Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-24 / 46. szám, hétfő

1992. FEBRUÁR 24. ÚJ SZÓ. HAZAI KÖRKÉP 4 ÉVFORDULÓ AZ AMERIKA HANGJA 1942. február 24-én kezdte meg adásait az Amerika Hangja, az Egyesült Államok hivatalos rádióállomása, egyebek között magyar nyelven is. Hallgatásáért, a mi tájainkon, a kezdetektől fogva legalább üldöztetés, rendőri nyomorgattatás járt, néhány, 1945 után esztendőt leszámítva. Tisóék, Horthyék, Gottwald, Rákosi, Novotný, Husák, Kádár - egyikük sem szerette ezt az adót, noha rendszeresen figyelték az adások tartalmát. A fontosabb szövegek mindig odakerültek a „főnökök" íróasztalára, hogy ismerjék az „ellenség" véleményét. Paradox helyzet volt ez, hiszen közvetett módon élénkebben reagált a diktatúra véleményükre, mint saját hivatalos sajtójára. Az Amerika Hangja abból a kormányzati felismerésből született, hogy az Egyesült Államok számára a II. világháború megpróbáltatásai idején, valamint a szigorú és enyhülő hidegháború körülményei közepette nem lehet közömbös a világközvélemény, tehát el kellett érni, hogy hiteles forrásokból ismerhessék meg az USA véleményét azok is, akik egyéb hírközlő forrásoktól el voltak zárva. Ez a feladat egyszersmind meghatározta a rádióállomás hangvételét. Hiszen az objektivitásáról híres angol BBC húvös távolságtartással szólt akár a nagy-britanniai eseményekről is, a müncheni székhelyű, de egy egyesült államokbeli alapítvány pénzén üzemeltetett Szabad Európa pedig eleve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a volt szocialista országok állampolgárait saját belső helyzetükről is tájékoztassa. A Szabad Európa főleg politikai emigránsokat foglalkoztatott. Az Amerika Hangja azonban hivatalos és nem magántársaság volt és maradt. Egyébként jellegzetessége a gyorsaság, a tömörség, a megbízhatóság. Immár 50. éve. Magyarul már a Kossuth Rádió URH-sávján is fogható. (bit) A GERGELY-NAPTÁR Éppen 410 évvel ezelőtt, 1582. február 24-én adta ki XIII. Gergely pápa Inter gravissimus néven azt a bullát, amelyben elrendelte az új naptár bevezetését. Addig, az egész középkoron át a Julius Ceasar-féle ún Julianus-idöszámítás volt használatban, amely azon alapult, hogy az év 365 1/4 napból áll. Ez a felfogás azonban téves, mert az év pontosan számítva 365 nap, 5 óra, 48 perc és 48 másodpercből áll. így a Julianus-idöszámítás minden évet 11 perc és 12 másodperccel hoszszabbnak vett. Ez az eltérés eredményezte, hogy a különbség 400 év alatt kb. 3 napra nőtt, s 1582-ig összesen 10 napot tett ki. Ennyivel maradt el a Julianus-naptár a valódi időponttól. Ezért rendelte el XIII. Gergely pápa 1582-ben az új naptárnak, a stilus novus-nak a bevezetését. A rendelet szerint a 10 napnyi különbség eltüntetésére azon év október 4-e után mindjárt október 15ét írtak. A napok elnevezése érdekes módon nem akadályozta a kihagyást, mert október 4-e csütörtökre, október 15-e pedig péntekre esett. Továbbá az időszámítás eltolódását a jövőben megelőzendő, a százas évek közül csak azok lesznek szökőévek, amelyek 400-al maradék nélkül oszthatók, igy minden 400 évben elmarad három szökőnap, tehát nem jön létre a 3 napnyi eltolódás. A Gergely-féle naptár megreformálására több kísérlet született. Világnaptár néven próbálnak egységes naptárt bevezetni. Eddig sikertelenül. A Gergely-naptár bevezetése sem ment könnyen. Magyarországon csak 1588-ban született törvény a bevezetésére, de sok helyen még a 17. század elején is használták. V. S. Illllllllllllllllllllllllllllll KINÉL AZ IGAZSÁG, MÁTYÁS? B§£LEX Az utóbbi napokban igencsak fölkavarta a közvéleményt egy pozsonyi műemléképület esete. Vitázik róla a sajtó és vitába keverednek a tévé képernyőjén miniszterek, jogászok, közgazdászok. Pedig egyáltalán nem vitás kérdésről van szó. Legalábbis jogi értelemben nem. Az történt ugyanis, hogy a vagyoni sérelmek mérsékléséről szóló 403/1990-es törvény értelmében egykori tulajdonosok visszakövetelik Pozsony egyik régi belvárosi épületét. A háztömböt 1960-ban vette el tőlük az állam. A jogosultak most készek visszafizetni az egykor meg-i állapított, aránytalanul csekély ellenértéket. Az igény jogos tehát, nem is ezzel van gond. Az okoz viszonylag nagy hullámverést a kedélyek tájékán, hogy az épület, amelyikről szó esik, nem más, mint az Academia Istropolitana egykori hajléka, ma műemlék, s egyben a szlovák színház- és filmművészeti főiskola otthona. A Ventúr utcai palota, pontosabban több épületből álló komplexum, mely a tágas udvar köré csoportosul, nehéz pénzekért és hosszú éveken át épült újjá, hogy részben eredeti pompában, korszerű belső architektúrával szolgáljon a színész- és rendezőképzésnek. Tévedés ne essék, az alapítástól idestova ötszázhuszonhét esztendő telt el, s a térség Mátyás alapította első egyeteme igazságos királyunk halála után lassan elsorvadt, így az épület különféle célokat szolgált az évszázadok folyamán. Volt lakóház, székelt benne pénzverde, sőt századunkban gőzmosoda is működött az egyik utcai épület földszintjén, műhelyeivel együtt. A most jogosan jelentkező tulajdonosoknak semmi közük tehát az alapitóhoz, netán az Academia Istropolitana vezetésével megbízott esztergomi érsekhez, Vitéz Jánoshoz. A Fajnor, Wollmann, Kincl és Kleinert család érvényes 1941-ből származó adásvételi szerződéssel - melyen ott szerepel, hogy a szlovák állam árja származá(Méry Gábor felvétele) sú állampolgárai - igazolta a visszaigénylés jogosságát. A törvény értelmében az állam köteles visszaszolgáltatni az ingatlant. Annak ellenére, hogy több mint tizenhat millió koronát költött az épületkomplexum rendbehozatalára. Hanem a közvélemény fölhördült Bizonyára attól a reális félelem táplálta gondolattól, hogy ezek a falak, amelyek eredeti rendeltetése oly nemes célt szolgált, s amelyek most újfent e kiváló rendeltetéssel - az ifjúság nevelésével - büszkélkedhetnek, ez a csodálatos, reneszánsz eredetű épület egyik napról a másikra esetleg gőgös nyugati pénzes turisták szállodája, netán sznob újgazdagék dölyfös úrhatnámságát igazoló luxuslakásaivá változhat át. Egy műemlék! De hát miért is ne? A kérdés fölvetése így demagóg, úgy viszont már helyénvaló, hogy egy műemlék végső soron legyen az állam, vagyis a köz tulajdona, a köz kincse, mindenki számára hozzáférhetően. Nincs az ingatlan kiadása ellen hivatkozási alapja sem a kulturális miniszternek, sem oktatásügyi kollégájának. A privatizációs miniszter számára is egyértelmű a 403-as törvény betűje. A főiskola rektora szomorúan jegyzi meg, mennyi műemlék, régi becses épület pusztulását volt kénytelen végignézni az utóbbi évtizedekben, itt, Pozsonyban. A főpolgármester első helyettese, a város történelmének jó ismerője arról nyilatkozik, hogy hiszen ezek a falak már régen nem azok a falak, utóvégre sorozatos átalakítások után került visszaállításra az eredetileg reneszánsz homlokzat. Mátyás király bizonyára találna kiváló, bölcs vagy tréfás mondást a megoldásra, kivált mert róla tudnivaló, hogy a leghíresebb építészekkel győztesként vetekedhetett volna a paloták pompájának és kényelmes beosztásának dolgaiban. De hát Mátyásnak érzéke volt hozzá, s gyönyörködni is tudott a paloták szépségében. Talán ha a tövényt megszavazó képviselő urakban is lett volna valamennyi ragaszkodás a múlthoz, valamennyi érzék a régi szép épületekben való gyönyörködés iránt, talán akkor elejét vehették volna a polémiának, aképpen, hogy kivételt kérnek az említett törvényben a műemlékeknek. De talán nincs veszve minden. Még van remény, minthogy a törvény módosításával megoldható lenne az Academia Istropolitana sorsa. Prágában például akadt hasonló precedens, mire a Cseh Nemzeti Tanács idejében közbeavatkozott, s törvénymódosítással akadályozta meg a Karolínum magánkézbe kerülését. Ki tudja az SZNT-beli honatyákat érinti-e olyan szívközeibői Korvin Mátyás egykori egyetemének épülete, hogy ne adják butikosok, bártulajdonosok, egyéb kaszinós vállalkozók kezébe maradék műemlékeink egyik díszes palotáját!? Mert mint Horatius mondá: ..Közjó önzéssel, s a profánnal szent ne vegyüljön." (brogyányi) AZ 1946-OS TÜNET A bársonyos forradalom óta több nemzeti érzelmű történész tollából is olvashattunk tanulmányt arról, hogy az 1948-as februári győzelmet voltaképpen csak a csehek készítették elő, hiszen a 46-os választásokon a történelmi országrészekben diadalmaskodott Gottwald pártja, míg Szlovákiában a kommunisták vereséget szenvedtek. Nyilvánvaló, hogy a csehek választási magatartásában az első köztársaság szövetségi politikájának kudarca, a szovjet hadsereg jelenléte-közelsége nagy szerepet játszott, de valószínűleg annak sem volt ennél sokkal kisebb a szerepe, hogy már a választások előtt olyan hangulat lett úrrá Csehországban, ami a szó szoros értelmében lebénította a választópolgárt, de a kommunistákkal szemben álló politikusok nagy részét is. Kész ténynek fogadták el a kommunisták győzelmét. íme, most más körülmények között ugyan, de szinte ugyanazzal a képlettel ismétli magát a történelem. Csak Csehország helyett, ezúttal Szlovákia a színhely, s a kommunisták helyett ezúttal a nacionalizmust kell behelyettesíteni a képletbe. A sajtó, a rádió, a televízió, valamennyi utcasarki Hyde-park hangulata azt sugallja, hogy Vladimír Mečiar pártjának, a környező pártoknak a győzelme kész és kétségbevonhatatlan tény. A társadalomlélektan elmélyültebb művelőinek nem kell magukat túlságosan megerőltetniük, hogy bebizonyítsák: az egyszerű választópolgár nem szívesen áll az eleve vesztesnek kikiáltott fél mellé. No, de egyelőre még ne a kisemberről, az egyszerű választópolgárról mondjunk véleményt, hiszen csaknem négy hónap van hátra a választásokig. Ellenben vegyük szemügyre a szlovákiai politikusokat, a szlovák politikai palettán mozgó főszereplőket. Hallatlan nyüzsgésnek, példátlan értékű megfutamodásoknak, parlamenti átüléseknek lehetünk szemtanúi A jelenséget - úgy vélem - nyugodtan nevezhetjük 1946-os tünetnek. Ferdinand Peroutka cseh publicista korabeli írásait olvasva a szó szoros értelmében megdöbben az ember, hogy mennyire nincs új a nap alatt. Akkor a kommunista párt játszotta el az egész politikai struktúrát megbúvölő kígyó szerepét, most pedig nemzeti gondolattól áthatott hazafias szlovák politikusok ugyanezt. Senki sem szeretne közülük a vesztesek oldalára kerülni. Ha kajánkodni szeretnék, azt írnám, hogy a képviselőknek, a minisztereknek, a bársonyszékre ácsingózóknak túlságosan ízlik a hatalom. Azért mégis van némi különbség az 1946-os helyzet s a jelenlegi között. Nem hiszem, hogy az egyszerű választópolgárok többsége fölött nyomtalanul suhant végig az utóbbi fél évszázad. Valamit azért csak tanultunk! Azt azért észrevettük, hogy a kommunizmus sem bizonyult alkalmasnak, sem kemény formában, sem peresztrojkásan a társadalmat feszegető nagy kérdések megoldására! Csak rádöbbent az emberek jelentős része, hogy mit jelentene a tervgazdaság nacionalista alapokon való visszacsempészése! Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem vette észre, lehet, hogy nem döbbent rá, mert a levitézlett rendszer nálunk anélkül omlott össze, hogy elérte volna azt az abszolút mélypontot, amit a Szovjetunióban, Romániában vagy Albániában elért. Nálunk a bányász még szappannal mosakszik műszak után, nem úgy, mint Donyeckban, ahol a tisztálkodás homok segítségével történik. Nálunk még nem vezették be a kenyérjegyet, nálunk még nem találnak naponta éhenhaltakat a pályaudvarokon. Sokszor az az ember benyomása, hogy a rendszer múködőképtelenségét csak akkor hinnénk el igazán, ha odáig süllyednénk, hogy a bányász homokot használna szappan helyett, ha nálunk is árufedezet nélküli élelmiszerjegyet vezetnének be, és ha itt is éhenhaltakat szednének össze a városokban. Egyelőre főképp a nagypolitikában tapasztalhatók nálunk az 1946-os szindróma megnyilvánulásai. Politikusaink nagy része a letűnt rendszer által előidézett szegénység miatti elégedetlenségen élősködik, mégpedig úgy, hogy visszaél az egyszerű emberek nemzeti érzésével. Az ilyen élősködés megnyilvánulásai újabban a Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselőinek körében is tapasztalhatók. A Szlovák Nemzeti Tanács hétfői ülésén elválik, mennyire vált a szlovák törvényhozásban járvánnyá ez a kór. Ha a törvényhozók többsége csődöt mond, már csak abban bízhatunk, hogy a júniusi választásokon a szavazópolgárok milliói bölcsebbnek bizonyulnak a politikusoknál. TÓTH MIHÁLY MÁSOK ÍRTÁK A SZABADSÁG ES A MÚLT Amikor 1991. októberében a parlament megszavazta az úgynevezett lusztrációs törvényt, egy rövid cikket írtam, amely valószínűleg a mai napig az egyik íróasztal fiókjának mélyén hever. Barátaim közül sokan támogatták a törvényt, így feladtam fenntartásaimat, és abban bíztam, hogy már nem kell visszatérnem a kérdéshez. Néhány nappal ezelőtt azonban elszégyelltem magam: munkahelyemen végbementek a feddhetetlenségi vizsgálatok és én megborzadva vettem tudomásul, hogy országunkat ismét a félelem és a zsarolás uralja. Az egyik kollégám fennakadt a rostán: kisült, hogy két hónapon keresztül a titkos együttműködés jelöltjeként tartották nyilván. Hogyan és kinek bizonyítsa, hogy az együttműködést a ránehezedő nyomás ellenére visszautasította? Egy másik munkatársam, aki végül megúszta a dolgot, ijedten magyarázta, hogy az ŠtB milyen sokszor hallgatta őt ki, miután nyíltan elmondta a véleményét a Charta '77-ről és emiatt elbocsátották öt. Attól félt, hogy a titokzatos levéltárak mélyén esetleg találhatnak róla valamit. Megfigyeltem, mennyire féltek azok, akik valamikor bátran elmondták bírálatukat és így az államapparátus zsarolásának tárgyává válhattak. Nyugodtabbak voltak, akik annak idején és ma is hallgatnak. Tavaly októberben, a demokratikus országokban elismert emberi jogokból kiindulva, bíráltam a lusztrációs törvényt. A demokratikus országokban ugyanis azt tartják, hogy először be kell bizonyítani a bűnösséget és csak azután szabad ítélkezni. Az alkotmány és az állam egyik fő céljának minden állampolgár szabadsága és méltósága védelmének kell lennie. A vitákban baloldalinak minősítettek, és a védekezésem - miszerint én még a szakszervezetnek sem voltam a tagja - eredménytelen maradt. Megértettem: a feddhetetlenségi törvény azt jelzi, hogy valahol a dolgok legmélyén törés állt be, lemondtunk a demokratikus jövő reményéről. Minden forradalomnak szakítania kell a múlttal. Ma mindent újjal kell pótolni, még akkor is, ha ez nagy nehézségekbe ütközik. így aztán megtörténik, hogy az új emberek hasonlóan cselekednek mint a régiek, mivel képtelenek másképp cselekedni. Minden sarok mögül a saját múltunk les ránk, és hirtelen mindennél fontosabbá vált a jogosan gyűlölt múlt igazságos megbüntetése. Közben megfeledkezünk arról, hogy a távolodó múltat büntetendő, vak gyűlölettel hasonló helyzetet teremtünk, mivel megsemmisítjük a szabadságot, sárba tiporjuk felebarátaink jogait és méltóságát. Anélkül, hogy tudatosítanánk - az ŠtB nyilvántartásaiból - ismét kísért a múlt. Ez a félelem légköréi teremti, megalázkodva kérvényezzük, hogy bizonyítsák „alkalmasságunkat". Mindez hatalmába kerítette az államhatalmat Megzsarolhatnak bennünket azzal az állítással, hogy ismerik múltunkat; és mi talán sohasem tudjuk meg, mit hoztak fel ellenünk, megfelel-e ez a valóságnak, vagy pedig csak a leküzdött múlt koholmányáról van szó... Mint a demokratikus Csehszlovákia áliiKjS A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul) 1014/91 Szitás Lajos, 1921. VI. 14., Jóka (Ivanovo) 1015/91 Szentési Béla, 1914. II. 3., meghalt, Eperjes (Szovjetunió) 1016/91 Szabó Béla, 1928. II 29., Mucsiny (Szverdlovszk) 1039/91 Sušina Ján, 1926. IV. 29., eltűnt (Folytatjuk) lampolgára tiltakozom az ilyen gyakorlat ellen. Követelem, álljon minden állampolgár jogában megismerni iratait (hangsúlyozom, a sajátjait és nem másokét). A titkosrendőrség nyilvántartása illegális módon (zsarolással, törvényellenes lehallgatással stb.) szerzett információkat tartalmaz. E dokumentumokat csakis azoknak az állampolgároknak szabad átadni, akikre az állitások vonatkoznak, és ezekből minden nevet úgy kell törölni, hogy senki sem élhessen velük vissza. Az ügyész engedélye alapján csakis a bíróságnak szabadna hozzájutnia az ŠtBkötegekben szereplő információkhoz, amennyiben erre szükség van bűncselekmények kivizsgálásához. Ha valamilyen oknál fogva az információkat nem kaphatják meg azok az emberek, akikre vonatkoznak, az iratokat le kell pecsételni a jövő történészei számára, vagy pedig meg kell semmisíteni. A dicstelen múltunkból származó dokumentumok bármilyen más irányú felhasználását - a múlt megnyilvánulásának tekintem. VÁCLAV TROJAN, a Helsinki Bizottság emberjogi szekciójának elnöke (Lidové noviny)