Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-03 / 53. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ, 1992. március 3. ERDELYI LEVEL SZÁNTÁS ÉGI MEZŐKÖN E

rdélyben alig vetettek öszgabonát, az óromániai részeken, a Regátban - ahogyan mifelénk hivják a Kárpátokon túli volt román királyság területét - még rosszabb a helyzet, alig látni őszi szántást A parlament későre szavazta meg az amúgy is rossz földtörvényt, alkalmazása bukdácsol, mint a gyenge marha a barázdában. A földjük kimérésére váró gazdák nem tudhatták, hol szántassanak és vettessék el az őszgabonát, megfizethetetlenné váltak az üzemanyagárak, a mezőgazdasági géppark egészét állami tulajdonban hagyták, s a szolgáltatások bére is kiegyenlíthetetlen. Nem soroljuk, hetvenkét éves történelme során a mai Románia mezőgazdasága soha ilyen mélyponton nem volt, még 1944 őszén sem, a háború utolsó hónapjaiban. A hatalomátmentésért folyó politikai üzekedés, a vagyon megkaparintásáért folyó csúrés-csavarás, a nacionalista tobzódás • és a magyarellenesség is elfordította a mezőkről az emberek tekintetét. Az ideiglenes kormánynak pánikszerűen kellett kilencven milliárd lejt összekaparnia a mezőgazdaság támogatására, hitelek folyósítására. A politikai bájgúnár, Petre Románt felváltó új miniszterelnök, Theodor Stolojan az ország létét is veszélyeztető állapotúnak nevezte a széteső mezőgazdaságot. Csoda-e hát, ha a Szépmezö peremén, Háromszék legtermékenyebb medencesíkságán, mikor arrajártunk, a vastag hótakaróból kilógó töretlen kukoricaszárak, a tarlón felejtett szalmahulladéktól púposodó hóbuckák után feltűnt a mező fehér tengerén feketéllő friss szántás. Csodálkoztunk is, hisz vastag a hó, fagyos a föld. micsoda erőgépek szükségeltettek ehhez a munkálathoz. Aztán ahogyan a kocsi közeledett, a fekete rögök hullámzó mozgásba kezdtek, majd felszálltak... Ellepték a levegőeget, a közeli magasfeszültségű villanyhuzalok felé repültek és sok-sok póznát átfogó három barázdába szerveződve vastag fekete kürtöcsöként ott fenn, a magasban szegélyezték az utat. Csókacsapatok álcázták magukat fekete rögnek, a tavalyi aratatlan búzában szemelgetve. Mindezt a letaposott, hóból kilógó, törött gabonaszárakból állapíthattuk meg. Az egész égreszálló szántás látványában volt valami apokaliptikus. Fejünk fölött hollósereg károgott, mert farkas után holló is akar élni, így tartja a közmondás. A Szépmező peremén, pedig ilyen is van, farkasles, ahová vadászok hordják ki csaléteknek a dögöt. De Európa talán legnépesebb hollópopulációja nem ezért alakult ki itt. (Védett madár - ornitológusok figyelmébe ajánljuk!) A Szépmezö déli, napos oldalán sarkiróka-farm üzemel. A pártgazdaságé volt, most - nagyjából a régi tulajdonosok - részvénytársasággá alakították át. A sarki róka hússal él, vágóhídi maradékkal, óceáni hallal. Ennek hulladékából lakmároznak az ég madarai, s az ösz óta ezt a szíves vendéglátást egészíti ki az aratatlan gabonatáblákon létrejött terülj asztalkám. A holló, a címerek eme nagymadara a gereznájából kibújtatott rókatetemekre les, s alig röppen fel, ha ember, állat arra jár. A zsákmányon vele osztozkodó kisebb madarakra is tittyet hány. Ez a rókafarm juttatja eszünkbe, hogy az ezt létesítő jómadarak egykoron Háromszék legmelegebb kistáját jelölték ki a sarki rókák koncentrációs táborául. Az egész Délkelet-Erdélyben itt terem szelidgesztenye - harmincegy elbokrosodott öreg lát számoltunk össze itt, régi neve és gazdái után a Forró - tanyán tüz a legforróbban a nap. Néhányszáz méterrel arrébb, a Csente tető és a Hegyeshegy Besenyő-patak felé lejtő északi oldala huzatos, hideg. Ha a sarkköri éghajlathoz szokott róka-ősök mai utódainak nem is a legideálisabb hely, de mégsem aszalódnának a szerencsétlenek a szelídgesztenyét érlelő napon. De mit lehessen tenni, ha az egyik akkori bukaresti pártpotentátnak - ha jól tudom, egy Banc nevü elvtársnak - ez a jó meleg hely tetszett meg? A (madár) sors iróniája, hogy a légvonalban innen néhány kilométerre lévő Rétyi Nyír ligetes erdeibe viszont fácánt telepíttetett valamelyik balfácán. Huzatos, hideg hely, domborzatát is lutóhomokból összeálló dünék alakították ki De az erdő gyönyörű, a betelepített dámszarvas is jól érzi magát benne, óz, szarvas kedvenc hazája, csak az ugyancsak jövevény üregi nyulakra, illetve a fiókákra omlott rá mindig a puha, homokos talaj, s az erdő díszéül kiszemelt fácánoknak nem tetszeti a huzat. Át is repültek mindég az ezüstróka telepek forróbb tájékára, hollók, varjak, csókák és verebek közé. Olyannyira otthagyták a gyönyörű Nyírt, hogy amikor a Kárpátok Géniuszát meghívták lácánvadászatra, a Bukarest melletti alföldi erdőkön befogott fácánokat hozták el ládákban, s ezeket kellett volna, jeladásra felröppenteni, hogy a fövadász kedvére puffantson közibük a nyíriák szomorúan alácsüngő koronája fölött. Hogy ez az ugyancsak apokaliptikus kép nem rajzolódott ki az égi ugaron, csak azon múlott, hogy arra a vadászatra ez a gigantomániás törpe nem érkezett meg. A

z eget szántó madarak s ez az óriástörpe juttatja eszembe, hogy nem a Rétyi Nyír volt neki a kedvenc vadászhelye, és nem a fácánt fogta puskavégre. Nagyvad nagyvadra ment. Ugyancsak Háromszéken, a Sepsibükszád fölötti erdőkben volt - közel Bálványosvárához és a Szent Anna-tóhoz - egyik kiépített medvelesen, ahová igencsak odakapott medve s holló. Egyike volt ez annak a sok száz (ezer?) vadlesnek, kiépített hochstandnak, amelyet számára a hegyek közé varázsoltak. Ne részletezzük most, hogyan nézett ki ez a vastraverzekre helyezett, kacsalábon forgó kiskastély, figyeljünk a medveetetöre. Hatalmas, a középkori tömeges akasztóalkalmatosságokra emlékeztető oszlopokra csigát szereltek, és a harmincméternyire, a vadászles épületében elhelyezett szerkezettel mozgatták a kampóra akasztott, több tízkilós húsdarabokat, egész lócombot, döglött borjút. A csigával ezeket felleemelték, úgy, hogy a legnagyobb medve éppen elérje. Az etetöoszlopokat tíz -tíz centiméteres távolságokra berovátkolták. Ezzel mérték le, hogy a hús után nyújtózkodó, kél lábon álló bak vagy nősténymedve milyen magas. Ebből ki lehetett számítani, hogy a nagyvadászok nemzetközi vásárain, ahová a medve bőrét a szó szoros értelmében is elviszik, hány pontot ér a trófea. Ha a medve belenyújtózkodott immár a kívánatos méretkategóriába, akkor ezt nyilvántartásba vették és értesítették a fövadászt. Aki, amikor kedve és ideje volt, helikopterrajjal megérkezett, és a biztonságos, fűtött fedezékből, huszonöt-harminc méterről lepuffantotta a nagyvadat. Ha neki nem sikerült, veszélyes dührohamait elkerülendő, ott voltak készenlétben a mesterlövészek. Erre a medvelesre tizenhárom-tizenöt mackó cammogott be és röppentette arrébb a hollókat. Pontos időben, amelyet, mint annyi mást az országban, a vadőrök seregei naplókba vezettek, hierarchikusan jelentettek. Egy picit maradjunk még a károgó hollók között, s figyeljünk meg egy mozzanatot a medvevadászatból: bőségesen hússal, a legnagyobb állatokat etették. A nagyvadat, az egresszort. Belőle neveltek vérmedvét, tíz és tíz emberáldozat is bizonyíték erre. Alapvető biológiai törvény az, hogy a kicsit, a gyengébbet, a rászorulóbbat kell táplálni, óvni védelmezni. Pusztulásra, kihalásra ítéltetett az a faj, amely ezt a törvényt megszegi. Ez az apokaliptikus kép is szimbólumértékü. Miközben kitenyésztették az agresszort, a félelmetes nagyvadat, ami a nagyvadász szadista hajlamait és örök dicsőségét volt hivatott szolgálni, gyengéd lelkük a kisebb medvékről, a bocsokról sem feledkezett meg. A nagymedvék vesztöhelyén elhelyezett akasztófák alá sárgarépahalmokat hordtak. Első látásra az érzékeny lelkű állatbarátot lehetne keresni a gesztus mögött. Ne tegyük. Csupán arról van szó, hogy a bocsokat, a medvemamákat, a süvölvénykorú medvéket is helyben kellett tartani oda kellett kapatni, mert, képzeljük el, hogy ha nincsenek ott, s valamelyik kellő méretűre kitenyésztett bakmedvének udvarlókedve támad, a hollóknak hagyja a drága húst? Addig hányja a róka a cselt - tartja a közmondás -, amíg csávába kerül. A Medveölő Géniusz is eképpen járt, maga is fegyver által veszett el. Igaz, nem éppen jogi és vadász fair play szerint, és igaz, hogy veszett ebként. De itt maradt a nyakunkon az egész építménye és volt mestereinek seregei, a társadalmi és természeti törvények felforgatói. Csoda-e hát, ha a mélyszántás madárrögei felszállnak az égi mezőkre, meglepő-e, ha a hazai demokrácia kényes és fázékony madárként keresi a búvóhelyet, a meleget, de minduntalan károgó hollók, lármás és tolvaj szarkák, szemtelen verebek, az eget ellepő csókák közé keveredik és vergődve menekül arrébb? N

em csoda, de nincs is ahová repülni. Legyen valami új fuvallat jele az, hogy a helyhatósági választási megmérettetésen Erdélyben meg a fővárosban hátrébb szorultak ezek a jómadarak. SYLVESTER LAJOS ELIGAZÍTÁS ÚSZÁSOKTATÓKNAK Mottó: „Képletesen szólva: egy folyó két partján állunk. Ahhoz, hogy a túlsó partról átússzanak, le kell küzdeni a folyó árját, és nem biztos, hogy az sikerül." (Új Szó, 1992. 2. 19.) Megvallom, amikor elolvastam egyik magyar közéleti személyiségünk fenti nyilatkozatát, egy pillanatra elveszítettem a humorérzékemet, s a komolynak tűnő dolgokról komolyan kezdtem gondolkodni. Később, amikor már megleltem magamban azt a skizofrén folyót, amelynek átúszására a politikus biztatott, s megtapasztaltam azt a skizofrén helyzetet, amelybe az utóbbi két évben a csehszlovákiai magyarság került, megnyugodtam és eldöntöttem, hogy azt a bizonyos folyót én nem úszom át. Nem mintha nem tudnék úszni, hanem azért, mert a nyilatkozat cinikus hangvétele azt sejteti velem, hogy a túlsó parton bizonyos elvi szelekció kapcsán néhányunkat visszarúgnának az örvénybe, kiszolgáltatottá lennénk, s talán áldozatokká is. A dolog pikantériáját fokozza továbbá az is, hogy a nyilatkozatból nem derül ki, melyik az innenső és melyik a túlsó part, mint, ahogy az sem, hogy hányan vagyunk a túloldalon, és hányan vannak az innensőn. Ami bizonyosság, az annyi, hogy az innenső parton csupa derék csehszlovákiai magyar úszásoktató áll, a túlsó parton pedig csupa megátalkodott csehszlovákiai magyarellenes csehszlovákiai magyar. A káderosztály, amely az innenső parton székel, majd eldönti, hogy ki a derék és ki nem az. Mivel én nem vagyok derék, hiszen másként merek gondolkodni ugyanarról, minden bizonnyal örökös vízlakóvá válok és számkivetetté. A dolgokhoz szo'rosan hozzátartozik az is, hogy éppen ma, amikor ezeket a sorokat írom, betöltöttem a negyvenedik életévemet és érzem, hogy percről percre nő be a fejem lágya. Mostantól kezdve a komolyság, a megfontoltság s a bölcsesség kell legyen a rám jellemző életforma, elkerülendő minden túlkapást, nyegleséget. Veszélyes ez a játék, hiszen még nem vérteztem fel magamat önmagam komolyságával szemben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, felelősségem teljes tudatában jegyzem a következőket: 1. Ez a nyilatkozat dokumentum, amelynek alapvető filozófiája az érvényes választójogi törvényből adódóan megfosztja a csehszlovákiai magyarságot attól a lehetőségtől, hogy az elkövetkezendő négy-éves választási időszakban parlamenti képviselete legyen. Álláspontomat a legegyszerűbb számtan és a tapasztalás támasztja alá. A számtalan ide vonatkozó része a százalékszámítás, a tapasztalás pedig az, hogy nem felülnézetből szemlélem és ítélem meg az eseményeket, hanem a nap mint nap rám ajtót nyitó csehszlovákiai magyarok szánnivaló dadogásából, a politikai bizonytalanságból s a fásultságból, amely uralkodó elemmé lépett elő tájainkon. A nemzeti kisebbségi eufória a múlté, a hangzatos szólamok varázsereje megszűnt, a szuggesztív erejű csehszlovákiai magyar személyiségek szavahihetőségét a választók naponta megkérdőjelezik. Ebből egyenes ágon következik, hogy pillanatnyilag sem a csehszlovákiai magyar közéletnek, sem a politikának nincs olyan szuverén egyénisége, aki konkrét, elfogadható jövőképpel még egyszer fel tudná rázni, egységessé tudná verbuválni a csehszlovákiai magyarságot. Ma, Mátyás napja lévén, így is írhatnék: „Egyszer volt Budán kutyavásár". 2. A beteljesületlen ígéretek miatt a csehszlovákiai magyarság elvesztette a hitét, gondolkodásmódja polarizálódott, rétegek alakultak ki, s ez a rétegződés meghatározza az emberek létformáját is. A nemzeti érzés még ma is erős, de nem annyira meghatározó, mint két évvel ezelőtt volt. A kialakult és egyre erősödő kereskedői, vállalkozói réteg racionális gondolkodása zömmel politikától s ideológiáktól független, éppen ezért csak megalapozott gazdasági programmal befolyásolható. Ők azok, akiket nem lehet a folyó sem az egyik, sem a másik partján beskatulyázni, mert konkrét kérdésekre konkrét válaszokat várnak, nem tűrik el maguk körül a ködöt, színskálájukból hiányzik a rózsaszín. A választópolgári egységbe ezt a réteget csak fenntartásokkal merném behelyezni, mivel egy gondolkodó rétegről van szó. Úgyszintén nehezen tudnám eldönteni, hogy a folyó melyik partján helyezkednek el a baloldali gondolkodásúak és a demokraták, akik a szociális bizonytalanság miatt a választások idején jelentős szerephez juthatnak. A nyilatkozatból nem derül ki világosan, hogy a csehszlovákiai Magyar Néppárt szimpatizánsai hová helyezendők, az innensőn, vagy a túloldalon vannak-e. Túl sok a megválaszolásra váró kérdés. Annyit azért hadd mondjak el, hogy a folyón való átúsztatás helyett szívesebben vettem volna a hidverést, amely hídon találkozhattak volna a csehszlovákiai magyarság alapvető érdekei. Mivel a hídverés nem történt meg, a csehszlovákiai magyarság egy, a populizmusra támaszkodó hazárdjáték áldozata lesz, s ez érvényes jelenidőben is. Mulasztásunkat számon fogják kérni tőlünk. 3. Ami az átúszás gyakorlati megvalósítását és felügyeletét illeti, jó lenne lefektetni az alapvető játékszabályokat, mivel a csehszlovákiai magyar politikusok másnézetű csehszlovákiai magyar politikusokra való orvlövészkedése már most, a választási előkampány idején megkezdődött. A jelek szerint a magyarországi hírközlő szervek lesznek azok, akik a káderanyag tanulmányozása után eldöntik majd, hogy ki a jó csehszlovákiai magyar és ki a kiközösítendő, ezért javasolnám, a játékszabályok mindenkire nézve legyenek azonosak és kötelező érvényűek. Olyanokra gondolok például, hogy ha valaki úszik, s véletlenül nem az innenső part felé, ne fojtsák azonnal vízbe. Vagy, ha van is egy befutónak szánt csehszlovákiai magyar telivér mén, a mögötte szuszogó muraközi szódáslónak ne lőjék ki gukkeres puskával a szemét. Lám, lám, megint komolytalan vagyok, pedig halálosan komoly dologról van szó. Mea maxima culpa. Egy kérésem van csupán: ha én a túlsó párton maradok, akárha egyes egyedül is, s mert maradok, adassék meg nekem a tisztelet. Adassék meg, hogy véleményem legyen: egyetlen cinikus pásztor se kényszeritsen engem a nyájba, zsarolás útján ne kényszeritsen karbégetésre. Tartok tőle, hogy néhány öncélú, önmaga karrierje miatt mindent és mindénkit feláldozó hazardör miatt 1992 júliusától így kezdjük a csehszlovákiai magyar történetírást: volt egyszer egy lehetőség, de elúszott. SOÓKY LÁSZLÓ r ÉVFORDULÓ VERCORS-NÉV ÉS SZEREP Nem érte meg 90. születésnapját Vercors (eredeti nevén Jean Bruller), a híres magyar származású francia iró. Nemrégen távozott az élők sorából, épp akkor, amikor álma, az egységes közös Európa ugyan még mindig álomkép, de már nem tünékeny ábránd. A háború tette íróvá. A Tenger csendje című kisregényében - amely a francia próza élvonalába lendítette - megírta szellemi pályáratalálását. Az egyes szám első személyben beszélő hős elmondja, hogy elektromérnökként menekült a képzőművészetbe, s az eleinte festegetéssel is kacérkodó könyvillusztrátor és grafikus miként érzett kényszert, s fogott tollat a náci megszállás elleni küzdelmet vállalva. A napló és az elbeszélés leleményeit elegyítő alkotásról Jean-Paul Sartre azt írta, hogy e vékony könyvecskének nagyobb volt a hatása, mint többszáz kiáltványnak. A cselekvő humanizmus magatartássá vált számára, a Vercors névhez is szerepvállalásként ragaszkodott. A háború után, amikor az illegalitásban kapott nevük helyett a francia írók visszavették az eredetit, Jean Bruller ebben nem követte őket. Továbbra is a Grenoble feletti hegytömböt és véráztatta fennsíkot idéző Vercors-ként jegyezte műveit - hangsúlyozza Dobossy László, a francia irodalom jeles magyar ismerője. A magyar származástudat is hozzájárult, hogy Vercors többször ellátogatott apja szülőföldjére. Az ő életútjából merített ösztönzést ahhoz a regényéhez, amelyben egy középeurópai zsidó emigráns háború alatti, franciaországi sorsát örökítette meg. Vercors barátai között tudhatta Illyés Gyulát, s személyéhez fúzűdik Örkény Macskajátékának francia megjelentetése. Meglepetésnek számított, amikor tíz évvel ezelőtt ún. álönéletírás formájában - hatalmas trilógiában - feldolgozta Aristid Briand-nak, a Népszövetség létrehozójának portréját. Remélhetőleg e monumentális műnek most jön el a fénykora. Vercors ugyanis Európa jövőjére gondolva az egész kontinens önéletrajzát írta meg benne. (kiss) NEVELÉS ÍGÉRGETÉS Sohase ígérjünk meg semmit a gyereknek és sohase várjuk el tőle, hogy nekünk valamit megígérjen. Vajon miért ilyen tabu az ígérgetés? A gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunknak a kölcsönös bizalomra kell épülnie. Ha egy szülő csak ígérgetéssel képes hangsúlyozni, hogy valóban azt érti, amit mond, akkor ezzel egyszersmind bevallja azt is, hogy mindazokban a kijelentéseiben, amelyekhez nem teszi hozzá, hogy „megígérem", nem lehet megbízni. Az ígéretek irreális elvárásokat váltanak ki a gyerekekből. Amikor a gyereknek megígérjük, hogy elvisszük az állatkertbe, azt úgy tekinti, hogy elköteleztük magunkat arra, hogy aznap nem fog esni az eső, nem romlik el az autónk és ö nem fog megbetegedni. Minthogy azonban az életben gyakori az effajta kellemetlenség, a gyermekekben az az érzés alakul ki, hogy becsapták őket, és a szüléikben nem lehet megbízni. A „de megígérted!" kérlelhetetlen szemrehányása fájdalmasan ismerős azoknak a szülőknek, akik ekkor már nagyon is szeretnék, ha annak idején nem tették volna azt a bizonyos ígéretet. Sohase csikarjunk ki a gyerekből ígéretet arra vonatkozóan, hogy ezentúl valamilyen szempontból jobban fog viselkedni, illetve valamilyen múltbeli rosszaságot a jövőben nem fog elkövetni. Ha a gyermek ilyesfajta, nem saját elhatározásából fakadó ígéretet tesz, az olyan, mint amikor valaki fedezetlen csekkel fizet. Nekünk, szülőknek nem szabad gyermekeinket ilyen hamis viselkedésre ösztönöznünk. N. CSERFALVI ILONA