Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-27 / 49. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ Ú/szói 1992. FEBRUÁR 27. A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK ETNIKUMRÓL NEM ERTJÜK MEG EGYMÁST Á Literárny týždenník 7. számát egy kis túlzással akár magyar számként is jellemezhetnénk. Olvashatjuk a lapban a múlt év augusztusában elhunyt Nemes Nagy Ágnes hét versét Oldrich Kníchal fordításában. Karol Tomii, az ismert szlovák hungarológus Jaroslava Paiiaková Irodalmi hármaskötésben című, a Madách Kiadónál megjelent tanulmánykötetét méltatja. A lap az első oldalon, kiemelt helyen közöl beszélgetést Karol Wlachovskýval, a magyar irdtíalom jeles szlovák fordítójával, aki 1990 őszétől a budapesti Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központ igazgatója. Az ő fordításában olvashatjuk a lapban Grendel Lajos készülő új művének részletét is Einstein harangjai címmel. A beszélgetésben nyomon követhetjük a kritikus, műfordító, szerkesztő, kiadóiigazgató Wlachovský pályafutását jelenlegi tisztségéig. Az irodalmi vonatkozású kérdéseken kívül a lap munkatársának kérdésére véleményt nyilvánít magyarországi szlovák kisebbség sorsproblémáiról is. Nézeteit, meglátásait akár — a lap ugyanebben a számában megjelenő — Andrej Ferko véleményére adott válaszként is felfoghatjuk. A magyarországi szlovák kisebbség helyzete sehogyan sem hasonlítható össze a szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság helyzetével sem létszáma, sem pedig öntudata és összetartása szempontjából. Ezt egyszerűen tudomásul kell venni, s ebbó'l kell kiindulni minden fejtegetésnél. A lamentálás felesleges, az a helyzeten már semmit sem változtat. Saját tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a magyarországi szlovákok jobban beszélnek magyarul, mint szlovákul. Igazán nem merném megmondani, hány szlovákiai magyar tudhat jobban szlovákul, mint magyarul. A magyarországi szlovák etnikum jelenlegi állapota számos körülmény következménye, az aszszimilációs politikától kezdve a szlovákoknak a diaszpórában való szétszórásáig csaknem az egész Magyarország területén. Ilyen környezetben és tagoltságban végül is nem kell bevetni valamilyen erőszakos asszimilációs eszközöket. Az élet és az idő elvégzi a magáét; el is végezte. Közben a múlt legterhesebb örökségének a szlovák értelmiség elvesztését tartom (tanítók, papok). Kérdéses, milyen mértékben segítette elő mindezt a háború utáni áttelepítési akció, amelyet a csehszlovák fél kezdeményezett (kiemelés K.T.). A Zmena című független hetilap megjelenése óta szinte minden számában szolgál olvasóinak valamilyen „meglepetéssel" a szlovák— magyar együttélés problémaköréről. Ezek a „meglepetések" a szlovákiai magyarokat rendszerint ellenséges színezetben tüntetik fel. A lap 7. számában Monika Nem6

oková riportját közli, aki Peter Green 28 éves amerikai újságírót kísérte tolmácsként szlovákiai riportútján. Az újságíró az UPi amerikai sajtóiroda prágai tudósítója. Két éve él Prágában, s az U.S. News and World Report ismert hetilaptól azt a megbízatást kapta, hogy magyarázza meg a lap olvasóinak a szlovák nacionalizmus okait. Az újságírónő-tolmácsnő enyhe iróniával mutatja be az amerikai újságíró módszereit. írásának azokat a részleteit idézzük, amelyek a szlovákiai magyar vonatkozásokat is érintik. Érsekújvár sajátos városka. Éppen a tiszta szlovák és a vegyes terület határán fekszik. Ahogy szelíden megjegyezte Havel elnök úr, s a város alpolgármestere is állítja, „ez a város a nemzetiségek együttélésének példájaként szolgálhat". A lényegtelen kis háborúcska kivételével, amely az utcák kétnyelvű elnevezéséért folyt, nem tapasztaltak itt Ha a múltban a magyar hatóságok hivatalos hozzáállását a nemzetiségi problémákhoz főleg a külföldnek szóló deklarált kirakatpolitikaként jellemezhetjük, amikor a szavak szemmel látható ellentétben álltak a tettekkel, ma változások tapasztalhatók. A nemzetiségi törvény szövege már elkészült. Én azonban nem keresném benne a magyarországi nemzetiségi problémák megváltását. Óvatosságra int az osztrák—magyar kiegyezés után elfogadott nemzetiségi törvény sorsa. Ha ezt ma elolvassuk, nehezen találhatunk benne valami lényeges kivetnivalót, az akkori időkhöz mérten példás liberalizmus árad belőle. A törvény tehát itt volt, s milyen sors érte néhány évvel később a Matica slovenskát és a négy szlovák gimnáziumot? Ezt minden művelt szlovák tudja. Igaz, azóta sok idő eltelt ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg. Azt hiszem, hogy a magyarországi szlovákokra nem kellene ráerőszakolnunk a mi elképzeléseinket, azt, hogy szerintünk milyeneknek kellene lenniük. A nyitott határok új lehetőségeket kínálnak számukra, de egyúttal elkerülhetetlen konfrontáció elé is állítja őket. És ez elrettentheti őket. Ilyen állapotok közepette teljesen öncélúaknak tartom az olyan szóbeli kinyilatkoztatásokat, amelyek olykor csak az etikai hiányosságokat leplezik. Milyen értelme van táviratokat küldözgetni bármilyen szlovák nyelvtörvény elfogadásának a támogatására, ha a saját gyerekeimmel csak magyarul tudunk beszélni? Nagyobb író lesz valakiből, ha önálló állam kisebbségi szerzője lesz? Bizonyára több, ehhez hasonló kérdést is feltehetnénk. Azonban ezek önmagukban nem javítják meg a magyarországi szlovák kisebbség helyzetét, inkább a bizalmatlanság érzetét keltik a saját soraikban. A magyarországi szlovák kisebbség fejlődése érdekében az alapvető feladatra kell összpontosítani: felkarolni és rendszeresebben foglalkozni az ifjúsággal már az iskola előtti korban. Gondolunk erre központunk munkatervében is (szlovák bábszínházak vendégjátékát szervezzük, gyermekfilmeket vetítünk stb.). Bennük van a jövő olvasóinak utánpótlása, akik egyszer majd talán kezűkbe veszik az elolvasatlan szlovák könyveket a vegyes magyar— szlovák településeken. Literárny týždenník, 1992. február 8. A Kultúrny život 8. számában Rudolf Chmel irodalomtörténész, az ismert hungarológus, hazánk budapesti nagykövete Nem értjük meg egymást címmel a szlovák—magyar, ill. magyar—szlovák kapcsolatok múltjáról és jelenéről elmélkedik. írásának azokat a részleteit közöljük, amelyekben a nemzeti kisebbségek problémájával foglalkozik. A nemzeti kisebbségek kérdéséről annak terápiájánál el kell távolítani azt a patologikus mázt, amelynek létezése egyrészt a mitizáló történelmi publicisztika, másrészt a partikuláris politika érdeme. Az, hogy a szlovákok és a magyarok kölcsönős viszonyában sok a nem lezárt dolog, arra kellene hogy késztessen bennünket, hogy elgondolkozzunk nem csupán az elmúlt idők politikájának és politikusainak tehetetlenségén, hanem azon is, hogy éppen a mi nemzeteink mutathatnának példát a kölcsönös kapcsolatok civilizált s emellett nyílt megoldásában. A lezáratlan múlt traumái mind a szlovákokat, mind a magyarokat nyomasztják. A lakosságcsere, a reszlovakizáció és az asszimiláció ezeknek csupán egyike, de összefüggnek kapcsolataink történelmi szempontból talán leglényegesebb kérdésével: a magyarországi szlovák és a szlovákiai magyar kisebbség alapjaiban teljesen eltérő fejlődésével nemcsak az utóbbi több mint hetven, hanem a legutóbbi harminc-negyven év alatt is. És persze itt van Trianon, ha nem vesszük figyelembe a bécsi döntést és a lakosságcserét. Ezeknek az eseményeknek, történéseknek, de a velük kapcsolatos személyeknek az értelmezése is nem egyszer, sőt a legygyakrabban nemzeti színezetet ölt, feljogosít nyilatkozni a mi nacionalizmusunkról és az ő nacionalizmusukról, főleg azonban az elővételekről az egyik és a másik oldalon. Ha már ezeknél tartunk, bizonyára jellemző, hogy a szlovákok tavalyelőtt ősszel (bizonyára a nyelvtörvénnyel összefüggésben is) a nemzetiségi kérdéseket részesítették előnyben a gazdasági és a szociális kérdések előtt (ma már ezek a hatodik helyre estek vissza, de a szlovákiai magyaroknál a második helyen szerepelnek). Bizonyára ugyanúgy nem érdektelen, hogy abban az időben a szlovákok és a magyarok viszonyát Szlovákiában még nagyobb feszültség jellemezte, mint a szlovák— cseh viszonyt, de a legérdekesebb talán az, hogy a magyarok iránti elutasító magatartást azok nyilvánították, akiknek nincs tapasztalatuk a magyar lakossággal való mindennapi kapcsolattartásból (s így könnyebben, vagyis leegyszerűsítve és egyoldalúan alakíthatták ki ellenségképüket vagy a veszélyeztetettség képzetét). Egymás mellett élni és nem bízni egymásban, ez sohasem jó, nemcsak két nemzet vagy állam szomszédi viszonyában. S a szomszédságra, vagyis az együttélésre úgyszólván történelmileg predesztináltak, arra ítéltek vagyunk. Ma ez nem csupán emberi, de politikai imperatívusz is, a mi régiónkban annál inkább, mivel a kisebbségek könynyen válhatnának a szomszéd államok és nemzetek ellenséges viszonyának előidézőivé (ma, csaknem érthetetlenül, ilyen destabilizáló, sőt detonációs ereje van kedvezőtlenül befolyásolni kölcsönös kapcsolatainkat olyan egyértelműen szakmai kérdésnek, amelyet a Bős—Nagymaros vízi erőmű képez. Ez kétségkívül egyedülálló jelenség, amely alaposabb, többek kőzött szociálpszichológiai elemzést érdemel). Ugyanis nem teljesen véletlen, hogy épp ebben a régióban kerülnek egyre erőteljesebben napvilágra olyan nacionalista programok, amelyek számítanak a kisebbségi probléma eszkalációjával. A közép-kelet-európai térség új dezintegrációja állapotában a nemzetiségi kérdéseknek (de például a határok kérdésének is) valószínűleg úgy is nagyobb súlya lesz, mint ahogy azt ma el tudjuk képzelni. Ezért minél előbb elkezdjük e kérdés diagnosztizálását, de főleg a terápiáját, annál jobb — mindnyájunk számára. Egyelőre igyekszünk meghosszabbítani az első lépést — elkezdeni a nyílt párbeszédet, s az az érzésem, hogy eközben kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást. Ha eljutunk a kölcsönős megértés, az empátia állapotába is, a mai szkepszis állapotát felválthatná a szlovákok és a magyarok kapcsolatának optimálisabb víziója. A szlovákok és a magyarok ilyen kilépése a múltból a jövőbe meggyőzhetne minket arról, hogy éppen eme empátia, kölcsönös bizalom és megértés állapotában képesek lehetnénk leküzdeni az előítételeket és a múlt hordalékainak sztereotípiáit, s vonzóvá lehetnénk nemcsak egymás, hanem a világ számára is. Kultúrny život, 1992. február 20. A MÁSODRENDŰ KISEBBSÉG Az önálló Šzlovákia és a szlovák önrendelkezés bajnokaként ismert író-újságíró dinasztia legifjabb tagja, Andrej Ferko ugyancsak a Literárny týždenník-ben, dupla oldalnyi terjedelemben Nincs szükségünk az igazságra címmel Szlovákia állam jogi helyzetével foglalkozik. Kemény bírálatban részesíti hazai politikai életünk számos képviselőjét, nem kímélve a köztársasági elnök személyét sem. Az 1989—91-es időszakot „az üresség éveinek" nevezi. „Norwellizmusnak" (new orweítism = új orwellizmus, Orwell: Állatfarm című könyvére utalva — K.T.) titulálja a csehszlovák nacionalizmust, amélyet a „benešizmus innovációjának" tart stb. Vitára ingerlő és indulatokat kiváltó írása minden bizonnyal érdeklődésre tarthat számot a hazai magyar olvasók körében is. Vannak első- és másodrendű nemzetek is. Über és unter. Ugyanígy van ez a kisebbségekkel is: van überkisebbség és unterkisebbség (= felsőbbrendű és alsóbbrendű kisebbség — K. T.). Ezekkel a kategóriákkal kell kiegészíteni az európai humanizmust és a jogrendet. Ez nincs ott és nagyon hiányzik. A másodrendű nemzeteknek és kisebbségeknek ugyanis csak papíron vannak jogaik. A másodrendű kisebbségeknek egyedüli joga van — az asszimilálódásra. Ez látható most Párkányban, ahol a másodrendű nemzet majd saját kisebbsége asszimiliciójával fizet a saját területén saját adóiból a saját tőrvényei szerint. Szükségünk van a közvetlen kapcsolatra — ENSZ-megfigyelőkre, a Prága által elutasított alkotmányszakértőkre Brüsszelből, az amerikai könyvtárakban tényekre, adatokra angol nyelven (Fehér könyvre Szlovákiáról, nemegyszer Ezer szóra), s szükségünk van hivatalosan felszólítani a legközelebbi helsinki ülését (1992 nyara). Legalább a következő három kérdésre kell rákérdeznünk a mi emberi jogaink területéről: 1. a szlovák kisebbség sorsa Magyarországon (összeköttetésbe lépni az elmagyarosítás további áldozataival: a németekkel, a románokkal, a jugoszlávokkal); 2. a szlovákok háború utáni deportációja (azok a dokumentumok, amelyeket nem ismerünk, Prágában (Beneš) és Moszkvában (Sztálin) vannak); 3. a szlovénekkel, a horvátokkal és a többi kis nemzettel rá kell kérdeznünk az önrendelkezés jogára. Egyszóval az alsóbbrendű kisebbségekhez tartozunk — a kurdok, a palesztinok, s nemrég még a horvátok és a szlovének közé sorolhatjuk magunkat. A mi jogaink alsóbbrendű jogok. A romániai németek vagy a volyni csehek genetikai anyagát megmentik, míg a mieinknek ott Magyarországon (= v Uhorsku (!) — K. T.) asszimilálódniuk kell. Kivétel nélkül. ANDREJ FERKO Literárny týždenník, 1992. febr. 8. Apu, állítólag ti, képviselők is kaptok bizonyítványt... Peter Gossányi rajza „NEMZETISÉGI KÉRDÉS NEM LÉTEZIK" EGY AMERIKAI ÚJSÁGÍRÓ AUTENTIKUS RIPORTJA SZLOVÁKIÁRÓL semmilyen összeütközéseket. „Megkérdezhetik a Matica slovenská hely i szervezetének tagjait. Az öszszes rendezvényt közösen szervezzük velük ós a Csamadokkal. A kulturális és a történelmi ünnepségeket is." Prónay urat hallgatva az az érzésem, hogy ezt a bolygót „a jóság és a szeretet tölti be" és hogy Éva sohasem kívánta meg az almát. Készségesen emeli fel a telefont s összehoz minket Elena Laurincovával a Maticából. „A Csemadokkal nem ajánlom, ott ma csak olyan extrémisták vannak, s ez eltorzítaná az objektivitást." A maticás hölgy nehezen félbeszakítható „fundamentalista" előadásában arról biztosít bennünket, hogy semmilyen konkrét találkozások a magyar nemzetiségű lakossággal nem történnek. Mind a ketten azt bizonygatják, hogy még olyan eset sem fordult elő, hogy ne akarták volna őket kiszolgálni az üzletben. Ellenkező tapasztalatait osztja meg velünk Ďurica Róbert, az újvári Csemadok tagja. A kereskedő azt mondta neki, hogy nem ért magyarul, s amikor Ďurica úr szlovákul folytatta, a kereskedő ugratni kezdte. Nem tudom, hogyan hatott ez a diszkrimináció amerikai kollégámra, de a Csemadok embere folytatta: „Ha bemegyek Érsekújvárban a városi hivatalba és magyarul szólalok meg, senki se áll velem szóba." — „Gondolod, hogy a szlovákok meg akarnak tőletek szabadulni?" Magam is elcsodálkoztam ezen a kifejezésen, de az angol „to get rid of" kifejezést máshogy nem tudom lefordítani. Az elnyomott kisebbség azonban halálos komolysággal kimondta az igent. Dunaszerdahelyen a futballisták a legérdekesebbek. Meglátogattuk hát a stadion melletti kávéházat. Az egyik labdarúgó ráadásul angolul is tudott egy keveset. „Ót percem van a számodra" — mondta hivatásosan. — „Hogyan változott meg az életed a forradalom után?" — „Tessék?" Csodálkozás váltotta fel az értetlenséget. „Sorry, sietek!" S gyorsabban elment, mint hogy Peter érkezett volna előhúzni a jegyzetfüzetét. Amikor kicsi voltam, azt mondták nekem: amilyen a kérdés, olyan a felelet. A szlovákiai futballisták többet tudnának a zsurnalisztikáról, mint az amerikai újságírók? Rimaszombatban Peter egy máAz oldal anyagát összeállította: KULCSÁR TIBOR sodik kísérletet tett. Megálltunk egy kávéra egy eléggé ellenszenves (szemmel láthatóan állami) kávéházban. A helyiségben a pincéren kívül csak egy fiatal pár volt. „Kérdezd meg, hogyan változott meg az életük a forradalom után."— „Sehogyan." Ez a válasz felkészületlenül éri az amerikai kollégát. Az amerikai olvasó ugyanis olyan választ vár, hogy nagyon. A helyzetet egy másik, magánkézben levő bár pincére menti meg: „Természetes, hogy ér• zékelem a változásokat. Különben nem vezethetnék egy ilyen céget." Közben ügyesen mixel valamilyen „drinket". „Nem, a szlovákok részéről nem érzek semmiféle elnyomást, ilyesmit nem tapasztaltam." Az UPI tudósítója elégedetten távozott. „Látod, az embereket a nemzetiségi problémák egyáltalán nem érdeklik. Az egyedüli dolog, ami nyomasztja őket, az ökonómia. Ezen az utamon megállapítottam, hogy Szlovákiában a nenzetiségi probléma de facto nem létezik." Pikáns magyar ételkülönlegességeket rendeltünk. Én csak tolmács vagyok. .Egyedülálló lehetőségem nyílt, hogy tanuljak a nyugati újságíró munkájából. MONIKA NEMČOKOVÁ Zmena, 7/92.