Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
0 0 1 EMLÉKEK A SZÜLŐFÖLDRŐL Méry Gábor felvételei GYURCSÓ ISTVÁN Magyar szeretnék maradni;- én most csak ennyit akarok. Itt születtem és itt halok meg talán s nem idegenben: itt keresek hazát, jövőt. Apám, Anyám itt született — és úgy hiszem minden ősöm. Most értetlenül ütődöm jobbra, balra céltalanul, és nem találom a helyem. Két karom jó erejére nincs szüksége itt senkinek?- Nem hagyom itt! Nem leszek többé oktalan bujdosó; szülőföldemhez tartozom! Ma még talán bús, céltalan jövevény vagyok: de konok, mert élni csak itt akarok! S itt leszek örök gyökerű, bármilyen szikes a jelen. (1955) ASZTALTÁNCOLTATÁS MÁTYUSFÖLDÖN Ordódy Vilmos riportja a 4. oldalon ALDONZA EREJE Szabó G. László beszélgetése Papadimitriu Athinával az 5. oldalon REJTVÉNYVERSENYÜNK HARMADIK FORDULÓJA MAI SZÁMUNK UTOLSÓ OLDALÁN • ÉRTÉKES NYEREMÉNYEK Ha eltűnik egy könyv, egy kés, egy kép, végképp, eltűnik mindegyikkel egy-egy érzés is, örökre. Ó, mennyi minden veszett, pusztult itt, mennyi kincs, mennyi szellemi-tárgyi érték, s nyomukban mennyi történelem, érzés, melyek megkövesedett, huzatos csatornáiból most hideg szelek fújnak szüntelenül a lélek fajaira! Honnan is lenne hát, például, meleg, emberi szavunk - egymáshoz? Hogyne lenne annál több rideg, durva, trágár?! Még szerencse, hogy van hová hazamenni. Szerencse, írom, merthogy az elmúlt évtizedekben kapott nem akármilyen ütéseket a „haza“, azaz a család, az otthon, a szülőföld is. Hogy csak egyet mondjak. A település- fejlesztési politika falvak százait ítélte halálra, emberek, fiatalok tízezreit kényszerítve vagy késztetve így arra, hogy elhagyják sivá- ruló szülőhelyüket és beköltözzenek az ugyanakkor arctalanná épülő, uniformizált városok börtönnegyedeibe! Otthagyva az öregeket, odahagyva a gyökereket! Sokan élnek azóta is köztes állapotban, mintha ingo- ványon, ki/megfosztott lélekkel, asszimilálódó tudattal, olykor bizonyára fájdalommal is szívükben - azokban a földtől elszakított, „egekbe emelt“ otthonokban, ahol se fa, se fű, se tücsöklyukat rejtő árokpart, legfeljebb á por jut fel, meg a szél jár, és bever az eső a balkonra. Ez volt a nagy átverés. A propaganda nyomán remélt kényelem, magas életszínvonal, ötcsillagos kulturális és szórakozási lehetőségek, fényes esték helyett az örökösen feldúlt városok annyi szépet, örömet sem tudtak adni az embereknek, mint pusztában egy tanya. A levegőről, a Szabadságról már nem is beszélve. Csoda-e, ha közeledvén az este, kiürültek utcáik, lakónegyedek ajtóinak százezreiben pedig fordult a zár, bévülről. Bezárkózott az ember. S megpróbálta ámítani önmagát: szép itt és így-az élet. Ez volt a közép-európai álom. A csúcs. Duplafalú börtönlét, merthogy, ugye, az ország is magára zárta az ajtót, még nappal is. Szerencse, hogy volt, van hová hazamenni, hazajárni, ha nem is olyan már az a „haza“, az egykori szülőhely, gyermek- és ifjú éveink színtere, a felnevelő táj, amilyenként magunkban hordozzuk halálunkig. Jó hogy volt, van hová megtérnünk - kiszabadulnunk, elszabadulnunk, felszabadulnunk egy kicsit, ha csupán egy-egy hétvégére is. Persze, évközben sokakat nem mindig a szabadság óhajtása, nem a honvágy, a régi otthon szeretete visz haza - márha nincs olyan messze - arra a néhány órára, hanem a szülők, nagyszülők éléskamrája, kertjüknek sokféle színben játszó termése vonz. Nem nehéz elképzelni a vasárnap esténként városok felé tartó személykocsikonvojok csomagtartóinak tartalmát. Hazai ízek, illatok a motorház előtt, mögött. Most nyáridő van, s ilyentájt, természetesen, több a „haza“. Több nap, több emlék, több történelem, több találkozás az egykori otthon mezőkig, dűlőkig, hegyoldalakig vízpartokig terjedő udvarában. Gyermekeinkkel, akiket magunkkal viszünk, egy más „haza“ világából, csodákat látni, átélni. Testközelből azt, amiről apu, anyu elbeszélései szóltak. Legalább valami - a folytonossághoz. A „honnan jöttem?“, „ki vagyok én?“ megismeréséhez. Legalább valami — ami jó érzés, ldeig- óráig?! Bodnár Gyula
