Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-17 / 65. szám, kedd

PUBLICISZTIKA . ÚJ SZÓ, 1992. MÁRCIUS 17. KONCSOL LÁSZLÓ: MIT ÜZEN 1992-NEK1948 MARCIUSA* 1848. március 15-e azért lépett a maiakhoz hasoriló esős, fázós, szürke díszletek közt az európai történelembe, hogy a magyarországi reformmozgalmak radikális gondolkodóinak és politikusainak eszméit villámgyors győzelemre sarkantyúzza A pozsonyi reformdiéták konzervatívjai szorították le a sistergő katlan fedelét, s a zárt, nagy edénynek robbannia kellett. A forradalmak kihívásában mindig a reakció a ludas; az új fejedelemnek, a magyar trón várományosának, I. Ferenc Józsefnek a maradiak táborát kellett volna Világos után, ha már hagyta az eseményeket tovább fajulni, a történtekért felelősségre vonnia. A híres 12 pont, amelyet a radikális ifjak hat nappal a hó Idusa előtt szerkesztettek, régóta és ma is eleven nemzeti és társadalompolitikai célokat rögzített: a „béke, szabadság és egyetértés", illetve a francia forradalmi hármaselv, az ,,egyenlőség, szabadság, testvériség" angyali hitében sajtószabadságot, az állampolgári jogok teljességét s a vallásfelekezetek egyenlőségét, általános adózást, mindenkire kiterjedő választójogot, jobbágyfelszabadítást, magyar nemzeti bank létrehozását s a politikai foglyok szabadon bocsátását, vagyis a hűbériség helyére polgári társadalmat, a nemzeti követelések között pedig - s ez lényeges - nem köztársasági államformát követeltek, hanem alkotmányos magyar királyságot föderatív alapon, perszonálűnió keretében, buda-pesti felelős minisztériummal, évről évre összehívandó parlamenttel, nemzeti honvédséggel, mely a magyar királyság alkotmányára esküszik föl, s csak az ország határai közt szolgál, végül pedig Erdély és Magyarország egyesítését kívánták. Ekkor már három hete győzött a harmadik párizsi forradalom, két hónapja izzott Itália levegője, lázban égett Németország, március 13-án magában Bécsben, 14-én pedig Rómában tört ki a revolúció. A magyar forradalmat ez az európai magas láz gerjesztette és kényszerítette ki; ez vakította el a pesti radikálisokat, élükön azzal a vékonypénzü és lobbanékony huszonöt éves költőzsenivel, akinek nemzeti viharok verte, kardjafosztott, egyébként eszményített és romantizdlt pozsonyi szobra előtt ismét összegyültünk, hogy a súrü forradalmi vöröstől ne lássák az ellenforradalmi Szent Szövetség ugrásra kész fekete árnyait körös-körül a közép- és kelet-európai horizonton. Széchenyi látta őket, s félt; gyönge öt hónap múlva össze is roppant teljesedni kezdő rémlátásainak súlya alatt. Az országgyűlés a bécsi forradalom hírére, a Helytartótanács a pesti revolúció nyomása alatt engedett a követeléseknek, Bécs a két főváros forradalmának és egy rémhírnek közös hatására vállalt mindent, amit az országgyűlés kért tőle, ám ekkor már készen álltak a Szent Szövetség hadműveleti tervei, s folyt az orosz csapatok fölkészítése a hosszú útra a Kárpátokon át, Magyarország irányába. Amikor a király, V. Ferdinánd elfogadta a magyar követeléseket, pontosan tudta szaváról, menynyit ér, s eszköztárát is számba vette már a birodalom függetlenségi mozgalmainak letörésére. Kívülről a Szent Szövetség egyesített hadait, belülről a történelmi királyság nemzetiségeit és a hosszú álmából ébredező társnemzetünket, a szlovákságot szemelte ki a magyar társadalmi forradalom és nemzeti emancipációs mozgalom semlegesítésére. E

pp élő tanúi vagyunk, nemzedékem is sokadszor immár, egy forradalom utáni társadalomépítésnek, s látjuk, milyen iszonyú nehéz a gyors megoldást követő dolgok süketítő ricsajában hierarchikus rendben bontani a régit és építeni a jövendőt, s milyen gyötrelmes egy' kis lélekszámú nemzetnek emancipálódnia; a szlovákokról és a délszláv nemzetekről beszélek, akik 1848/49-ben, 1918-ban, 1938/39ben és 1945-ben más-más módon s csak átmeneti sikerrel próbálták kivívni nemzeti önállóságukat, s látjuk, hogy egy 1968 utáni föderáció után mennyi vita, külső-belső kétely és jogos félelem bizonytalanítja el a szlovák nemzet mai elszakadási törekvéseit, holott másfél évszázad, száznegyvennégy esztendő telt ünnepelt forradalmunk óta, de sem a szlovákság, sem környezete nem áll a gondolattal szemben olyan fölkészületlenül, mint annak idején. Az ellenforradalmak jól bevált taktikai módszere, hogy egy feszült, bonyolult, ezer új problémát fölvető forradalmi helyzetben olyan új követelésekre tüzel csoportokat, amelyek megoldásáról feltételek hiányában rövid távon szó sem lehet; kiérleletlen követelésekkel dörömbölnek az ártól nyaldosott és fölgyújtott ház ajtaján. Délről - bécsi beintésre a szerb fölkelők június 12-i akciósorozata után megindul a horvát és szerb hadakkal Jellačié bán, ez történik szeptember 11-én, s egy hét múlva jelenik meg Nyitra vármegye nyugati határvidékén, az irtványok tájain a Bécsben toborzott, első szlovák, morva, cseh és német ajkú fegyveres csapat, hogy a forradalom reguláris és nemzetőr erőivel megütközzék. Az erdélyi románok s a velük szövetkező szászok Bécs pajzsa alá helyezik magukat, a szerbek, románok, horvátok, szlovákok egyszerre mind autonómiát követelnek, s fegyverrel adnak véres nyomatékot igényeiknek, míg az alkotmányt, az egész ország népének polgári haladását védelmező ország élet-halálharcát vívja előbb a bécsi, majd az egyesített haderejű bécsi és moszkvai abszolutizmussal. Először ütköznek a polgári reformeszmék az ébredő kis népek nemzeti törekvéseivel, s mindjárt a polgári forradalom kivérzése után ez a másik eszme is elbukik. A nemzetiségi konfliktus azonban és a lázító, szükségszerűen primitív érvrendszer, mely az összecsapásokat propagandisztikusan megelőzte és kísérte, máig mérgezi az elméket, s oktalan ellenérzést, indulatot, gyűlöletet szít. Eközben tudjuk, hogy ebben a közös állapotunkban, a jobb-, majd baloldali diktatúra által hátrahagyott romokon ismét a polgári eszme diadala s a nemzeti törekvések okos megszelídítése, az együtt munkálkodás vezetne mindnyájunkat egy élhetőbb, bár még úgy sem könnyű létformába. Elképesztő sületlenségeket hallunk múltunkról, nyelvünkről, kultúránkról és kapcsolatainkról, s ezek az írói, politikusi és publicisztikai zagyvaságok hatnak is az emberekre; csoda, hogy marad réteg, mely érintetten marad tőlük. Nagyhangú és nagy vágyú politikusok nem önmagával, hanem szomszédaik ellenében vélik megtalálni nemzetük önazonosságát, s ma az irracionálissá torzult nemzeti eszmék jegyében, nem is először, azok a népek fordulnak egymás ellen, hol csak hosszan elnyúló, zajos politikai csetepatékban, hol véres öldöklésben, amelyek akkor, 1848/49-ben ellenünk s az egész történelmi ország lakóinak érdekeit képviselő forradalmi politika ellen fordultak, s a mai szerbiai fejlemények tanúsítják minden szónál világosabban, milyen tragédiába ragad egy-egy nemzetet, ha vezéreik sovinizmussal fertőzik, agresszióba vezénylik szomszédai ellen, de arra is, hová vezet, ha az ún. államalkotó nemzet jogait a többi nemzet és nemzetiség rovására próbálják érvényesíteni. Az ilyen nemzeti propaganda semmit sem vethet joggal a történelem szemére; hajdani elnyomóik vagy ellenfeleik hibáiból és bűneiből nekik is le kell vonniuk az egyedül jótékony következtetéseket. N

em kívánom tagadni azokat a bűnöket és hibákat, amelyek a 19. század hivatalos magyar politikai gondolkodását s magát a politikát terhelik: ezeket a balfogásokat csak magyarázza, nem menti, hogy maga a magyarság is egy tragikus visszavetettségből próbált előkapaszkodni, hogy szüntelen politikai küzdelmet vívott alkotmányos különválásának védelmében és nyelvének jogaiba juttatásáért, hogy akkor még mindenütt politikai nemzet eszméje uralkodott a mintának tekintett a nyelvek fölötti európai államokban. Ugyanakkor a nemzetiségek nyelvhasználatát nem tiltották, lapot és könyvet mindenki olyan nyelven adott ki, amilyenen akart, a lelkész s a plébános a nép nyelvén prédikált, a tanító az akkor még szinte kizárólagos egyházi iskolákban a hívek nyelvén oktatta tanítványait, a törvényszék s a hivatal kivel-kivel anyanyelvén értett szót, s még az első világháború előtt, a magyarosító politika tetőfokán is csak a nem magyar ajkú népesség töredéke értett magyarul. Világi és egyházi földbirtokosaink aggálytalanul telepítették a magyar nyelvterületen fekvő birtokaikra a hegyvidékek nincstelen szlovákjait és románjait, adtak még a 18. század második felében is letelepedési engedélyt, óhitű papjaikkal és könyvtáraikkal egyetemben a török elől menekülő szerbek tízezreinek, s fogadták be az örökös tartományokban dúlt üldözések elől menekülő cseh, morva és osztrák protestánsokat. Voltak bűnök és hibák, amelyeket a feudális magyar politika elkövetett, a nacionalizmustól, a sovinizmustól a magyarság sem maradt érintetlen - ámde mi menti napjaink történelmi tapasztalatokkal is bőven rendelkező Kárpát-medencebéli sovinisztáit, az óvoda- és iskola-megszüntetőket, a helységnév-átkeresztelőket, az államnyelv bajnokait, a vagyonelkobzókat, az ősök földjéről kiüldözőket, a más nyelvűeket deportálókat, a válogatás nélkül minden más nyelvűt gyűlölőket? Mind jöttünk valahonnan ebbe a jobb sorsra érdemes Kárpát-medencébe, ki előbb, ki utóbb, egyikünk északról, másikunk keletről, harmadikunk délről vagy nyugatról, s mindenki számára akad itt hely; csak rajtunk, itt élőkön múlik immár, hogy földi édenné alakítjuk-e ezt a téres katlant, vagy örök gyehennává. A megoldást egy jól kimunkált polgári liberális fejlődésben látjuk, mint száznegyvennégy esztendeje, s nem szabad, hogy ezt a mozgást, mely ismét tragikusan megkésett, torz nemzeti ellenmozgások ismét elakasszák. Ezt üzeni nekünk 1848 párizsi, római, bécsi, berlini, budapesti, prágai és pozsonyi tanulsága, de ezt 1918 forradalma, ezt a magyar 1956 és a csehszlovák 1968, s erre kényszerít bennünket a ránk erőszakolt kommunista diktatúrát fölrobbantó 1989-es forradalmi közép-európai hullám. J

ó volna így emlékeznünk 1848 forradalmi márciusára, mely - akár tudják ma sokan, akár nem -, mindnyájunk közös nagy esélye volt az emelkedéshez. Nem is mondhatjuk lezártnak a folyamatot, amíg március 15-ét nem vállalja minden testvérnépünk a magáénak. Hisszük, közeleg az idő, amikor vállalni fogják, s együtt fogjuk szabadságunk első hajnalsugarait ünnepelni. Az lesz az igazi emlékezés! 'Elhangzott 1992. március 15-én Petőfi ligetfalui szobránál. KÚTFŐ ,. A feladat száz könyvet megmenteni Most mindegy, hogy az ostromlott városból vagy az ostromlott világból Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjában helyre lehetne állítani"- irta a legendás Száz könyv cimü tanulmányában Hamvas Béla. A Száz könyv az általa szerkesztett könyvsorozatban jeleni meg, s most az egész sorozat olvasható újra, kétkötetes kiadványalakban a Pannónia Könyvek jóvoltából, Művészet, társadalom, filozófia, természettudomány alcímmel. Mi található a sorozatban, s mely száz könyvet ajánlja Hamvas a lakatlan szigetre? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával. Valéry A lélek és a tánc cimü „platóni" dialógusával kezdődik a sorozat, talán nem véletlenül, mint ahogyan az sem véietien, hogy Valéry az egyetlen szerző, akinek két tanulmánya került be a sorozatba (a másik, talán megint csak nem véletlenül, az Európa nagysága és hanyatlása cimü). Fölsorolni, persze, mind a huszonnyolc szerzőt és tanulmányt nem tudjuk, csak a legfontosabbakat említenénk, jelzésként: Jung: Föld és lélek. Heidegger: Mi a metafizika?: Heisenberg, Változások a természettudomány alapjaiban: Tolsztoj: Az újkor vége: Rilke Levelek egy fiatal költőhöz: Jeans: Az új fizika világképe: Prohászka Lajos: Történet és kultúra. És a Hamvas Béla-féle Száz könyv cimü tanulmány, természetesen. Mindebből a legdöbbenetesebb a Heidegger-féle Mi a metafizika? 1945-ben, alig tizenöt éwel a megjelenése után. magyarul. Amikor a még előbb (1927ben) írott Lét és Idő, Heidegger főműve alig két esztendeje látott magyarul, napvilágot, lekésve Heidegger születésének századik évfordulóját is, egyáltalán az ki oda szokott járulni. Végül ennek a lebegésnek a kilengése, hogy mindig visszalendüljön a metafizika alapkérdésébe, amelyet maga a semmi kényszerit ki: Miért van egyáltalán a létező és nem sokkal inkább a semmi?" Mindez, mint hangsúlyoztuk, 1945ben, magyarul. Tudjuk, persze, hogy eléggé bonyolult így, összefüggéseiből kiragadva ez a szöveg, ahogy általában Heidegger sem vasárnapi kikapcsolódást szolgáló olvasmány, de nekünk most EURÓPAI MŰHELY Ml. első magyarul megjelent Heidegger kiadványként. A Hamvas-féle Mi a metafizika? kivételével természetesen. S ezzel, gondolom, elmondottunk mindent a vállalkozás, s az újra megjelentetett Európai Műhely fontosságáról. ..A filozófia - amit igy nevezünk - a metafizikának csak »beindítása«, amelyben a filozófia önmagához és kifelezett feladataihoz jut el. És a filozófiát csak saját létünknek a létező egyetemességének alaplehetőségeibe történő sajátságos bevetése »indítja be"- Írja Heidegger, s így folytatja: - Ennél a bevetésnél ezek a szempontok a döntők: először is térátadás a létező egyetemessége számára. azután belebocsátkozás a semmibe, azaz megszabadulás azoktól a bálványoktól, amelyek mindenkit uralmuk alatt tartanak és amelyekhez titokban mindencsak a jelzés lehet a célunk, nem a magyarázat, s gyorsan térjünk át a másik kérdés, a Száz könyv megválaszolására. ,,A száz könyvön nem szabad száz kötetet érteni. Ez a helyzet sok furcsaságot idézne.. A száz könyv száz életmüvet jelent .. Ahol csak egyetlen könyvről van szó, alkudni nem lehet. A modern szerzők azonban sokkönyvúek: náluk a könyvek címe vita tárgya, száma nyílt kérdés." Nem is ez, persze, a fö probléma. A százból, mondjuk ötvennel-hatvannal ma is egyetérthetünk, de a másik negyven-ötvennel? Lássuk konkrétan: A Rigvédával, Upanisádokka\, Mahábháratával, Buddha beszédek/e\ egyetérthetünk Indiát illetőleg, ám a továbbiakkal semmiképpen, főként ha például a Rámájana vagy a Pancsatantra nincs közöttük. Ugyanígy Kínánál: a fölsorolt öt szerzővel egyetértünk, de legalább kétszer ennyi mellőzhetetlen kimaradt, köztük a Dalok könyve, a Vörös szoba álma és Lu Hszin. S folytathatnánk a sort, ha lenne rá terünk így csak a legnagyobb hiányokat említhetjük, s valamennyit be lehetne gyömöszölni akár a százba is, a kevésbé fontosak helyére igy a Korárt, a Talmudot, HérodotosA, Ovidius, Petrarcák, Balzacot, Rimbaud-t Prousfo\, Puskirt, Spinozát, Kafkä - hogy csak valóban a legfeltűnőbb hiányokat említsük De nem ez a fontos, természetesen. A fontos az ötlet, s a módszer. Világirodalmi műveltségünk ma sem kielégítő, ezt tudja mindenki. S azért nem kielégítő, mert egyoldalú. Még az európainak is csak egy-egy jobban megvilágított oldalát ismerjük, nem szólva az Európán kívüli irodalmakról, noha ezt Hamvasnak aligha vethetjük a szemére, hisz ö éppen az ellenkező oldalán követi el a tévedést, ó túlságosan is elhanyagolja, a többi javára, az európai szellemet. A számunkra mindebből levonható tanulság pedig a következő: minden nemzedéknek saját magának kell összeállítania a száz könyvet, s azért kell elolvasni százszor százat, hogy az az ideális „száz" végül is összejöjjön. AZ ÜNNEPRŐL* Rév-komáromiak, dél-komáromiak, komárnóiak, vendégek, polgártársak! Március 15-e. A magyar valóság talán legellentmondásosabb napja - 1848 óta! A szabadság és a függetlenség jelképévé magasztosult nap nagyon sokszor fordult önmaga eszméi ellen, sokszor volt formális eszköze azoknak, akik ennek az ünnepnek az ürügyén önmagukat és az általuk képviselt hatalmat akarták ünnepeltetni. Sokszor lett a méltatlan méltatok martalékává. Olyan emberek dörgölőztek eszméihez, akik a valóságban az ellenkezőjét gyakorolták, olyan emberek hirdették - és, sajnos, még ma is hirdetik - Petőfi erkölcseit, akik egy valóságos, élő Petőfit ma sem engednének szóhoz jutni. Éppen ezért kihívás, nagy felelősség ma is március 15ével és Petőfi eszmei szigorával szembenézni. Nem kőnynyű az ünnep! Mert tudjuk, Petőfi mennyire nem szerette az ünneplést: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk,nekünk mindig ünnep kell..." - mondta és igaza volt. Csak az ünnepekbe kapaszkodunk, az ünnepekkel altatjuk és áltatjuk mindennapi mulasztásainkat és lelkiismeretünket. Ha a mai méltató hű akar lenni Petőfi szabadságszelleméhez, sajnos, ünneprontőnak is kell lennie! Mert még most is messze vagyunk - pláne mi, ideszakított magyarok - Petőfiék eszméinek megvalósításától. Ne szajkózzuk az ,,esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk"et, ha tudjuk, hogy esküszegők leszünk! GÁLÁN GÉZA Elhangzott 1992. március 15-én Komáromban, a Jókai szobornál. VISSZHANG NEM SIMON - SIMIN Az Új Szó 1992/49-es számának Naptár cimü rovatában olvasom, hogy 1922-ben született Simon-Bosán Magda jugoszláviai magyar író". Nos, az az igazság, hogy ilyen nevű magyar író nem létezik. Van ugyan egy Simon Magda, aki 1908ban született Szatmárnémetiben és 1969-ben halt meg, csakhogy ő romániai magyar író volt. A magyar irodalomban Simon Magdán kívül még öten viselik a Simon vezetéknevet, mégpedig: Simon Emil, író (1928), Simon István, költő, műfordító (1926-1975), Cs. Simon István, költő (1942), Simon Lajos költő (1935) és Simon Zoltán kritikus, esztéta (1935). A Kortárs Magyar írók Kislexikona, 1959-1988 (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989) 358-359. oldalán viszont megtalálható Simin-Bosán Magda neve és alatta életének tizenöt soros biográfiája. Ö valóban 1922. február 27-én született (Zentán) és jugoszláviai magyar író. Korábban az Újvidéki Rádió munkatársa volt. Regényét (Mire a meggyfa kivirágzik, 1959) Szimin M. néven, elbeszéléseit pedig (Névtelenek, 1966) Szimin-Bosán M. néven adták ki Újvidéken. Egy ifjúság álma címmel írta meg visszaemlékezéseit (Újvidék, 1986) Tehát az elmondottakból világosan kitűnik, hogy az írónő által is használt Szimin vezetéknév a szerb (?), vagy horvát (?) Simin név magyarosított változata. Az írónő nevében történt elírás (Simon) helyreigazítása ezért helyénvaló. Az Új Szó említett lapszámában tehát Simin-Bosán Magda jugoszláviai magyar írónő hetvenedik születésnapjára szándékozott felhívni a figyelmünket. VÖRÖS PÉTER