Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-20 / 43. szám, csütörtök

RIPORT IÚJSZÓM 1992. FEBRUÁR 20. A JUHÁSZNAK JOL MEGY DOLGA...(?) Sokunk által ismert a népdal, melynek első sorát a cimben idéztem. Ám az állítás ma már sajnos nem állja meg a helyét. Hogy miért? Azt a juhtenyésztők tudják a legjob• ban. Gömörben például, ahol az állattartásnak mindig fontos részét képezte a juhtenyésztés, s ahol generációk sora űzte ezt a mesterséget, egyre kevesebben vannak, akik juhászkodásra vállalkoznának. Pedig egykor sokan irigyelték a juhászok szabadságát, függetlenségét és viszonylagoá

1 jómódját. Ma már nincs . mit irigyelni. A juhászat múltjáról a kilencvenéves Árvái Mihály, jelenéről a negyvenes éveinek derekán járó Görgei László mesél. Mindketten Káiosán, a Tornaijától tízegynéhány kilométerre lévő kisközségben élnek. Árvái Mihály az egykori híres gömöri juhászok egyik még élő képviselője. Régi juhászcsaládból származik. S noha már negyven éve is van, hogy juhokkal járta a határt, emlékezetében ma is elevenen él az idő, mikor ő még fiatal juhász volt. - A jó juhásznak mindig jó volt. A rossz meg kínlódott. Nekem hál' Istennek mindig jól ment. Legénykoromban Kelecsényen, Nyárádon, Sajókazán (ma Magyarországhoz tartozó községek) juhászkodtam, mikor megnősültem, már csak ezen a vidéken: Hosszúszón, Hubón, Borzován. Hosszúszón nyolc és fél évig laktam. Jó helyem volt... Közel volt a határ... (nevet). Vettem disznót, vettem juhot, vettem lovat, mert odaát olcsó volt. ötszáz darab juhval jöttem el Hosszúszóról! Meg az „uram" is olyan volt, hogy nem bánta, akármennyi volt, mert tudta, hogy kiszerzem neki a legelőt. Jó ember volt. - Nekem sokkal jobb volt az a régi úri világ. Akkor a jó juhásznak jó volt a sora, pénze, meg kenyere is volt mindig. De a parasztnak csak sült krumpli jutott. Aztán hogy felfordult az a világ és kommunizmus lett, vége lett a jó életnek is. Egy juhval sem akartak többet, csak húsz juhot tarthattunk, ha egy-kettövel több volt, már törte őket a nyavalya... Irigyelték, hogy él az ember... - Azelőtt könnyebb volt. Elmentem Miskolcra, vettem 15 süldőt, aztán otthon megvette egy tornaijai szlovák ember. 1500-1600 koronát kerestem rajta. Egyszer Imolán vettem 33 darab ürüt. Útban hazafelé a kecsei határban két finánccal is találkoztam. ,,Honnan hajtja?" - kérdezték. ,,Hát" - mondom „találtam őket, a bojtárok elhagyták." Egy szót sem szóltak. Másnap vásár volt Pelsőcön, behajtottam az ürüket és eladtam. 1600-1700 koronám mindjárt volt. így ment ez valamikor.. . - Aztán bérbe vettem kétszáz hold földet, abba hagytam a juhászkodást. Ott volt a figyelmem, nem a juhokon. Voltak nekem juhaim aztán is, de már más őrizte őket. Én a földdel dolgoztam. Két-három vagon gabona mindig megtermett. Nyolc hektár volt a sajátom, meg két hektár rét. Elvették. Még 1952-ben. Többet vissza se adták. Most már adnák, de nekem nem kell. Ki dolgozná meg? - Ma már nincsenek jó juhászok. Ma már senki sem akar juhász lenni. Mert annak nincs vasárnap, nincs ünnepnap, a nyájat ki kell hajtani. Pedig most meg is van fizetve, ahogy hallom, kilenc korona jár egy juhért. Aki meg ma juhásznak megy, csak amolyan parasztjuhász. Egy ivadéka sem járt juhval soha, nem is tudta mi fán terem a juhászkodás. De meg is látszik, mert mindnek sánta a juha. Ezek nem tőrödnek vele, csak hujj ki, hujj be, mint a falusi disznó. Hiába, nem értenek hozzá... A kálosai völgyben Görgei Lászlót tartják az utolsó igazi juhásznak. Ö a mesterséget még az édesapjától tanulta, aki szintén híres juhász volt. Nem akart juhász lenni, mégis immár huszonöt éve végzi ezt a nagyon szép, de nagyon nehéz munkát. Az aklot, a két helyiségből álló lakrésszel együtt még az ötvenes évek elején építették. Szúk is, elavult is. Mintegy nyolc évvel ezelőtt ugyan bővítették, de a hozzátoldott ólban, a szigetelés nélküli pléhtetők alatt télen megfagynak, nyáron megsülnek az állatok. A lakrész is olyan állapotban volt már, hogy telente az ajtón, ablakon besüvített a szél, bevert az eső. Igaz, egy helyiséggel megtoldották, de még így is kicsi négy ember számára. Görgeiéknek van a faluban saját családi házuk, de a családfő feleségével és két fiával együtt mégis kint lakik „a pusztán". Mert - ahogy mondja - csak így tudja becsülettel elvégezni dolgát. Ez a munka nagy odafigyelést, pontosságot, éberséget követel. S aki jól akarja végezni, annak a nap huszonnégy órájából 18-at erre kell szentelnie. Jelenleg a szövetkezet 500 darab juháról gondoskodik, s úgy érzi, egyre nehezebb, egyre bizonytalanabb a helyzete. - Igen keményen kell dolgozni. Ilyenkor, ellés idején se éjjelem, se nappalom. Állandóan ott kell lenni, a frissen elletteket külön kell választani, vigyázni, nehogy összekeveredjenek. Már most kétszáz kisbárány van. Segítségem meg csak a feleségem. A fiaim egész héten elvannak. Amit tudunk, megcsináljuk magunk, de már nem sokáig bírjuk. Az is elkeserítő, hogy az ember hiába dolgozik a legjobb tudása szerint, amikor a hanyag munkát ugyanúgy fizetik, mint a becsületeset. A juhtenyésztésnek szerintem nincs jövője. Legalábbis most úgy látom. A tavalyi évben az előző évhez viszonyítva 50 százalékkal romlott az évi jövedelmünk. A húsvéti bárány még elment, 50 koronát fizettek kilójáért, de a gyapjú nagyon gyéren hozott. Pedig a múltban 100 koronánál olcsóbb soha nem volt, most meg 35 koronát fizettek kilójáért. A selejtjét, amit a juh lábáról nyírunk le, el sem vitték, öt mázsa gyapjú ott áll a szövetkezet udvarán. Nagy a veszteség. Ilyen feltételek mellett nem érdemes vele foglalkozni. Ha az ember nem sajnálná a jószágot, enni sem adna neki, mert még a takarmány árát sem hozza be. Nem értem, hogy az állam miért fektet a juhtenyésztésbe, ha a felvásárlási árak ilyenek!? A szövetkezet minden birka után csak 500 koronát kap. Akkor inkább vigyék be a vágóhídra! - Gondolkodtam már azon is, hogy elmegyek maszek „bacsónak". Beszélik, hogy Ratkó felé valami színész farmot akar létesíteni, s juhokat is akar tenyészteni. Ki tudja, hogy megérné-e? De még ha meg is érné, ötszáz darabot egy ember nem képes ellátni. Legeltetni, szénát kaszáini, értékesíteni... Meg a fejés is... Most a liptóiak 11 koronát fizetnek egy liter tejért, de nincs aki fejjen! Egy ember nem bírja, itt a völgyben már nincs olyan juhász, aki értene hozzá. Akik most bacsoskodnak, két-három évvel ezelőtt még traktorosok voltak. A sajtra is akadna vásárló, egy maszek Rimaszombatból hetven koronát ajánl egy kiló juhsajtért. Hiába, ha nincs, aki fejjen, meg aztán hely sincs, ahol megcsinálhatnánk a sajtot. - Én nem akarok negyvenévesen nyomorult lenni - mondja az ifjabb Görge László, aki naponta látja milyen körülmények között, mennyit küszködnek szülei, s mégsincs becsülete munkájuknak. Azt mondja, ő akkor sem csinálná, ha arannyal fizetnének érte. És ezzel a véleményével nincs egyedül. Görgeiéket hallgatva, s látva a viszonyokat, magam is vélem, a juhásznak manapság (nemcsak Káiosán) nincs jó dolga. Csak sok és nehéz. Szóval, ma már nem érvényes, hogy. A juhásznak jól megy dolga... S. FORGON SZILVIA Illusztrációs felvétel SEGÍTVE vallalkozni Munkába menet évekig ott szálltam le a buszról. Pozsonyban, egy ugyancsak kopott ház előtt, a Karadžič utca legelején. Ez a ház annyiban különbözött a többitől - földszintjén két hatalmas boltíves ablak van hogy csak a nagyon figyelmetlenek nem vehették észre a bejárat mellett a táblát: nyugdíjasok klubja. Egyszer csak látom, tatarozzák. És amikor a munkát befejezték, amikor az ablakokra tiszta, habos függöny került, már ott is volt egy másik tábla: Ff. I. M. étterem. Hát, hiába, a vállalkozások idejét éljük, gondoltam, meg azt is, hogy az öregek „az utcára kerültek". Egy nap zuhogott az eső, és a buszom csak nem jött. Betértem hát a restibe. Akkor aztán ámultambámultam. Azonnal otthonosan éreztem magam, tetszett a fehér padlócsempe, a fekete-fehér abroszok és a francia porcelán, meg a sok virág, elsősorban pedig a kínálat és a gyors, készséges felszolgálás. Később már úgy intéztem a dolgomat, hogy mielőtt hazamennék, be-betérhessek ide egy kávéra... Gyakori látogatásaim során ismertem meg a „tulajt"... A 38 éves Valentné Éva Mária Gútáról származik. Egy évtizednyit a volt városkerületi nemzeti bizottság szociális ügyosztályán dolgozott. így értesült arról, hogy a nyug- Szerintem egy vendéglő - mondja Éva Mária kultúrája rendkívül fontos (Méry Gábor felvétele) díjasok klubja megszűnik, az épületet bérbe adják. Gondolt egy merészet, és megpályázta. Az épületet meg is kapta azért, mert azzal érvelt, hogy az öregeknek továbbra is szabad bejárásuk lesz, gondoskodik róluk, szórakozási lehetőséget biztosít, olcsó kosztot ad nekik. Igy hát az egyik helyiség klub maradt, a másik meg étterem lett. - Nem bánta meg ezt az elhatározást? - kérdezem. - Igen is, meg nem is. Az étterem jól megy, ma már találomra csak úgy aligha lehet betérni, állandó vendégeink vannak, így délelőtt 11-től, amíg a vendég jól érzi magát, minden szék foglalt. Egyesek azt mondják, hogy elég magasak az áraink, de nagyon kevesen tudják, hogy csak így vagyunk képesek annak a vagy nyolcvan nyugdíjasnak nyolc-tíz koronáért ebédet adni. Bár szerintem az áraink átlagárak. - Ezt bizonyíthatom és azt is, hogy ilyen ételkínálattal egyetlen pozsonyi étteremben sem találkoztam. Meg a stílusuk is más. Itt sokféle salátát kínálnak, vegetáriánus ételeket, többek között rántott zellert is, és egyetlen kérést sem utasítanak vissza. Nekem például az is tetszik, hogy a vendég három-négy főételt is kombinálhat, azt mondja: kérek egy darabka húst, rántott májat, egy kis gombát, meg pulykamellet sonkával töltve, önök eleget tesznek a kérésének és néhány percen belül mutatós elrendezésben, sok friss zöldséggel a ,,költemény" az asztalra kerül. Meg van itt meleg desszert is, februárban fagylalt és sorolhatnám... - Igaz, nagyon kicsi a konyhánk, de olyat soha nem mondok egy vendégnek: uram, hölgyem, lehetetlent kíván. Minden nyersanyag ott van a hűtőben, a mélyhűtőben, percek kérdése, hogy eleget tegyünk a vendég óhajának. Szerintem ezt ma másképp nem is lehet, hiszen a különböző kávéházak, presszók, restik hálózata annyira szétágazó, hogy van miből válogatni. Ha azt akarom, hogy az „üzlet" jól menjen, igencsak csipkednem kell magamat. Az embereknek ma nincs túl sok pénzük, és meggondolják, mire költik. Nekem hálásnak kell lennem, hogy egyesek ételért, italért fizetnek, hogy ezzel segítik létezésünket, vállalkozásunk virágzását. - Szavaiból viszont éreztem, valahol meg is bánta, hogy szárnyai alá vette az öregeket... - Mi tagadás, néha bizony kissé bánom. A helyiség használatáért egy fillért sem fizetnek, rendkívül olcsó kosztot kapnak, mégis néhányan akadékoskodnak, nehezítik munkámat. Például szóvá teszik, hogy az „ő klubjukon" keresztül sétálok az irodába, zavarom őket a malmozás, sakkozás közben. Az eszükbe se jut, hogy minden helyiséget én bérlek, fizetek. Meg aztán, keresztüljárnak az éttermen, mivel közös a toalett, nem egyszer, sajnos, le-leülnek egy-egy asztalhoz társalogni, elnézést a fogalmazásért, a fizetővendég tányérjába, szájába bámulni... De ezt a kombinációt vállaltam: étterem és nyugdíjasok klubja, így nekem kell megoldanom a problémákat. ... hát sok sikert! Higgyjék el, Éva Mária fáradozásának van értelme... (ozorai) VILLÁMINTERJÚ A KŐTELEZŐ BIZTOSÍTÁSRÓL Több olvasónk is jelezte, hogy egy-egy postán hiába kért csekket gépkocsija kötelező biztosításának befizetéséhez, a kisasszonyok azt válaszolták: nincs, menjen a biztosítóba, ott kérjen szelvényt, nálunk fizethet. Nem akartuk elhinni, hogy a szolgáltatások egy év múltán enynyire romlottak volna, ezért felhívtuk Marián Bajzíkot a Szlovák Állami Biztosító osztályvezetőjét, hogy a leghivatottabbtól megtudjuk, „milyen az ábra?" - Az idén a speciális pénzutalványokból sokkal többet adtunk az egyes postákra mint az elmúlt években, mert tapasztalatunk szerint több a gépkocsi, aztán meg sokan több utalványt visznek magukkal, mint amennyire szükségük van. De ez már rezsi költségeinkkel jár. Arra a postára, ahol esetleg elfogyott a nyomtatvány, bármikor annyit adunk, amennyi kell, viszont a hiányról tudnunk kell - Vagyis arról van szó, hogy aki az igénylőt elküldi, az saját kényelmét tartja szem előtt... - Pontosan. Ügyfeleinknek utalványt mi csak március elején adunk, azoknak, akik ilyen-olyan oknál fogva a kötelező biztosítást nem fizették be a megszabott határidőn belül. - Tehát hírül adhatjuk, hogy minden postán kötelesek szelvényt tartani? - Bizony, kötelesek... (ok) A KANÁSZ GYILKOLT A településen magába zárkózott, erőszakos embernek ismerték, aki az italt sem vetette meg. Társaságát a legtöbben kerülték. A 30 éves S. Péter a helyi mezőgazdasági üzemben sertésgondozóként dolgozott. Egy este benézett a Hordóhoz címzett vendéglőbe. Megivott egy féldecit és egy sört. Az egyik asztalnál négy szemrevaló roma lány ült. Elhatározta, hogy közéjük ül. A pénzt nem sajnálta, Mária megtetszett neki. Néhány óra múltán úgy határozott, hogy az est hátralevő részét Máriával tölti. A parkban leültek egy padra, egymáshoz simultak. Szidták a sorsukat, embertársaikat, összemelegedtek. A tapasztalt Mária nem ellenkezett a kissé erőszakos udvarlójával. Megegyeztek. „Elugrom valahová, perceken belül itt leszek" - mondta Mária. - „Siess ám" - szólt utána Péter. Várakozás közben a zsebébe nyúlt, s ekkor vette észre: eltűnt a pénztárcája a benne levő 2300 koronával. Elöntötte a düh. Elindult, hogy megkeresse Máriát vagy a korábban vele levő három roma lányt. Ám azoknak hűlt helyük volt. „Az első nőn, aki az utamba kerül, bosszút állok" - mormogta.. . Abban az időben az 52 éves Ľudmila nevelőnőként megszokott ellenőrző körútját végezte a kollégiumban. Szemmel tartotta a lányok ablakait. Anya lévén féltette a gondjaira bízott fiatalokat, úgy vigyázott rájuk, mintha az övéi lennének. Amikor Péter meglátta az aszszonyt, utánalopakodott. Egy ideig figyelte, tehát tudhatta, hogy nem fiatal, akár az anyja is lehetne. Öt azonban a vágya és szadista hajlama hajtotta. Hátulról megragadta, s amikor az egy nagyot sikoltott, felemelte a kezét, s leütötte... Az asszony a földre esett. Segélykérő hangja egyre gyengült, végül örökre elhallgatott. . Péter mégis megerőszakolta. A helyszínre érkező rendörök tetten érték. Az ittas sertésgondozót azon nyomban őrizetbe vették. Másnap semmire sem emlékezett, mondván, leitta magát, de az az eszébe jutott, hogy Mária meglopta. A járásbíróság (a hozzátartozók miatt nem írjuk le a település nevét) büntető tanácsa előtt a vádlott közömbösen viselkedett. Az orvosi szakvélemény szerint az ittasság ellenére Péter tudta, mit cselekszik. Gyilkosságért és nemi erőszak elkövetéséért 15 évi szabadságvesztésre ítélték. (németh)