Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-23 / 19. szám, csütörtök

7 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓi 1992. JANUÁR 23. A SZLOVÁKIAI MAGYAR OKTATÁSÜGY - NOVEMBER 17-DIKE UTAN II. J

anuár első napjaiban Szkladányi Endre kollégával elmentünk az oktatási minisztériumba, hogy a nyitrai alakuló ülésünkre meghívjuk Kováč miniszter urat. Egyébként is oda vezetett az utunk: meghívónk volt, Hejný miniszterhelyettes úr éppen abban az időben egy tapogatózó jellegű találkozón fogadta a szlovákiai pedagóguskezdeményezések képviselőit. Tördelmgsen bevalljuk: izgultunk egy kicsit, merthát ki parolázott közülünk, csiribiri emberek közül — mondaná Mátyás király — miniszterekkel vagy miniszterhelyettesekkel. Talán nem is arról volt szó, hogy az ember túlságosan tekintélytisztelő. Inkább valami mende-monda játszott közre, mely szerint a hazai magyarság képviseletében önjelölt ifjak — az udvariasság és diplomácia szabályait megszegve — miniszterhelyettesi posztot kértek Kováč minisztertől: rámutatva arra a maguk közt lévő úrra, aki erre predesztináltatott. A miniszter eltanácsolta őket. Igaz-e vagy nem, sosem néztem utána. Nem is érdekelt a dolog, mígnem egyszer maga a miniszter tett rá célzást. A lényeg: sem a minisztert lerohanok, sem mi az oktatásügyi kormányzatnál elérni sokat nem tudtunk. Pedig Nyitrán azt hittük (hitték) , végre megoldódnak a nemzetiségi oktatásügy problémái. Kováč miniszter úr, Hejný miniszterhelyettes és Pastier dékán úr beszédeit viharos taps követte. Hogy a beszédek mennyire voltak őszinték, sohasem tudjuk meg. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy e beszédeknek, elvi ígéreteknek manapság még a szelleme is elkerül bennünket; úgy tűnik fel: konkretizálásuk csak 100-150 óv múlva esedékes. Gondolom, ezért nem reális annak a politikai irányvonalnak a követése, hogy először közösen vívjuk ki a demokráciát, azután a győztesek lesznek olyan kegyesek egyenjogúságot biztosítani számunkra. Sajnos, figyelembe kellene venni a történelmi-társadalmi hátteret, Közép-Kelet-Európa specifikus helyzetét. Az alakuló közgyűlésünket követő napokban közös megbeszélésen vettünk részt a minisztériumban, hogy megtárgyaljuk nemzetiségi oktatásügyünk problémáit. A miniszter szakemberei, egy egész hadosztály várta, mit akarunk tulajdonképpen. Mi öten, a szövetség szóvivői, tudásunkhoz mérten, a nyitrai vitafelszólalásokból felkészülten képviseltük az SZMPSZ-t. I

gen, észre kellett volna vennünk: ha a nyitrai ígéretek őszinték, akkor a miniszternek kellett volna bennünket magához kéretnie, s elmondania: urak, így és így áll a dolog, természtesen önökről önök nélkül dönteni nem akartam. Kérem a véleményüket és segítségüket. Nem így történt! Mi, akkor, nyitra szellemében, teljesen őszintén megfogalmaztuk kívánságainkat: a magyar oktatásügy autonómiáját, egy nemzetiségi főosztály megszervezését, amely egy magyar nemzetiségű miniszterhelyettes irányítása alá tartozna. Hozzátettük: a miniszterhelyettes lehetőleg magyar pedagógus legyen. Terveink között szerepelt a kisiskolák felújítása, s elmondtuk a miniszternek: a közös igazgatóságokat ugyanolyan adminisztratív úton kérjük — minden indoklás nélkül —szétválasztani, mint amilyen módon az egyesítésük történt. Itt kezdődött a vesszőfutás! Ezen a ponton vált kérdésessé a tandíj. A miniszter szakértői alaposan felkészülhettek belőlünk. Mondhatom, nagyon furcsán reagáltak kérelmeinkre. Az autonómiát elszakadásként, a déli részeknek Magyarországhoz való csatolásaként értelmezték. Hogy ki volt a rosszindulatú súgó?! Azt hiszem, a választ mindenki tudja. -Ahogy említettük, azóta már egy újabb terminus technicust vezettünk be, az önigazgatást, amely kevésbé irritálja a demokrácia szabályait egyre inkább mellőző atyafiakat. A miniszterhelyettesi funkciót megoldottnak vélték, merthogy a miniszter gazdasági helyettese magyar nemzetiségű. Megjegyezhetjük: igen, de a magyar iskolák, egyáltalán az iskolák szakmai irányításához semmi köze nem volt, nem is lehetett, mint az újnak sem, akit nemzetiségi kormánypártunk eminens képviselői úgy harangoztak be, mint olyat, akit szövetségünkkel egyetértésben neveztettek ki, követeléseinket megvalósítandó. Megjegyezzük, nem a személye ellen van kifogásunk, hanem politizálásnak eltájoló, eltájoltató módozata ellen. A

tárgyalások válaszmenetében Lovász Gabriellával, Kovács Lázlóval, Máté Lászlóval és Szkladányi Endrévé! nagyon gyorsan megállapítottuk: az őszinte kitárulkozások ideje lejárt. Vagy tán el sem érkezett? Mint mondottam volt egyik eminens politikusunknak, aki politikai irányvonaluk helyességéről igyekezett meggyőzni: 100-150 esztendőre van szüksége e régió népének ahhoz, hogy demokráciáról, liberalizmusról, értékeink kölcsönös megbecsüléséről beszéljünk, hogy főleg ilyen szellemben cselekedjünk. Mert mindaz, ami most történik, az a demokrácia paródiája. Amit demokráciának hiszünk vagy képzelünk, az csacska délibáb, egy kicsit saját magunk áltatása, amely tudathasadásos állapothoz vezethet. Ennek tudatában, átmenetileg kiiktattuk érveléseink tárházából — később azonban nagyon keményen meg kellett mondanunk — azt, hogy véleményünk szerint a kisiskolák megszűntetése, a körzetesítés néven ismert szörnyeteg meg a közös igazgatású iskolák a mesterséges elnemzetlenítés, az asszimiláció legfondorlatosabb tényezői. Azóta többször hangsúlyoztuk: annak a falunak a lakosságát, ahonnan a lámpás, a tanító és a lélek istápolói, a papok hiányoznak, nagyon könnyű elnemzetleníteni. A közös igazgatású alap- és középiskolák igazgatóit általában nem a mi sorainkból nevezték ki. Az ilyen igazgatású iskolák ún. kétnyelvű tanárai bármilyen jóindulatúak is voltak, a magyar tagozaton nem mindig tudtak a kívánt szinten tanítani. Egy-két év elteltével ezekben az iskolákban alig egy-két tantárgyat tanítottak (tanítanak) a szlovák nyelven kívül magyarul. Ez az állapot a magyar tanítási nyelvű iskolák színvonalcsökkenését, majd elsorvasztását eredményezi. Talán még ennél is rosszabbat: a keleti blokkban közös megegyezéssel úgy kell megoldani a nemzetiségi kérdést, hogy ha nemzetiségek nem lesznek, akkor nem lehetnek problémák a nemzetiségi oktatásügy területén sem. A szóvivői testületnek, a komáromi közgyűlésig, akadt még problémája elég. Március 5-én másodszor fogadott bennünket a miniszter. Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a találkozó előtti percekben, a napi sajtót lapozva, a miniszter által kiírt pályázatokat böngészgettük. Legnagyobb meglepetésünkre a nemzetiségi főosztály sehol sem szerepelt. Végül is totózásszerűen a sok osztály közül kiválasztottuk a legcifrább nevet viselő főosztályt, úgy gondoltuk — egyébként jól gondoltuk — ez lesz a „miénk". Amikor a találkozón emiatt elégedetlenségünketfejeztük ki, a miniszter válasza a következő volt: Vás (Kovács Lászlóra meg e sorok írójára mutatott) ani tak by som nevymenoval za riaditeľa tohoto odboru, lebo sa neviete nadhnúf nad národ nostné záujmy. Kovács Lászlóval kapcsolatban fájlalta a magyar rádiónak adott interjújót, e sorok írójának pedig nem tudta megbocsátani a gimnáziumok számára írt történelemtankönyv mellékleteként feldolgozott magyar (hazai) történelmet. P

ersze, mi elvből nem jelentkeztünk egy ilyen összetételű főosztály vezetőjének vagy munkatársának. Hiba volt? Helyesen jártunk el? Egy-két óv távlatából: talán okossabbak leszünk. Švejk dél-csehországi anabázisára emlékeztet szövetségünk bejegyeztetése is. Akkor még a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma Csehszlovákiai Magyar Pedadgógusok Szövetsége néven nem volt hajlandó bejegyezni bennünket. Az alapszabályzatunk 2-3 hétig ott hevert valamelyik hivatalnok asztalán. Szkladányi Endre, e téma felelőse, megelégelve a dolgot, a dokumentációt visszakérte, s megkérte Sidó Zoltán nemzetgyűlési képviselőt, vinné el az anyagot Prágába, s ott jegyeztessen be bennünket. A válasz: Csehországban nincsenek magyar iskolák és tanítók, ezért ebben a kérdésben a szlovák kormány as kompetens. Logikus magyarázat, de rajtunk nem segített. Végül is a szlovák kormány alelnökéhez, Varga Sándorhoz fordultunk segítségért, s így történt, hogy alig egy-két nappal a komáromi közgyűlés előtt váltunk legális szervezetté. Kováč úrral még egyszer-kétszer találkoztunk, de eredményt elérni nem tudtunk. A legérdekesebb találkozónk a március 16-diki volt. A miniszter úr arra kért bennünket, hogy szóvivői testületünk Érsekújvárott találkozzék a Szlovák Pedagógusok Szövetségével. A miniszter szerint baráti beszélgetésről lenne szó, tehát anyagot, dokumentumot nem kell előkészíteni, semmi különös felkészülésre nincs szükség. Csak az volt valahogy furcsa, hogy a húsztagú vezetőtestületünk teljes névsorát kérték, lakhellyel és személyazonossági számmal. Ennél furcsább már csak az volt, hogy egy kollégánk Érsekújvárból felhívott: ne menjünk el a tárgyalásra, mert állítólag két autóbusz surányi tanító készül bennünket „kioktatni". Ennek ellenére Pék László szóvivői testületi taggal úgy döntöttünk, nem fújjuk le az akciót, s időben elindultunk a találkozóra. A Szakszervezetek Házában nehezen jutottunk be, nehezebben, mint a szlovák parlament épületébe. Végül is hosszas ellenőrzés után bennünket az egyik, a szlovák kollégákat a másik asztalsorhoz ültették le, egymással szemben. Két méter széles demarkációs vonal választott el bennünket egymástól. Az vigasztalt, hogy szlovák kollégáink is valahogy nyugtalanul tekintgettek erre-arra. Az viszont felháborított mindnyájunkat, amikor kiderült, hogy felerősítve két komáromi kolléganővel, a Nové Zámky-i járás szlovák pedagógusaival kell tárgyalnunk. Tehát az országos választmány egy járási vezetőséggel! Annyi hasznunk volt belőle, hogy már akkor megismertük a későbbi sznf-téri irodalmi színpadok kivitelezőit. A kollégákat türelemre intettem s mondottam: mosolyogjatok, viselkedjetek természetesen. De láttam: dúlt belül a vihar, amely még növekedett, amikor rózsaszín hártyapapíron szétosztották közöttünk az általuk elfogadásra szánt anyagot. Azt az ominózus anyagot, melyet minden hivatalos ós nem hivatalos szlovák közéleti személyiségnek megküldték, s amely később alapját képezte a maticás nyelvtörvénynek, amelyben hangsúlyozták: magyar iskolákban csak szlovák nemzetiségű tanítók oktathatják a szlovák nyelv és irodalom tantárgyát, s hogy szlovák szakos tanárainkat tiszta szlovák környezetbe viszik egy kis gyakorlásra. A szomorú az egész találkozóban az volt, hogy Kováč miniszter úr átszellemült arccal hallgatta a minden emberi jogot nélkülöző anyag színpadias beterjesztését, s csak Pastier úr csóválgatta a fejét a förmedvény hallgatása közben. A -j utolsó találkozásom — ekf\£m kor csupán egyedül én voltam a meghívott — egy búcsútalálkozó volt a miniszterrel. Ekkor már tudott dolog volt, hogy Párizsba megy. Úgy éreztem, igazolni szeretné magát, amiért nem cselekedhetett nyitrai beszédének, gondolataina!: szellemében. Pukkai László KI FIZETI A TANDÍJAT? CSÚCSSZUPER DADOGÁS Szuper ez az érzés, sikkantja három-négy, kellőképpen barbiasított, reklámmosolyú kislány a képernyőn, csillogó szemmel, repesve, hogy már attól tartasz, mindjárt szárnyuk nő, s fölemelkednek az égbe, kitörnek a dobozból, s ellebegnek a balkonon át az utca fölé, a mocskos hólé realitását maguk mögött hagyva megüdvözülnek, a reklám szent nevében, miközben a szomszédból, egy másik kultúra csatornáján szuper vagy béjbi, óh, béjbi, hallod a trillát, egy feltehetó'en szintén kikozmetikázott, bár nyilván több viharos tavaszt megélt hölgyemény elképzelt szájából, ám emitt már a pompázatos, szupercsillogású karácsonyfa felé trappol egy csöppség, hogy verdeső szívére szorítsa az ajándékot, amely, milyen is lehetne, szintén szuper és mi más lehetne, mint letéti jegy, kötvény, részvény, mifene, mert ez dobogtatja meg az ilyen kis boglyosok szívét, meg a jóféle mosópor, ez álmai netovábbja, bár 6 legalább hangtalanul boldog, annyit sem pötyög, hogy szupej vad, papa, mejt most máj a téjapó is szupej, aki egyre inkább Mammon bácsivá sikeredik, vagy kipingált szendvicsemberré, olyannyira szupej, meg csúcs, sztárszuper, óriáscsúcs, szuperklassz. Dödög és hápog a maszmédia, levegő után kapkod, ki-kihagy a lélegzete, akkorát akar mondani. Elapadt szókinccsel ragoz, fokoz, eljött az új jelszavak, szövegek ideje, a nagy menetelés egyre gyűlöletesebb és üresebb jelszavai után a semmitmondó ballasztok dömpingje, mintha luftballonok ezrei között kellene gázolnod reggeltől estig. S miközben a figyelmes olvasó dorgáló levelet ír, ne használj trágár nyelvezetet, őrizd a magyar nyelv tisztaságát, arra gondolsz, új cenzori idők közelítenek, a szabadság üdvözült csókja után a szájtapasz ismét, de most már nem a fennebbvaló, a zsarnoki önkény ül a szádra, hanem az olvasó, a beépített cenzor, aki ott sürög az orvos, a takarítónő, a tanító fejében, s miközben kézről kézre jár a rózsaszín, lila meg ibolyaillatú fércművek sokasága, a ronggyá lapozott utóízek fölött hullatnak könnyel a sekélyes lelkek, fognák a ceruzádat, moderáld magad, hisz a te dolgod nem az, hogy végre nevén nevezd a dolgokat, hogy kimondd a kimondhatót és kimondhatatlant, hanem azt mondd, amit mi szeretnénk hallani, a mi egyszemélyes igazságunkat ragozd és fokozd, béjbi. Oké, küldjük a nótát, hisz megígértük, morgod magad elé, miközben a képernyőn a szuperripacs idétlenkedik, aki ugyan nem hallgat csak komolyzenét, se rockot, se magyarnótát, 6 csak a minőséget kedveli, a lelkem még az előadót is megválogatja, csak Yehudi húzhatja a nótáját, miközben egy Houdini elszántságával parodizál és fahangon kornyikál valami rémséges szöveget, mert a Mammon az Mammon az idők fordultával is, így lehet szembeköpősdit játszani az elvekkel, vizet prédikálni és bort piálni, béjbi, csak a gázsi fontos, béjbi, mert csúcsszuper ő is, aki mellébeszél, mellédalol és idétlenkedik a semmiről, ám otthon belezuhan az ágyba, s talán arra gondol, a szar attól még az marad, akármilyen csúcsszuper a melléduma, a falmelléki surranás, a töltelék, s titkon érzi, ez a szerencsétlen, meggyötört magyar nyelv nem attól romlik, hogy a büdösét büdösnek mondja, hanem attól, hogy a csúnyát széppé próbálja hazudni, s a semmit úgy bearanyozza, hogy az szuperszuper. Kövesdi Károly Kézdy György: .NEHÉZ HUM TARTANAK..." Ha nem színész, szerencsejátékos lehetett volna Kézdy György, a Szomszédok Virágh doktora. Ugyanis nemcsak a színészetet szereti — a kockázatot is. Számára éppen az a színház egyik szépsége, izgalma, hogy kiszámíthatatlan kockázatokkal van tele: mindenből minden lehet és mindennek az ellenkezője is. Jó darabból — bukott előadás. Gyengéből — sikeres. — Mostanában, amikor sokan állóvíznek látják, vagy mondják a színházi életet, tulajdonképpen csendes útkeresés folyik. Az elmúlt évtizedekben kialakult színházi rendszerből már sok szempontból kibúvóban vagyunk, de azt az újat, ahová meglehetős biztonsággal „bebújhatnánk", még nem találtuk meg. Úton, útközben vagyunk. Úgy hiszem, ez egészséges folyamat jele, de egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen szándékkal, tehetséggel éli meg az ember. Lehet, hogy a változásokra jónéhányan rá fogunk fizetni — ezek számára persze a dolog katasztrófális — a változásoknak mégis végbe kell menniük, s ha akarjuk, ha nem, be is következnek. Milyen lehetősége marad a színésznek? Ha tudja, hogy tehetséges, és tudja, milyen irányba szándékozik haladni, akkor hinnie kell benne, hogy szükség lesz rá ezután is, hogy igenis lesznek lehetőségei. És ettől kezdve úgy kell alakítania pályáját, hogy a hozzá minél közelebb álló elképzelésekkel rendezők csoportjaihoz kerülhessen. Szakmai körökben rólam azt tartják „nehéz pali" vagyok. Állandóan azt kérdezem: „Miért? — mert csak akkor tudok elfogadni egy rendezői utasítást, ha értem az okát, ha tudom, mi az értelme, honnan hová vezet. E magatartást emelt fővel vállalom, noha tudom, hogy sokaknak nehéz a miértjeimre megfelelni. És tudomásul is veszem, hogy emiatt le is szűkül az engem foglalkoztató rendezSk köre Bizonyos művészcsoportokkal, például a fiatal filmrendezőkkel, már semmilyen kapcsolatom sincs... — Évek óta a szolnoki színház tagja... — Ahol nagyon jól érzem magam, annak ellenére, hogy ahogy múlik felettem az idő, úgy kívánok mind kevésbé lekötött, sőt le nem kötött színész lenni. Azokat az előadásokat szeretem, ahol azonosan gondolkozó, azonos vagy egymáshoz közelítő eszméket valló színészek kerülnek össze egy mű bemutatása érdekében, akik azután együttessé kovácsolódnak a próbák alatt. — Manapság mind gyakoribb, hogy színészek rendezőként is bemutatkoznak... — E téren ne számítsanak rám! Sohasem akartam, és ma sem szeretnék rendezni. Meggyőződésem, hogy a rendező személye meghatározó a színielőadáson, ugyanakkor a rendezés hallatlan felelősség is, hiszen munkámmal a darab és a szereplők sorsát hetekre, hónapokra, esetleg évekre befolyásolhatom, sőt meghatározhatom. Ez olyan felelősség, mely sokkal nagyobb és alaposabb felkészülést igényel, mint amivel ón rendelkezem. Igy kétszeresen is jól érezhetem magam egy-egy előadáson. Nincsenek rendezői álmaim, és nincsenek szerepvágyaim. — Tanul-e a színész, ha nézőként megy színházba? — Nehéz igent, vagy nemet mondani. Csak magamból tudok kiindulni, s nem szólhatok mások nevében. Jómagam közvetlenül sohasem tanulok semmit. Ami egy általam is játszott szerepben egy másik hazai vagy külföldi színész alakításában jó, az az ő sajátossága, azt átvenni nem lehet. Ugyanakkor a sokfelé látott részletek valahol benne maradnak az emberben, leülepednek, és szükség esetén összesítve jelentkeznek. Közvetett módon tehát mégis tanulok valamit mások előadásaiból. — Optimistának tartja magát? — A színházat, a színészpályát, közeli jövőmet tekintve feltétlenül. A napi dolgokat illetően már nem annyira. Ilyenkor igyekszem uralkodni magamon, és amilyen gyorsan csak lehet és tudok, túllépek a dolgokon. Ilyenkor magamnak is fetteszem a kérdést, hogy miért?, és ha alaposan utána gondolok a történteknek, többnyire találok is valami elfogadható választ. Nem biztos persze, hogy a helyeset vagy az igazit, de mindenesetre olyant, amely segít tovébb élni és tovább dolgozni... Fenyves György