjunktúrapolitikus rettegése és pozíciója megmentésére irányuló ügyeskedése. p Mindez azonban hiábavalónak bizonyult az olyan fölényes intelligenciájú és rutinos ellenféllel szemben, amilyen Kajafás volt. A főpap roppant udvariasan, de roppant következetességgel kihasználja Pontius Pilátus kényszerhelyzetét. Azzal adja meg neki a perbéli kegyelemdöfést, amikor ezt mondja végső érvül: „Ha ezt (Jézust) szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja, mert valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak". Ennek a politikai nyomásnak a súlya alatt Pilátus belső - tartása összeomlik, mert nagyon jól tudja, hogy a Seianusszal való kapcsolata előbb-utóbb elkerülhetetlenül kiderül, és Tiberius visszavonja tőle „A császár barátja" címet. És nagyon jól tudta azt is, mit von magával az ilyen kegyvesztettség: hivatalvesztést, vagyonelkobzást, kivégzést, amit csak öngyilkossággal lehet „elkerülni"... Pontius Pilátus sietve beül tehát bírói székébe és hivatalos ünnepélyességgel felteszi a kérdést: „A ti királyotokat feszítsem meg?" A papi fejedelmek hasonló ünnepélyességgel felelik: „Nem királyunk van, hanem császárunkI" Ezután - befejeződvén Jézus felségárulási (világi) pere - a halálraítéltet elvezetik. Pontius Pilátusnak azonban ebben az ügyben van még egy hivatalos tennivalója: lediktálja az ún. „titulus"-t, (feliratot) amely rövid fogalmazásban a halálraítélt bűncselekményét - a halálos ítélet meghozatalának az okát - tartalmazza és amelyet a kor szokása szerint a halálraítéltek feje fölé kellett erősíteni, okulásul és elrettentésül. Pilátus így diktálta le a latin, görög és arám nyelvű felirat szövegét: (Ez a) „Názárethi Jézus, a zsidók királya." A főpapok azonnal tiltakoznak ez ellen a sértést és gúnyt rejtő titulus ellen. Pontius Pilátus azonban most egy kicsit „törleszt" Kajafásnak és hajthatatlan marad: „Amit megírtam, megírtam." J

ézus Krisztust keresztre feszítették a Golgotán. Azóta ez a kereszt százés százmillióknak lett a reménysége és a békessége. Jézus meghalt a kereszten és arimáthiai József érintetlen sziklasírjába tették. A hétnek első napján azonban ebben a perben még megszólal Valaki, a Cosmos Istene. Ennek következményeként Mária Magdaléna boldog hittel hirdeti az elcsüggedt tanítványoknak: „Feltámadott az Úri" És az elmúlt kétezer év során ezt az evangéliumot senki nem tudta száműzni az emberiség történelméből. NAGY LAJOS, református lelkész