Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 26. szám, péntek

INTERJÚ « ÚJSZÓÄ 1992. JANUÁR 31. PATTHELYZETBEN SZEMTŐL SZEMBE DR. SZABÓ REZSŐVEL -Képviselő úr. ön 1990 nyarától tag/a a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének, igy a különböző aktuálpolitikai kérdésekről azóta löbb ízben is interjút adott Most viszont pusztán önről lesz szó! A honatyákat átvilágító feddhetetlenség

i vizsgálatokat záró ,.bilikiöntés" - az SZNT 1991. december 5-ei zártkörű ülésén - önt is kipécézte: dr. Szabó Rezsőt a pozitívan lusztráltak között említették. On pár héttel később. 1992. január 22-én a Csemadok pozsonyi székházában sajtóértekezletei tartott, ahaI bejelentette: két nappal korábban - személyi jogainak védelme érdekében - a Pozsonyi Városi Bírósághoz fordult. Az ide benyújtott periratban felperesként azt állit ja. hogy nem volt a levitézlett ŠtB. azaz a korábbi titkosrendőrség ügynöke. Ezt egyébként már 1991. november 15-én mind az SZNT leddhetetlenségi bizottsága előtt, mind az ugyancsak november 15-én keltezett és a pozsonyi parlament elnökének cimzett levélben is leszögezte. Kézenfekvő hál a kérdés, hogy ebben a patthelyzetben vajon meddig kell döntenie a bíróságnak? - Ilyen határidő nincs. - Előfordulhat, hogy az ön ügye a jelen választási időszak végéig le sem zárul? - Jómagam szeretnék mielőbb végére járni a dolognak. Részint azért, mert tudtommal ez az első ilyen tárgyú per a rendszerváltás utáni Szlovákiában; részint pedig azért, mert a számomra kedvező Ítélet után a nevem védelméért egy újabb pert indítok s kártérítést kérek. - A bűntellenség vélelmének természetes elve a riportertőlszigorú tárgyilagosságot követei igy önkéntelenül felvetődik, ön vajon tudja-e, hogy miként csöppent ebbe a slamasztikába? - Ez az, amit nem tudok. Találgatni, hogy félre akarnak-e állítani a politikai életből, nehéz is, bajos is... Bajos, mert a rákövetkező kérdés: hogy ki? Az érem másik oldalát tekintve viszont látni kell. hogy annak a szavazásnak, amely ezt a megbélyegző döntést hozta, nyilván politikai háttere is volt, hiszen az SZNT-ben sem a személyem, sem az általam képviselt mozgalom nem mindenkinek rokonszenves. Különösen a közelgő választások előtt jön jól minden rázós ügy. - Az átvilágításokért felelős bizottságban valamennyi parlamenti párt és mozgalom - Rózsa Ernő révén az Együttélés is - képviseltette magát Ö egy korábbi rádióinterjúban kijelentette: a prágai belügyminisztériumban készséggel betekinthettek az összes szükséges iratba. Látta ö eközben az önt terhelő aktákat? -Tőle is úgy tudom, nincs bizonyíték arra, hogy együttmükö'dtem volna az ŠtB-vel. Semmilyen mérvadó, engem tettenérhetőn kompromittáló irat nincs ott. Ennek ellenére az SZNT lusztrációs bizottsága úgy döntött, hogy hitelt ad azoknak a valótlan papíroknak, amelyek szerint én 1976 és 1985 között ügynöke lettem volna a titkosrendőrségnek. Erre mindössze annyit mondhatok, hogy az 1968-cal leszámoló rendszernek én csupán a kárvallottja voltam. Biztosra veszem, hogy mindenkit, aki akkoriban politikai tisztségben volt, majd pedig kizárták az illetőt a pártból, azt többé-kevésbé megfigyelés alatt tartották. Tudtam például, hogy lehallgatják a telefonomat; s minden bizonnyal kartotékokat is nyitottak rólunk. Eleinte cudarul alakult az egyéni sorsom is: 1970ben az SZNT alelnöki székéből az utcára kerültem, és fél esztendeig munkanélküli voltam. Hónapokig gyári munkásnak sem kellettem sehol, mígnem nagy nehezen fölvettek a helyi gazdálkodási üzemek pozsonyi, kerületi műszaki fejlesztési vállalatába, ahol négygyermekes családapaként, 1800 koronás fizetéssel a sokszorosítógép mellé állítottak. Később itt lettem referens, majd 1976-ban vállalati jogász. - Furának tűnhet, hogy 1989 novembere után is aligalig beszélt minderről... - Nézze, nemigen szeretem a sebnyalogatást! Ráadásul ahhoz a tapasztalathoz tartottam magam, hogy a rengeteg partizán is akkor termett, amikor a háború után törvény biztosította, hogy az érdemnek számít Megelégedtem hát azzal, hogy egy szabadon választott parlament képviselőtestületének lehettem tagja. - Apropó, a 150 tagú pozsonyi képviselőtestület! A kiszivárgott értesülések szerint a legelső körben harmincnál is több képviselőre vetődött rá az ŠtB-vel való együttműködés gyanúja. 1991. december 5-én azonban ..csak" kilenc nevet olvaslak föl. Közülük hatan időközben lemondtak, ám Štefan Kvietik. Ivan Cyril és ön nem adták vissza a mandátumukat. E két képviselőtársa is bírósághoz fordult? - A feddhetetlenségi vizsgálatok eredményét zártkörű ülés tárgyalta, ezért úgy tartom tisztességesnek, ha másokról nem nyilatkozom. Mi több, a maga által említett két képviselővel, akik a Szlovák Nemzeti Párt tagjai, nem is tárgyaltam erről. Az átvilágításra vonatkozó titoktartást csakis önmagamra, az én esetemre nem tartom kötelezőnek, elvégre a bírósági tárgyalás szintén nyilvános lesz. - Úgy hírük, hogy a december 5-ei névsorolvasás után Kvietik képviselő úr olyannyira tüzes beszédei mondott, hogy a vehemenciája láttán több mozgalom józanabb gondolkodású képviselője kivonult a teremből, igy volt? - Nem az emlékezótehetségemmel van ba|, de csak a saját ügyemről kívánok nyilatkozni. - Rendben! Akkor hát mikor neszelte meg először, hogy bizonyos akták alapján akár vaj ís lehetne a fején? A bennfentesek szerint ez már korábban kitudódott... - Ez igaz. Nem titok, hogy én is az alkotmánybírák jelöltjei között voltam. Ennek kapcsán engem is meghívtak Prágába, a Szövetségi Gyűlés alkotmányjogi bizottságának összejövetelére. A meghallgatások befejeztével a Nemzetek Kamarájának elnöke beinvitált még magához, és egy papírt tett elém. Azon ott állt a nevem, az adataim és egy többjegyú számmal az ügynöki megjelölés. Miután már régebben ismertem pillanatnyi vendéglátómat, először tréfának véltem a dolgot, ám ő azt felelte, hogy ez a papír a számítógépből került ki. Hitelesnek tekintendő, ezért engem törölni kell az alkotmánybírójelöltek listájáról. A,zt válaszoltam: látni, tudni szeretném a dolog hátterét. Ô felhívott valakit telefonon, aki csak annyit közölt, hogy az anyagot nem adhatják ki, képviselőként viszont majd találkozom vele Szlovákiában. Erre november 15-én, az átvilágítási bizottság jelenlétében nyílt módom. - Képviselő úr. önnek az ügynököknek kijáró, „echt" dossziéja van? -Sohasem voltam ügynök! Meggyőződésem, hogy a soványka iratkötegben valótlan akták vannak. Én ugyanis soha nem irtm alá együttműködési megállapodást az ŠtB-vel! Van abban az ominózus dossziéban egy Prikler László felvétele papiros, amin ugyan rajta az aláírásom, ám az egy cégjelzés és fejléc nélküli iromány, amelyről kideríthetetlen, hogy a munkahelyemen, a hivatali titoktartást írtam-e alá rajta; avagy valóban a rendőrségen került-e rá a nevem - de nem az együttműködést ígérve, hanem a becitálást követő kötelező titoktartás tudomásulvételét láttamozva... Ebben az „ügynöki" aktakötegben két másik irat is van. Az egyik holmi káderlapszerűség rólam, majd a javaslat, hogy engem fel lehetne használni és a nevek: kiket kellene megfigyelnem, kikkel kellene a kapcsolatot tartanom. - Éspedig? - Dobos, Duray, Dávid Teréz, Egri Viktor, a Csemadok körül forgolódó személyek. - A másik irat? - Az arról tudósít, hogy 1985-ben miért mondták fel velem az állítólagos együttműködést. Az áll benne, hogy akkor infarktus előtti állapotban voltam, egy súlyos operáción is átestem és rövidesen rokkanttá fognak nyilvánítani, ezért a továbbiakban használhatatlan vagyok. Nos, ha a második irat puszta kitaláció, ez a harmadik szemenszedett hazugság. A körorvosnál lévő egészségügyi lapomról ugyanis leolvasható, hogy eleddig, infarktusveszélyre panaszkodva, még sohasem jártam nála. Tény, hogy 1985-ben megműtöttek, de epére, és az operáció olyan jól sikerült, hogy tíz nappal később, az epevezeték karbantartására, már szalonnát kínált nekem a kezelőorvos. Bizonyosra veszem, hogy ezzel a rokkantsági mesével akartak hitelesnek tetsző úton pontot tenni az én kiagyalt együttműködésem után. - Ha lamáskodni akarnék, most azt mondhatnám: a titkosrendőrség elérkezettnek láthatta az időt az ügynöki kapcsolat megszüntetésére, és az előző kilenc esztendő összmunkájának jutalmául nemcsak hiteles, hanem elegáns és lovagias módot is talált erre... - Tudom, ha ártatlanul is, de én vagyok a pácban, igy a riporter is a kedve szerint gyárthatja hipotéziseit . En sokkal inkább arra gondolok, hogy tényleg volt valaki, aki azért kapta a fizetését, no és a munkaidejét is úgy számolta el, hogy én, vagy én is az ö beosztottjaként valamilyen munkát végzek a számukra. Ez az illető a nyolcvanas évek derekán valami oknál fogva kivált az ŠtB kötelékéből, netán máshová helyezték így engem is át kellett volna adnia az utódjának. Mivel azonban engem képtelenség volt átadni, hiszen nem volt velem kapcsolata, ezért egy mesterséges konstrukcióval, a gogoli holt lelkek stílusában kellett tőlem megszabadulnia. Adminisztrative likvidált, punktum... Persze, ez is csak egy feltételezés a sok közül. - Képviselő úr. ön a normalizáciö éveiben valóban ellenzéki, kényelmetlen figurának számított. Mikor citálták be legelőször a titkosrendőrségre? - Még a hetvenes évek első felében. -És akkor rögtön aláíratták önnel a titoktartási nyilatkozatot? - Erre nem emlékszem eléggé pontosan, hiszen iiedtemben nagyon is izzadt a hátam. Arra viszont jól emlékszem, hogy a munkahelyemre telefonáltak értem. Én még elugrattam a sógoromhoz, hogy szóljak neki: ha záros határidőn belúl nem kerülnék elő, akkor értesítse a családomat. Hál' istennek erre nem került sor. Arra is emlékszem, hogy már referens voltam. - Végtére az sem biztos, hogy a titoktartási nyilatkozaton szereplő aláírás 1976-ból származik? - Lehet, hogy korábbi keltezésű; sőt, az is lehet, hogy hamisítvány. Nem tudom, tár az utóbbi állítást bizonygatni nem tartanám tisztességesnek, mert egy alkalommal valóban aláírtam titoktartási nyilatkozatot. Számomra az a megdöbbentő, hogy ennek alapján faragtak belőlem ügynököt. -A hetvenes évek első felétől 1989-ig milyen gyakran citálgatták a titkosrendőrségre? - Nagyjából három-négy évente. Utoljára úgy öt éve. Akkor Duray Miklós felől érdeklődtek, én pedig váltig állíttottam, hogy esztendők óta nem találkoztunk. - Mindig ugyanaz a nyomozótiszt foglalkozott önnel? - Nem, jobbára különböző emberek. Talán ha kétszer láttam egy és ugyanazt a személyt. Kiváncsiskodásuk örökös témája a magyar értelmiségi körök szervezkedése volt. - Képviselő úr. hadd kérdezzem meg egyenesen: felajánlották az együttműködést? - Soha! Azt hiszem, erre nem is mertek gondolni. Folyvást csak kérdezgettek, ahogy a kihallgatásokhoz „illik". - Korrekt hangnemben? - Korrektül, amennyiben annak mondható, ha az ember védtelen és kiszolgáltatott; ha ugyanazt a kérdést a beszélgetés elején, közepén és végén újra meg úrja felteszik. És két-három évvel később szintén ugyanazt kérdezik!... - Ilyenkor mindig előkerült egy-egy akta. vagy az illető előre készült Szabó Rezsőből? - Biztosan előre, mert soha senki előtt semmilyen irat nem volt. - Egyébként követhető az a logika, hogy az ŠtB elsősorban azok körében kereste az ügynököket, akik már 1968-ban. esetleg korábban is fontosabb tisztségekbe kerültek, illetve azok között, akiknek a sorsa az orosz csapatok bejövetele nyomán megpecsételődött. Ez ugyanis némi előnnyel, netán előrejutással járhatott volna... - Az én esetemben ez a feltevés sem több a baklövésnél. Amikor a hetvenes években a mosodákkal, a fodrászokkal, a hegesztőkkel foglalkozva magyar nyelven munkabiztonsági előadásokat tartottam DélSzlovákiában, még így is utolért a pártközpont keze: figyelmeztették az igazgatómat, hogy a Csemadok elnöke tiltakozott az ellen, hogy a Szabó Rezsó újra a népet mételyezi. De még 1989 májusában is annyira fekete bárány voltam, hogy a hazai magyar sajtóban a nevemet sem szabadott leírni. - Hátha mégis arra épült az ominózus akta, hogy egy hajdani Csemadok-fótitkárnak. vagy az 1968-as, emberi arcú pártállam SZNT-alelnökének a tisztséggel velejáró kötelessége volt hogy bizonyos esetekben igenis, tartania kellett a kapcsolatot az ŠtB emberievei... - A ki tudja honnan előkerült, rám vonatkozó akta pontosan behatárolt időszakot említ: az 1976 és 1985 közötti éveket. Más kérdés, hogy Csemadok-főtitkár koromban valóban minden nagobb rendezvény előtt felkeresett a kerületi biztonsági szolgálat embere, és hivatalosan bejelentette: ő felel a párt- és kormánydelegáció biztonságáért. Elsorolta, melyek azok a székek, amelyeket üresen kell hagyni; elmondta, ők hány emberrel lesznek jelen, s ebből mennyien egyenruhában, illetve civilben. Hivatalból én valóban ismertem ezt az embert. Amikor 1968 után először beidéztek, szinte biztos voltam benne, hogy ö fog faggatódzni, de ezt a tisztet sohasem láttam a kihallgató,

m között... Őszintén szólva, bennem egyre jobban érik a gondolat, az 1989 előtti rendszer kifundált szándékkal törekedett arra, hogy az esetleges rendszerváltás esetére már előre kompromittáljon bizonyos embereket. Szinte holtbiztos vagyok abban, hogy koncepciós szándékkal a fiktív akták egész sora született. - Képviselő úr. valóban nem emlékszik, hogy a munkahelyén vagy a rendőrségen, netán mindkél helyen aláirt-e titoktartási nyilatkozatot? - Akkor hazudnék, ha most minden áron választ akarnék adni. - És ha elveszti a pert? -Akkor megtettem mindent, amit a lelkiismeretem diktált. De mert az alperesnek is szólnia kell majd, nyilván sok olyasmit is megtudok, amit a magam igazának bizonyítására tudok felhasználni. - Képviselő úr. lehetek őszinte? - Természetesen. - Nem szeretnék annak a bírónak a helyében lenni. Sok az olyan mozzanat ami nem teljesen világos. - Feleljek őszintén? - Szeretném. - Személyi jogaim védelmében éppen ezért fordultam a bírósághoz. Ráadásul én hiszek a bírói tisztességben, a becsületben. - Szabó úr. köszönöm, hogy ebben a patthelyzetben is szembenézett a riporterrel! MIKLÓSI PÉTER VISSZHANG HITELES TÁJÉKOZTATÁST VÁR AZ OLVASÓ Sokan dicsérték az utóbbi években az Új Szót. Joggal, mert friss információkat kaphatott belőle az olvasó, s tetszett az újságírók bátor véleménynyilvánítása is egy-egy kényesebb kérdésben. De az utóbbi időben mintha „szürkült" volna valamit a lap, ami nem is csoda, hiszen - szerencsére vagy sajnos? - kevesebb az „esemény". S mintha már nem is annyira az olvasók dicsérnék e lapot, hanem maguk a szerkesztők. Még mindig a „régi dicsőség" fényében sütkéreznek, s nem veszik észre, hogy az lehanyatlóban van? Pedig ideje volna már észrevenni, míg nem késö. Ha nincs „friss esemény", érdekeinket érintő probléma, akkor meg is értjük, hogy tartalmilag kevésbé érdekes a lap, mint egy-két évvel ezelőtt. De azt már nem, hogy egyegy közlemény téves adatokra épül. Ha már a tájékoztatás nem érdekes, legalább hiteles legyen! Ez év január 10-én a lap egyik „főmunkatársa" (az, aki a távkapcsolót kezeli) Tekintsük magunkénak címmel és Egy rádióműsor: Határon túl alcímmel ismerteti a budapesti Kossuth rádió új műsorát. A szövegben is többször említi a „címét" - kurzív betűtípussal kiemelve: „A Kossuthon ekkor szólal meg a Határon túl című félórás műsor"; jó lenne, ha a Határon túl igazán nekünk, kisebbségben élő magyaroknak szólna"; „Többet a Határon túl című rádióműsor hallgatójaként nem várok el a szerkesztőktől". Hogy mi bajom van nekem a szerzővel és a Határon túl című műsorral? Az, hogy ilyen műsora nincs a Magyar Rádiónak. Annak a műsornak a címe, amelyet a szerző ismertetni és propagálni vél: Határok nélkül. Aki nem hiszi, kapcsolja be a Kossuth adót a jelzett időben! Úgy látszik, ezt a tévedést nemcsak a szerző nem vette észre, hanem a szerkesztőség felelősebb tényezői sem: helyreigazítást ugyanis a mai napig nem közölt a lap. Pedig nem ártana, ha egy kicsit alaposabban ellenőriznék a kéziratokat, még a főmunkatársakéit is. Ók is tévedhetnek. Bár vannak hibák, amelyeket az „almunkatársaknak" sem volna szabad elkövetniük. Ilyenek az alapvető irodalmi műveltséggel összefüggő melléfogások is. A nem létező rádióműsort ismertető főmunkatárs az Új Szó január 17-i számában Anyanyelvet melengető tűzhely címmel a kisiskolák problémáiról ír. Gyermekkori élményét is feleleveníti a cikkben. Elmondja, hogy Bodnár tanító úr Arany Toldijából olvastatott fel a nagyobb gyerekekkel. „Értettük is, nem is, amit hallottunk - emlékezik vissza a szerző. - Gömör hegyi rétéin nem tanyáz a »harsogó haris-, viszont falusi gyerekekként tudtuk, mi a »vendégoldal'«, a »boglya«, a nehéz talajú gömöri dombok lápáiban is ismerős volt a »kopár szik sarja«." De hiszen akkor mindent megértettek, amit a Toldiból olvastak fel nekik! - kiált fel az olvasó, különösen ha - mint a szerző állítja - a „béresek nyakára felült Lackóra" is magyarázatot kaptak. Hogyan? Hogy a „harsogó harist" nem ismerték? Azt nem is kellett ismerniük a Toldival kapcsolatban, hiszen az Petőfinek A puszta télen című versében szerepel: „Nem szól a harsogó haris a fű közül, / Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl". De ha már a szerző összetévesztette a „tikkadt szöcskenyájakat" a „harsogó harissal", legalább a kulturális (!) rovat többi dolgozója vette volna észre a tévedést! Esetleg utólag! Vagy ók nem olvasnak Új Szót! LELKES ILDIKÓ