Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-08 / 6. szám, szerda

KULTÚRA ,ÚJ SZÓM 1992. JANUAR 8. KÍSÉRTÉT JARJA BE... MÓRICZ-VÍGJÁTÉK A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN Móricz Zsigmondot játszik egyik színházunk. A komáromi. Kérdezhetném: minek? Persze, így aztán félreérthetnék, még talán azt is rám foghatnák, hogy nem szeretem Móricz Zsigmondot, ami egyetlen értelemben igaz is lenne. Mert tényleg nem szeretem Móricz Zsigmond drámáit, akinek az európai irodalom prózairásának arisztokratái között van helye. Minő blaszfémia! Móricz, mint a prózaíróság arisztokratája? Ha Tolsztoj gról lehet nagyrealista író, akkor Móricz, a magyar parasztpolgár miért ne lehetne az európai irodalom arisztokratája? Az viszont nem tartozik az utókor által minden tekintetben méltánylandó irodalmi szerepcseréi közé, hogy engedett a Nemzeti Színház több igazgatójának is, leginkább Hevesi Sándornak, aki egymaga két színpadi átiratát (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Légy jó mindhalálig) is rendezte. Utólag már nehezen állapítható meg, kinek nagyobb a vétke: a huszadik század legnagyobb magyar prózaírójának, amiért engedett a rábeszélésnek, vagy a színház emberének, amiért ilyetén alkotóenergiákat vont el Móricztól. Mert az tény: általa nem gazdagodott a magyar drámairodalom, csak a drámák száma szaporodott. Tehát, amikor megkérdőjelezem a komáromi bemutató értelmét, valójában azt a ,,listázást" kérdőjelezem meg, amelynek nyomán a Beke Sándor igazgatta Jókai Színházban túlteng a magyar dráma. Ami nem lenne baj, ha minden egyes bemutató legalább minimális eredményt hozna, és ha a magyar drámairodalom legjavát válogatnák ki. Sőt, rendezői gondolatok közlésére keresnék az alkalmakat Természetellenes állapot végére tett pontot a rendszerváltás, és demokratikus szabadságjogaink érvényesülésének egyik bizonyítéka volt a tavalyi színházi bemutatók sora. Az azonban már aligha járul hozzá a minőség színházi forradalmának folytatásához, ha kizárólagosan a magyar drámairodalomra alapozzák a repertoárt. Tudom, ezt a félelmemet is szándékosan félreértik majd egyesek, mint oly sokat mindabból, ami mostanság a Komáromi Jókai Színházban a színfalak mögött történik. Lelkük rajta. Takáts Ernőd Rokonok-rendezése nem rosszabb, nem jobb az 1986-ban a jogelőd - a Magyar Területi Színház - színpadán látott Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz-darab rendezésénél. Mondhatnám azt, hogy ugyanolyan színpadi, színészi és rendezői közhelyek jelennek meg egymás után, ugyanaz a hevenyészettség és elnagyoltság uralkodik el mindenen. A váratlanul közhivatalhoz jutó Kopjáss szerepében Pőthe Istvánt, Lina, a felesége szerepében Cs. Tóth Erzsébetet - bár önmagában mindkét színész átgondolt figurát teremt - a rendező nem hozta olyan helyzetbe, hogy színészi játékuk puszta tényközléseknél több lett volna. Egymással szinte tisztázatlan viszonyban levő, színészileg karakteresen megformált (Kati néni - Lőrincz Margit; Berci bácsi - Bugár Béla; Magdaléna - Németh Ica; Kardics - Dráfi Mátyás) alakok jártak el egymás mellett. A rendezői kiérleletlenség olyan színházi monotóniát volt képes létrehozni, amelynek jelCs. Tóth Erzsébet (Lina) és Pőthe István (Kopjáss) az előadás egyik jelenetében (Szabó Miklós felvétele) lemzöje, hogy pl. a második felvonásban minden jelenetet a bőrfotelokba ,, komponált". A Móricz Zsigmond által vígjátékként megírt Rokonoknak közlendője van a ma nézőjével is, bár ennek a közlendőnek a kihangsúlyozására nem elegendő a Takáts Ernőd kultiválta reprodukáló színház, amelyben azok a helyzetek és kapcsolatrendszerek is elhalványulnak, amelyeket Móricz Zsigmond drámaírói ismeretekkel felvértezve írt meg. Ilyen rendezői felfogásban játszatva: a legzseniálisabb drámaírók müveit is meg lehet buktatni. (Igazságtalan lennék azonban, ha nem állapítanám meg, hogy az előadásnak volt egy igazi színházi pillanata: a harmadik felvonás zárójelenetében ismét megjelennek a bukott főhivatalnok házából homlokegyenest elrohanó haszonleső „rokonok" ) Ez a groteszk kavalkád olyan elszalasztott rendezői és színészi lehetőséget mutatott meg, amely egy következetes rendezői elgondolás nyomán gogoli méreteket kölcsönzött volna Móricz vígjátékának. Aligha ennek a jegyében születtek Fábikné Nagy Erzsébet kordivatot és divatstílusokat semmibevevő jelmezei. Egyetlen karakteres telitalálatának Kati néni „ruhatárát" láttam, amely a Lőrincz Margit teremtette figurát jól hangsúlyozta. A ruhák alapanyagainak átgondolatlan összeválogatása, a formák eklektikussága igen sok tévedést „eredményezett". Kopócs Tibor díszletei egy igényesebb kiállítású amatőrelőadás szintjét sem érik el. Kezdve olyan színpadtechnikai „bravúrral", mint amilyen a futószőnyegre állított cserépkályha, s folytatva a sem ülésre, sem fekvésre nem alkalmas, egy részeg férj hancúrozásait legkevésbé segítő leírhatatlan formájú „valamivel", amil talán „mívesen elkészített nyárikonyhai támlás heverőnek" mondhatnék... Kísértet járja be a Komáromi Jókai Színházat, a Matesz kísértete! DUSZA ISTVÁN A KÁRPÁT-MEDENCEI KISEBBSÉGEK NYELVI NYOMORÚSÁGÁRÓL SZÜLÖK - HAMIS ILLÚZIÓKBAN A közelmúltban rendezték meg Budapesten a II. Kárpát-medencei Kisebbségi Kétnyelvűség! Tanácskozást, ameiyen a magyarországi német, szlovák és román, valamint a szlovákiai, vajdasági és szlovéniai magyar nemzeti kisebbségek kétnyelvűségével foglalkozó kutatók és gyakorló pedagógusok elemezték a kisebbségek nyelvi helyzetét. Bár a résztvevők megegyeztek abban, hogy nincs a Kárpát-medencében két olyan kisebbség, amelynek egyforma volna a helyzete, amint nincsen a térségben egységes nyelvpolitika sem, ugyanakkor az előadásokból az is kiderült, hogy még a legeltérőbb helyzetben élő, más-más anyanyelvű kisebbségek problémái is sokszor nagyon-nagyon hasonlóak. Mindez nemcsak a kétnyelvűség egyetemes érvényű törvényszerűségeiből következik, hanem abból is, hogy a politikusok az elmúlt évtizedekben egyformán érzéketlenül kezelték a nemzeti kisebbségek kérdését a térség minden országában, sőt az utódállamokban kifejezetten a kisebbségek létére törtek. Nem csoda hát, hogy a Kárpát-medencében ma egyetlen olyan kisebbségi nyelvet, illetve népcsoportot sem találunk, amelynek léte ne volna veszélyben. Ilyen helyzetben a kétnyelvűség kutatása nem pusztán tudományos, hanem - túlzás nélkül mondhatjuk - nemzetmentő feladat. Az előadásokból kiderült: a legkedvezőtlenebb azoknak a kisebbségeknek a fejlődése, amelynek számarányuknál, településszerkezetüknél, történelmi hagyományaiknál fogva eredendően hátrányos helyzetből indultak: ilyenek pl. a szórványokban élő magyarországi németek, szlovákok vagy románok, ill. a szlovéniai magyarok - hogy csak azokat említsük, amelyekről előadások hangzottak el a tanácskozáson. A magyarországi kisebbségek helyzetét az említett tényezőkön túl az a nyelvi tény is súlyosbítja, hogy nyelvjárásuk sok esetben jelentősen eltér az anyaországban beszélt köznyelvtől, azt gyakran idegennek érzik, nem is igen „vállalják". Ugyanakkor a nemzeti kisebbségek számára létesített óvodákban és iskolákban a köznyelvi változatot volt kötelező tanítani. Az anyanyelvjárás háttérbe szorításával a gyermekek szerves nyelvi fejlődése megakadt, s a két változat harcából győztes harmadikként nagyon gyakran épp az államnyelv került ki, a kisebbségi nyelvváltozatok rovására. Több kutató rámutatott arra, milyen mérhetetlen károkat okoztak a Kárpát-medence kisebbségeinek a második világháború utáni - akár erőszakos, akár önkéntes - áttelepítések. így pl. a magyarországi szlovákság nyomorúságos helyzetének egyik legfőbb okozója (a magyar kormány olyan hibás döntései mellett, Imint amilyen pl. a szlovák tannyelvű iskolák megszüntetése) a Csehszlovákia által kikényszerített magyarszlovák lakosságcsere volt. A magyarországi szlovákok jó részének Szlovákiába távozásával ugyanis e nemzetiségi csoport tagjai saját lakóhelyeiken is kisebbségbe szorultak, addigi szerves nyelvi és kulturális fejlődésük megtorpant, a kisközösségek szétzilálódtak. Ugyanakkor a Szlovákiába került magyarországi szlovákok nemzeti fejlődése nem volt biztosítva, nemcsak azért, mert magyar etnikai területekre telepítették őket, hanem azért is, mert az egy-egy faluból érkezőket nem egy helyre, hanem a szlovákiai magyar nyelvterület különböző községeibe telepítették: az sem volt példátlan, hogy testvéreket választottak így el egymástól. A kutatók elutasítják azt a politikát, amely a különböző országokban élő kisebbségeket ki akarja játszani egymás ellen. Amint azt Zsilák Mária szlovák kutató megállapította: mind a magyarországi szlovák, mind a szlovákiai magyar kisebbség-áldozat. A szlovákiai magyar nemzetrész nyelvi helyzetének bizonyos vonatkozásaival Szabómihály Gizella és Lanstyák István előadása foglalkozott: a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának kétnyelvűség-kutató szakcsoportjában dolgozó nyelvészek a somorjai magyar és szlovák, valamint a csornai (Győr-Sopron-Moson megye) gimnáziumban végzett kutatásaik eredményeiről számoltak be. A bemutatott anyag egyértelműen bizonyítja, hogy a kétnyelvű somorjai gimnazistáknak mind a magyar, mind szlovák nyelvhasználata rendszerszerűen eltér az egynyelvű csornai magyarul, ill. somorjai szlovákul beszélőkétől. Ezeknek az eltéréseknek egy része a kétnyelvűség törvényszerű következményének tekinthető - ezzel a ténnyel pedig minden nyelvművelőnek, valamint a magyar ós szlovák nyelvi tankönyvet író szakembernek, magyar és szlovák szakos pedagógusnak számolnia kellene Az eltérések másik része nem szükségszerűen jön létre, hanem annak következményeként, hogy a magyar anyanyelvű diákok jelentős része szlovák tannyelvű iskolába jár. A kutatók csalódást kell okozzanak azoknak a magyar szülőknek, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy ha gyermeküket szlovák iskolába Íratják, akkor az „tökéletesen" megtanul szlovákul. A vizsgálatok kimutatták, hogy még több mint tíz év iskoláztatás után sem beszélnek a magyar anyanyelvű diákok ugyanúgy szlovákul, mint a szlovák anyanyelvűek (legföljebb az eltéréseknek nincsenek tudatában), ugyanakkor pedig magyar nyelvhasználatuk a legmúveletlenebb társadalmi rétegek színvonala alá süllyed: kellően nem tudatosított tájnyelvi elemek keverednek bennük nyelvi pongyolaságokkal, vulgairzmusokkal és olyan jelenségekkel, amelyeket a nyelvművelés nyelvhelyességi hibáknak nevez, nem is beszélve a hatalmas mértékben jelentkező idegenszerűségekről, a szlovakizmusokról. A kutatás eredményein kívül a tanácskozáson szóba kerültek a kutatás körülményei, személyi és anyagi feltételei is. örvendetes, hogy a szlovákiai magyar kisebbség nyelvi helyzetével foglalkozó kutatók már nincsenek teljesen magukra hagyatva Munkájukat anyagilag részben a Csemadok, részben pedig a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány támogatja, az eredmények számitógépes feldolgozását pedig a Comenius Egyetem magyar tanszéke, valamint a Computer Consulting magánvállalat teszi lehetővé. A tanácskozáson tárgyalt kérdések társadalmi súlyára utal az a tény is, nogy a konferenciát jelenlétével megtisztelte Andrástalvy Bertalan, a Magyar Köztársaság művelődési és közoktatási minisztere, aki előadással is hozzájárult a rendezvény sikeréhez. (-áki-) Kis NYELVŐR NEVEZZÜK NEVÉN A GYERMEKET! Ez igen! - állok meg az újság lapozásában. Elismerésem egy egyhasábos cikk címének szól: „Kockázógép: szénre, szénára, szemétre". Micsoda szórakozási és üzleti lehetőségek! - indul működésnek a fantáziám. Kempelen Farkas annak idején sakkozógépet szerkesztett, 3 íme, most itt van a kockázógép is. Kempelen gépe sem volt kutya, hí-' szen állítólag a maga elképzelései, számításai szerint sakkozott ellenfelével (bár a rossz nyelvek szerint egy törpe volt benne), hogyne volnék hát kíváncsi arra, mit tud majd ez a kockázógép. Ezzel nyilván játékosok kockáznak majd - de vajon hogyan? Mi lesz itt a szerepe a gépnek? Szükség van-e egyáltalán egy ilyen gépre, amikor a kocka önmagában is megteszi? Eddig csak el kellett dobni, és kész. Nyerhetett vagy veszthetett a játékos. Elsősorban pénzt, de más egyebet is. Egyik elnyerhette a másiknak a ruháját, házát, lovát, szamarát, feleségét. S milyen tragédiák származtak ebből! Mégiscsak jó lehet az a gép, bárhogyan működik is, ha ezzel szénben, szénában, szemétben lehet játszani Hiszen ez áll a címben: Kockázógép, szénre, szénára, szemétre. Nincs többé tragédia. A pénzből már úgyis kevés van, miért veszítenénk el még így is belőle? Igaz, a szén is drága már, de bizonyára nem mázsákban szabják meg a tétet a játékosok, csak apróbb darabokban. Széna meg van elég. Hát még szemét! Ebből igazán túltermelés van. A vesztés tehát nem tragédia. De mire megy itt a nyertes? Megfékezem fantáziámat, s nekilátok a cikk olvasásának Megtudom, hogy Amerikában találták fel a szóban forgó gépet. Akkor ebben kell valami jónak lennie, hiszen Amerika a biznisz hazája. Vagy ha nincs is - üsse kő! -, szórakozni bizonyára jól lehet a kockázógéppel. Hogy micsoda? Sajtológép? Ennek a sorozatgyártásáról lenne szó? Becsapott az újságíró! Még hogy kockázógép szénre, szénára, szemétre. S a második bekezdésben már sajtológépnek nevezi. Tudta a nevét, csa engem vezetett félre. Meg a többi olvasót. A cikkből ugyanis az derül ki, hogy egy olyan gépről van szó, amely szénport, szénát, szemetet sajtol kockába. Még hogy kockázógép! Tudja ön, kedves szerkesztő úr, mi ennek a neve? Sajtó Igen, sajtó. Csak-ön azt bizonyára nem tudta, hogy a többjelentésű sajtó szónak az első jelentése, amely a műszaki szókészletben használatos, a következő: laza anyag összenyomására, illetve nedv kipréselésóre szerkesztett gép. De ezt ön vagy nem tudta, vagy nem akarta tudni. Ez utóbbi és érthető, ha figyelembe vesszük, hogy az ön megélhetési területét is a sajtó szóval nevezik meg, hiszen a sok jelentéséből arra is jut egy. S hogy kerül a csizma az asztalra: a szemétsajtó a nem szemét sajtóhoz? Bizonyára presztízskérdést csinált a, szó használatából: nem akarta a működési területét lejáratni egy szemétsajtóval. Ezt még meg is érteném. De a kockázógép-ei nem. Ez az olvasónak a csúnya félrevezetése. (Vagy talán szándékos „belépetés", hogy „ráharapjon" a cikkre?) Ha a sajtó szó műszaki jelentése ismeretlen volt is ön előtt, a sajtológép nem volt az. Megelégedtem volna ezzel is, hiszen szerkesztettségénél fogva kifejezi a fogalom lényegét. S akkor előzetes képzelgések nélkül fogok neki a cikk olvasásának; s amikor látom, nem sok újat mond számomra, abbahagyom. Vagy a végén fanyalogva megállapítom: ez a gép nem is annyira szenzációs, mint amilyennek ön beállítja. Nem, mert a szénport már régen briketté tudják préselni, s a szénát, szalmái is bálákba (még kocka alakúakba is!). S a szemetet? Arról én nem ludok ugyan, de ettől még lehet ilyen gép. Ha nincs, legyen! De nevezzük nevén a gyermeket! JAKAB iSTVÁN