Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-24 / 46. szám, hétfő

RIPORT - INTERJÚ iÚJSZÓM 1992. FEBRUÁR 24. KATI, TE MAGYAR VAGY? A hetvenes évek táncházmozgalma indította útnak azt a fajta népzenei előadásmódot, amelynek egyik kiváló képviselője a dalénekes Szvorák Katalin. „Én mindig itthon vagyok itthon" - mondta egyszer roppant egyszerűséggel, s valóban, ha teheti, útba ejti Szlovákiát, hol Kassán bukkan föl, hol Pozsonyban, hol a nógrádi szülőföld tájain, hol pedig egyszerűen a rádión keresztül szól hozzánk, s nemcsak a mi vidékünk dalaival, s nemcsak egy nyelven, hanem mindig a Kárpátmedence valamennyi tájának s nyelvének hangján. Legutóbbi ittjártakor megkérdeztük tőle, miért kíséri olyan siker ezt a típusú népdalinterpretációt, a puszta hang, kevés hangszer egyszerű megszólaltatását. - Kati, hogyan foglalnád össze ennek az előadói stílusnak a lényegét? - Természetesebb, tisztább, és valahogy közelebb áll a mai fiatalokhoz, ami nagyon fontos, Sürün szerepelek gyereklemezem anyagával, sokat koncertezek templomokban új dalaimmal, a Jelenti magát a Jézusciklussal, mindenütt azt tapasztalom, hogy erre a hangra áhítoznak az emberek. Szükségük van a póz nélküli népzenére. Ugyanis a vidék már majdnem elfelejtette, vissza kellett adni neki ezt a zenét. - Honnan veszed, hol és hogyan gyűjtőd dalaidat? - Diákként több időm volt a gyűjtésre, most a két gyerek mellett nehezebb, pedig állítom, hogy viszsza kell menni azokhoz a nótafákhoz, ahol már egyszer jártunk, mert az a tapasztalatom, hogy az évek során új dalok, új strófák jutnak az emberek eszébe, amelyek a pillanatnyi lázas lelkiállapotban, gyűjtéskor esetleg megbújnak az emlékezetben. Nagyon szeretem a Zobor vidéki gyűjtéseket. Az ottani dalanyag annyira benne él az emberekben! Felemelő hagyományként. A múltkor a zoboralji asszonyokkal találkoztam. Hálásak voltak, hogy a dalaikat énekelem, hogy viszonthallják őket a rádióból. Megerősödik bennük a hit, hogy óriási kincsek birtokában vannak. S talán rádöbbennek arra is, hogy tovább kell adni az unokáknak, amire, fájó, kevés a példa. Katasztrófának tartom, hogy a.fiatalok alig ismerik nagyanyáik nyelvét, dalait Magnóra gyűjtök, otthon összeválogatom és megtanulom a dalokat. Ráérzek az előadásmód eredetiségére, ahogy teljesen póz nélkül, természetesen adják elő. Egy balladát rezzenéstelen arccal énekelnek, annyira, hogy az embernek a hideg futkos a hátán. Mintha nem lenne közük ahhoz, amiről előadnak, pedig pont az ellenkezője iqaz. És ettől jön létre az előadás feszültsége. Sose felejtem el,, A megbetegült Szabó Kata" balladáját, amelyet nagyon szeretek, egy súlyosan beteg asszony énekelte el nekem, s miközben előadta, egészen kipirult, felélénkült, szinte erőt adott neki a dal, a tulajdon éneklése. Megható volt. - Meg vagyok győződve róla, hogy a te műfajodnak is vannak gondjai, buktatói. Elmondanád, hol kelne el a segítség? - Egyre-másra szűkülnek a lehetőségek. A rádió átcsoportosítja mü•sorait, s ez nem kedvez a népzenei adásoknak. Az „Énekszóval-muzsikával" más adóhoz került és csupán kéthetente sugározzák. A módosítás után kisebb a szórása a határokon túli magyar hallgatóság felé, mivel a Petőfi-adón szólal meg ezután. Csíkban például csak a Kossuth rádiót tudják fogni. A művelődési házakat is nehéz megtölteni közönséggel. Az emberek egyre fásultabbak, színházba és ilyen előadásokra kevesebben mennek el. Viszont nagyon örülök a templomi fellépéseimnek, mert oda bejönnek az emberek. A pap meghirdeti a koncertet és az emberek örömmel eljönnek. Utóbbi lemezem anyaga amúgy is legjobban templomban érvényesül, a művelődési házakban szinte meghal Ezzel a műsorral karácsony előtt sürün jártam a templomokat, húsvétkor a Győr környéki templomokban hangversenyezek majd. - Biztosan nem én vagyok az első, aki megkérdeztem, hogyan rendezted el a lelkiismereteddel, hogy el tudtál menni itthonról... - Nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez, és mégis. De meg tudom magyarázni. Annak idején én még nagyon egyedül voltam a műfajommal. Ma már itt is jobb a helyzete a zenészeknek, előadóművészeknek. Nyitva a határ, jöhetnek-mehetnek. Korábban ez nem igy volt. Mikor megnyertem a Repülj pávát, utáPrikler László felvétele na több lehetőségem lett ide jönni, itt is elfogadtatni magam, mint ha itt kellett volna megküszködnöm, esetleg hiábavalóan, az elismerésért. Odaát kellett elismertetnem magam, hogy itt is teljesen elfogadjanak. Most egy Budapest közeli csöndes falucskában élek, ahol történetesen nagy számban laknak szlovákok. - Külföldön milyen az érdeklődés a magyar népzene iránt? - Nagyon szeretik mindenfelé. Számukra egzotikus, de ez kölcsönös, hiszen mi sem ismerjük, mondjuk az ír népdalokat. Van mit tennünk itt, a szűkebb környezetben is, a helyes tájékozódásért: most éppen Bécsben jártunk a Zeneművészeti Főiskola népzenei tanszékén előadni, és ott bizony szinte azt sem udták, merre van Kolozsvár, merre Nagyszombat. De becsülöm az érdeklődésüket, a nyitottságukat. - A zenében sok olyan közös vonás van, ami összekapcsol bennünket, itt, ebben a térségben. Tudom, rögeszméd ez a közös dallamkincs, szinte nincs fellépésed, ahol ne énekelnél valamelyik szomszédos nép nyelvén is. - A Kárpát-medencében sok dallam járja, melynek eredetét ma már nehéz kibogozni. Ezek a dallamok vándoroltak és gazdagították egyegy nép kultúráját. Nagyon szeretnék szlovákul is előadni egyszer. A közös dolgokat énekelném el nekik, tiszta szlovák környezetben, hogy ott is érezzék az összetartozást. Ezért a rögeszmémért, olykor úgy érzem, mintha neheztelnének is rám. Nem vagyok én magyar, nem igazán hallom szokszor, hanem csak határokon túli. Pedig én érzékenyen vagyok magyar, valami olyan többlettel, amiről sokaknak fogalmuk sincs az anyaországban, mert bennem és bennünk itt mindenfelé, van egyfajta tolerancia, elfogadáskészség a másikféle iránt. Mi, kisebbségben élők, könnyebben tudjuk megérteni a másik nemzethez tartozót, ez nekünk erősségünk, s van, aki ezt nem tudja érzékelni. Nemegyszer föl teszik nekem a kérdést: „Mondd, Kati, te igazán magyar vagy?" Alaposan elgondolkodtam a dolgon és úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy én Kárpátmedencei vagyok. Új lemezem, amely ha lesz, hiszen tervét most dédelgetem magamban, megint erről fog szólni, ezekről a dalokról, amelyek elindultak egyszer, s vándoroltak, vándorolnak, most általam is. BROGYÁNYI JUDIT AZ UTOLSÓ SZÁLKÁI HENTES Az Ipoly menti Szalkának valóban a főtér a szíve. Ott található a községi hivatal, a posta, ott sorakoznak az üzletek, butikok, és ott van persze a kocsma is. A boltok sorában szerényen húzódik meg egy kis hentesüzlet, Valasek István üzlete. Nem akármilyen boltocskáról van pedig szó, hiszen a tulajdonos ősei már 250 évvel ezelőtt is hentesekként szolgálták a falu lakóit. A történet úgy kezdődött, hogy a községben, ahol akkoriban a szolgabírói hivatal is székelt, nem volt hentes. A szolgabíró hozatott hát egyet. így került a Valasek család Pukanecről (Bakabányáról) Szalkára. Az ősök még szlovákok voltak, de az utódok már magyaroknak vallották magukat. Valasekék otthonra találtak, a falu hentese attól fogva mindig a Valasek családból került ki Apáról fiúra szállt a mesterség, s vele együtt a hírnév is. Mert híres hentesek voltak a szálkái hentesek, közel s távol ismerték őket. A századfordulón már nemcsak vágóhíd és üzlet, hanem vendéglő is kapcsolódott a Valasek névhez. 1905-ben képes levelezőlap is készült a vendéglőről, amely akkoriban már a falu nevezetességei közé számított. - Hát bizony, akár hétköznap, akár ünnepnap, édesanyámnak mindig akadt munkája - kezdi viszszaemlékezéseit a jelenlegi tulajdonos, Valasek István. - Vasárnap még alig fejeztük be az ebédet, már ott voltak az első vendégek a faluból. Vásárok, búcsúk, ünnepek alkalmával mindig tele volt a veranda (a tulajdonképpeni éttermi rész) és az ivó. A ház előtt álló fákhoz kötötték a vendégek a lovaikat, és mig ők a vendéglőben felfrissültek, addig a lovak is megpihentek és erőre kaptak. Mivelhogy édesanyám híresen jó szakácsnő volt (marhapörköltjének senki sem tudott ellenállni), lakodalmakat is rendeztek nálunk. Erre a célra is akadt megfelelő helyiség, ahol egyébként táncmulatságokat is gyakran szerveztek. Fogadórésze ugyan nem volt a vendéglőnek, de mulatságok, lakodalmak alkalmával a messziről jött vendégnek szállást is tudtak biztosítani. Jól ment az üzlet, jól a vendéglő is, de jó helyen is volt, hiszen Szálkán keresztül vezetett az út Magyarországra, erre jártak a vásárok alkalmával a kereskedők is. Édesapám is sokat járt Zselízre, Lévára, Hontnémetire, Korponára marhát, disznót, lovat venni. Igazi üzletember volt. Egy alkalmazottja volt, egy amolyan mindenese, de bírta, győzte a munkát. így ment egészen 1949-ig, amikor is államosították az üzletet, magyarán elvették. Apám, a Jednota fogyasztási szövetkezet alkalmazottjaként maradhatott ugyan - de már nem sokáig. 1953-ban végleg kirakták. Akkoriban folyt errefelé a szövetkezetesítés, s apám megtagadta, hogy lovait - ingyen - átadja a szövetkezetnek. Ezért mennie kellett. Azután már csak vevőként léphette át saját boltja küszöbét. Egyetlen fiúként énrám maradt, hogy folytassam a családi hagyományt, de nekem nem nagyon fűlt hozzá a fogam. Inkább autószerelő szerettem volna lenni. Végül nem az én akaratom döntött. 1953-ban beálltam hentesinasnak Pozsonyba. 1954-ben szabadultam. Párkányban, a húsfeldolgozó üzemben kezdtem el dolgozni. A katonai szolgálat letöltése után Komáromba kerültem, de akkor már nagyon vágytam haza. Untam a kimerítő ingázást, hosszú volt az egyheti távollét a családtól. 1971 szeptemberében végre visszajöhettem Szalkára, s átvehettem a hentesüzlet irányítását. Üzletvezetőként dolgoztam 1991. január 15.-ig, amikor is a kisprivatizáció keretében visszakaptam az üzletet és a vágóhidat a vendéglő épületével együtt. Azóta a magam ura vagyok. Valasek István nem titkolt elégedettséggel vezet végig „birodalmán". Az üzlet maga aprócska, de ragyog a tisztaságtól, s van benne minden, ,,mi szem-szájnak ingere". - Ez a pult - simítja végig a márványlapot - már a nagyapámat is szolgálta. Több mint száz éves. Csak ez maradt meg a régi bolt berendezéséből. E pult mögül dobták ki apámat, s most e pult mögé kerültem én. Szegény apám, amikor valami üzleti ügyben el kellett utaznom, s öt kértem meg, hogy helyettesítsen, szinte lázban égett. Korán reggel fölkelt, alaposan megmosdott, hajat mosott, megborotválkozott, rendbe hozta a bajszát, lenyírta a körmeit és kefével tisztára dörzsölte. Tiszta inget, nadrágot, fehér kötényt kötött. Neki az a nap ünnep volt. A vágóhíd a bolt mögött található. Látszik, hogy évtizedek óta nem használták. Az egykori felszerelésből már csak a zsír kiolvasztására használt hatalmas üst maradt és a csörlő, amire bontás előtt az állatot felhúzták. A füstölő még működik. - A falubeliek részére szoktam benne húst, kolbászt, szalonnát füstölni - magyarázza a mester. - Itt ragadt rám apámról a mesterség. Tőle tanultam meg azt is, hogy az állatok ugyan arra vannak, hogy levágjuk és a húsukat megegyük, de még a vágóhídon sem szabad őket kínozni, fölösleges fájdalmat okozni nekik. Gyorsan és pontosan - ez a jó ölő titka. Az udvar másik végében áll az egykori vendéglő épülete. A verandán, ahol valamikor megterített asztal várta az érkezőket, most hordókat tárolnak. A konyhában, ahol Valasekné híres marhapörköltjei készültek, csak a régi tűzhely maradt meg. Az ivót az idők folyamán kettérekesztették, s a falon túli rész az illatszerbolt raktárhelyiségeként szolgál. A többi helyiségben is üresség és áporodott levegő fogadja az érkezőt. - Felújítani? - néz rám csodálkozva Valasek mester. - Ugyan miből? - A vágóhidat ki kellene csempéztetni, hideg-, melegvizet bevezetni, zuhanyozót, öltözőt építeni, mert a közegészségügyi egyébként nem engedné üzemeltetni. Aztán új hűtőházat, felszerelést venni - még százezer korona is kevés lenne! A vendéglőt meg egymillió koronáért sem tudnám helyrehozni. Hiszen látja, milyen állapotban van! Kívülről, belülről tataroztatni kellene, a tetőt felújítani, a vizet bevezetni, a fűtést megoldani... S hol vannak akkor még az üzemeltetés költségei? Meg aztán... Minek? Kinek? Az én fiam már nem fog beállni hentesnek, Párkányban dolgozik mint szociáljogász a körzeti hivatalban. Mi ketten a feleségemmel meg már nem győznénk. Én azzal is elégedett vagyok, hogy visszakaptam, ami a családomé volt. Van még egynéhány évem a nyugdíjig, addig elbogarászok vele, aztán majd lesz valahogy - mondja a régi szálkái hentesmesterek utolsó utódja, és ráteszi a lakatot a kis bolt rácsos ajtajára. S. FORGON SZILVIA KASSAI CÉHEMLÉKEK A Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményéből A kassai céhek emlékei címen kiállítást nyitottak a miskolci Herman Ottó Múzeumban. Dr. Polák Róberttől, a Kelet-szlovákiai Múzeum történelmi osztályának munkatársától, a kiállítás rendezőjétől kérdezzük: milyen előzményei vannak ennek a bemutatkozási lehetőségnek? - Múzeumunknak az ungvári, cottbusi, krosnói és miskolci múzeummal az utóbbi évtizedekben is voltak hivatalos kapcsolatai, de amióta Kelet-Európa országaiban megtörtént a rendszerváltás, a kapcsolatunk - és főleg a szakmai vonalon történő együttműködésünk - jobban elmélyült és sokrétűbbé vált. Miskolci kollégáinkkal tavaly például a Bodrogköz magyarországi és szlovákiai részein közös terepkutatást végeztünk, megjelölvén, hogy hol lenne feltétlenül érdemes régészeti ásatásokat végezni. Meg kell említenem azt is, hogy a múlt évben a miskolci múzeumnak a Borsod-AbaújZemplén megyei bronzkori leleteket bemutató kassai kiállítása nemcsak a szakmabeliek szűkebb körében, hanem a régészet iránt érdeklődök szélesebb táborában is nagy figyelmet ébresztett, és jó visszhangot váltott ki. A céhemlékeket bemutató kiállításunkkal most elsősorban ezt szeretnénk viszonozni. - Miért éppen a céhekre esett a választásuk? - Azért, mert a történelmi Magyarországon hosszú évszázadokon át Buda és Pozsony mellett a kézművesek legjelentősebb központja Kassán, a szabad királyi városban volt - és szerencsére mindmáig számos eredeti írott és tárgyi dokumentumot sikerült megőriznünk, néhány új lelet is előkerült, úgyhogy ezt mindenképpen érdemes a ma emberével is megismertetni. A témakör különben nagyon széles, de úgy érezzük - ha dióhéjban is - azért sikerült egy hiteles és átfogó képet nyújtani a kassai céhekről. Kiállításunknak külön értéke, hogy számos eredeti - magyar, latin, német nyelven írt - céhdokumentumot: céhkönyveket, szabályzatokat, születési, házassági, felszabadító és mesterleveleket, díszes céhládákat, céhbehívó ládákat, pecsétnyomókat, céhedényeket stb. sorakoztattunk fel. - A legrégebbi eredeti kassai céhlevél is látható a tárlaton? - Hogy melyik volt az első kassai céh, arról egyelőre nincsenek pontos adataink, viszont a kassai levéltárban őriznek egy 1448. szeptember 12-én keltezett német okiratot, mely arra hivatkozik, hogy 1307ben a városban már működött a szűcsök céhe. Ezt az eredeti okiratot ugyan nem állítottuk ki, de a XV. századtól kezdődően már több eredeti dokumentum látható, például a szíjgyártók céhének 1470-ből származó, pergamenre irt szabályzata, a mészárosok articulusa 1481-ból, a nyereggyártók pecsétnyomója 1588-ból, a kovácsok céhének aranyozott mesterjelekkel ellátott termékei: ácsfejszék, csákányok, kalapácsok, melyek csak 1942ben a Malom-ároki leletekkel kerültek elö, ugyanakkor még gasztronómiai szempontból is roppant érdekes a magyar szabók céhének mesterebéd-leírása - és sorolhatnám tovább. Jóllehet még azt kell kiemelnem, hogy a mi anyagunkat kellő érzékkel jól kiegészítették a miskolci céhek bizonyos dokumentációival, melyek a Herman Ottó Múzeum gyűjteményéből valók. - Európában a céhek megszüntetése az 1789-es francia forradalomhoz kötődik. Ezután az ipar fejlődése és a kereskedelem fokozatosan már másfajta társulatokat követelt meg. Kassán mikor szűntek meg a céhek? - Magyarországon az 1872-ben elfogadott VIII. törvénycikk törölte el a céheket, s állított fel helyükbe az ipartárslilat szervezetét. Kassán ez 1885. november 1-én alakult meg. A mészárosok ládáját az utolsó céhmester, Davidkó István 1886-ban adta át a múzeumnak. - Elégedett a miskolci kiállitás fogadtatásával? -A tárlat március végéig tekinthető meg, és a visszhanggal nagyon is elégedettek vagyunk. Még Nagykanizsáról is felkerestek muzeológusok és kérték: tegyük lehetővé, hogy náluk is bemutatásra kerüljön ez az anyag. SZASZÁK GYÖRGY