Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-17 / 92. szám, péntek

KULTUR

A IÚJSZÓM 1992. ÁPRILIS 17. AZ EURÓPAISÁG ESZMÉJÉVEL KASSÁK-KIÁLLÍTÁS A SZLOVÁK NEMZETI GALÉRIÁBAN Szeretjük aktualizálni a dolgokat, alkalom• hoz (általában valamilyen évfordulóhoz) kötni még egy kiállítás megrendezését is, mintha önmagában a tehetség, illetve a valóság érzéki, tapasztalható és fogalmi összetevőit, az alkotó gondolkodássá^ felfedezett, a megérzéssel előrelátott lehetséges távlatokat közvetítő üzenet nem lenne elég ahhoz, hogy egyegy művész munkáival közönség elé lépjen, vagy időnként felújítsunk, illetve újrarendezzünk klasszikusaink életművét bemutató kiállításokat. A napokban láthatjuk a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria negyedik emeleti kiállítótermében azt a tárlatot, amely részben a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium anyagi támogatásával jutott el hozzánk, s amely Kassák Lajos képzőművészeti és folyóiratszerkesztői tevékenységét illusztrálja, ez utóbbinál az újszerű tipográfiai megoldásokra helyezve hangsúlyt, másfelől a Kassák-centenáriqm alkalmából negyvennyolc csehszlovákiai művész munkáiból (egy-egy alkotásából) Hommage ä Kassák címmel Budapesten rendezett tárlat anyagát mutatja be. Ha Kassák grafikáinak, képeinek csupán vizuális hatását, látványát próbáljuk megérteni, elsősorban művészettörténeti értékük, s nem aktualitásuk érint meg bennünket. A század eleji klasszikus, ma már olykor rózsaszínűnek is nevezett avantgarde ugyanis olyan forradalmat valósított meg a művészetben annak idején, amely minden korábbi formai átmenetnél erösebb, gyökeresebb átalakulást hozott. A stílusváltozás ugyanis abból következett, hogy az avantgarde elvetette a valóság (s most csak ezt a művészeti ágat említsük) és a festészet kapcsolatának hagyományos értelmezését, s a kifejezőeszközök olyan rendszerét teremtette meg, amellyel a valóság látható és láthatatlan szféráit is közvetíteni tudta a vizualitás szintjén. A funkciók hagyományos és modern felfogásának ütközése eredményezte, hogy a művészeti ágak e gyökeres és átfogó változások idején fokozott alakító erővel hathattak a társadalmi életre. Ez a hatás a klaszszikus avantgarde irányzatok megszűnésével elerőtlenedett. Kezdetét vette azonban egy olyan folyamat, amelyben később (a második világháború után) a neoavantgarde törekvések és a kortárs modern (absztrakt) festészet azt az eredményt próbálta, illetve próbálja közelebb hozni a közönséghez, hogy az avantgarde a képzőművészeti alkotáson eltüntette a realista szimbolikát, ezzel együtt a klasszikus szépet, és új funkcióként a létfilozófiai kérdések vizuális vizsgálódását határozta meg. Az erre alkalmassá tett, a természetelvű .ábrázolás tradíciójának teljesen ellentmondó, az expresszionista, a kubista kísérletektől a tárgy nélküli nonobjektív vagy nonfiguratív absztrakt megjelenítésig eljutó irányzatok a valóságot teljes előfordulásában, tehát nemcsak a látvány, a természetes láthatóság szintjén kifejezni képes festészetet teremtettek. S ez az a tény, amely szükségessé tette olyan új formák keresését, amelyek képesek a nem láthatót is érzékeltetni. S minthogy ez a szándék a festészetet elvezette az építészet, az architektúra vagyis a térbeli konstruálás elemeinek levetítésével a síkkonstruktivizmushoz, tehát az absztrakthoz, ahhoz, hogy a természet mozgó és statikus térbeli jelenségeit pusztán geometriai alakzatokkal, a mélységet nem érzékeltető tiszta színekkel is ki lehet fejezni, az ilyen ábrázolás újszerű távlatokát nyitott a nemzeti festészetek és az európaiság kölcsönösségében. Ezen a ponton válik időszerűvé Kassák festészetének művészettörténeti értéke. Nem véletlen, hogy Sunyovszky Szilvia, a pozsonyi Magyar Kulturális Központ igazgatója a kiállítás megnyitása előtt tartott sajtótájékoztatón így ajánlotta az: újságírók figyelmébe a kollekciót: Azért is akartam annyira, hogy ez a kiállítás átmeneti otthont kaphasson itt, Pozsonyban, mert Kassák és követői a határok nélküli művészetek képviselőiként jelentkeztek. Ä Hommage ä Kassák című tárlat is épp azért születhetett meg, mert a cseh és a szlovák képzőművészek felismerték Kassák európaiságát. Őrülök, hogy ezt az anyagot is sikerűit bemutatni az itteni közönségnek. De nemcsak Kassák európaisága miatt, azért is időszerű volt már ez a kiállítás, s erről Csaplár Ferenc, a budapesti Kassák Múzeum igazgatója beszélt a sajtótájékoztatón, mert Kassák itt született, Érsekújvárott, több kiállításon is szerepelt a szülőföldön, előadásokat tartott errefelé. (Ennek bizonyítéka is szerepel a tárlaton, egy 1929-ből származó plakát, amely Kassák érsekújvári szerzői estjéről tudósít.) Kapcsolatokat tartott csehszlovákiai művészekkel; jól ismert Kassák és köre, valamint a szlovák aktivista művészek, a DAV kapcsolata. Jogos a kérdés, miért csak most láthatjuk. Mert korábban nem lehetett őt kiállítani. Amint Eva Trojanová művészettörténész elmondta, a Szlovák Nemzeti Galéria már a hatvanas évek végén tervezett egy Kassák-kiállítást, de az ismert társadalmi-politikai változások akkor a megvalósítást meghiúsították. Falaknak kellett ledőlniük. S milyen véletlen, a Kassák-kiállítást - mely öt éve úton van, s járja Európa nagyvárosait - Berlinben akkor rendezték meg, amikor bontani kezdték a várost kettévágó falat. így nemcsak maga a kassáki életmű hirdeti az európaiság eszméjét, hanem a kiállítás is a határok nélküli művészetek szimbolikus erejével telítődött és hat. Végül térjünk vissza a modern festészet és az avantgarde kapcsolatával összefüggésben arra a tényre, melyet az előzőekben már érintettem: arra, hogy a modern piktúra olyan aktív társadalomformáló hatást, illetve a formai megjelenítés eszközeinek tartományában olyan erős forradalmi lendületet a későbbiekben nem tudott és nem tud elérni, csúnya kifejezéssel élve, produkálni, mint a klasszikus avantgarde irányzatok. Ez természetes is, hiszen azok a valóságot realista módon tükröző klasszikus szimbolika helyett olyan abszolút új és azzal merőben ellentétes vizuális kódot alakítottak ki, amely a valóság képi tükröztetésének szinte minden lehetőségét érintette; ezért manapság ezt csak mélyíteni, továbbfejleszteni lehet. így lehet a Hommage ä Kassák című kiállítás anyaga mégis hű és közeli Kassák örökéhez anélkül, hogy a szlovák és cseh művészek a Pozsonyban kiállított Kassák-anyagot, a képverseket, a kollázsokat, a képarchitektúrának nevezett grafikai lapokat, a hatvanas évek tiszta színekkel festett geometrikus síkkonstrukoióit próbálták volna formailag megközelíteni. Saját stílusuk megtartásával sikerült közelebb hozniuk Kassákot a ma emberéhez azáltal, hogy az avantgarde formakultúra továbbvitele, illetve az európaiság, a határok nélküli művészet eszméjének erősítése révén mind többet mutatnak meg Kassák művészetéből az előtte tisztelgő alkotások tükrében. TALLŐSI BÉLA Kassák Lajos: Budapesti Állatkert (plakát) (Ľudmila Mišurová reprodukciója) PERISZKÓP ERŐMÉRÉS A BOKHARA! PIACON AVAGY: GONDOLATOK AZ ÍRÓKÖZGYŰLÉS UTÁN 1967-ben - egy íróküldöttség tagjaként - Üzbegisztánban jártam. Egyszer Bokhara számtalan mozgalmas-tarka, bazáros piacának egyikén furcsa szerkezetre bukkantunk. A szerkezet egy üllőszerű valamiből s egy mögéje állított oszlop nagyságú „hőmérőből" állt. Aki kíváncsi volt rá, hogy milyen erős a karja, egy fabunkőval rávághatott az üllőre, s erre a „hőmérőben" fel-felugró labda megmutatta, hogy hány lóerő van az izmaiban. írószervezetünk április 1-i közgyűlése óta gyakran gondolok erre a bokharai erőmérő szerkezetre: írótársadalmunk és irodalmunk fizikai erővé változtatott szellemi potenciálja vajon milyen magasra lendítené benne a labdát? Radnóti Sándor erre valószínűleg azt felelné, hogy semmilyenre (emlékezzünk: a Felvidék a legsivárabb magyar szellemi területi), de az ő véleményét én már csak azért sem oszthatom, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy ismeri az irodalmunkat. Sőt éppen fordítva: arról vagyok meggyőződve, hogy irodalmunk helyett (Grendel Lajos könyveit leszámítva) csak az irodalmunkról terjesztett/terjedő fámákat ismeri. Azt a klisét például, hogy a határon (mármint a magyar határon) túli magyar irodalmak között az erdélyi a legderekabb, második helyen a vajdasági áll, s a harmadik helyen esetleg a felvidéki következik. (S azért csak „esetleg", mert újabban már a kárpátaljait is többet emlegetik, mint a miénket.) Nos, lehet, hogy ez így van (és sajnos, bennem is él a szomorú sejtés, hogy így van, hisz két-három éve én is leírtam, hogy a határon túli magyar irodalmak közül ma a szlovákiai magyar irodalom akciórádiusza a legkisebb), de lehet, hogy nincs így, míg ugyanis valaki konkrét műelemzésekkel nem bizonyítja igazát, addig minden állítás- csak fáma vagy sejtés. Egy viszont biztos: az ún. szlovákiai magyar irodalom bennünk, saját magunkban sem él. Egy éve afféle hagyományébresztő rovatot akartunk indítani az Irodalmi Szemlében. Számos (elsősorban fiatal) írónkat megszólítottam, írná meg, milyen pozitív vagy negatív olvasmányélménye van az elmúlt negyven év szlovákiai magyar irodalmából. A válasz legtöbbször vállvonogatás volt, s akik írást ígértek, azok sem írták meg. De hátha csak a szlovákiai magyar írás nem él íróinkban, a magyar irodalom egyéb értékei és a világirodalom viszont igen?! Ezt sem hiszem. S azt is megmondom, hogy miért nem. Az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna az olyan tanácskozások, ülések, ahol irodalomról, főleg az irodalom anyagi ellátottságáról (de nemcsak arról) van szó. Az ilyen tanácskozásokon mindig megdöbbent, hogy íróink (vagy inkább ún. íróink?) órákig képesek úgy vitatkozni az irodalomról, hogy konkrét művekről, konkrét írókról, konkrét irodalmi jelenségekről nem beszélnek. A bevezetőben említett közgyűlés például körülbelül öt órán át tartott, részt vett rajta ötvenkét szlovákiai magyar író, s az öt óra alatt az ötvenkét író közül egyetlen egynek sem ugrott érvelés közben a nyelvére konkrét író neve (a szerencsétlen és agyonnyúzott Fábryt leszámítva!), konkrét mű címe, vagy legalább egy gondolat vagy csak egyetlen kép, nyelvi ötlet, ami arra engedett volna következtetni, hogy az itt vitatkozó embereknek az irodalom az életformájuk. Vagy egy másik példa. Nemrégen egy magas szintű irodalmi tanácsadó testületünkben megkérdezték a jelenlévő írókat, hogy kit képviselnek. S a megkérdezettek legtöbbje azt mondta, hogy „saját magamat". S egynek sem jutott eszébe, hogy ahol az irodalomról van szó, ott csak az irodalmi értéket képviselheti és nem saját magát. (A megboldogult Egri Viktor és Szabó Béla szokták „saját magukat" képviselni az Irodalmi Alapban, kiadói tanácsokban, olyanformán, hogy hozzászólásaikat mindig úgy kezdték: Az én alkotószabadságom..., az én honoráriumom..., az én kéziratom...) No jó, elhiszem, hogy az a szerencsétlen „saját magamat" azt akarta jelenteni, hogy „olyan irodalommodellt képviselek, amilyet jónak látok", de sokszor a nyelvbotlás is jellemző. Főleg akkor, ha a botló a véletlenül kimondott sző jelentése szerint viselkedik. Mindenesetre a Csehszlovákiái Magyar írók Társaságának április 1-i közgyűlésén valóban úgy tűnt, hogy mindenki saját magát (esetleg saját pártját, saját klikkjét) képviselte. S az irodalmat, az irodalmi értéket senki. S nekem, a vértolulásos szenvedélyeket tapasztalva, az inggallérokból kidagadó-vörösödő nyakakat, villámló tekinteteket látva egyre az járt a fejemben, hogy ezeknek az indulatoknak, ennek a hatalmas erőnek az irodalmunkat kellene mozgatnia. Hogy az elhangzó mondandókat úgy is el lehetne mondani, hogy irodalommal, művekkel_ érvelnénk, hogy irodalmi értékeket (esetleg vélt értékeket) szegeznénk szembe más értékekkel. Ha élne, ha hatna bennünk az irodalom. A szlovákiai magyar irodalom, az egyetemes magyar irodalom, a világirodalom. Ha működne szellemi életünk erőmérője. Ha volna azonosságtudatunk, irodalomtudatunk. S nemcsak fámákat gyártanánk magunkról. S akkor talán azok a nagy tekintélyű pesti ítészek is kíváncsiak lennének a könyveinkre is, elolvasnák munkáinkat is, s nem elégednének meg a híresztelések tovább híresztelésével. S akkor talán kiderülne, hogy a sivatagban oázisok is vannak. Ha vannak persze! Apropó! A bokharai erőmérőt J.K., a hórihorgas szlovák író (a későbbi konszolidációs idők kulturális minisztériumának nagy hatalmú művészeti igazgatója) is kipróbálta. S mivel a szerkezet labdája ütése nyomán alig ugrott néhány centit, tekintélye teljes súlyával állította, hogy rossz az erőmérő. Aztán jött P.P., a cseh Sešity fiatal, atléta termetű költő-szerkesztője, s olyat sújtott az üllőre, hogy a mérő csőben ugráló golyó kisüvített a szerkezet csúcsán s messze repült. S mikor a szerkezet tulajdonosa nekiesett a fiatal költőnek, s követelte, hogy fizesse meg a kárát, érdekes módon P.P. is azt állította, hogy rossz az erőmérő. De a poén nem ez. A poén az, hogy én ilyenformán már nem kerülhettem sorra az erőmérésben, s máig azt gondolhatok az izmaimról, amit akarok. A tanulság levonását pedig - ha van egyáltalán tanulsága e történetnek - az olvasóra bízom. TŐZSÉR ÁRPÁD ÉS HOL VAN AZ A LIBASZOMBAT? - kérdezte hétéves fiam, aki mivel Prágában született - akkor hallotta először azt a szót, hogy Rimaszombat, amikor egy nappal indulásom előtt magyaráztam neki, hogy most pár napig nem fog látni, mert szavalóversenyre megyek. Annak a bizonyos városnak a nevét én már természetesen hallottam, de járni még én sem jártam ott azelőtt, és bár nem kellemes meglepetésként ért a hír, hogy az országos szavalóverseny nem Komáromban, a Jókai Napok keretében lesz, nem sokat gondolkodtam azon, hogy benevezzek-e. Most, hogy véget ért a szavalóverseny, elmondhatom, nem bántam meg, hogy részt vettem rajta, csak az bánt, hogy a nagy távolság miatt nem lesz alkalmam megtekinteni a Jókai Napok rendezvényeit is. Másrészt viszont, a résztvevők számából ítélve, biztosan sokan nem tudtak, különféle okokból, eljönni Rimaszombatba azok közül, akik eddig rendszeresen részt vettek az országos szavalóversenyek Sajnos, Rimaszombat i &mcsak Prágához képest lehangoló város... Pedig nem kellene, hogy az legyen. Sétálgatva utcáin feltűnt nekem, hogy egyetlen olyan plakátot sem láttam, amely a szavalóversenyt hirdetné. Aztán a magyar könyvesboltot kerestem, ahol legfőképpen csehszlovákiai magyar írók és költők műveit szerettem volna megvásárolni, mivel azokhoz a Prágai Magyar Kultúra boltjában nem lehet hozzájutni. Nagy nehezen meg is találtam az üzletet, de vagy tatarozzák, vagy megszűnőfélben van, mert csak valahogy hátulról lehetett bejutni, s csaknem több volt ott az elárusítónő, mint a könyv. A legnagyobb választék a drágábbnál drágább magyarországi mesekönyvekből volt. Egyik reggel érdekes jelenetnek voltam tanúja kávézgatás közben a Slovan Szálló presszójában. Én magyarul beszéltem a pincérnővel -olyan helyeken, ahol tudom, hogy magyarok is élnek, először mindig magyarul szoktam megszólalni -, s ő, szerencsére, magyar volt, vagy legalábbis jól tudott magyarul. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert szlovákul már nem tudok úgy beszélni, hogy közben el ne ejtsek egy-két cseh szót is, csehül beszélni Szlovákiában pedig valahogy kínos számomra. A szlovákok többsége ugyanis provokációnak veszi, ha egy magyar csehül beszél. Ahogy ott üldögéltem, belépett két fiatal nő és egy kisgyerek. Megálltak a süteményes vitrin előtt és csöndesen arról értekeztek magyarul, melyik süteményből mennyit vegyenek. Aztán, mikor eldöntötték, szóltak a pincérnőnek - szlovákul - és lebonyolították a vásárlást. Mivel ekkor már én is a pultnál álltam, hogy fizessek, legszívesebben szóltam volna, hogy beszéljenek magyarul, hisz a pincérnő is magyar... De aztán mégsem szólaltam meg. A szavalóverseny résztvevőivel beszélgetve, egyhangúlag megegyeztünk abban, hogy mindenkinek hiányzik a Jókai Napok megszokott fesztivál jellege, a színházi előadások, a sok új arc, a rendezvények izgalmas sokszínűsége (személy szerint, a prágai magyar gyerekekkel foglalkozva, nagyon sokat merítettem a tavalyi drámapedagógiai előadásból), az ifjúsági klub zsíros kenyere stb... De még mielőtt túl panaszosra sikerülne jegyzetem, hadd mondjam el, nagy élmény volt számomra Debreceni Tibor, Gecse Jolán és Bedő Csaba önálló estje, s hogy megismertem sok új szerzőt és művet, és láttam pár igazán kitűnő produkciót. Végezetül, ha egy mondattal kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy mit nyújtott nekem ez a verseny, azt válaszolnám,hogy mint minden eddigi szavalóversenyen, amelyen részt vettem - sikerült egy kicsit többet megtudnom magamról. ALFÖLDI ILDIKÓ