Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-17 / 65. szám, kedd

1992. MÁRCIUS 17. ÚJ szói BŰNÜGY 6 „ÉS MEGINT HAJNALBAN FOGOK KELNI..." NÉGYSZEMKÖZT A HÓHÉRRAL Hosszú rábeszélés után végül kötélnek állt. Kikötötte, hogy nevének még csak a kezdőbetűi sem jelenhetnek meg az újságban. Ezt természetesnek tartottam, hiszen a középkorú férfi, még nem is olyan régen, másodállásban — hóhér volt. • Hogyan (Utott ehhez a mellékfoglalkozáshoz? — Tizenkét évvel ezelőtt két társammal Prágában elvégeztünk egy speciális tanfolyamot. Az elméleti oktatás, különösen az emberi test anatómiájáról érdekes volt, a gyakorlati rész — az egyes fogásokat bábukon mutatták be — már kevésbé. A legrosszabb az volt, amikor egyszer hajnali fél kettőkor felébresztettek ós közölték: most már „élőben" kell végigcsinálni a tanulta. kat. A kezem ugyan nem remegett, de a tenyerem izzadt. És nem a kesztyűtől, amit felvettem... • Idővel megszoktaa „koránkelést"? — Ezt nem lehetett megszokni. Minden alkalommal, amikor tudatták velem a kivégzés napját és időpontját, kellemetlen gyomorideges- séget éreztem. • Ennek ellenére tovább dolgozott. — Állandóan ismételgettem magamban, hogy a törvény nevében cselekszem és ha én nem teszem meg azt, amit kell, megteszi helyettem valaki más. • Hány embert végzett kl? — Erre a kérdésre nem válaszolok. A szolgálati titoktartás rám nézve is kötelező. • Gondolom, az embereknek fogalmuk sincs, milyen fizetése van egy hóhérnak. De feltételezik, hogy a honorárium nem kevés. Igazuk van? — Nincs. Egy-egy kivégzésért mindössze 700 korona járt. Ráadásul kaptam egy üveg rumot. • Kk voltak Jeten a kivégzéseken? — A törvényszéki orvos, a szenátus elnöke, az ügyész, az elítélt védőügyvédje és a börtönigazgató. Na meg persze a két főszereplő, én és a halálraítélt. • Hogyan zajlott a kivégzés? — Nagyon gyorsan. Az volt az elvünk, hogy az illető ne szenvedjen feleslegesen. Néha fel sem fogta, mi is történik, és már a túlvilágon volt. •A hiedelem szerint a halálraítélteknek joguk van (volt) egy utolsó kívánságra. Például egy cigaretta elszívására, egy pohár borra stb. Valóban? — Nem. Ilyesmi, legalábbis nálunk, nem létezett. e Mikor történtek a kivégzések? — Hajnali fél háromkor. • Látták egymást a halálraítélttel? — Az arcát nem láttam, mertcsuklyát húztak a fejére. Természetesen az én arcomat is lefedték, csak a szemem előtt volt két nyílás. Rossz hóhér lennék, ha attól kellett volna tartanom, hogy az elítélt egyszer netán felismer. Anonimitásomra azért volt szükség, hogy a többi jelenlevő ne tudja, kit takar a csuklya. • Milyen módszerekkel folytak a kivégzések? — Kizárólag akasztással egy speciális svéd bitófán. Még a kötelet is a skandináv cég szállította. Máskülönben nem szavatolták volna a szerkezet megbízhatóságát. Már említettem, hogy a kivégzettek nem szenvedtek. Abban a pillanatban, amikor megnyílt lábuk alatt a csapóajtó, a hirtelen rántás eltörte nyakszirtjüket. A kivégzés előtti perceket — ezek a legnehezebbek a halálraítéltek számára — nem nyújtottuk felesleges beszéddel. Mindössze annyi hangzott el, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították, és... • Mely városokban történtek a kivégzések? — Prágában, Pozsonyban és Olmücben. • Miként vélekedik a halálbüntetés eltörléséről? — Egyrészt örülök neki, hogy már - nem kell átélnem a megszokhatatlan gyomoridegességet és a tenyerek izzadását. Viszont a bűnözés nagyarányú növekedése és a fokozódó brutalitás láttán olykor arra gondo- lok: eljön még az az idő, amikor ismét hajnalban kell majd felkelnem. HŰVÖSRE KERÜLTEK A TEMPLOMFOSZTOGATÓK A ligetfalusi határátkelőn aránylag gyorsan haladt a kocsisor. A vámosok csak minden negyedik-ötödik autót vizsgáltak meg. A rimaszombati rendszámú 120-as Škoda kreol bőrű utasai nyugodtan várakoztak. A jól jövedelmező oda-viszsza utat már többször megtették, egyszer sem ütötték meg bokájukat. Akkor is biztosra vették, hogy simán átjutnak Ausztriába, viszont ajkukra fagyott a mosoly, amikor a vámőrök tüzetesebben vizsgálni kezdték gépkocsijukat. Az ajtók bőrkárpitja alól aranyozott kelyhek, porcelán és faszobrocskák kerültek elő. A bétkai, gesztetei és radnóti bűnözők lebuktak... A Rimaszombati járásban az első templombetörés pont egy éve történt. Azt követte a többi. Egy egész sorozat. A barcai, bellényi, radnóti, gesztetei és más községek templomait fosztogatták. A hívők szomorúan vették tudomásul, hogy az őseik által is nagyra becsült kegytárgyak egy részének lába kelt. A jól szervezett roma banda nem maradt meg Rimaszombat környékén, a Losonci, Nagykürtösi, Rozsnyói és Zólyomi járások templomaiban is „letette névjegyét". Az Isten házát ugyanis csak ritkán zárja lakat. A templomokban viszont sok az olyan régiség, amely vevőre talál — külföldön. A legnagyobb kockázatot a lopott holmi kicsempészése jelentette. Ám néhány sikeres „akció" után vérszemet kaptak a tolvajok. A helyszínen talált nyomokból a rendőrök gyorsan rájöttek, hogy a betöréseket egy és ugyanaz a banda követi el. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy a tettesek a lopott holmit elsősorban külföldön próbálják értékesíteni. A rimaszombati gépkocsi tüzetes átvizsgálása tehát nem a véletlenen múlott. A tettesek kézrekerítése után a házkutatásokkor kiderült: a lopott holmik zömét még nem csempészték külföldre. A rejtekhelyekről egy kisebb múzeumra való értékes tárgy került elő. (Még aŠumporki járásból is!) A rimaszombati romák számlájára nemcsak templomfosztogatás írható, hanem sok más nem kevésbé súlyos bűntett: rablás, nemi erőszak, sőt gyilkosság is. Például két fiatal roma három fiatalkorúval egyetemben bezörgetett egy idős nő ablakán. Bort akartak venni tőle. Amikor az asszony nem engedte be őket, rátörték az ajtót, majd nyakon szúrták. Két hónap múltán a nyomozók megtalálták a tetteseket. A járásban uralkodó áldatlan helyzetet egy rimaszécsi történet jellemzi a legjobban. A rendőrök letartóztatták és a — Járásunkban nagy a munkanélküliség. Sok roma nem dolgozik. A kihallgatásokkor gyakran azzal érvelnek, hogy nincs mit enniük, kénytelenek lopni. Ha valaki kisebb mennyiségű élelmiszert vagy gyümölcsöt „csór/na/", azt talán meg is bocsátanánk, ám ha sorozatosan feltöri a Jednota üzleteit Tornaiján, Gesztetén, Jánosiban, Péterfalán stb. és 13 alkalommal erőszakkal behatol a boltokba, az elektronikai helyi rendőrőrsre kísértek két késelő, verekedő cigányt. Falubeli társaik ezt látván szó szerint megostromolták a rendőrség épületét és csak a Kassáról helikopteren érkező erősítés akadályozta meg őket abban, hogy kiszabadítsák társaikat. • Mit tesznek, tehetnek a rendőrök, hogy gátat szabjanak az egyre nagyobb méreteket öltő roma bűnözésnek — kérdeztem Jozef Šimko őrnagytól, a járás rendőrparancsnokától. Az ellopott kegytárgyak egy része cikkektől kezdve a cigarettáig mindent elvisz, azt már szervezett bűnözésnek kell tekintenünk. Amikor letartóztattuk a tetteseket, bevallották, hogy a lopott holmit a miskolci bolhapiacra hordták. Egy másik csoport gépkocsik kifosztására specializálódott. A lopott autórádiókat a szomszédos járásokban rendezett börzéken értékesítették. A felderített bűnesetek 62 százalékát romák követik el. Az ezer lakosra jutó 15 bűnesettel a szlovákiai járások között a hatodik helyen vagyunk. És hogy mit tesz a rendőrség? Éjszaka többen teljesítenek szolgálatot, mint korábban. Az utcákon, főleg olyan helyeken, ahol üzletek, italboltok vannak, három motoros és két gyalogos járőr cirkál. • Mi lett a templomfosztogatókkal? — Az öttagú csoport a losonci bíróságon felelt tetteiért. Elnyerték méltó büntetésüket. Mi természetesen nem elégedtünk meg ennyivel és megkértük a polgármestereket, a különböző vallási szervek képviselőit, a papokat, hogy a templomokba szereltessenek riasztóberendezéseket. • A rablótámadások miatt az emberek, főleg az idősebb asszonyok, sötétedés után félnek kimenni az utcára... — A múlt évben 26 ilyen jellegű eset történt, s négy kivételével elfogtuk a rablótámadások tetteseit. Sajnos, a károsultak olykor csak két-három nap eltelte után jelentik be a történteket, s olykor semmi használható adattal nem tudják segíteni munkánkat. Nem emlékeznek pontosan a helyszínre, a támadás időpontjára, a tett elkövetőire. Csak annyit tudnak, hogy ittasak voltak és valaki megverte és kifosztotta őket. A cigányok valóban szinte „vadásznak" a részeg emberekre, akiket a legkönnyebb meglopni. • Ha már a roma bűnözésről beszélünk, nem jelentek meg járásukban a cigányok ádáz ellenségei, a bőrfejűek? — Nem, illetve csak egyszer, amikor itt járt a republikánus pártelnök, Sládek úr. Őt elkísérte néhány ilyen egyén, de az akciót jól bebiztosítottuk, úgyhogy konfliktusra nem került sor. • A népi bölcsesség szerint a betyárokból lesznek a legjobb pandúrok. Nem gondoltak arra, hogy a rendőrség állományát feltöltik néhány roma fiatalemberrel? — De igen, és érdeklődőkből sincs hiány. Ha a jelentkezők megfelelnek a követelményeknek, semmi akadálya, hogy egyenruhát öltsenek. A múltkor négyen jelentkeztek, de a felvételi bizottság a pszichológiai tesztek, illetve az egészségügyi kivizsgálások után egyiküket sem javasolta rendőrnek. Járásunkban egyébként dolgozik két roma rendőr. Egyik Rimaszombaton, a másik Rimaszécsen. Mindkettőjük munkájával elégedettek vagyunk. SZAKEMBEREK A HALÁLBÜNTETÉSRŐL A halálbüntetésnek vannak ellenzői, de a legújabb felmérések szerint a lakosság nagyobbik része a „fogat fogért", „szemet szemért" elvet vallja. Nézzük, miként vélekednek a legsúlyosabb büntetésről azok, akik hatáskörüknél fogva több halálraítéltet ismertek, 8 részben ők is szereplői voltak a bírósági döntéseknek. Az ügyész (A Cseh Köztársaság főügyészségének munkatársa — nem kívánja nevének közlését.) Nem vagyok a halálbüntetés híve. Azt vallom, a veszélyes gonosztevőket, gyilkosokat úgy kell izolálni, hogy már soha többé senkinek se árthassanak. 1968 óta hazánkban több tucat embert végeztek ki, általában többszörös gyilkosságért. Azóta már nem fordult elő „justizmord" (halálbüntetés „téves" bírói ítélet alapján). A halálbüntetés ellenzői sokszor az elítélt pszichikai szenvedéseivel argumentálnak. Kevesen tudják, hogy a kivégzés időpontját az elítélt csak pár perccel a végrehajtás előtt tudja meg. De a bíró, a börtönigazgató, az orvosszakértő, az ügyész és a hóhér már korábban tudja, mikor kerül rá sor. Végignézni egy ilyen procedúrát, idegborzongató, ezért is fontos, hogy valamennyien meg legyenek győződve az ítélet igazságosságáról. A tettes néhány perces félelme nem hasonlítható össze áldozata sokszor órákig tartó kínszenvedéseivel. A halálbüntetés eltörlését ugyan megkönnyebbüléssel fogadtam, de szükségét érzem, hogy az emberek többsége egyetértsen velem. A lakosok kétharmadának viszont most más a véleménye. És ezen nem csodálkozhatunk. Gyakorlatom 17 esztendeje alatt még sohasem tapasztaltam ennyi és ilyen kegyetlen gyilkosságsorozatot, mint az elmúlt időszakban. A büntetőtörvény módosítása ugyan lehetővé tette az életfogytiglani büntetést, de ez a döntéshozatal nemegyszer bonyolultabb, mint azelőtt egy halálos ítélet. A védőügyvéd (Otokar Motejl, a CSSZSZK Legfelsőbb Bíróságának elnöke) A védőügyvéd szerepe hálátlan. A halálos ítélethirdetés ugyanis hihetetlenül rövid, mindössze egy mondat. Már többször voltam részese ilyen döntéseknek, szerencsére a kivégzést egyszer sem hajtották végre. Csakhogy abban a pillanatban az ember ilyesmivel nem számolhat. A hetekig tartó várakozást, míg megérkezik a fellebbezés eredménye, a védőügyvéd ugyan nem éli át olyan intenzíven, mint az elitélt, de gyakran látogatnia kell a bűnözőt és beszélgetnie kell vele. Érdekes, de olykor egy-egy gazember kedvesebb volt számomra, mint egy „tisztes" polgár. Például, amikor délelőtt egy gyilkost védtem, jobb volt a közérzetem, mint délután, amikor válóperes tárgyaláson ültem, ahol az asszonyka minden áron meg akarta kopasztani a férjét. Már 36 éve vagyok a justícia szolgálatában, ós az elegendő idő ahhoz, hogy a halálbüntetést értelmetlennek tartsam. A legjobb szándék és objektivitás ellenére sem lehet kizárni a tévedést, vagy azt, hogy idővel újabb tények kerülnek a felszínre. De akkor már a halottat nem lehet feltámasztani... A bíró (Jaroslav Bobek, a Csehszlovák Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának munkatársa) Kezdő koromban még egy enyhe, mondjuk két évre szóló ítélet is megrémített. Az idő múlásával fokozatosan megedződtem. A halálbüntetés kiszabása nem egyszerű dolog. Egy-egy ilyen döntés sok átvirrasztott éjszakámba került, de amikor döntöttem, már nem kételkedtem igazságosságomban. A felelősség természetesen több embert terhel. Meggyőződésem, hogy a halálbüntetés nem egyfajta bosszú, hanem a társadalom védelme. Senki sem garantálhatja, hogy az életfogytiglanra ítélt rab nem szökik meg, esetleg nem követ el újabb gyilkosságot. A téves bírói ítéletet inkább ki lehet zárni, mint annak a lehetőségét, hogy a gyilkos ismét ölni fog. Az én szempontomból természetesen kényelmes, hogy megszüntették a halálbüntetést. Arról ugyanis könnyebb dönteni, hány évet kapjon az illető, mint arról, hogy életben maradjon-e, vagy sem. Minden ember, a pszichopata gyilkos is, fél a kivégzéstől. Ezért a halálbüntetés elrettentő példaként is szolgál. Természetesen a bírák nem hozhatnak döntéseket a nyilvánosság kívánsága szerint. Akkor ugyanis sorozatban folynának az akasztások. Én például a Bulovka kórház gyermekgyilkosát nem ítélném halálra. Beteg emberről van szó, akinek nem lett volna a gyermekosztályon keresnivalója. A lipótvári tragédia után az emberek többsége ismét követelte a halálbüntetés visszaállítását. Meggyőződésem, hogy az említettek 90 százaléka képtelen lenne ezt a gyilkos szemébe mondani. Olykor Ilyen vastagra dagad az aklacsomó, míg megszületik az ítélet... Irta és összeállította: ORDÓDY VILMOS