Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
. ’S m áj kalitkája úgy talon volt elhe- a két fehérre nagyszobában, ét bútorok közt en élőlény. Kü- erepekben virá- öldövezet, a ri- masztó sivársá- t ismerte ezeket növényeket, de dta, a virágok neleg égöviek, íkonszenvet ériég sohasem ta- özelből - érinépségük veszé- estükből kiálló , hanem gyilkos ;el, melyek, ki- , mélyen beha- :ba, vörös sebe- tán, izzó fájdal- s, minden apró n nenj járnának k, ügyes lenne, csak a cserép tézné meg őket üszke fejüket is mint a kolibrik, irlopók. De tud p^ftti? Fogalma erősnek érezte wl, és az izmai ak lettek volna, iott, amennyire itt kalitka meg- ántsággal, hogy az idő, amikor zámyait, ugrál- tözhet társaival amikor minden >os és újszerű, lehetett a válto- A Nap hosszú It a növények c gyémántként i, a legkülönbö- aázva. Ilyenkor Ini, megrázva :, szorgalmasan jllétét. A tollaeső lemosta /essé vál. Külö- föTÖs begyére, n gyönyörűen sa is ilyen szín- igyszóval büsz- ., hogy szép, és tagolhatna be- ébe, csak még a lecsüngő liá- a frissen beért íangosan riká- etne társaival, í lcjjjbök közt, gathatná az isülhetne, repüla világból, te az alapisko- >nd elé nézett. :ott, és jól tud- íat az életben lése után. Tud- ogy a „bumás- láttér. Hosszas ■tán fontolóra tő, vagy vízve- íresheti magát, az egyetem, az ■y Z. bármilyen igfosztva, gim- ni. Tanulásban >tt, így a család en esélye arra, ^etemet és apja /a, sikeres kar- ; egész nem így :s, elérhetetlen nőst, a majdani zakértőből, lá- tos fiatalember t okozva szüle- conoknak. óle minden, az :afordíthatatla- megvetéssel és ránt. A családit a veszekedé- 'eszekedett az ibb villámhárí- ja szerint min- tola^s barátai, belngaza volt, hogy ó közben gondolkodása »bői látja a vi; gyorsan elpe- zett tanáraira, rkölcscsőszök- jtették el hangsúlyozni fontosságukat, felsöbbren- dű, pedagógusi küldetésüket. Persze, a rosszabb tanulóknak a fejéhez vágták, hogy minek jöttek gimnáziumba, hisz ez az iskola előkészítő az egyetemre, főiskolára. Később megutálta őket ezekért a pszichofröccsö- kért, de társait nem sajnálta, hiszen csak ők és a deformált környezetük volt okolható szenvedéseikért. A tanulással nem voltak problémái, pedig a tananyag nem nagyon érdekelte. A városban egy sajátos baráti kör alakult ki, akikkel összejárt, akikkel szívesen volt. Idősebbek voltak tőle, de közéjük járt az osztályából Dani barátja is, a későbbi fotóművész, aki a hetvenes évek végén emigrált Amerikába, nem tudni miért. Köztük találkozott a máshogy gondolkozással. Az olvasmányai is kezdték befolyásolni. A könyvek általában az apja könyvtárából származtak. Elindult a lavina. Valami felfoghatatlan idegesség hatalmasodott el rajta a megszokott családi beszélgetések alkalmával, a bevált szentszokásokkor. A nyugtalanság főleg a vasárnapi ebédek alatt kerítette hatalmába. Ismert már minden történetet, előre tudta, mikor mi következik, hogyan teszi le az anyja a levesestálat, behunyt szemmel is megtalálta volna a sót, hogyan van az „eccajg“ elhelyezve. Tudta, miről fognak beszélgetni, milyen egy fránya alak a főnök, menyHAJDÚ ISTVÁN pusztulni. Két éve élt már ebben a kilátástalan fogságban, emberekkel és növényekkel körülvéve. Napról- napra jobban emésztette a vágy, haragudott, sót utálta magát, mert a fogságba saját ostobasága juttatta. Egyedül tollászkodott egy kiálló bolyhos ágon, amikor mélyen maga alatt az erdőben, hcAszú fényes ma- csétával csapkodó embereket pillantott meg. Megszokta már őket, amióta fejükbe vették, hogy a dzsungelén keresztül utat építenek, egyre gyakrabban találkozott velük. Furcsának találta viselkedésüket, ahogy birkóznak az óriási fákkal, vágják az aljnövényzetet, amely másnapra újra kinő. Ám ezek az emberek nem hasonlítottak az útépítőkre. Hosszú, rövidujjú inget viseltek, magasszárú csizmát, és a kezükben, botokra erősített, finom szövésű háló, amellyel futva, ide-oda hadonásztak. Nem látta őket messziről tisztán, ezért lejjebb szállt. Ilyen közelről már ki- vehette, hogy lepkéket kergetnek és lyukacsos üvegedényekbe rakják őket. Apró madarakat is befogtak, és fonott kalitkába zárva vitték magukkal. E látványra úgy megdühödött, hogy taréjába szaladt a vér. Elhatározta, megkeseríti a tolvajok életét. Este, amikor lefeküdtek, s aludni akartak a fárasztó gyaloglás után, idétlen rikácsolást csapott, teli torokból. A dzsungel állatai, veszélyt sejtve, követték példáját. A békés éjszaka förtelmes, idegtépő ricsajba csapott át. Az emberek is megijedtek, és puskát ragadva meresztették a szemüket a vaksötétbe, abba a számukra idegen veszélyforrásba, amely rejnyire becstelen a világ, hová mennek a nyáron kirándulni, mit főz majd az anyja, ha jönnek a rokonok. A hurok szorosabb és szorosabb volt a nyaka körül. Szorongó klausztrofóbiás érzés kínozta és mint valami daganat, nőttön-nőtt benne a lázadás és kitörés vágya, még homályosan, de biztos gyökeret verve énjében. Rebel- lált. Gyakran késett az otthon megbeszélt időpontokról, elutasította a hétvégi kirándulásokat, a szünidőben nem ment a közös nyári üdülés-- re. Elutasító magatartása először nem tűnt fel szüleinek, de később a beszélgetésük megszakadásakor, ha belépett a szobába, arra következtetett, hogy ő a téma. Idegen kéz nyomait is felfedezte a holmija között. Szobájában minden a helyén volt, de tudta, hogy a tárgyakat felemelték, elmozdították. Ez mélyen megalázta.- Miért turkáltok a holmim között?- Mi? Mi nem turkálunk a holmid közt!- De igenis, turkáltok, már többször észrevettem.- Hogy beszélsz velünk? Hol tanultad ezt a modort?- Ahol akartam.- Szóval nem jössz velünk kirándulni?- Nem.- Mit akarsz itthon csinálni?- Nem tudom.- Mit tudsz egyáltalán?- Hagyjatok békén. Ezzel a dialógussal kezdődött az a rejtett, burkolt, nem beismert, fokozódó eltávolodás, amely a mai elhatározásra juttatta. Képtelen volt már ezt az állapotot idegekkel elviselni, másra volt szüksége — életre, energiája és dühe levezetésére, közegváltozásra. * * * A kalitka rácsai pontosan kijelölték mozgásterét, a szárnyait is alig tudta szétterjeszteni, csak ugrálhatott fel-le a hintára, melyet annyira utált. A furcsa ízű magoktól is rosz- szul volt. Csöppet sem hasonlítottak a megszokott csemegékre, hosszúkásak voltak és kemények, eleinte meg sem tudta őket emésztem, szörnyen fájt tőlük a feje, émelygett a gyomra, de idővel a kényszer rávitte a fogyasztásukra, ha nem akart éhen tett éjszakai életével, rémületet váltott ki belőlük. Napközben fáradtan haladtak tovább, a zsákmány egyre ritkább volt, ő kitartóan követte őket, egyre vakmerőbb lett. Sikerélménye visszaszorította az óvatosságot, rikácsolva suhant alacsonyan, a fejük fölött, hogy a sűrű lombok közt megbújva, újabb és újabb csapdákat eszeljen ki. A sötét hordárok már alaposan be voltak ijedve. A Vörös Papagájt és a Nagy Hegyet emlegették, és vissza akartak fordulni. Egy alacsony emberke volt a csapat főnöke, aki hallani sem akart a visszatérésről, és kinevette a Vörös Papagájról szóló meséjüket, ó egyre gyakrabban jelent meg a fejük fölött, és ez feltűnt a főnöknek, persze, a bennszülöttek még nagyobb rémületére. Amikor egy ágon észrevették, a kis emberke sokáig mutogatott feléje. Valami furcsa sóvárgást látott a szemében. Maga köré gyűjtötte kísérőit, hosszan tanakodtak. Később lerakták málháikat és letáboroztak. Úgy látszott, hosszabb időre, mert a sátrakat is felverték. A befogott zsákmányt egy speciális, favázas, hálóval bevont ketrecbe zárták. Éjszaka újabb rikácsolást rendezett, megkeserítve az emberke és társai álmát, úgyhogy azok kénytelenek voltak az egész éjszakát a tűz mellett átgubbasztani. Reggel egy magas ágra ült, szunyókált, ő is fáradt volt az átvirrasztott éjszaka után. Nem úgy« alatta a táborban. Cövekeket vertek köré, hálót feszítettek rá, védöbur- kot képezve a sátrak fölött. A gúla tetejét fel lehetett hajtani. Nagyon agyafúrt találmány volt, nem röpködhetett a fejük fölött, mert beleütközött volna a hálóba. Viszont felülről berepülhetett, itt a háló fel volt tekerve. A délutáni eső után szétrop- pantott egypár friss magot. Már régebben elhatározta, hogy megpróbálja kiszabadítani befogott társait. Úgy látszott, most elérkezett az alkalmas pillanat. Az emberek is a sátrakba húzódtak szundikálni. Csöndben leereszkedett az egyik cövekre. Semmi sem moccant, berepült a gúlába, a ketrec tetejére ült. Bekukkantott a lécek között, és abban a pillanatban zajt hallott a feje fölött. Már késő volt. A gúla teteje lecsapódott, és ö fogságba került. A kis emberke szemben állt vele, és csak ennyit mondott: megvagy. Nem ment velük a nyáron, pedig a szüleinek nagyon fontos volt, hogy velük tartson. Dél-Amerikába utaztak Engelhardthoz, apja legjobb barátjához, aki a hetvenes évek elején tért vissza Amerikából, amikor a bátyjánál volt kint látogatóban. Engelhardt újságíró volt, jelenleg egy brazil lap tulajdonosa. Ő is gyakran beleolvasott a leveleibe, amelyek mindig így kezdődtek: nálunk Brazíliában... Áz apja nagyon büszke volt erre a kapcsolatra, sohasem késett a válasszal, sőt gyakran fel is hívták egymást. Tudta, az apja egy lapnál dolgozott, ezzel az Engel- hardttal, és együtt csapták ki őket innen hatvannyolc után. Engelhardt rácsapta a szerkesztőségben az írógépre a fedelet, és „ez egy kurva rendszer“ szavakkal távozott. Az apja követte. Amerikába már nem, mert kiutazási engedélyt csak neki adtak volna, a családnak nem. Nem akarta őket itthagyni, elfogadott inkább egy felkínált állást a járási kulturális osztályon. Napról napra idegesebben járt haza, titkolva neurózisát, de minden tettén látni lehetett, hogy majd szétrobban. Az anyja nyugtatgatta: az embernek kompromisszumot is tudnia kell kötni, amitől még dühösebb lett, nem is annyira családjára, mint önmagára. A fiú ezt jól látta. Megvetette az apját, miközben sajnálta is tehetetlenségéért. Gyáva volt emigrálni nélkülük, pedig onnan is támogathatta volna őket. Inkább játszotta azt a veszélyes játékot, amelyben a palló egyik oldalán régi énje és barátja, a másik oldalon a kompromisszum, együttműködés és idegbajos élet. Az apja ebből a szkizofrén állapotból a természet világába menekült. A lakás tele volt mindenféle virággal, állattal, akváriumokkal. Ez kompenzálta tehetetlenségét, hisz az élőlények nem beszéltek, itt a „magasabb érdek“ csakis ő lehetett. Gyakran rajtakapta, ahogy beszél a virágokhoz, állatokhoz. Úgy tűnt, hogy ezek a szótlan élőlények fontosabbak neki, mint ők - a család. - Egyszer reinkarnálsz egy pocokra - mondta egy alkalommal a fiú, amikor már nem bírta hallgatni a motyogását. Az apja szörnyen feldühödött.- Pocokra? És te mire? Egy darab tuskóra! Mit tudsz te az életről? Mit tud a te generációd? Háborút nem éltetek át, semmi komolyabb, megrázó eseményt, a hosszú hajú, farme- ros lázadásotok és a rock and rollo- tok, csak egy kutya veszett csaholá- sa. Az a bajotok nektek, hogy egy kurva, szarrágó nemzedék vagytok, amely lassan agyoneszi magát a lisztes virsliből és felpuffad a sörtől. Mindent megkaptatok, semmiért sem kell küzdenetek, de ti még arra is lusták vagytok, hogy maximálisan kiaknázzátok a rendszer lehetőségeit.- Látom a rendszer lehetőségeit. Itt ki vannak előre osztva a szerepek, itt nem hordhatsz hosszú hajat, mert azonnal gyanús vagy, huligán, semmirekellő, lázító - legszívesebben bezárnának egy zárt osztályra és kigumiznák az agyad, ne gondolkodj, csak zabáid a virslijüket, ti bólogatók meg, tapsoljatok a felvonulásokon, írjátok a hülye cikkeiteket, ahol az én józan gondolkodása beleveszik egy misztifikált csoport érdekeibe, pedig tudjátok jól, hogy az egész egy nagy szar, de befogjátok a szátokat, mert benne vagytok a gépezetben, és féltek, rohadtul féltek, mert itt vannak a csillagosok, katonák, akik már egyszer ráléptek a nyakatokra. Közben a régi társaság összejár, a könyvtárad meg tele van veszélyes filozófiával. Apja meglepődött: milyen veszélyes filozófiával?- Hát te teljesen hülyének nézel? Nem vetted észre, hogy néha eltűnt egy-egy könyved? Azt gondolod, hogy mi nem olvasunk?- Hogy merészelted...- Úgy, hogy ennek a kockaagyú comedia dell’arte társadalomnak nem hiszek. És az abszurd az, hogy ti sem hisztek benne. Azért lopkodtam a könyveket, hogy le tudjam dobni a rózsaszín szemüveget. Betettél volna egy egyetemre, egyengetted volna az utamat felfelé, de én ebből nem kérek. Látom, milyen lettél, a növényeiddel és a papagájoddal beszélgetsz. Felvágattad még a nyelvét is, azt hiszed, fogja neked ismételgetni a te: Pityuka, Pityuka, Pi- tyukádat?- Hagyd a papagájomat békén, elég baja volt a vámon Engelhardt- nak, míg elintézte, hogy magammal hozhassam. Pedig náluk...- Pedig náluk Brazíliában! Ne gyere már te is ezzel a szöveggel. Itt • Csehszlovákia van. * * * Akkor már tudta, hogy vakmerőségéért orv csapdába esett. Még rikkantott egyet tehetetlenül, de egy háló könyörtelenül lecsapott rá. Ó is fogoly lett, mint a többi társa, bár külön kalickába került. Éjjel-nappal sötétség uralkodott körülötte, mert ponyvát terítettek a szűkös ketrecére, csak akkor kapott némi fényt, amikor enni kapott. A fehér ember néha teljesen levette a ponyvát. Hosszasan nézegette, csodálta zsákmányát, elégedetten, büszke arckifejezéssel.- Hazaviszlek, te, őserdők szelleme, hazaviszlek - mondogatta neki, majd újra letakarta. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy megváltozott körülötte a levegő. Már nem hallotta a dzsungel ismerős hangjait, nem érezte a növények változatos illatát. A levegőben furcsa, émelyítő, csípős bűz terjedt, amitől szédült, felfordult a gyomra. Végtelen, elviselhetetlen zaj és dübörgés hallatszott, ami a kivágott faóriások zuhanására emlékeztette. Ekkor ijedt meg először, nem is a dübörgéstől, hanem valami furcsa, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. A kalitkájáról gyakran került le a lepel, emberek vették körül, nézegették, vitatkoztak valamin. A fehér emberke idegesnek látszott, sóvárgó pillantásokat vetett feléje. Csak akkor vidult fel, amikor egy szemüveges, őszülő férfi közölte vele: „Kiviheted, elintéztem a papírokat, minden rendben van.“ Csak homályosan sejtette, hogy róla van szó, de a fehér ember öröme csak megszilárdította benne a sejtést, fokozta nyugtalanságát. Kalitkáját fehér, odvas szerkezetbe rakták. Körülötte sötét volt, de a ne- szezésről más élőlények jelenlétére következtetett. Óvatosan elrikkantotta magát. Válasz nem érkezett. Újra próbálkozott, eredménytelenül. A harmadik rikkantásra szárnycsapkodás és óvatos, fojtott válaszok érkeztek. A társai voltak. Beszélgetni, társalogni szeretett volna, de fültépő sistergés és süvítés kezdődött, amit nem lehetett túlharsogni, körülötte minden remegett, a levegő átforrósodott. A gyomra nehéz ökölként táncolt a belsejében, tépte a beleit, szorongatta a szívét. Testéből meleg, büdös folyadék lövellt ki, csőrét keserű, bomló magok szorították széjjel. Elájult. Arra- ébredt, hogy vakító világosság van körülötte. Fehér, kocka alakú helyiségben volt felakasztva kalitkája (zártság a zártságban), gömbfejű, hosszú szárú növények társaságában. Vizet ivott, megpróbálta szétterjeszteni szárnyait. Mindene fájt, forgott vele a világ. Mozgásával zajt csaphatott, mert arra lett figyelmes, hogy két alak áll előtte.- Na látod, mondtam én, hogy túléli. Kemény fából faragták a Dzsungel Szellemét, a Vörös Papagájt- Inkább hagytátok volna ott, ahol volt, itt elpusztul - felelte egy másik hang, majd hozzátette - mit akarsz vele csinálni, minek neked egy papagáj, van már itthon elég állat.- Megtanítom beszélni.- Beszélni? Hogyan?- Azt mondják, ha felvágják a nyelvét, meg lehet őket tanítani bizonyos szavakra, feltéve, ha sokat ismételjük nekik. Olyan ez, mint a reklám.- Utálatos, drasztikus módszer ahhoz, hogy elmondhasd, van otthon beszélő papagájod. Sohasem fog beszélni, belepusztul.- Az állatok máshogy érzik a fájdalmat.- Igen, mondjuk nem tudnak sírni. Szadista vagy. A beszélgetés további részét már nem hallotta, mivel távoztak. Az egyik hangot ismerősnek találta, a másikat nem ismerte. Csak később tudta meg, hogy a másik hang az emberke fiáé volt, azután a szörnyű, fájdalommal és vérrel teli napot, amikor felmetszették a nyelvét. Előtte elkábíthatták, mert nem emlékezett semmire. Égető fájdalom hasogatta a nyelvét, a csórét nem tudta kinyitni, a hangszálai felmondták a szolgálatot, egész teste izzott és folyadékot kívánt. Ekkor ismerte meg a fiút, aki dührohamot kapott a történtek után, ordítva rohangált, csapkodta az ajtókat, veszekedett az apjával. Később a fiú megnyugodott, egy világos edényben vizet hozott neki, és hosszasan bámulta. A nyugodt pillanatok csak arra szolgáltak, hogy új erőt gyűjtsön a szinte már hisztériás kirohanásaira.- Szadista állat, olyan vagy mint ők, nem különbözöl tőlük. Képes vagy egy madarat agyonkínozni merő egoizmusból.- Csend legyen, fogd be a szád! - üvöltötte az apró emberke - beszélni fog! A jelenet után valamiféle elvont kapcsolat alakult ki a fiú és közte. Egyre kevesebbet tartózkodott otthon, de sohasem felejtette el megnézni. Vizet hozott, kitisztította az etetőjét. A kis emberke is gyakran látogatta, érthetetlen dolgokat mondott, s folyton ezt ismételgette: Pityuka, Pityuka, Pityuka... * * * Otthagyta az apját, pedig még szerette volna jól megmondani a magáét. A szobájába ment, előhúzta a hátizsákját. Hirtelen nem is tudta, mit csomagoljon. A szekrényből besöpörte a holmiját, a polcról leemelt egypár könyvet, majd visszarakta őket. Nem tudott otthon maradni, otthon élni ebben a vibráló, idegtépő közegben. A zsákot az ajtó elé tette. Valamit még el kell végeznie. Óvatosan a kalitkás szobába lopakodott. A papagáj a hintán ült. Amikor észrevette, leugrott, és az itatóhoz telepedett. Friss vizet öntött neki, kinyitotta a kalitka ajtaját, és mindkét kezét becsúsztatta a résen. Az alkalmas pillanat akkor következett el, amikor a papagáj inni kezdett. Bal kezével, hátulról, keményen leszorította a szárnyait, jobb keze mutató és gyűrűsujja közé szorította a papagáj fejét, és egy hirtelen mozdulattal elfordította csuklóját. Ujjai között érezte a recsegő csigolyák roppanását, kezével a szárnyak tehetetlen rángatózását. Elengedte a madarat, becsukta a kalitka ajtaját és csomagját hátára dobva kilépett az utcára. A lakáskulcsot messzire, behunyt szemmel dobta el. ■ 0 % Luzsicza Árpád rajzai ___
