Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
Jótékonysági Hatások E változások legmarkánsabb hatásai Közép-Európában és a Szovjetunióban tagadhatatlanul jótékonyak. A katonai kiadások támogatása, beleértve a fejlett nukleáris technológia extravaganciáit, nagymértékben csökkent a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban egyaránt. Szaddám Húszéin nélkül az összes többi katonai kiadás is kétségessé vált volna. Az öbölbeli katonai siker sajnos jelentősen erősítette legmegrögzöttebb harcosaink morálját és költségvetési ambícióit. De van esély arra, hogy ez ne legyen tartós. Mégpedig nem gazdasági vagy külpolitikai, hanem antropológiai okokból: amikor dobok szólnak a szomszéd erdőben, a törzs először hevesen reagál. De ez nem tart sokáig; végül az ész győz, és ezért nagyon valószínű, hogy az emberi remény tovább él. A hidegháború befejeződése és a kommunizmus összeomlása is hozzájárult egy jobb világrend eljöveteléhez. A remény megszűnését jelenti egyeseknek- a végtelenségig irrealistáknak, paranoiásoknak és agresszívaknak és nyugtalanságot másoknak, hogy a kommunizmus gyökeret ver a harmadik világban. Az utóbbi negyven év folyamán Vietnam, Afganisztán, Zaire, Angola, Etiópia, Mozambik, Nicaragua, Salvador és természetesen Kuba állt az ilyen aggodalmak középpontjában. Milliárdokat költöttek és emberéletek százezreit áldozták a kommunizmus előmozdítására, vagy annak a védelmére, amit gyakran - a szóval visszaélve - demokráciának neveztek. Az Egyesült Államokból ügynökök óriási hadseregét vetettük be, akik másutt hasznosak lehettek volna, hogy szembe- szálljanak a kommunizmus fenyegetésével. Egy teljes, gyakran nyomasztó irodalom - regények, tanulmányok és hibridműfajok - ünnepelte e vállalkozás vívmányait, anélkül, hogy hiábavalóságát valaha is megmagyarázták vagy akár fontolóra vették volna. Marx hangsúlyozta, a szocializmus csak azután lehetséges, hogy a kapitalizmus megmutatta igazi elnyomó természetét és hatását a tömegekre. A primitív falusi társadalmakban sem a kapitalizmusnak, sem a kommunizmusnak nincs értelme. Amikor katasztrofális vietnami fellépésünk első napjaiban ott jártam, láttam, milyen nehéz megkülönböztetni a kommunista dzsungelt a kapitalista dzsungeltól, vagy akár egy rizsfőidet ezekkel a jelzőkkel illetni. Úgy 30 évvel ezelőtt, amikor Indiába mentem nagykövetnek, szemembe tűnt, hogy az amerikai külügyminisztériumot és a CIA-t mennyire aggasztja az a gondolat, hogy India kommunistává válhat. Akkor bizonyos kritikákat és valószínűleg némi gyanút is keltettem ama megjegyzésemmel, hogy egy ilyen fejlemény nagyobb katasztrófa lenne a kommunizmus számára, mint azt e rendszer legeltőkéltebb ellensége remélni merné. E hosszú őrület a végéhez közeledik. A CIA és fiókvállalatai által bevetett légiókat nem fenyegeti munkanélküliség. Ez a szakma természetében rejlik: a funkciók, még ha irreálisakká váltak is, megmaradhatnak a fantázia révén. De végső indokuk - a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfliktus - eltűnt. Á harmadik világbeli kommunizmus miatti paranoiás aggodalom megszűnése még egy csekély előrelépést sem jelent egy új és jobb világrend felé. Ez még akkor is igaz, ha - mint Panamában, a Közel-Keleten vagy korábban a Falkland-szigeteken- a katonai kalandok új indokai jelennek meg. A kommunista gazdasági rendszer és az azt alátámasztó merev politikai rendszer összeomlása alapvetően megváltoztatta a világot, az nem kétséges. A jelenség növelte a helyi nézeteltéréseket és széthúzásokat, és a szóban forgó országokat a vegyes gazdaság járatlan és veszélyes útjára vezette, amit a gazdasági és politikai siker útjának tekintettek. Egy új világrend megjelenésének egyik alapfeltétele, hogy ezt az átmenetet a leggazdagabb országok érezhetően megkönnyítsék: pénzzel és hitelekkel. Létfontosságú, hogy a politikai szabadságot és a piacgazdaság felé haladást az emberek ne azonosítsák az elviselhetetlen szigorúsággal. Az sem másodlagos, hogy e fejlődést az állami és a magánszektor pragmatikus keverékeként értelmezzék, mint Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és Japánban, és nem ama szigorú és kegyetlen kapitalizmusként, amelyet egyesek ezekben az országokban oly hevesen ajánlanak és igyekeznek előmozdítani. John K. Galbraith a világpolitika időszerű problémáiról Egy másik remény: az ENSZ új szerepe egy új világrendben. Ez legalábbis remélhető. Régóta támogatom az ENSZ-t, de sohasem távoztam anélkül a New York-i székházból, hogy mély hatást ne gyakorolt volna rám a hallott beszédek nemessége és ugyanakkor elvontsága, legyen szó akár a leszerelésről, a gazdasági fejlődésről, az emberi jogokról vagy a nők jogairól. A cél nem az volt, hogy cselekvéshez lássanak; ott is a beszéd jelentette a valóságot. Semmi többet nem vártak vagy próbáltak. Ma legalább van egy kis remény a változásra: arra, hogy a valamelyest fontos témákban az amerikaiak (és szövetségeseik) meg a szovjetek (és az ő szövetségeseik) ne álljanak automatikusan egymással szemben, föl- tétlen vétójogukat fitogtatva a Biztonsági Tanácsban. Az Öböl-háború, amelyben a két szuperhatalom - aktívan vagy passzívan - kölcsönösen támogatta egymást, e tekintetben nagy változást jelentett. Az amerikai kormány eddig példa nélkül tekintetbe vette az ENSZ-t, keresve annak jóváhagyását és támogatását. Ez adott elvi igazolást az amerikai katonai beavatkozáshoz és a sivatagi háborúhoz. Jó lett volna ilyen jóváhagyást szerezni gre- nadai és panamai partraszállásunkhoz is. A fegyverkereskedelem leállítása De ahhoz, hogy új világrend legyen, az ENSZ-nek egészen másnak és sokkal többnek kell lennie, mint ma. Nem lehet az amerikai politika igazolásának eszköze, mint az Öböl-háborúban. Fennhatóságot kell kapnia. Vagyis bizonyos szuverén mozgásszabadságot kell ráruházni, mégpedig nem kis mértékben Washington részéről. Egy másik nehéz kérdés: az ENSZ-nek hatalmában kell állnia, hogy megfordítsa a dolgok menetét és véget vessen nemcsak egy ország agressziójának egy másik ellen, hanem a mészárlásoknak és rombolásnak egy tagországon belül is. Egy hatékony ENSZ néhány évvel ezelőtt kezébe vette és fölszámolta volna a gyilkos bestialitást Ugandában, Bejrutban vagy nem olyan régen Libériában. De az ENSZ-nek saját szuverenitással kellene rendelkeznie, eszközökkel ahhoz, hogy szembeszálljon a szuverenitás botrányos megsértéseivel. A szörnyűségek ma kevésbé a nemzetközi konfliktusokból származnak, inkább belső konfliktusokból és mészárlásokból. A szuverenitás durva megsértéseinek megakadályozása az a gyógymód, amelyre szükségünk van, és amellyel még nem rendelkezünk. De még többet kell tenni: egy hatékony világrendhez le kellene állítani a fegyverkereskedelmet, amelynek révén a világ népei, főként a legszegényebb országok egymást ölik. Azokat a fegyvereket, amelyekkel az irakiak és az irániak hosszú időn át mészárolták egymást, elsősorban a külföld szállította, amint azokat is, amelyekkel az Egyesült Államok és az ENSZ erőinek nemrég szembe kellett szállniuk Kuvait- ban és Irakban. Egyetlen értelmes világrend sem tűrheti el az ilyen, kereskedelmi érdekek által ösztönzött euthanáziát. Elismerhetnénk, hogy Bush elnök határozottan meg akarja valósítani ezt az új világrendet, ha egy olyan mozgalom élére állna az ENSZ-ben - vagy legalábbis részt venne benne -, amelynek célja, hogy szigorúan ellenőrizze a fegyverkereskedőket és a gyilkos eszközök kereskedelmét. De sajnos e próbát nem állta ki. Idézem a The New York Times egy cikkét, kelt március 18-án, néhány nappal az új rend meghirdetése után: „A Bush-kor- mányzat kéri a kongresszust, hogy 1970 óta először engedélyezze a kormányzatnak a katonai felszerelések eladásának szavatolását. Hosszú és ellentmondásos belső vita után a Fehér Ház csatlakozott az amerikai hadiipari vállalatok álláspontjához, amelyek tevékenysége hanyatlott a fegyveres erők csökkentésének amerikai tervei miatt.“ Egy új világrendnek, hogy értelme vagy hatása legyen, túl is kell lépnie a konfliktusokon és mészárlásokon, támadást kell intéznie azok okai ellen. És ezek az okok nyilvánvalóan félelmetesek. Az erőszakos halál különösen a szegények sorsa. A hidegháború 45 éve alatt senki sem halt meg a két szuperhatalom közvetlen konfrontációja miatt, kivéve néhány véletlen balesetet vagy kivégzést. Ugyanez áll az összes gazdag országra. Á gazdagok és a jó helyzetben lévők nem szívesen gondolnak a szervezett katonai mészárlásokra. És bármilyen is a vallásos hitük egy eljövendő világról, nem hiszik, hogy kívánatos távozásként kellene gondolniuk a halálra. A szegényeknek sokkal nagyobb az esélyük arra, hogy a harcban meghaljanak. Ebben lehetne kételkedni, ha a jelenlegi világ- helyzet nem erősítené meg: túl sokan szólítanak fel tömeges áldozatra a politikai elnyomás, a nyelv, az etnikai hovatartozás és sajnos a vallás nevében is. KELET-EURÓPA SZERENCSÉT PRÓBÁL NYUGATON (The Economist) A szegénység mint a zűrzavar forrása Igaz, főleg a szegény országok szegényeit mozgósítják a halálra. De a többi ország kevésbé szerencséseit ugyanez a veszély fenyegeti. Az Egyesült Államok kevésbé jómódú állampolgárai mentek.el az Öbölbe, ráadásul nagy arányban a fekete kisebbséghez tartozók. Önkéntesek voltak, de sokan közülük azért, mert a hadsereg a legjobb és egyetlen menekülés a szegénységből. A jobbmódúak gyermekei, beleértve azokat is, akiknek szülei tapsoltak a háborúnak, nem nagy számban léptek be a hadseregbe. És az én egyetememnek, a Harvardnak a háborúhoz nyújtott támogatása nem ment el odáig, hogy bárki is jelentkezett volna az Öbölbe. Akármilyen lesz is az új világrend, számításba kell vennie a szegénységet mint a világbeli zűrzavar fő forrását. Ez megköveteli az erőforrások folyamatos és növekvő áramlását a gazdag országokból a szegény országok felé. Hosszú tapasztalatom alapján azt szeretném, ha ez főleg az élelmiszer-termelésre összpontosulna, a földek és a víz felhasználására, a műtrágyákra, a gabonahibridekre. A múltban túl gyakran tekintettük az acélműveket, nagy ipari vállalatokat és vadonatúj repülőtereket a gazdasági fejlődés lényegének. Az írástudatlan és kiéhezett lakosság körében építettünk fel ilyesmit. Pedig különösen az oktatási szektort kellene erősíteni, gazdaságilag elfogad- hatóbbá téve az „emberi beruházás“ fogalmának használatával. Száz évvel ezelőtt Európában, az Egyesült Államokban és Japánban is a népoktatást a gazdasági és társadalmi haladás fő kulcsaként irányozták elő. Ezt azóta elfelejtették. Emlékeznünk kell arra, hogy e világban nincs olyan tanult népesség, amely szegény, és nincs olyan írástudatlan népesség, amelyik nem szegény. Gondoljunk arra, hogy a háború és a polgári összecsapások minden országban bizarr módon a tudatlanoknak adnak esélyt. Egy hatalmas oktatási terv beindítása a gyengén fejlett országokban igazi kihívás lenne. Vízi erőműveket könnyebb építeni. De nem kétséges, hogy az oktatás igen nagy kötelezettség; Bush azt óhajtotta, hogy az oktatás elnökének nevezzék. Ez sajnos csak remény, és a szó birodalmában marad. A túlélés követelménye Az utolsó kérdés, mind közül a legsürgetőbb: magának a világnak fenn kell maradnia. E követelmény új, veszélyes és még nagyrészt kiaknázatlan fordulatot vett. A fegyverzetekről tárgyaló szovjet és amerikai felek évtizedek óta találkoznak Genfben. Mérsékelten tekintélyes, szerényen fizetett és vitathatatlanul dilettáns tevékenységükből csak az az örömük lehetett, hogy személyesen foglalkoznak az élet és halál nagy kérdéseivel, miközben látható közönyt fejlesztettek ki magukban a tömegek áldozatai iránt. Miközben erőfeszítéseik (hogy így nevezzem) folytatódtak, hasonlóképpen folytatódott, némileg kisebb ütemben, az atomfegyverek gyártása és telepítése. Most ezrével vannak szétszórva az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, az óceánok felszínén és mélyén. Már nem egy komoly ideológiai konfliktus által szembeállított nemzeteket fegyvereznek fel. Itt is vége a hidegháborúnak. A legnagyobb veszély ma az, hogy e fegyverek felelőtlen és erőszakos kezekbe jutnak. Észak-Dakota olyan terület, ahol széles horizontok és nagy síkságok vannak. E síkságok tele vannak atomsilókkal. Ha Észak-Dakota függetlenné válna, a világ harmadik atomhatalma lenne. Farmereinek állandó elégedetlensége ellenére a közlejövőben nem nagy a veszélye annak, hogy ez az állam függetlenséget követel magának. Remélem, hogy hasonlóképpen egy szovjet szövetségi rendszer is fennmaradhat. De a fegyvereket, amelyek oly nagy bőségben vannak mindkét országban, meg kell semmisíteni. Itt nem amatőrök tárgyalásaira, hanem gyors és átfogó cselekvésre van szükség. Föltétlenül létre kell hozni egy amerikai-szovjet bizottságot (az ENSZ égisze alatt, elnökkel és eltökélt csapattal), amelynek feladata e halálhozó eszközök összegyűjtése és megsemmisítése. Akik pragmatizmust hangoztatnak, akik szakmai tevékenységüket összebé- kítették az apokalipszis kilátásaival, azt mondanák, hogy egy ilyen terv megvalósíthatatlan, de semmi olyan dolog nem megvalósíthatatlan, ami biztosíthatja az ember túlélését, semmi olyan, ami lehetővé teszi annak elkerülését, hogy polgári zavargások atomháborúvá fajuljanak. Végül Bush elnöknek adózom. Amikor egy új világrendről beszél, nem tudom föltételezni, hogy ne elemezte volna, mit jelent és követel ez személyesen tőle vagy bürokráciájától. De talán van egy ösztönös igazolója szavainak, az a gondolat, hogy ideje elkezdeni egy biztonságosabb és jobb világról gondolkodni. Talán többet köszönhetünk neki, mint gondolnánk. Ez a legjóindulatúbb és legkedvesebb mondandóm. Le Monde KELET-EUROPA ALMAI (Stern) 1991. Vili. 9. dBiugsBfl B
