Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-27 / 22. szám, hétfő

5 NYUGDÍJASOK OLDALA ÚJ szól 1992. JANUÁR 27. „Miután több mint ötven éven keresztül foglalkoztam, és még néha most is foglalkozom, grafológiával, megpróbálom elemezni a kézírását" - olvasom az új év első napjaiban kézbesített levélben. S a feladó jó fél oldalon életemet idézi, jellememet vázolja. Izgalommal párosuló furcsa érzés a „grafológiai leletet" olvasni, annál is inkább, mert magamra ismerek benne. Életem sorsfordulói, a lélekben kitörölhetetlen nyomot hagyott eseményei elevenednek meg lelki szemeim előtt. „Remélem elemzésem legalább 80 százalékra igaz. Az ötvenes években bírósági Írásszakértő voltam. Egy-egy szakvéleményért 50 korona volt a jutalom, bár én nem a pénz miatt, hanem kedvtelésből végeztem." Újévi - kézzel irt - jókívánságaim alapján született a grafológiai látlelet. A feladó pedig Junák Miklós pozsonyi nyugdíjas, aki 79. életévét tapossa. Közel két évvel ezelőtt ismertem meg öt. s megcsodáltam, milyen pontossággal, apró részletekre kiterjedő figyelemmel és frissességgel idézte fel majd nyolc évtizedes életútja egy-egy epizódját A Junák Miklós vállát terhelő nyolc X - hús-vér történelem. Élö-emlékező lexikona ő mindazon történelmi viharoknak, amelyekkel KözépEurópa emberének dacolnia kellett. Számomra megrázó élmény volt egy-egy epizód utólagos tanújává lenni. Hiszem, hogy tanulságos mások számára is. ÉDESANYÁMRÓL Anyám csodálatos asszony volt. Bár írni-olvasni nem tudott, született intelligenciával rendelkezett. Azon a napon, 1913. június 2-án, amikor a kassai dohánygyárban a dohánybálák között a világra hozott, három apró gyermeke sírdogált otthon az éhségtől. Anyám nagynehezen felkelt, megetette őket, utána holtfáradtan ledőlt a szalmazsákra, de nem pihenhetett, mert én, az újszülött rázendítettem, bömbölve követeltem jussomat, az anyatejet. Édesanyám sötétbarna, gyönyörű szemei már kisgyerek koromban szinte megigéztek és ez az érzelmem végigkísért egész életemen. Szerettem mosolyát és könnyeit is. Ez a mély gyermeki szeretet fokozódott ifjúságom alatt, felnőtt koromban is, mert becsületes, igazságos és nemeslelkü volt. A Horthy-Magyarországon édesanyám, bátyám és jómagam is az ellenállók soraiba léptünk. Én voltam az első, akit letartóztattak, előtte következett az első házkutatás, melynél az egyik detektív kidobálta a szekrényből szegényes fehérneműinket, ágyneműinket, mindent összetaposott, félrerúgott. Anyám felkelt az ágyból és felszólította, ne tegye tönkre szegénységünket. A nyomozó ráförmedt és illetlen szavakkal ordította: - Kuss, te vén szajha, mert téged is elviszünk, mint a hazaáruló fiadat! Anyám nem maradt adós a válasszal A detektív erre ököllel arcába vágott. Anyám az ágyra esett. Utána pofozta, verte, amíg az idősebb pribék hozzá nem ugrott, s le nem fogta kezét: - Hagyd abba, nem tátod, hogy egy munkától agyonhajszolt öreg nőt bántasz? Miután a házkutatás nem járt eredménnyel, elhagyták a lakást, s engem megbilincselve magukkal vittek. Több hasonló eset zajlott le későbbi életünk során. Talán ezért is: bálványként imádtam édesanyámat. Védőangyalként őrködött felettem, együttlétünk utolsó pillanatáig. Még most is, bár a nyolcadik X-hez közeledem, minden reggel meghajolok falon lévő arcképe előtt. APÁMRÓL Apámat más fából faragták. Köztünk, apró gyermekkoromtól fogva, rossz viszony alakult ki. Mindig is rideg, goromba volt hozzám. 1914 lúliusának első napjaiban bevonult a Kutná-Hora-i gyalogezredhez, akkor én egyéves voltam. Végigküzdötte az első világháborút, Montenegróban, később az olaszországi Piave körül kialakult fronton harcolt. Többször súlyosan megsebesült és hónapokig feküdt tábori kórházakban. 1917 nyarán zsindelyes házunk udvarára egy katona lépett be, teljes felszereléssel: puskával, borjúhátizsákkal, páncélsisakban. Én Cilka nővéremmel az udvaron játszottam, s mikor megláttam az idegen katonát, ráuszítottam a háziúr kutyáját: - Floki, fogd meg! Az eb három év után is felismerte apámat - ő volt az idegen katona - és nem bántotta. Apám feljött a lakásba, felakasztotta puskáját, majd kihúzta derékszíját és kegyetlenül elvert. Az eset után másként nem is hívott, csak a család „fekete bárányának" A világháborúban szerzett sebesülései nem tették lehetővé apámnak, hogy állandóan dolgozzon. Édesanyám keresetéből élt a héttagú család Tisztán emlékszem egy másik esetre is: Apám a piacról hozott egy nagy darab falusi vajat, megkent öt szelet kenyeret és elosztotta a négy gyermek között, az ötödik darabot megtartotta magának. Nekem nem jutott. Jajveszékelve futottam a dohánygyárhoz, délben kihívattam édesanyámat és elsírtam bánatomat. Anyám megnyugtatott, vett nekem egy nagy zsömlét és egy 50 filléres Zora csokoládét azzal, hogy este, ha hazatér a gyárból, rendet teremt. Mikor hazajött, a vajat, mely két lapos tányér között volt, a földhöz vágta. Apámhoz fordult, rácsapott az asztalra, s feldúlt arccal kiáltotta: - Nekem öt gyermekem van, és mindegyiket egyformán szeretem! Hogy tehettél ilyen szégyenteljes megkülönböztetést Miklóssal szemben? Az apám azzal magyarázta a dolgot, hogy Miklós szánkázás közben elszakította amúgy is foltokkal teli nadrágját. Az utolsó nézeteltérés később történt: Megkopott, de nagyrabecsült kerékpárunkat nyaggattam a Meredek zug közelében, s valamiért beugrottam a lakásba. Szemtanúja lettem annak, ahogy apám a hajánál húzva szeretkezésre akarta kényszeríteni édesanyámat. Ö ellenkezett. Ezt látva, én közéjük ugrottam, megfogtam apám kezét, leültettem a székre és rákiáltottam: - Apa. ennek sohasem szabad megismétlődnie! Apám érezte a kalomban feszülő erőt, s meghátrált. Szitkozódva kiment az udvarra. Az én drága édesanyám ócska díványunkon ült és sírt Megnyugtattam, össze-vissza csókoltam ráncos, munkától érdes kezét. Ez a magyarázata, hogy édesanyámat imádtam, apámat tiszteltem, de sohasem szerettem. Junák Miklós becsülettel, tartással élte le életét. Sorsáért meg kellett küzdenie. Munkával, robottal, kérges tenyérrel csikarta ki nap nap után az élettől a jelent, s a holnapok reményét. Volt segédmunkás egy gazdag olasz déligyümölcs-kereskedőnél, dolgozott kereskedősegédként. Részt vett a fogyasztási szövetkezetek megalapításában, két évet dolgozott Rozsnyón párttitkárként, Hidason üzletvezetőként Vagyont, gazdagságot nem szerzett A totalitárius rendszer - amelyben például nem félt megtagadni a segítséget hamis érettségi bizonyítvány megszerzéséhez magas párt-tisztségviselő számára - „megjutalmazta" öt: nyugdíjba vonulása után feleségével a pozsonyi Schieffel utcai nyugdijasotthonban kaptak helyethajlékot. Junák Miklóst apámként tisztelem Mélyen fejet tudok hajtani a küszködéssel teli életút előtt. Ezért is merem hinni, hogy élete tanulságos lehet és segíthet legyőzni, meg nem ismételni a múlt hibáit: csakis fekete-fehérben látni-értékelni a történéseket Sorsa, mely sok tekintetben példaértékű, hozzásegíthet legyűrni magunkban a különböző táborok nézőpontjából alkotott és táplált ellenségképet. Junák Miklós nem tagadta meg életét - egyszerű, dolgos, másokért is tenni akaró és tudó életútját - ez volt a nehezebb, de egyúttal az erkölcsösebb is. MÁZSÁR LÁSZLÓ RÉG VOLT-IGAZ VOLT TISZTA LELKIISMERETTEL - Még ma is jól emlékszem mindenre - eleveníti föl a negyven év előtti időket K S. - Ott álltunk hárman az udvaron, nagyanyám, anyám és én, a gimnazista lány. Alltunk az esőben és néztük, ahogy a bútort hordják ki a házból. Először a hálószoba darabjait, aztán sorban mindent, a szép fekete eredeti jugendstíi ebédlőt, a hatalmas faragott keretes falitükröt, a zongorát. Zuhogott az eső. Akkor már évek óta tanultam zongorázni - azóta is azzal keresem a kenyeremet -, úgyhogy engem főleg az hozott ki a sodromból, ahogyan a zongora fedelén dobott azeső. Ez a hangszer számomra szinte élőlény, meghitt barát volt. ezért úgy éreztem. mintha egy hozzám közelállót vernének, kínoznának. Nagyanyám előzőleg három napig bújkáit a faluban, hogy ne találják meg a hatóságiak. Azt hitte szegény. igy megakadályozhatja a kilakoltatást. Végül mégiscsak rátaláltak a rendörök, hazaterelték, és nekiláttak feltörni az ajtót. O nem volt hajlandó önszántából kinyitni. És elkezdték kihurcolni a holmit A ház afféle kisebb kúria volt, három tágas szobával, konyhával, mellékhelyiségekkel, kamrákkal eíói egy szép napos verandával. Az akkori hnb-elnök vetette rá a szemét. Azazhogy inkább a felesége Rosszul éltek, az asszony elhidegült a férfitól, válni akart. A férje mindenáron meg akarta őt tartani. Azt mondta, minden kívánságát teljesíti, csak maradjanak együtt. És az asszonynak pont ez a ház kellett. Egykettőre kiállították a konflskációs végzést: kiíakoltatás három napon belül.. K S. tekintete a messzeségbe réved - Igazán nem vagyok babonás, de ami azután történt, olyan, mintha regényben olvasná az ember. Anyám egyre kétségbeesettebben nézte a hajthatatlan bútorszállítókat. Az eső meg csak esett, zuhogott, mintha sohasem akarná abbahagyni. Ekkor szegény édesanyám kínjában és tehetetlenségében fölordított. A szokatlanul erős hangra egyszeriben mindenki fölfigyelt. Szinte mozdulat közben merevedtek meg valamennyien. Anyám magából kikelve kiabálta: ,.Átkozott legyen mindenki, aki ebbe a házba beköltözik, soha a boldogságát meg ne találja, verje meg az Isten mindenestől!"És kitört belőle a zokogás. Ott álltunk, szinte megbabonázva. Az elnök végre összeszedte magát és kurtán odavetette anyámnak: M Türtőztesse magát, asszonyság/" De már akkor mindannyiunk arcán csorogtak a könnyek. Látni ugyan nem lehetett, mert összefolytak az esővel. Hanem ami ezután következett, az valóban furcsa fintora a sorsnak. Az elnök beköltözött a családjával, de csakugyan nem lett boldog. A felesége hovatovább megcsalta, összeállt füvei-fával. Faiuszerte beszélték, hogy az egyik gyerek nem is a férjétől van. Egy idő múlva elváltak, majd elköltöztek. Aki a helyükre jött, azzal egy tragikus szerencsétlenség esett meg. Egy alkatommal halálra gázolta a traktorral a saját kisfiát. Nem látta, hogy a gyerek ott játszik alatta, elindította a gépet, és már nem volt segítség. A faluban elkezdtek pusmogni, hogy fog az átok, ez a ház nem embernek való. De még akadt egy helyi főember, aki úgy gondolta, nem kell adni a szóbeszédre. Fütyült a mendemondákra, odaköltözött a szép lakásba Néhány év múlva a felesége egy gyönge pillanatában fölkötötte magát a padláson. Több lakó aztán nem vállalkozott a beköltözésre. Irodává alakították át a szép kis kúriát. Nagyanyám még egy darabig ott lakhatott a konyhában, és haláláig művelhette kis kertecskéjét. Nagyon ragaszkodott a földhöz, kertészkedett, gyümölcsöt főzött be, a ribiziibói bort csinált. Hagyták öt, nagy kegyesen, a saját gyümölcsfáiról, a saját kertjéből legalább a legszükségesebbet összeszedni. Közben pedig a házban egymást érték a tragédiák. Mikor Mamuka, igy hívtuk, meghalt, többet mi sem mehettünk a ház tájára sem. A történet rövidke részlete egy életnek, mondhatni évtizednyi szakasza egy öregasszonyénak, szomorú emlék a máshol családot alapító lánynak, s az unoka, immár maga is közei a nyugdíjhoz, megpróbál elégtételt találni. Hogy végre föloldódjon az átok. hogy akik abban a házban a továbbiakban lakni szándékoznak, szerencsésen, békességben, netán boldogan élhessenek. Tiszta lelkiismerettel, melyre semmiféle átok nincs hatással. (BIT) lllllllllllllllllllllllllllllllllllilllll SZÁZÉVES KÉPESLAPOK EGY KÖNYVRŐL, AMELY AZ EMLÉKEKÉ JÚLIUS CMC R E J MIKULÁS 0A20 Ezúttal az öregek vitték a szót. Bár ültek jócskán fiatalok is a hallgatóság között, mégis kizárólag az idősek tudtak érdemben hozzászólni a témához, vagyis ahhoz, milyen is volt a város hajdanában. Az egykori Pozsonyra emlékeztek, nemegyszer vitává hevülő patriotizussal, a város szerelmesei, azok, akik egy kicsit korábban születtek, mint a többiek. A városi könyvtár egyik rendszeres szerzői estjén, egy Klarissza utcai boltíves pincehelyiségben maguk a szerzők mutatták be a háromnyelvű könyvet, a nemrég a Práca könyvkiadónál megjelent Pressburg, Pozsony, Bratislava 1883-1919 című Répes kiadványt. A cim is mutatja, olyan időkről vitáztak a jelenlévő öregek, amelyeket talán maguk még meg sem éltek, talán csak szüleiktől, nagyszüleiktöl hallották legendáit, szokásait, de amit hallhattak, annak a szellemiségnek, városhangulatnak az utórezgéseit bizony maguk is még évekig megtapasztalhatták, fiatalságuk idején, már az űj köztársaságban. Régi történetek, elfeledett utcák egyedi hangulata, épületek, lakók legendái elevenedtek föl. És tények, főleg tények. Vitát kavaró pontosságra törekedve nyomoztak egy-egy elnevezés valódi eredete után, egy-egy portál, épület pontos helyét megállapítandó. Azon az estén, ahol a szerzők bemutatták a közönségnek a könyvet, amely a régi városról készült képeslapokat gyűjtötte egybe, utalásokkal és magyarázatokkal, fölforrósodott a hangulat az emlékezéstől. Július Cmorej és Mikuláš Gažo saját lapgyűjteményükből állították össze a kiadványt, amely ilyen formában minden bizonnyal országosan egyedülálló ezidáig. Ezen a közönségtalálkozón fölelevenedett néhány már keresve sem található városrész, a maga egyedi és megismételhetetlen miliőjével, egykori életvitelével. Gažo professzor őspozsonyi, aki fiatal korától lelkes gyűjtője mindannak, ami Pozsonnyal, ezzel a többnemzetiségű várossal összefügg, ami történelmével kapcsolatos, ami róla szól. A hallgatók kérésére elmesélte a Zsidó utca, a Váralja, a Vödric visszahozhatatlan, sajátságos légkörét. Pozsony a történelem, a kereskedelem, az ipar, a kultúra gócpontja volt minden korban. Hajdanvolt, mára nosztalgiával visszavágyott történetisége a régi mivoltában örökre eltűnt, mondta, hiszen minden fejlődik, a város is, ez törvényszerű és rendjén való. Ámde megbocsáthatatlanok mindazok az otromba rombolások, amelyek az elmúlt négy évtized elidegenítő, történelemhamisító igyekezetét szolgálva már-már barbár tettként minősíthetők. A természetes fejlődés ugyanis megszüntette volna azt, amire nincs szükség, amit a genius loci, a hely szelleme kivet magából, ámde erőszakkal elvenni a várostól jellegzetességeit, meg nem történtté másítani történelmi tényeit - büntetlenül nem lehet. Jellegzetes középkori városrészek hiányával bűnhődik most ez a város. Kényszerű tehetetlenséggel szemlélték az oktalan városrendezést, a kegyetlen bontásokat mindazok, akiknek a legjobban fájt, s most megpróbálkoznak a lehetetlennel, visszaadni, ami emberi léptékkel mérve és logikailag visszaadható Tervezik a Váralja, a Zuckermandli visszaállítását, a régi zsinagóga újraemelését, ha csak körvonalaiban is, és persze más célokra, hogy a várfalak alatti festői részek újra azt jelentsék, amit egykor: a város bizonyos rétegének életviteléből adódó sajátos hangulatot, a polgárok ragaszkodását, az emberi dimenziót. A múltat mindenestől visszahozni természetesen lehetetlen A vasárnapok már soha nem lesznek olyan ünnepélyesek, mint egykoron, amikor még az utcán is áhítatosabban jártak-keltek az emberek, amikor zárva tartottak a szinte egymáshoz tapadó szatócsboltok a Zsidó utcában, amikor mellényükbe akasztott hüvelykujjal, ezzel a jellegzetes tartásukkal ácsorogtak nagyokat tárgyalva utcaszerte a kalapos, pajeszos zsidók a várfalak alatt. Ott ültek a fiatalok ezen a szerzői esten, némán lesve az emlékező szavakat. Mert ök még jórészt keresik saját gyökereiket ebben a városmsst 10 )UP0 • 33g sn 9 E)PflTI5 •o 1883-1919 ban, keresik a könyvben található képeslapok elmúlt tényeit, igazságait. Az első pozsonyi képeslapot 1894 táján adták postára. Talán a Kórház utcát ábrázolta, de lehet, hogy ugyanilyen régi a kikötőt megörökítő panorámakép, netán az András utcai képeslap, a mai Gorkij utcával, melyre föladója ráírta: „Jó éjjt, szép és aranyos álmokat!" Ezen az estén az öregek, míg egymás közt vitatkoztak részletkérdésekről és mindig a színtiszta igazság után nyomozva, önkéntelenül is utat mutattak, példát statuáltak a fiatalabb generációknak - próbálják megismerni lakóhelyüket, alakítsanak ki személyes kapcsolatot, kötődést azok is, akik nem a Monarchia idején, nem az első köztársaságban és nem is föltétlenül Pozsonyban születtek. (brogyányi) r ELETMÉRLEG IFJÚSÁGOM, EZ A SZÉP ÉS KESERVES...