Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-27 / 22. szám, hétfő

1992. JANUÁR 27. . ÚJ szól MOZAIK SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG 1989 decemberében még eufóri­ában élt az ország, s ime elég volt két röpke év, s az emberek nagy része elvesztette lelki egyensúlyát. A 40 év alatt elszürkített, elarctalaní­tott tömeg számos új típust termel ki manapság: af önjelölt nemzetmen­tőket, a tévedhetetlenség szerepé­ben pózolókat, dilettáns hordószó­nokokat s az arcátlan ügyeskedők egész garmadáját. Leszögezem, liberális beállított­ságú vagyok. Legcsodálatosabb él­ményeim ugyanis lírai ihletésüek, ám életem vezéreszméje a szabad­ság eszméje. Az alkotmánytervezet alapfilozófiáját is elsősorban ebből a szempontból vizsgáltam Elsődleges az állampolgár sza­' badságjoga, a humán értékek meg­erősítése és mozgósítása, az állami beavatkozás minimalizálása. Ellene vagyok minden kizárólagosságnak, legyen az akár ideológiai, vallási, nemzeti, akár állami köntösbe búj­tatva is. A második meghatározó tényező a gazdaság kérdéskomplexuma. Ez a gazdaság a magántulajdonon ala­puló piacgazdaság legyen, amely­ben a magán -, az intézményes és állami tulajdon változatos, önálló és társult formái működnek a piaci ha­tékonysági verseny alapján. A harmadik jelentős problémakör a helyi önkormányzatok és a helyi államigazgatás viszonyának tisztá­zása. Fontosnak tartom, hogy a köz­ségek saját területükön önállóan lát­hassák el közigazgatási feladatai­kat, s hatáskörükbe csak törvény által lehessen beavatkozni. Az ál­lamigazgatást úgy kell átrendezni, hogy minél közelebb kerüljön az ál­lampolgárokhoz, tehát az államigaz­gatás jogköreit fokozatosan adja át az önkormányzatoknak (így pl. a helységnevek megváltoztatása, a községek szabad társulási lehető­sége teljesen az önkormányzatok hatáskörébe tartozna). Fontosnak tartom még a végre­hajtás és törvényhozás teljes elvá­lasztását (ma még összemosódnak a posztok, pl. miniszter is, képviselő is lehet valaki egyszemélyben), a bí­rói hatalom teljes függetlenségét és pártatlanságot, az alkotmánybíróság kinevezését. Ebben a politikai és gazdasági helyzetben feltétlenül a föderáció hí­ve vagyok, nem mintha a szlovák nemzet önrendelkezési jogát két­ségbe vonnám, ám az önálló Szlo­vákia hívei, politikai reprezentánsai nem éppen európaiságukkal tűnnek ki. Magyar vagyok, számomra sem mindegy nemzeti kisebbségünk sor­sának alakulása. Sokaktól eltérően én optimista vagyok, igaz, inkább csak hosszú távon. Abban bízom, hogy a nemzetközi jogi és gazdasá­gi szerződések és főleg az ökonómi­ai szükségszerűség érezteti majd kedvező hatását nálunk is. Ezért, s mivel folyamatban gondolkodok, s bizony az európai gondolkodás­mód, a felelős jogtudat kialakítása elég távoli cél, nem várom, hogy a mostani alkotmány elfogadása, il­letve el nem fogadása mérföldkő lenne számunkra. Persze ezért a lehető legjobb al­kotmányt kéne elfogadni, s bizom benne, hogy idővel - ha a politikai akarat és felelősség megszületik hozzá - tovább javítható majd. Alap­vetően derülátó vagyok, másként nem is tudnék élni, annak ellenére, hogy szerintem a választásokig nem lesz új alkotmányunk. ZOLLER MIHÁLY, Léva OLVASÓINK FIGYELMÉBE Anyagtorlódás miatt hol­napi számunkban folytat­juk a Szovjetunióba erő­szakkal elhurcoltak névso­rának közlését. ,,Tavasz lesz újra, kedves" - jelezte Ozsvald Árpád 36 évvel ezelőtt, első önálló kötetének címadó versében: ,, Tavasz lesz újra, kedves. / Már olvad a hó a berek alján / s mint csintalan, fürge, fiatal lány / szalad zöld füzesek közt a folyó, / hogy megpihenjen a Duna karján. / Tavasz lesz újra, kedves. / Völgyek fölött gőzölög a pára, / félszerben csillogó eke várja, / hogy éles köszörült vasfogát / a föld kipiheni húsába vágja..." Talán disszonánsán hangzott ez a harmatosan kibuggyanó dal abban az időben, amikor a gyá­rakban és szántóföldeken egyre harsányabban zakatoltak a gépek, s félő volt, hogy e nagy hangzavarban elvész az egyéni hang. Ozsvald azonban nem törődött az aggályoskodókkal. Azt írta, azt adta tovább, amit magával hozott bölcső­helyéről: a keresetlen, tiszta hangot, amely ma­gatartásforma is volt azokban az időkben. Ha végigaraszoljuk első kötetének tartalomjegyzé­két, látjuk, hogy Luca napi emlékéről, a durcás csitri lányról, az ördögszekérről ir többek között. Még májusi versében sem lobognak fönnen a zászlók, hanem visszatekint falujára, és a zsen­dülő földekre gondol: ,,Májusban már az őszi búza / hajlékony derekát kihúzza, / mint suttyó legény első bálon, / ha szemrevaló lánnyal táncol..." Ozsvald egészséges, földszagú szemléletet hozott. Hiába került a fővárosba, tápláló gyökere továbbra is szülőfalujához kötötte, s ha jól gon­doljuk, máig ez hatott legintenzívebben gondol­kodására. Nem a spontán beidegződés, hanem a megélt idő játszott szerepel költői világának alakulásában. Tudatosan vállalta szerepét, s ezt sok versében kidomborítja. Első kötetének beve­zető verse is ezt a fogadalmát hangsúlyozza: „77 tanítottatok dalra engem, / gyöngyszemű marok­szedő lányok, / nyári este, ha az alkonyat / lepi­hent már a fák alatt / s álmos fejüket a virágok / lehajtották az árokparton. / Víg kedvetek nem törte meg / sajgó testetek fáradtsága. / Azt a nótát még ma sem felejtem, / ti tanítottatok arra engem, / - hangotok száll a nagy határba. Fábry Zoltán annak idején dicsérte is, féltette is az egyszerűséget ars poeticává emelő Ozsval­dot: ,,Egyszerűsége ma még magával ragadó, de épp itt fenyeget a veszély: az egyhúrúság és modorosság . . ." Szerencsére Fábry jóslata nem következett be Ozsvald kinőtte az egyszerűség darócruháját anélkül, hogy törés állt volna be költészetében. Jó ösztöne hamar meglelte a he­lyes irányt, a továbblépés legmegfelelőbb ösvé­nyét. Életműve további szakaszában Mezopotá­mia népeinek történetéből, a görög-római mon­davilágból merít, paraboláiban könnyű fölismerni sorsunkat, magyar népünk viharos életét, nyel­vünk visszaszorításának félelmeit. Gyűjteményes kötetében, az Oszlopfő-ben ta­lálható egy verse: a Tékozló fiú, amelynek alanya maga a költő. Csupa vád, panasz, szorongás ez a vers, az elhagyott szülőföld siratása, amely még mindig egyedüli megtartó erő a világ hívsá­gai között. Pályavonala - a vers tanúsága szerint - visszakanyarodott és abban az irányban halad tovább, ahonnan elindult. A lényeg tehát megma­A BÖLCSŐ ÜZENETE OZSVALD ÁRPÁD HATVANÉVES Tóthpál Gyula felvétele radt, csak az emberi és lírai minőség nemese­dett: ,,Én, ki itt maradtam, nem kérve soha jussom, / e röghöz szorított hűség és alázat, / délibábországot soha nem kerestem, / nem szegtem meg rendjét az apai háznak, / borral és zenével sose ünnepeltek..." A szülőföld elvesztését, a paraszti életforma széthullását sirató verseken kívül ott él költésze­tében a kozmikus magánytól rettegő lélek is, aki a természet pusztítása ellen emeli föl szavát: ,,De már / egyre többször/zavaros folyókról, /döglött halakról, / fészek nélküli / madarakról / és/ csupasz falakról / álmodom..." Ozsvald tudato­san kiterjeszti érdeklődését a világtörténelem és nemzeti nagyjaink felé is. (Szól Marcus Aurelius­ról, Bornemissza Péterről, Kallimakhoszról stb.) Zalabai Zsigmond is kiemeli ezt a vonását: a kultúra múltjából, a magyar és az európai művelődéstörténetből idéz olyan alakokat és mo­tívumokat, amelyek állandó értéket testesítenek meg. és ezáltal erőforrásul szolgálhatnak napja­ink problémái, magánéletünk válságai közepette is..." Meglátásai pontosak és kifejezöek, szinte ta­pintható közelségbe hozzák a dolgokat és jelen­ségeket. Amit talán más költök elhanyagolnak, vagy nem vesznek észre, Ozsvald fölnagyítja és kiszínezi. És ezek a mellékjelentések teszik hite­lessé, elevenné az ozsvaldi versbeszédet. Itt van például a Valahol otthon című költeményének első versszaka: ,, Hozzuk a maroknyi földet, / szi­ve lüktet tenyerünkben, diófák némasága, dróto­zott / virágcserepek a kerítés hegyén. / micsoda meddő várakozás, / aztán elmenni úgy, / hogy vissza soha többé..." Mennyi szeretet, sóvár­gás, mennyi lemondás és szomorúság szorul ebbe a néhány sorba! Mily nosztalgikus emléke­ket fakasztanak a „drótozott virágcserepek a ke­rítés hegyén!" Nem magamutogató, felszínesen csillogó az ozsvaldi líra. A szürke tónusokat kedveli, a mély­be ás, a gyökérzetig, amelybe bele tudunk fogóz­ni, amely példa is, megtartó erő is. Gyakran négy sorban összegzi az életet: ..Feketén, mint a kelta kardok, / sűrű erdőn át vadkant hajtok. / Mire leszúrtam, hajam ősz lett / Nem várt rám forrás - csak egy könnycsepp." Kisplasztika. Négyso­ros dráma. Ozsvald Árpád 1932-ben született Nemesoro­sziban. Ott végezte az elemit, majd 1942-ben abba a csurgói gimnáziumba került, ahol egykor Csokonai tanárkodott. A Soproni Erdészeti Főis­kolán szerette volna folytatni tanulmányait, de sorsa másként akarta. Idehaza lett tanító. Előbb szülőfalujában, majd Nyírágón tanított, 1952-ben került Pozsonyba, ahol a Csemadok Központi Bizottságán dolgozott 1953-ig, miközben elvé­gezte a pedagógiai főiskola magyar szakát. To­vábbi állomáshelyei: a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, majd a Szabad Földműves. Innen került át a meginduló Héthez 1956-ban, ahol ma főszerkesztő-helyettes. Eddig tíz verseskötete és egy ifjúsági regénye jelent meg. Több antológiá­ban szerepelt, s mint műfordítót és tankönyvírót is nyilvántartja az irodalmi köztudat. Nevét Ma­gyarországon is jól ismerik. E száraz adatok azonban keveset mutatnak meg Ozsvaldból. Csak a versei érzékeltetik a lel­kesedő, szorongó, reménykedő és el-elcsüggedő költőt, az idő hálójában vergődő embert, aki annyi szállal kötődik szülőföldjéhez, népéhez... Elhessentve a múlt ködét, egy pillanatra mint­ha látná az ifjú költőt, a barátot és kenyerestársat. Mosolyog, eltűnődik borospohara fölött. Ballag a város macskakövein, fel-felnézve a szürkülő égre. Elébem áll az a kép is, amikor bekopogtat hozzánk katonaruhában, váll-lapján a hópelyhek ezüst csillagaival. Ballag a költő, megy a sorsadta úton. Tavaszi mezőkről indult, daloló kedvvel, s megérkezett az őszbe, amely, ha őrzi is még a színek pompáját, egyre fanyarabb illatot áraszt, egyre hűvösebb szelekkel üzen. Felér a dombra, visszatekint, elmélázik. Mi, barátok, ismerősök, olvasók, mosolyogva intege­tünk felé. Ö visszaint, s örül, hogy nincs egyedül, érzi a baráti szívek melegét. De amikor magára marad, amikor körülfogja az éjszaka sötétje, felszakadoznak a súlyos gon­dok. S mintha testamentumát írná, az örök embe­ri-költői üzenetet, amelyet egyszer mindnyájan megírunk: Már lanyhul a kedvem, nem vidít fel a tűz lobogása, egyre messzebb bolyongok éjszaka el, s egyszer majd átvisz az öreg révész a tajtékzó világvég-tengereken. A hamvadó tűz parazsát itthagyom, keljetek hétalvók, szítsátok tovább! DÉNES GYÖRGY A FÜGGETLEN ÉS SZABAD SAJTÓRÓL ,,NEM MESE AZ GYERMEK!" (A. J.) 1. (MERENGVE) Volt egyszer (itt is) egy társadalmi rendszer. Azt hirdette önmagáról, hogy (egyebek mellett) a sajtója is szabad. Ennek ellenére e hajdani rendszer sajtógyakorlatában olyan jelenségek is előfordultak, amelyek zavarba hozták az illedelmesen hí­vő, ám ugyanakkor éber olvasót. Néha titokban, a konyha szögleté­ben még az is megfordult a fejében (?), hogy nem is szabad az a sajtó. Ezt a bűnös (bevallatlan) feltétele­gette az új szám, megfellebbezhetet­lenül közölve, hogy: ugyan! Ugyan­abban a számban - talán még nabban a számban - talán még akadnak, akik emlékeznek rá - bátor és kritikus cikkek is megjelentek. Pl. „Ki is az a Václav Havel?" Hitelesen bizonyítva, hogy a nevezett, és min­den rokona, őse, ismerőse - elvete­mült gazember (volt). Ekkor tűnt fel néhány (a rendszerben) illedelme­sen hívő, ám ugyanakkor éber (hé­ber, stréber stb.) olvasónak, hogy vajon miért nem védi magát ez az elvetemült gazember? Miért nem kéri ki magának, hogy pl. azt állítják a nénikéjéröl, miszerint, teszem azt, viszonya volt a második gyalogez­reddel? Ha nem szól vissza, nyilván igaz a dolog! Tény, hogy nem olvas­tunktöle egy sort sem - a lapokban. Helyette a „becsületes" dolgozók százai, ezrei, tízezrei (?) ragadtak tollat, elragadtatva: „Elég volt Ha­velből!" (Dosť bolo Havla! (...)! (Margóra: e sorok írója 1 964(f) szeptember 20-án írt Václav Havel­ről. Lelkesen felfedező elismerést. A cikk még akkor megjelent. ,. Nagy­szerű szerzőt ismertem meg... ke­gyetlenül elítéli azt a helyzetet, ami­kor a fogalmak és eszmék üres frázisokká lesznek és teljesen elsza­kadnak a józan észtől..." Új Ifjúság, 1964. szeptember.) 1, 1 Aztán, hipp-hopp, egyszer csak lett (itt is) egy új társadalmi rendszer. Váltás, az önmagát gyöngédnek, bársonyosnak (már-már a megdön­tött rendszert dédelgetőnek) neve­zett forradalom által, önmagáról azt hirdeti (egyebek mellett), hogy a saj­tója is szabad. (Az a bizonyos Vác­lav Havel lett az új társadalom első embere, bár még most sem kérte ki magának, hogy a nénikéje bárcás Mária-lány lett volna.) Pedig vado­natúj lapok születtek. Valamennyi teljesen független! Sőt, azt is hirdetik (önmagukról), hogy szabadok Van olyan is, amelyik azt, hogy a legvál­tozatosabb. Az ilyen (a legváltozato­sabb) sugallja, hogy a hétnek akár egy napja is lehet. Talán akad, aki elhiszi. Jómagam azonban bajban vagyok. Többször „megtisztelt" ez a lap olyan állításokkal, hogy pl. a nénikém... stb. Az olvasók (igaz kevesen vannak) azt hihetik, mivel nem szóltam vissza, nyilván igaz a dolog! Holott, én visszaszóltam! Visszaírtam. De ezt senki sem ol­vasta. Senki sem olvashatta... (Ama lap szerkesztőin kívül. Nem vagyok eléggé ember?) (Te jó ég! Lehet, hogy abban a hajdani régi rendszerben is meg­eshetett, visszaszóltak ugyan a megkritizáltak, de azt senki sem olvashatta? Csak nem? Az a sajtó csak annak volt szabad, akinek sza­bad volt? És emez?) 2. (TÉNYSZERŰEN) (A) - NAP - független hetilap, közéleti (?) - 1991. évi utolsó szá­mának 10. oldalán megjelent Napló­jegyzet első bekezdése, úgymond, hirdetésemet idézi. Hat mondatban Kijelentem: Egyetlen mondata sem igaz. Az első mondat „hasonlít" ugyan az általam közöltekre, de a többi merő kitaláció, a naplójegy­zetelő fantáziáját „dicséri". A további sorok zagyvalékával, karácsony előtti ,,szeretet"-rohamá­val: „mindegy - csak ártsak" igye­kezetével nem lehet érdemben fog­lalkozni. A lapot és a jegyzetelöt minősíti Meg az íráskészséget. De ez nem tartozik ide. (Hanem oda.) Ellenben megfogalmaz egy san­da vádat. Miszerint én ama hajdani rendszer müvész-bérence lettem volna! Pl. azt állítja, hogy én úgy csináltam „a pártbizottságnak" a fil­met, ahogy „köllött"! Ez a mostani írás kísérlet arra, akad-e lap, amelyik lehetővé teszi, hogy ezt az alaptalan és „övön alu­li" vádat a legszigorúbban visszau­tasítsam. Mert nem tűröm a sarat a cipóm orrán sem! Tehát: Soha nem készítettem „videoműhelyem­ben" filmet semmilyen pártbizott­ságnak, de a Dunaszerdahelyi Járá­si Nemzeti Bizottságnak és pártbi­zottságnak sem. A lejáratásomra előkapart film szakmai és politikai hitelességét ma is és mindenkor vállalom. Meggyőződésemet, elvei­met sohasem egyeztettem a hata­lommal. Pláne a vezető párttal! És sohasem váltottam hovatartozást, nem forgattam köpönyeget azért, hogy „szinten" maradhassak. Mint egynémely hajdani rendszarbeli párttag, akkori - és mit ad Isten! - mai kormánypárti, aki „hivatalból" látta munkámat! 3. (TANULSÁGUL?) Abban a hajdanvolt rendszerben a hatalom lapja nem írta cégérül: hogy független. Azt írta, hogy a CSKP KB lapja. Ezen a téren kétségkívül tisztességesebb volt egy-két mai „független" lapnál. Mit lehet itt tenni?... Látni vágyó NAP-ba nem tekint! 4. (UTÓIRAT) Elnézést kérek e lap több tízezres olvasótáborától, amiért néhány em­bert (a NAP olvasóit) érintő témában vagyok kénytelen itt megnyilatkozni. Háromszor közölt rólam a fent neve­zett lap bántó, becsületsértő írást, ám a válaszomat nem közölte. A fő­szerkesztő a neki személyesen áta­dott levelekre nem is reagált. (Lás­suk hát, milyen is egy sajtóper egy szabad országban!) GÁLÁN GÉZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom