Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-28 / 50. szám, péntek

MOZAIK . ÚJ SZÓM A KIS ES A NAGY HALAK HARCA A KERESKEDELEM PRIVATIZÁCIÓJA MAGYARORSZÁGON Magyarországon a kereskedelemben már korábban is dolgoztak maszekok, akik szerződés, illetve bérlet alapján vállalkoztak. A rend­szerváltás utáni új magyar parlamentnek szinte az első gazdasági törvénye az úgynevezett előprivatizációs törvény volt, amely kimondja: minden olyan állami üzletet, amelyben tíznél kevesebben dolgoznak, privatizálni kell. - Hogyan fogadta a kereskedelmi dolgozók szakszervezete ezt a tör­vényt? - kérdeztük Rusznák Imrétől, az Élelmiszer-Kereskedelmi Dolgo­zók Ónálló Szakszervezetének ügy­vezető titkárát. - Ezzel "a törvénnyel azért nem . értettünk egyet, mert nem látjuk vilá­gosan a munkavállalók sorsát és jövőjét. Tehát nem magával a priva­tizációval nem értünk egyet. Gond viszont, hogy dolgozóinknak - mivel az elmúlt évtizedekben nem tudtak meggazdagodni - nem volt lehető­ségük a boltokat megvásárolni és a hitelfeltételek sem tették ezt lehe­tővé. A másik nagy probléma, hogy ennek következtében nem a keres­kedők kezébe kerültek az üzletek. Azok előtt, akik a boltokban dolgoz­tak, két lehetőség állt: vagy a megle­vő hálózatban helyezkedtek el, vagy pedig más szakmában próbáltak szerencsét. Ez nagy problémát je­lentett nekünk is, mert a kis üzletek alkalmazottaival, illetve az új tulajdo­nosokkal nagyon nehéz kapcsolatot tartani. Tudjuk, ők is nehéz körülmé­nyek között dolgoznak, nem vágy­nak a szakszervezet közeledésére és a kemény adózási feltételek miatt sok olyan egyént alkalmaznak, akik nincsenek bejelentve. Egyszóval: gond az úgynevezett fekete munka­erő alkalmazása a kereskede­lemben. - A privatizáció tovább folyik, sor­ra kerülnek a nagyobb üzletek, első­sorban a fővárosban és az élelmi­szer-kereskedelemben.. . - A tapasztalatokról még nem tu­dok beszámolni, de azt már látjuk, hogy további problémák kerülnek felszínre. A munkavállalók ugyanis nem kapják meg az általunk javasolt garanciákat Főképp a foglalkozta­tásra gondolok. Nem akarjuk, hogy azok a kollégáink, akik több évtizede dolgoznak a szakmában elvessze­nek, és a szakképzettlenek kerülje­nek az előtérbe. Ez gyakorlatilag hosszú évekre megszakítaná a szakképzési folyamatot, ami nagy veszélyt jelent. Nyilvánvaló, hogy az új multinacionális tőkésnek nem az lesz az elsó dolga, hogy a szakmunkásképzést erősítse. - Milyen gondokat hozott még a privatizáció? - Például azt, hogy a privatizáci­ós bevételekből a dolgozók nem részesülnek. Létezik ugyan munka­vállalói részvényvásárlási program, de a munkavállalóknak nincs pén­zük. Ezért mi azt szeretnénk, hogy az állam - vagy külföldi tőke vagy bankok segítségével - olyan hitele­ket nyújtson, amelyekkel nagyon kedvezményesen vagy ingyen jut­hatnának a dolgozók a részvények­hez, hisz az elmúlt évtizedben álta­luk végzett munka is benne van abban az értékben, amit az állam most elad. -Az elmondottak szerint egyre kevesebb dolgozó tagja a szakszer­vezetnek, s ennek az az oka, hogy az eladók magánboltokban dol­goznak. - Valóban nagyon kevés szerve­zett dolgozó van ezekben az üzle­tekben. A korábban ott alkalmazót­HATÁRSÁVBAN Q —alka és Letkés között fél kilomé­O^ ter távolság sincs, de lakóik mégsem találkozhattak egymással akkor, amikor a kedvük úgy hozta. Ennek pedig nem a két falu határában folyó Ipoly volt az oka, bár 1918 után már nemcsak a két község, de két ország határát is jelezte egyben. Mégsem lett (miért is lett volna?) akadálya az évszázados kapcsolatok ápolásának. így volt ez egészen 1945-ig. Akkor viszont nagyot fordult a világ. A fo­lyón átvezető egyedüli hidat katonai ob­jektummá nyilvánították, melyet Szalka felől csehszlovák, Letkés felől magyar katonák őriztek. Csak a hadgyakorlatok alkalmával nyitották fel a sorompókat, s akkor tankok dübörögtek át a hídon az egyik baráti országból a másikba. Ha pedig a szalkaiak és a letkésiek találkozni akartak egymással, s nem volt merszük megkockáztatni a tiltott határátlépést, vá­laszthattak: Párkánynál a kompot, s ha az nem üzemelt, kerülhettek egy jó nagyot Ipolyságnak vagy Komáromnak. Nem csoda hát, hogy az elmúlt alig ötven év alatt a valamikori élénk kapcso­lat elsorvadt, baráti, rokoni viszonyok sza­kadtak meg. A fiatalok, akiknek szülei, nagyszülei annak idején farsang, búcsú, szüret alkalmával még együtt mulattak egyszer Letkésen, máskor Szálkán, már nem is ismerik egymást. Pedig a távolság nem lett nagyobb, az Ipoly sem lett széle­sebb, csak a két „baráti" államnak nem állt érdekében a szabad átkelés. Most, közel ötven év múltán újra van remény arra, hogy az egykori állapot visszaálljon, a két falu kapcsolata a régi kerékvágásba zökkenjen. Ugyanis az a hír járja, hogy március 1-től - egyelőre csak három hónap próbaidőre - megnyílik a határ Szalka és Letkés között. - S ha a forgalom eléri a napi tíz főt, nyitva is marad - tudom meg Szalka polgármesterétől, Ziman Vilmostól. Mint mondja, korábban is voltak már kísérle­tek, például 1990. november 1-jén, ami­kor a Halottak napja alkalmából a letké­siek átmehettek Szalkára és viszont, a szalkaiak Letkésre. tak kiszorultak és az új tulajdonosok elsősorban a családtagokat foglal­koztatják. Mivel munkanélküliség van, az emberek vállalják a fekete munkát is. Elsősorban a fiatalok kaphatóak erre, az idősebbek a nyugdíj miatt már meggondolják magukat. Az üzletekből bármikor ki­dobhatják őket, nem kapnak táp­pénzt sem, mert nincsenek bejelent­ve. Az eladók teljesen ki vannak szolgáltatva. - Mi lenne a megoldás? - Jó volna, ha ezek a pici boltok nagy céggé alakulnának, úgy mint Nyugät-EOropaDan, anoi a nagy val­lalkozók begyűjtik a kis tulajdonoso­kat. Ekkor lenne esély arra, hogy a kollégákat a szakszervezetbe tö­mörítsük. -A kis üzletekben gyakorlatilag nem működik a szakszervezet. Ez azt jelenti, hogy az érdekvédelem is megszűnt? - Azt nem mondhatom. A tör­vényhozás során, az érdekegyezte­tő tanácsban megpróbáljuk támo­gatni azokat az intézkedéseket, amelyek csökkentik a munkavállalók kiszolgáltatottságát. Azért is han­goztatjuk mindezt, mert az állam is rosszul jár, hisz aki nincs bejelentve, azután a vállalkozó nem fizet adót. Az úgynevezett keret kollektív szer­ződések előkészítésekor megpró­báljuk leültetni a tulajdonosokat és olyan szerződést kötni velük, amely ezekre a kis üzletekre is kihat és számukra is kötelező lesz. Ez na­gyon nagy feladat, és talán csak évek múlva sikerül teljesítenünk. - Magyarországon és nálunk is az a cél, hogy a lehető legjobban felaprózzuk a kereskedelmet, pedig ez hátrányokkal is jár... - Szerintem ez a folyamat meg fog állni, mert a kis boltok nagy része idővel tönkremegy. Ma még - Ki is használtuk a lehetőséget, a múlt évben karácsonykor, ez évben újév nap­ján - mondja Ziman úr, aki nem titkolta, mennyire elégedett a szlovák belügymi­nisztérium hozzáállásával. - Mi már a múlt év nyarán azon vol­tunk, hogy Szalka és Letkés között újra megnyíljon a határ. Mi kezdeményeztünk, de a letkésiek is egyetértettek velünk. A letkési polgármester a magyar hatósá­gok engedélyét sürgette, én pedig a szlo­vák belügyminisztériumban puhatolóz­tam. Meg kell mondanom, belügyi szer­a tulajdonosok nem gondolnak erre. A Nyugaton tíz üzletből három éven belül csak három-négy marad tal­pon Nyilvánvaló, hogy nálunk is hasonló lesz a helyzet. Érvényesül: a nagy halak megeszik a kis halakat. Sokan azt hiszik, több tízezer apró bolttal meg lehet oldani a korszerű kereskedelmet. Pedig ez sehol sincs így. A modern ellátást nagy cégek végzik, és a forgalom döntő részét ezek hálózatai bonyolítják. Termé­szetesen vannak kis üzletek is, de ezek száma, illetve forgalma jelen­téktelen. -Azok, akik a döntéseket hoz­zák, mindezt nem tudják? - De igen. A politikai vezetés vi­szont látványos eredményt akar elérni, és úgy gondolja , hoov ha lehetőséget ad az ilyen kis boltok megvételére, eleget tesz az elkép­zeléseknek. Pedig pontosan tudják, hogy ez nem felel meg a való­ságnak. - A kis üzleteknek tehát nem nagy jövőt jósol... - A kis boltok döntő többségénél csak a bérleti jogot adták el és nem a tulajdonjogot, ennek következté­ben duplán fizetik meg ezeket az üzleteket. A rezsiköltségekről már nem is szólva. Ha ezeket is állni akarják, kénytelenek az árakat emelni, ez viszont a forgalomra van negatív hatással. Tapasztaljuk, hogy sokan nem tudják a hiteleket törlesz­teni. - Mindezek alapján ön, mint szakszervezeti tisztségviselő, miben bízik? - Abban reménykedem, hogy a kereskedelemben megmarad az egészséges mag, s ha kialakulnak a nagy cégek, az ott dolgozókra vonatkozóan sikerül megfelelő kol­lektív szerződéseket kötni. Ennek hatására majd a munkavállalók elis­merik, hogy szükség van az egység­re, a szakszervezetre. Csak ily mó­don tudunk majd segíteni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő el­adókon. DEÁK TERÉZ veink részéről megértést tapasztaltam, és ahogy a letkési kollégától megtudtam, a magyar félnek sem volt kifogása az ötlet ellen. Mégis, amikor sor került volna a konkrét megállapodásra, húzták-halo­gatták a tárgyalást. Arra hivatkoztak, nincs elég pénzük és nincs elég emberük egy új határátkelőhely megnyitására. Erre a csehszlovák fél magára vállalta az átjá­ró megnyitásával járó összes kiadás ter­hét: vagyis vállalta a vámépület, a járda és kerékpáros sáv felépítését, az ország­út kiszélesítését. Mindez kb. 30-40 millió korona beruházást igényelne. A munka megszervezése és a kivitelezés a község feladata lenne, a költségeket az állam fedezné. Viszont, ha a magyar oldal is beszállna a munkálatokba, a költségek is megoszlanának. Mindenesetre a határát­kelőhelyet megnyitjuk. Március 1-jén minden csehszlovák és magyar állampolgár egy határátkelővel gazdagodik. Egyelőre próbaidőre! Nem titok, hogy a tervek között szere­pel az átkelőhely nemzetközivé tétele és az éjjel-nappal nyitvatartási idő bevezeté­se is. Egyelőre csak reggel hattól este hatig lehetséges, de még igy is van értel­me, hiszen Budapest csak 54 (!) kilomé­ternyire fekszik Szálkától. A határátkelőhely megnyitása, a bein­duló határforgalom a falu fejlődése szem­pontjából is pozitív lenne, a polgárok nagyobb reménnyel vágnának bele a vál­lalkozásokba, s talán az elköltözést terve­ző fiatalok száma is csökkenne... S. FORGON SZILVIA 1992. FEBRUÁR 28. FÖLDÜGYBEN HÁROMBÓL EGY ELTELT! A szövetkezeti transzformációs (42/1992-es számú) törvény (lapunk 1. 15-i számában közöltük) számos záros határidőt tartalmaz. Az egyes határidők a törvényben megszabott időszakaszokkal, illetve feladatok teljesítésével kapcsolatosak, s leké­sésük jogvesztéssel jár. Máris időszerű határidő 1992. áp­rilis 28-a, amely egy három hónapig tartó időszakot zár le. Az időszak január 28-án kezdődött, a szövetke­zeti transzformációs törvény hatály-" ba lépésének napján. Kikre vonatkozik ez a határidő? Egyrészt a mezőgazdasági szö­vetkezetekre. A három hónap alatt a szövetkezetek és az állam kölcsö­nösen rendezik kárpótlási igényei­ket, és ezt követően (de ugyancsak a három hónapon belül) megállapít­ják a szövetkezet tiszta vagyonának értékét. Ez lesz az a bizonyos vagyonér­ték), ami a transzformáció tárgyát képezi. A tiszta vagyon 25 százalé­kát vagyoni hányadokra osztják és a szövetkezeten belül eladják. A fennmaradó 75 százalék felét (50 százalékát) szintén vagyoni hánya­dok formájában ráírják a földre, 20 százalékát a szövetkezetben le­dolgozott évekre, 30 százalékát pedig a szövetkezetbe annak ide­jén bevitt, kisajátított élő és holt leltárra, vagyis arra, amit a 229/1991-es számú (föld)törvény az egyéb vagyonnak nevez. Kik kapják meg a vagyoni hánya­dokat, illetve kik vehetnek vagyoni betétet a tiszta vagyon 25 száza­léknyi részéből? Azok, akik a szövetkezeti transz­formációs törvény szerint jogosult személyek. Tegyük fel tehát azon­nal a következő kérdést, a mező­gazdasági szövetkezetekben kik (lesznek) a jogosult személyek? A szövetkezeti transzformációs törvény 14-es és 15-ös paragrafusa szerint jogosult személyek a me­zőgazdasági szövetkezet tagjai, amennyiben 1991. november 30-ig a szövetkezet tagjai voltak. Függet­lenül attól, hogy tulajdonosai vagy nem a szövetkezet által használt földnek, illetve őseiknek vagy nekik volt-e „egyéb vagyona", amit annak idején a szövetkezet átvett, kisajátí­tott. Rajtuk kívül jogosult személyek (lesznek) még a 15-ös paragrafus „c" pontjában emiitett azon föld­tulajdonosok és „egyéb vagyon" (élö és holt leltár) tulajdonosai, akik nem tagjai a mezőgazdasági szövetkezetnek. A hangsúly a zá­rójelbe tett lesznek szócskán van, ugyanis jelenleg még nem azok. Csak akkor válnak jogosult sze­mélyekké, ha eleget tesznek a szövetkezeti transzformációs törvény 14-es paragrafusának „b" pontjában meghatározott fel­adatuknak, vagyis a törvény ha­tályba lépésétől számított három hónapon belül jelentkeznek a szö­vetkezetben. Ma ennek a három hónapnak telt le az első harmada. Tehát azok, akiknek földjét a me­zőgazdasági szövetkezet jelenleg használja, ilieve 1990. május 15-én (a mezőgazdasági szövetkezetekről szóló, 162/1990-es számú törvény hatályba lépésének napján) hasz­nálta, és azok, akiktől, vagy szüleik­től, nagyszüleiktől stb. a mezőgaz­dasági szövetkezet annak idején át­vett-elvett legalább 30 ezer korona értékű „egyéb vagyont" (állatot, gé­pet, szekeret, földmegmunkáló esz­közt stb ), és nem tagjai a szövetke­zetnek, 1992. április 28-ig okvetlenül jelentkezzenek a mezőgazdasági szövetkezetben, mint (a vagyoni há­nyadokra) jogosult személyek. A je­lentkezés a jogosult személy köte­lessége, a mezőgazdasági szövet­kezetnek nem feladata, hogy az ér­dekeltet e kötelességére figyelmez­tesse. (egri) A híd, amely majd összeköti Szálkát Magyarországgal... Méry Gábor felvétele r ÉVFORDULÓ A„PESARÓI HATTYÚ" Kevés olyan művésze volt a világnak, aki az életnek annyi fényén és árnyékán ment keresztül, mint a kétszáz éve született Gioacchino Rossini. Földhözragadt sze­génységből kivergődve milliomos lett, ami kivételes szerencse, de zeneszerzőből gazdaggá lenni - egyenes csoda. Hiszen tudjuk, hogy Mozartot, akinek nevére Rossini mindig megemelte kalapját, a szegényalapból temették ismeretlen közös sírba, Schubertnek összes hagyatéka 133 váltóforintra rúgott, s Beethoven is sokat nélkülözött. Igaz, voltak művészek - bár kevesen -, akik bőségbe születtek, s bőségben haltak meg, de Rossini, a szegény vándorló zenészpár gyermeke aranyakban gázolt, pompásan élt, s jótékony célra dúsan végrendel­kezett... Nevét 1820 táján már Európa-szerte ismerték: bécsi sikerei még Beethoven féltékenységét is fel tudták kelteni. Nem véletlen, hogy karrierje egybeesett a Szent Szövetség és a restauráció korszakával - Stendhal regénye, a Vörös és fekete egyik jelenetében az előkelő királypárti társaság tagjai csak két témáról hajlandók társalogni: az időjárásról és Rossini operáiról, illetve magánéletéről. Mert Rossini élete még ma is valóságos pszichológiai rejtély: pályakezdésétől 37 éves koráig mintegy negyven operát komponált, és Európa zenei fejedelme volt. Hátralevő 39 évében - 1868-ban bekö­vetkezett haláláig - teljesen visszavonult, és néhány kamaradarabon, zongoramüvön és egy misén, a Sta­bat Mater új változatán kívül semmit sem komponált! Inkább vendégeket fogadott és szakácskodott; a szar­vasgombával fűszerezett vesepecsenyét ma is ,,á la Rossini" néven hirdetik a jobb éttermek étlapjai. Különös ember volt, bogaras furcsaságok egész rajával telítve. Vasútra sohasem ült, nem szerette a „gőzzel való utazást". Vagy saját fogatán, vagy postakocsin utazott. Dolgozni leginkább úgy szeretett, ha a szomszéd szobából pohárcsengés, dal, ének szűrődött át. A zenetörténet összes nagyjai közül a leg­gyorsabban dolgozott. Egy-két hét alatt megkomponált egy operát. A Sevillai borbélyt például 13 nap alatt irta. Ellentétekben gazdag művészi pályafutása is. Fejlő­désének hatalmas íve első operáinak késő-nápolyi stílu­sától terjed a legnagyobb sikerig: a Sevillai borbély, a Hamupipőke, a Semiramis, a Mózes vagy a késői párizsi operák, elsősorban a Teli Vilmos stiláris újításáig. A melódiának legnagyobb költője volt, minden gondolata a melosz őstömegéből röppent ki. Operáiban az ének­hang természetesen uralkodik a zenekar fölött, de a hangszerelés - a kor szerényebb eszközei ellenére - nem kevésbé szellemes, mint a dallamvezetés. A drá­ma követelményeivel nem sokat törődik, ám a forradal­makban, háborúkban kifáradt Európa - főleg pedig Itália - népe vigasztalást, lelki felüdülést talált Rossini bűbájos dallamaiban. Rossininak, bár kora legnagyobb hatású zeneszerzői közé tartozott, káprázatos nyitányai és a Sevillai borbély mellett az utóbbi évtizedekig alig került színre operája. A zenetörténet is sokáig mostohán bánt a „pesarói hattyúval", aki, ha nem is tartozik a műfaj jövőjét alakító, kimagasló egyéniségek közé, de a XIX. század zenemű­vészetének izzó sűrűjébe oly hatalmas alkotó kézzel nyúlt bele, hogy méltán megilleti a babér. Szerencsére ma már egymást érik műveinek bemutatói, sorozatos hanglemezfelvételei, amihez kétségtelenül új ösztönzést ad a mostani Rossini-év. (delmár)

Next

/
Oldalképek
Tartalom